Pótolhatatlanok

Az éjszakát Padlás-nézéssel töltöttem, és ismét belém hasított, hogy mennyire hiányzik Kaszás Attila. Ő egyszerűen pótolhatatlan a magyar színházi életben... Sose lesz olyan ember többé, aki úgy fogja énekelni, hogy Fényév távolság...

Ahogy soha többé nem lesz olyan csodálatos Jeremy Irons, Bruce Willis, Hugh Laurie szinkronunk, mint Szakácsi Sándor volt. Ilyen hang is ritkán születik, és örülhetünk, hogy hallhattuk, hogy élvezhettük. Hogy ő is jutott nekünk.

Hosszú listát sorolhatnék itt olyan legendák neveivel, akik még valóban sztárok, megbecsült személyiségek voltak, és nem celebek, de nincs elég hely, nincs elég idő. Lenne még bőven ember, akikért fáj a szívem, de ma éjszaka ők ketten hiányoztak a legjobban. Fájt a tudat, hogy már Kulka szinkronizálja dr. House-t (bár el kell ismernem egészen belejött) és fájt a tudat, hogy soha többé nem láthatom Kaszást egyetlen szerepben sem. És itt vannak a fülemben, itt visszhangzanak Eszenyi Enikő szavai... Mintha zsilettpengével karcolnák a bőrömet... Talán egy-egy ilyen ember elvesztésekor mindenkit zsilettel karcolnak kicsit, aki megnyitja a szívét a művészetnek, és a színháznak.