Az átok neve Arang

Hát ez... Hát ez nagyon szar volt.

A koreai horrorfilmekkel valahogy úgy vagyok mint a néptánccal... Messziről ritkán el lehet viselni. Ebbe a sztoriba pl. csak azért kezdtem bele, hogy megtudjam mennyire hajaz a Ringu-ra, és mennyire lett rossz film. Megvan a válasz mindkét kérdésre. Nagyon.

A végén van ugyan egy kisebb hubzmg, de nem elég ahhoz, hogy megváltsa a sztori üdvösségét. horrornak gyenge, thrillernek semmilyen. Élménynek kevés.

So-Yeong, a szép, de már sok borzalmat tapasztalt detektív és kezdő társa, Hyun-Gi bizarr gyilkosságok ügyében nyomoznak. Az egyetlen közös pont, hogy az áldozatok haláluk előtt mindannyian kaptak egy rejtélyes e-mailt. So-Yeong hamarosan kideríti, hogy a gyilkosságok kapcsolatba hozhatók egy fiatal lány eltűnésével, ami tíz évvel korábban történt. Úgy tűnik, hogy most a lány kísértete áll bosszút azokon, akik felelősek voltak haláláért.

4/10

Dark Corners

Mr. Anholtnak tetkó van a hátán. Ezt a Relic Hunterben nem gondoltam volna róla. Miss Birch ezerszer karakteresebb sötét hajjal, még akkor is, ha ebben a filmben a parókája olyan, mint a ló szőre. Ennyit a főhősökről, nézzük a filmet. A hivatalos ismertető megint elénk teszi a nagy semmit az alábbi szöveggel.

A fiatal Karen más személyiségként ébred egyik nap. Képtelen eldönteni, mi történik vele: álom ez, vagy a valóság része? Sötét sarkok kísértik, amelyeken újra és újra fordulatot vesz az élete. Mind álmaiban, mind a valóságban különös és hátborzongató dolgok történnek vele. A kettő közötti határvonal idővel egyre jobban elmosódik, majd a rémálom a valóságban folytatódik. Ijesztő teremtmények és démonok járnak a nyomában, képtelen szabadulni tőlük. A magyarázat talán a múltjában rejlik.

Köszönjük Emese. A filmnek ehhez köze nincs, bár a történet valóban elég egyszerű, hiszen semmi másról nem szól, mint arról, hogy Karen-t (Thora Birch) rémálmok gyötrik. Álmában fekete hajjal, egy lelakott szobában, összeverve, vérző arccal ébred, egy groteszk és ijesztő világban, ahol úgy harapják el a holttest szájának összevarrása után a cérnát, ahol a templomban a gyilkos hol itt, hol ott van, a beragadó ajtón belül majd kívül, ahol az oltáron trancsírozott nő fekszik, és ahol a szőke nyári ruhás kis kosárkát hurcolászó piknikre kész szerelmes lányka is a templomban leli halálát. Összetört autóroncs tetején hajléktalannak látszó kislány mutatja Karen-nek, hogy csak egy nyisszantás, és vége. Fültől fülig. Ebben a világban mindenki rá vadászik, őt követik, minden róla szól, még akkor is ha erre nem is jön rá nagyon sokáig. Vérzik, mint aki elvetélt, kulcsot kénytelen a saját hányásából és egy undorító WC-ből halászni. Igazi rémálom tehát. Halottakat lát, és beszél velük, akik zavarba ejtő dogokat mondanak neki, ám az igazságról mindenki mélyen hallgat. Senki nem segít, az egyetlen rendőr is, őrültnek nézi és nem hajlandó segíteni. Egy őrült csuklyás gyilkos követi, aki az „éji rém” néven szedi áldozatait.

Majd mikor a fájdalomtól elájul, vagy elalszik, újra az ágyában találja magát, szőkén, csinosan, a férje mellett, aki odavan érte, sőt közös babát terveznek, ami egyenlőre bajos, mert az asszonyka nem akar teherbe esni, ám a tudomány és a beültetés megoldja a gondokat. A férj viccelődik, hogy ha semmi se sikerülne, majd szőke tinilányokat fogadnak örökbe. Minden csodálatos. A napfény beragyogja a szobát, és akkora a boldogság, hogy szinte émelygünk a látványától. De újra eljön az este, az újabb álom, és Karen már nem tudja, mikor van ébren, mikor álmodik. Mi a valóság, mi a fikció.

Szóval eddig a pontig eléggé hajaz a 2000-es évjáratú Ébren álmodó (Passion of Mind) című filmre, amiben Demi Moore nem tudja eldönteni, hogy melyik világ a valóság, és melyiket álmodja csak. Érdekes, hogy álmában pedig fordítva van, vagyis a valóságot tartja álomnak, így a néző a film végéig nem tudja eldönteni, hogy akkor most melyik a valóság, és melyik az álom..

A vége akkora csattanó, hogy megőrülsz, ha megérted. De szerintem 10 nézőből 12 nem érti meg. Karen meghal. Ez tény. Ez nem csattanó. Ezt már a film elején sejthetjük amikor a kedves édesanyja ott ül a telefon mellett talpig gyászban, és hallgatja az üzenetrögzítőről a lánya utolsó szavait. De ki kerül pokolra, és ki ragad ebben az örök körforgásban, ahol a szép emlékek és a pokol váltogatja egymást kockáról kockára? Na ez a csattanó.

SPOILER

Karen gyilkosa. Magával víve a lány emlékeit és személyiségének egy részét. Ezzel kínozza meg őt a felsőbb hatalom, mintegy igazságot szolgáltatva.

SPOILER VÉGE

A színészi játék erős közepes. Thora Birch se mindig garancia arra, hogy valamit jót kapunk. A forgatókönyv közepesnél hajszállal jobb csak, a képi megvalósítás megintcsak közepes. A rendezés ennek ellenére jónak mondható. Meg kellett néznem IMDB-n, hogy is áll a pontozása. Stabilan 5 pontot adtak neki. Én kicsit többet szeretnék.

5.5/10

The haunted airman

A film egy második világháborús pilótáról szól, Toby Juggról. Miután tolókocsiba kerül, egy Wales-i kastélyban lábadozik. Gyógyulását és életét megnehezítik a rémálmok és a hallucinációk. Az orvosban nem bízik és tovább nehezíti a dolgokat, hogy felbukkan a nagynénje, aki beleszeret Toby orvosába. Nem biztos, hogy Toby idegei mindezt el tudják viselni.

Ennyike leírás és a "húzónév" (Robert Pattinson) állt rendelkezésemre, amikor eldöntöttem letöltöm a filmet. Természetesen Pattinson nem állt rendelkezésemre, hiába van/volt Budapesten, mert ő mint tudjuk Csillagvirág elvtársnő szerelmese:))))))))) Így én nem használhatom semmilyen célra a fiatalembert. Valamint el kell mondanom, hogy húzónévnek sem tekintem a srácot, mert bár némely filmjeiben határozottan tehetségesnek mutatkozik, azért nem ő az új Johnny Depp. Se az új DeNiro.

A film viszont csak 68 perc, ennyit ki lehet szenvedni, ha pocsék is. Ezzel a megfontolással ültem le elé, aztán valahol az 5. perc környékén nem hittem a szememnek. Dawson (Dawson's Creek tóból előjövő szörnyes jelenet, amikor Jen törölgeti Joey-t, majd megdicséri a melleit) horrorfilmje üthette meg a pókos jelenet szintjét kb. De talán még az se. A hallucinációk és az emlékek iszonyatosan amatőr módon jelennek meg tehát, ebbe a későbbiekben megpróbálok nem belekötni újra, akármilyen szar is lesz még.

A zene borzasztóan irritáló, egészen a film végéig borzolja az idegeim. Eltúlozza a film feszültségét, és röhejes hatást kelt. Pattinson nyújtja talán az egyetlen elviselhető alakítást, az orvos oly mértékben túljátssza, hogy a hajamat tudnám tépni, a method actingnak, vagy akár a klasszikus színészetnek nyoma sincs az alakításában, inkább tűnik vásári komédiásnak, vagy színpadi ripacsnak. Unalmas, dühítő, és hiteltelen.

Maga a film is alulról súrolja a halálos unalom határát, azt hiszem nem számít spoilernek, ha elmondom, hogy az első 20 percében nagyjából semmi sem történik, csak látunk élő pókot a vízió gusztustalan gumipókja után (lehet, hogy igazi volt, de nekem guminak tűnt) Pattinson sokat dohányzik, és erősíti a karjait, hogy ki tudja emelni magát az ágyból. Ez valahol a 15. perc körül sikerül is neki, egyedül ül át a tolószékébe. Innen is gratulálok.

Nem is értem, hogy egy ilyen méretes filmográfiával bíró fickó, mint Julian Sands, hogy alakíthat ilyen mérhetetlenül rosszul. Főleg a Szoba kilátással George Emerson-ja után.

Pattinsonnak is kellett az a pár év, hogy Daliként már hiteles őrültet alakítson, mert a sérült Toby Jugg azért elég harmatos. A nagynénje iránt érzett beteges vonzalma is sápatag, legalább annyira, mint a bőre színe a hideg szűrő miatt. Ezt a szűrőt kellett volna a new moonnál alkalmazni. Akár sógorostul. Oda elkélt volna.

Az ápolónő a Rose Red sorozatból és az Ellen Rimbauer naplójából Sukeena-ra emlékeztet. Bár a két nő csak nyomokban hasonlít egymásra, szinte csak abban, hogy mindketten feketék, ez a fehér öltözék, és a síron túli ábrázat... kiráz tőle a hideg. Apró érdekesség, hogy Julian Sand szerepelt a Rose Red-ben is.

"Tessék itt ez a borotva, bízom benned Toby, hogy helyesen cselekszel" Hát mi ez, ha nem felbujtás... A doktor feltehetőleg nem így gondolta... A történetnek legalább fél óra kellett volna még, hogy igazán érjen valamit. Vagy, kicsit más szemszögből nézve, az, hogy ezt a 68 percet se forgassák le.

3.5/10

Pathology 2008

Kimondottan vicces, ha egy film az általam unalomig ismert és elemzett Hippokratészi eskü szövegével kezdődik. Persze mindezt az után vágják be szolid fekete háttéren, miután egy csapat virgonc orvostanhallgató jót bábozott a szerencsétlen holtakkal a patológián.

Persze mint minden szakmának, ennek is megvannak a maga poénjai, ld "come on baby, light my fire" "egy csülköt kérek kis krumplival" "hova tűnt a szívcsúcs? köpöd ki?" "én nem, ismétlem nem, ismétlem NEM fogom vállalni a bélmos... ne add ide" "ez itt még olyan friss gyerekek, hogy szinte meleg" "végülis nem is annyira büdös *broá*" "engem néz, bazmeg ez engem néz - higgadj le, nem lát - de akkor se nézzen" Mindenki játszott már szolid combsimogatóst a hideg bőrön, vágott hozzá hülye pofákat, esetleg gondolt arra, hogy ha most erre jönne egy vad kutya, esetleg egy farkas, az hogyan tépné a húst, mindenki poénkodott azzal, akinek a keze alá került egy tetem, hogy "hullával azért jó, mert garantáltan merev - vessük össze: vámpírszex"

Szóval senki sem szent. Én sem. Nekünk is megvoltak a magunk poénjai. Akkor és ott. Kellett is a feszültség oldásához, és ahhoz, hogy el lehessen viselni a mindennapi mókuskereket és a folyamatos halált, aminek a szaga áradt a kezünkből, a hajunkból, a ruhánkból, és amit a szeretteink kedvesen csak kórházszagnak hívtak. Én kimondtam. Hullaszag. Oldani kellett tehát magunkat, egymást, és összetartani.

Mindezek ellenére, vagy pont ezért, amit itt fentebb leírtam, félelmetesnek és undorítónak tartom a film első kockáit. Ez a fajta poénkodás már túlmegy minden határon, és filmen ábrázolva nekem még kegyeletsértő is. Persze a színészeknek, akik a hullákat játszották, vagy az élettelen báboknak nem sértjük meg semmijét, de amennyiben ez ötletet ad arra, hogy dobható fel a hangulat még inkább egy boncteremben... Akkor már súlyos problémák vannak.

Az pedig, hogy ez a jelenet közvetlenül az eskü után milyen édesen vált Alyssa Milano és Milo Ventimiglia évődésébe "Fuck me please"... Az szóra sem érdemes.

Miután ilyen szépen felháborodtam a semmin, és besároztam magam, valamint az emlékeket, beszéljünk a filmről. Hát... Arról nem sok mindent lehet mondani.

Marc Schoelermann rendezte (kapott is érte rendesen, a nyakába bele, ahogy azt kell), ha hisszük, ha nem (hisszük!) ez az első egész estés játékfilmje. Korábban reklámfilmesként dolgozott, illetve rendezett két videoklipet is a Scooternek. Ezúton is gratulálunk neki, talán inkább ott kellett volna maradni, a Scooternél. Nekik voltak egészen jó klipjeik.

A sablonsztori (a filmhírek.hu-ról koppintva, ők meg szerintem máshonnan koppintották) csupán ennyi: Miután az orvostanhallgató Ted Gray (Milo Ventimiglia) kiváló eredménnyel diplomázik, bekerül az ország egyik legnevesebb egyetemének patológia kurzusára. Tehetségének és határozottságának köszönhetően meghívást kap egy zárt elitcsoportba, ahol a képzés kiemelkedő gyakornokai dolgoznak. Ted örül ugyan új barátainak, de hamarosan gyanakodni kezd, mivel valami nem stimmel körülöttük. Végül rájön, hogy ő pusztán csak eszköz a titkos éjszakai hullaházi foglalkozások során, ahol a tökéletes gyilkosság kivitelezésében versenyeznek. Ted-et egyre inkább magával rántják az események, azonban ha életben akar maradni, akkor egy lépéssel mindig a többiek előtt kell járnia…

Ígéretesen hangzik, nem igaz? Igen, szerintem is. Aztán ígéret is marad. Persze fele annyira sem gyatra a mozi, mint amennyire több portálon is lehúzták, de komolyan orgazmusra ne számítson senki, aki a megtekintésre vetemedik. Enni ne egyetek közben, bár én vigyorogva kevergettem a málnás joghurtom a koponya felnyitásakor, és akkor is, amikor a bordavágó ollóval ropogtatták a csontokat, különösebben az sem hatott meg, amikor békésen felbugyogott a bélsár.

Ha nem akarok spoilerezni, akkor itt el kell, hogy hallgattassam magam. Az alapötlet annyira jó is lehetne, a tökéletes gyilkosság, és annak kivitelezése... Lehetne egy csomó feszültség, egymás üldözése.. De hála a pocsék forgatókönyvnek, és a gyenge rendezőnek, a filmben levő potenciál nagy része benne is marad. Mr. Erkölcs bukása csak közepesen drámai, sajnálni egyáltalán nem tudom. Akarta ő ezt. Élvezte, hogy istent játszhat. És hogy járnak az istenek?

Milo Ventimiglia nem jó színész, hogy szexi vagy nem, azt nem az én tisztem eldönteni, de hogy játszani nem tud, az teljességgel bizonyos. Alyssa Milano is mélyrepülésben van a Bűbájos ámbár szexi Boszorkák óta, ezzel a filmmel talán még nem ért a gödör aljára, de azért egészen közel van hozzá. Ebből a karakterből persze akkor sem hozhatott volna ki többet, ha tehetségesebb Meryl Streepnél. A "szép" emlékek miatt, és mert nekem azért mindez jelentett valamit, megmutatta pl mi a különbség, a szeretkezés és a baszás között. Azoknál a jeleneteknél remekül volt fényképezve. Hideg vs meleg színek. Klassz volt.

5.5/10

Shi gan - Time

A filmet csillagvirág ajánlotta.

Seh-hee és Ji-woo két éve élnek együtt és Seh-hee úgy érzi, hogy kapcsolatuk kezdeti szenvedélye lassan elmúlik. A lány hol tudatosan, hol ösztönösen provokálja barátját, hogy kikényszerítse belőle azt a mondatot, hogy az nem szereti, és más nőkre gondol. Seh-hee őrjöngő féltékenysége és fojtogató ragaszkodása megriasztja Ji-woo-t. A feszültség egyre nő közöttük, végül a lány drámai döntést hoz: egy plasztikai sebésszel új arcot csináltat magának. Seh-hee egy szó nélkül hagyja el a fiút, aki szenved a lány hiányától. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedik a pincérlánnyal, See-hee-vel.

Az ázsiai filmgyártás egyik legelismertebb rendezője a koreai Kim Ki-duk (Bin Jip, Tavasz, nyár, ősz, tél). Filmjében a szerelem, az emberi kapcsolatok mélységét kutatja, a harcot az elmúlással. A történet kivetül a mai Dél-Koreára is, ahol az ijesztő adatok azt mutatják, hogy a húszas éveikben járó nők fele átesett már valamilyen plasztikai műtéten.

Ez van a port.hu-n. Amit én látok, az pont az 56-7. percben elhangzó tanulságként levonandó monológ... Hogy bár a lány ezt akarta, mégsem boldog. Semmi értelme sem volt annak, hogy felvállalta ezt a műtétet, nem tudta jól használni az új arcát. Nem élt vele.

A film engem felháborít, Seh Hee az egyik legőrültebb, legbetegebb karakter, akit vásznon ábrázoltak. Ezerszer betegebb mint bármelyik horrorfilmben szereplő gyilkos. Nem tudom sajnálni. Megérdemelte amit az élettől kapott. A lelkét kellett volna fazoníroznia, a féltékenységgel kellett volna kezdenie valamit, az arc átszabása nem jelent semmit. Nem megoldás semmire. Pszichiáterre lett volna szüksége, segítségre, nem erre a teljes őrületre, amibe belezavarta magát.

Maga a film persze jó. A körforgás, hogy előbb-utóbb mind ugyanazt éljük át, és szép csendben beledöglünk mindannyian. Egy biztos, ennél betegebb szerelmet még az életben nem láttam. Ez nem is szerelem már. Függés, elmebaj, még nézni is fáj. Úgy játszanak itt emberekkel, identitásokkal, lelkekkel, mintha csak alsónadrágot cseréltetne a színészeivel a rendező. A hatást eléri. Ordítani tudnék, és ki akarom kapcsolni, mert szétvet a düh, hogy mi ez már...

http://www.port.hu/pls/w/articles.article?i_area_id=2&i_topic_id=2&i_article_id=8714

Mindenről itt bővebben, én képtelen vagyok. Ezt a filmet SOSEM nézem meg többé. SOSEM.

9/10

Martyrs 2008

Aztakurvaéletbemivoltez.

Ez volt az első gondolatom a film után. Aztán nem sokkal később azt gondoltam, hogy:

Ésbazmegmegnyúzta.

Eltelt kb. fél óra, mire végre eljutottam odáig, hogy nem éreztem magamon a kést, és nem vakartam mániákusan a bőröm, hogy tudjam megvan-e még. Hű basszus. Meg vagyok lőve. Nem tudom szidjam-e a filmet, mint az ész és tartalom nélküli mészárlás 1.5 óráját, vagy dicsérjem, mert amit akartak, azt elérték. Gore. Elképesztően kegyetlen, gyomorforgató, felkavaró, őrjítő, undorító, egyes momentumaiban felemelő, döbbenetes végkifejletű. Így hirtelen ezek a jelzők jutottak eszembe róla.

Nem tudom melyik végéről kezdjem. Mert valamit írni kéne róla, hogy ne csak én értsem, meg ne csak von Bierken, aki ajánlotta. (Ezúton is köszönöm) Elkezdem ott, hogy elmondom merész vállalkozásba kezdtem a dologgal, mert francia nyelven néztem angol felirattal, mindkét nyelvtudásom csiszolandó. Ebből a francia 4, az angol mondjuk 98%os volt a film tekintetében. Bár a film nem a dialógusokból építkezett, ezt azért hozzá kell tennem. Talán egy érdemi monológ volt benne, az idős nőé a végén, aminek a tökéletes megértése a film kulcsa. Ott volt szó először a mártírokról.

Igazából, mintha 2 különálló filmet néztem volna. Először egy régimódi bemegyek lelövöm hadd szóljon bosszúállós akciót, némi elborzasztó horror motívummal, majd valahol a film utolsó harmadában csapott át az egész kínzásba, és onnantól jelent meg igazán a film elején emlékképekben felsejlő gore. A két szinte teljesen különálló történet a Mártírokban persze többé-kevésbé logikus egységet alkot, hiszen a kegyetlen bosszúállás kínzással kezdődik. Abból fakad a vágy a bosszúra, minden és mindenki elpusztítására, akinek köze volt mindehhez.

A különböző oldalakon található leírás, rövid szinopszis szokás szerint köszönőviszonyban sincs a valódi történettel. A film két főszereplőjét sem sikerült megnevezniük. Lucie és Anna. Ami Lucie-vel indul az Anna-val ér véget. A kis Lucie-t elrabolják, és egy ház pincéjébe zárják, több másik lánnyal/nővel együtt. Hosszadalmas kínzások után egy véletlen folytán sikerül megszöknie, azonban szinte semmire sem emlékszik pontosan. Egyedül barátnőjének Anna-nak mesél őszintén a történtekről, egyedül az ő segítségét kéri, hogy fogja a kezét az elméjéből fel-felbukkanó emlékekkel zajló harca során. A nyomozók nem jutnak semmire, nem derül ki kik és miért sanyargatták a kislányt.

15 évvel később egy első látásra ártatlannak tűnő családhoz Lucie kopog be, kezében egy puskával, és módszeresen egyesével lövi agyon a szülőket és a gyerekeket is, még a legkisebb lánygyermek sem menekülhet a nő őrülete és bosszúvágya elől. Mint aki jól végezte dolgát, felhívja az utcai fülkénél várakozó Anna-t telefonon, elmeséli, hogy megtalálta a családot, akik ezt tették vele, és bosszút állt. Anna mint rendes, őszinte barátnő (aki a biztonság kedvéért kicsit leszbikus is, és kicsit szerelmes Lucie-be, persze mindez csak arra kell a forgatókönyvben, hogy garantálja, hogy mindent megtesz a másikért, és sosem árulja el) szóval mint őszinte barátnő a házhoz indul, hogy Lucie segítségére legyen, lelkileg támogassa, együtt tüntessék el a holttesteket. Etc. Eddig az akció, no meg a lélektani alapozó rész, ami ez után következik, az nemmás, mint a "hagyományos, egészséges" horror egyes elemeinek felsorakoztatása riogató csontsovány nő valamint őrület képében. Ezek feladata véleményem szerint csupán annyi, hogy átvezetnek a gore vonalra, egyfajta előjátékként funkcionálnak, felkészítik a nézőt a még több vérre, és a még több kegyetlenségre.

Lucie halála után az események bizarr fordulatot vesznek, és a film végére megértünk??? mindent. Bár aki ezt érti, az legalább olyan beteg, mint azok, akikről ez a mozi szól. A horror mint műfaj végképp új irányba tolódik el, nem riogatni akar, hanem sokkolni, megdöbbenteni, felkavarni, meghánytatni. Ez pedig (szerintem) súlyos hiba. Egy horrornak rémítőnek kell lennie, egy horrornak be kell szaratnia a nézőt, nem öklendezésre ingerelni. Lehet azt is, de könyörgöm, ne csak abból álljon. Legalább a képi és hanghatásokat váltogassuk már úgy, hogy azért az ember elinduljon egy Pampersért. Mert szép és jó a nyúzás, meg a művér, meg a vaskapcsok a fejben (3percenként hálát is adok a sorsnak érte, hogy az én fejemen haj van) de azért azt az élményt nem kapom meg ettől, amit egy igazán borzongató, csontig ható félelmet belém plántáló film ad.

Pascal Laugier nem normális. Aki ezt a filmet megírta, az sem. Bár minden tisztelem az övék, ha higgadtan vizsgálom a kérdést, zseniálisat alkottak. Az effektek tökéletesek, a maszkok a helyükön vannak, minden élethű. Minden seb szépen vérzik, a falra fröccsenő művér is igazinak hat, a színészi játék többé kevésbé hiteles, közepesnél lényegesen jobb, bár kitűnőnek nem mondanám... A fordulatok a végén, és a hatalmas csattanó csak megsokszorozzák a hűbazmeg-élményt. Bár a végét kicsit összecsapottnak érzem (mondom ezt úgy, hogy bőven sok volt a sokk így is) mégis azt kell mondanom, hogy műfajában kiemelkedő darab.

Maradtak bennem kérdések, és ezek miatt a kérdések miatt (kik a fekete ruhások? miért így kutatnak? honnan jöttek? mi az ideológia pontosan? miért ezek a kiválasztottak?) meg a túlságosan is laza szövésű forgatókönyv miatt annyi a pont, amennyi.

7.5/10

Shutter Island

-Megnézhetnénk együtt a Viharszigetet. Az is nagyon jó film.
Össznépi röhögés.
-Miért nevetnek? Lemaradtam valamiről?
Fuldokolva röhögés.
-Neeeem. Dehogy.

Korábban.
-És a Viharszigetet láttad már? Dicaprio megbízhatóan jót alakít benne. Kétszer is láttam. Pénteken, meg vasárnap. De vasárnap jobb volt. Tudod a Titanicos csávó. Megbízhatóan jót alakít! Hát mondom. Egy pillanatra megkívántam. De csak egy pillanatra.
-Hé és a Viharsziget? Láttad már? Tudod az a szőke srác játszik benne?
-A Dicaprio?
-Aha.
-És szexi?
-Igen, egy pillanatra megkívántam.
-Fú olyan jó filmet láttam a hétvégén. A Viharszigetet. Amiben a Dicaprio...

Ha egy órán keresztül ez megy előtte a folyosón, akkor az ember nem tud mást, csak röhögni. Mint a pár nappal ezelőtti emailben.

"Szia M. Képzeld néztük haverokkal a Showder Klub évadokat, és volt KAP poénja, az "egy pillanatra megkívántam" szakadtam a röhögéstől."
"Szia V. És a Dicapriot nem említette?"

Szóval ez a film így indult nekem. Gondolom rajtam kívül senkinek nem vicces, de én a mai napig nagyon jókat derülök ezeken a jeleneteken. Mint ahogy azon is, hogy Rákoskeresztúrról M2 rálát a Margitszigetre, amin bizony van Viharsarok (nincs). M pedig egy szigeten született (nem), de ott volt a Dicaprio (nem) és B felfestett egy hullámot az újpesti víztorony(?) túlsó oldalára, ami látszik Fótról (nem).

A Viharsziget viszont tényleg jó film. Leo valóban remek benne, nyoma sincs már a Titanicos hősszerelmesnek, olyan alakításokkal írta be magát a filmtörténelembe, amelyek végleg kitörölték Jack Dawsont.

A Viharsziget elgondolkodtató darab, bár a csavarra a végén mindenki számít (aki nem, annak nem is biztos, hogy való ez a film), a film noiros hangulat, Teddy horrorálmai és a szörnyű, kínzó, félelmetes, mégis tökéletes zene magával ragadja a nézőt és nem is engedi el 138 percen át. A játékidő elsőre kicsit soknak tűnhet, de megéri végigülni, egy percig sem unatkoztam, sőt, ami nálam ritka, a film megtekintése közben nem is csináltam semmi mást. Nem csak háttérzajként ment, nem csak néha-néha pillantottam oda. Végig lekötött.

Még mindig nem látom Scorsese-t régi fényében, de már majdnem révbe ért ismét. Engem nem zavar a sok helyen felemlegetett túlzott profizmus, és a sok áthallás, sem az enyhe Kísért a múlt utóérzet. Nem hiszem, hogy a film kárára vált volna mindez, ma már úgysem lehet mindentől független, semmire sem emlékeztető mozit csinálni. Ennyi film után biztosan lesz legalább egy mondat, legalább egy jelenet, egy helyszín, egy érzés, ami valakit emlékeztetni fog valami másra.

A történet szerint két bostoni nyomozó, Teddy Daniels (DiCaprio) és a társa, Chuck (Mark Ruffalo) azért érkezik az USA legveszélyesebb elmebeteg bűnözőit fogva tartó szigetre, hogy az egyik, rejtélyes körülmények között eltűnt fegyenc után nyomozzon. A sziget rabkórházát a freudista módszereiről híressé vált pszichiáter, Dr. Crawley (Ben Kingsley) vezeti, aki egyre gyanúsabbá válik Danielsnek – szerinte az orvos nem csupán hátráltatja a nyomozást, de az is lehetséges, hogy titkos emberkísérleteket folytat. Hogy főhősünk kissé paranoiás, nem csoda: egyszerre gyászolja a tűzhalált halt feleségét (Michelle Williams), és próbálja helyretenni azokat a borzalmakat, melyeket a dachaui haláltábor felszabadításakor katonaként megtapasztalt, a korszakot jellemző hidegháborús frászról már nem is beszélve.

Mint látható van itt minden: gyász, háborús emlékek, félelem, őrület, sok víz, és sok hányás a tengeribetegség miatt. A legemlékezetesebb jelenetek minden kétséget kizáróan a nyomozó rémálmai, látomásai, azok a szürreális képek, amikbe beleremeg az ember lelke, és amik olyan atmoszférát teremtenek, amiből nehéz kiszakadni. Minden árny fenyegető, a folyamatosan szakadó eső elnehezíti a levegőt is, a világítótoronynak (mint minden tisztességes horrorfilmben jelen levő épületnek) titka van, egyes ajtók örökké zárva vannak (ez persze nem meglepő egy elmebetegeket kezelő intézetben). Valakit tényleg megöltek. Ez a gondolat folyamatosan kísért, és nem csak a nyomozás miatt.

A történetvezetésre lehet esetleg panaszunk, ha nagyon gonosz akarok lenni a cselekményt is leszólhatom, de amire nem tudok kritikus szemmel nézni, az a fényképezés. Robert Richardson operatőr kitett magáért. A tehetség az övé, a köszönet neki jár, az élmény pedig a miénk, "ennyi" jutott nekünk. Ez pedig nem is kevés.

A dicséretesőből nem maradhat ki Ben Kingsley és Max von Sydow sem, ők is azt tették a filmbe, amit elvártak tőlük, néhol kicsit többet. Egy gyors riszpekt pedig Dennis Lehane-nek is jár.

9.5/10