New in Town 2009 - Miért éppen Minnesota?

"Nincs még egy olyan ambiciózus nő mint a Miamiban élő Lucy Hill (Renée Zellweger). Szereti a csillogást és a pénzt, de még ennél is jobban imádja a karrierjét, amivel szemben minden csak másodlagos. Mikor szembejön egy új megbízatás, amiben le kell vezényelni egy isten háta mögötti gyár átszervezését, Lucy ráveti magát a feladatra, ugyanis úgy sejti, a siker újabb előléptetéssel jár. Igen ám, de a rutinmunkának induló feladat nem csak olyan meglepetéseket tartogat számára, melynek hatására egész élete átértékelődik, de még álmai férfijával (Harry Connick, Jr.) is összeakad ott, ahol álmában sem gondolta volna, hogy meglelheti." port.hu

A film, amiben Renee Zellweger már szinte felismerhetetlen - fogalmam sincs mit tett az arcával, de kár érte... És amiben Harry Connick Jr. az utolsó pár kockára borotválkozik meg - bár nem értem miért teszi, és hatalmas hiba részéről is.

Besorolása szerint romantikus vígjátékkal van dolgunk, közben viszont alig lehet rajta nevetni, és a romantika is mérsékelt benne. A poénok zöme abból fakad, hogy délről a nagyvárosi beképzelt liba odacuccol az isten háta mögé, ahol éppen tombol a tél, és kiskosztümben, tűsarkúban akar túlélni a jég és fagy országában... Jó, egyszer egy kamaszlány frizuráját is tönkreteszi a dauer, és valakit seggbelőnek sörétes puskával, de ezen kívül tényleg csak Zellerwég kisasszonyon lehet röhögni, aki nem tud seggen cipzáros anorákban pisilni, aki bennragad a hóban a kocsijával, és egy csipkés kombinét lebegtetve próbálja felhívni magára a figyelmet, miközben lerészegedik.

Kissé unalmas már, hogy minden ilyen film arra próbál építeni, hogy a vidéki ember furcsa, bogaras, kissé tán hibbant, és persze szörnyen vallásos, ezért a nagyvilági, felvilágosult ember csak kiröhögheti. (Bár bevallom, egy jó poén volt a vallással, amin tényleg sikerült nevetnem.) Az alapötlet tehát kissé poros, de ha a megvalósítás legalább minimálisan formabontó próbált volna lenni, akkor ezzel nem lett volna gond. Viszont a megvalósítás is poros. A színészi játék végtelenül gyenge, Zellervég is alulmúlja saját magát, gyakorlatilag egy az egyben másolva Bridget Jones manírjait, bár kissé talán kimértebben hozva a figurát. (Nemrég láttam a Ms. Potter c. filmben is, és abban is ugyanilyen hülye, 100% Bridget, mert még csak nem is kimért.)

Érdekes, hogy a főszereplők minimalizmusa mellett a mellékszereplők valósággal brillíroznak. Siobhan Fallon a hátán viszi az egész filmet, nélküle katasztrofális bukta lenne a minekszótá állambeli bridzsit dzsónsz kavargása.

Kár ezért az egészért, és főleg Zellweger-ért.

5/10

Everybody's fine - Mindenki megvan

"Frank Goode egész életében keményen dolgozott egy huzalgyárban, hogy családjának mindent meg tudjon adni. Nyugdíjasként ébred rá, túl kevés időt töltött gyerekeivel, így itt az ideje, hogy változtasson. A szívhez szóló film egy olyan családi problémát mutat be, amit sokan jól ismerhetnek a modern világban. Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat." - port.hu

És tessék. Robert De Niro elérte, hogy taknyosra zokogjam magam. Elég volt hozzá ez a 2009-ben forgatott, alig 100 perces dráma. Hála ugyanis Kirk Jones bitang erős forgatókönyvének és a remek színészi alakításoknak (De Niro mellett Drew Barrymore, Kate Beckinsale, és Sam Rockwell is remekel), kénytelen voltam kicsit magamba nézni. De nem csak magamat elemeztem. Kívülről figyeltem a szüleim által meg nem értett 21. századot. Azt az évszázadot, amiben szeretetből, kíméletből - és persze talán kicsit nemtörődömségből is - könnyebben hazudunk, mint korábban. Belegondoltam, én magam hányszor hazudok. Nem anya, nincs semmi baj. Nem fáj a fogam, persze, hogy rendben a ciklusom... Persze, hogy főztem, és igen, a párommal is boldogok vagyunk. Pistike? Iskolaelső, és a kosárcsapat sztárja. A macskák? Most is az ágyban szundikálnak. Nem,apa, Oli nem törte össze a kocsit. Ezt mondta volna Manyi néni? Hazugság.  Olyan könnyedén csúsznak ki a szánkon ezek a mondatok, főleg, ha tudjuk, hogy következmények - a lebukás veszélye nélkül - hazudhatunk.

Ebben a filmben mindenki hazudik. Frank Goode magának, évekig, és talán már késő, hogy helyrehozza. A gyerekei pedig neki. Mindegyikük szeretetből (vagy épp félelemből) teszi, mindegyikük Frank-nek akar jót, de végül olyan mélyre süllyednek a hazugságok hálójába, ahonnan talán már nincs is kiút. A film egy nagy utazást mutat be, a klasszikus értelemben véve mégsem csak road movie. Persze utazunk térben (és kicsit időben is), mégis elsikkadnak a helyszínek, elsikkadnak a félnapok alatt felvillantott idilli családképek, az ajtó alatt beszivárgó dráma ugyanis mindent ural. Fel kell ismerni, meg kell látni az apró részletekben, a szánkba rágott konkrétumokban, a zseniális színészek feszengő játékában. Olyan őszinte, olyan végletekig lemeztelenített pillanatokkal van tele, amik önmagukban megérnének 1-1 önálló történetet. Persze ezekhez a pillanatokhoz szükséges a néző, az, hogy a film befogadója is magába nézzen, értékelje a saját helyzetét, saját kapcsolatait.

Érdemes volt szétkapni Tornatore 1990-es eredetijét, és amerikanizálva készíteni remake-et. De Niro lubickol a szerepben, és bár 2009-ben még bőven ereje teljében volt, tényleg elhittem neki, hogy egy legyengült, szánalomra méltó tüdőbeteg, és aggódva figyeltem minden tétova lépését. Egészen az utolsó képkockáig rettegtem érte, szívem szerint karon ragadtam volna, és hazakísérem. Annyira nem illett ebbe a világba. Pontosan ugyanezt a félelmet éreztem volna, ha az én apám indul neki egyedül egy ekkora útnak. Pontosan ugyanezek a veszélyek leselkedtek volna rá, hiszen nem szokott hozzá ahhoz, amit az én generációm már milliárdszor látott. Hogy tényleg érdemes megszámolni egy meleg baráti kézfogás után az ujjaidat, nem loptak-e el belőle. Hogy tilos a gyanúsan rángatózó, plédbe burkolózó fiatal srácnak pénzt adni a metróban, mert vélhetően nem a hideg rázza. Hogy ha egy fickó furcsa ívben halad előtted magában motyogva, katonai bakancsban és lebegő kabátban, érdemes lemaradni, mert ha túl közel érsz hozzá, bizony torkon vághat.

A film persze nem hibátlan, és nyilván hatásvadász is, hiszen a 30-as felnőttek Frank "látomásaiban" random változnak vissza imádnivaló kisgyerekké, és a film tetőpontján pedig egy szellem is megjelenik, hogy mindenki bocsánatot nyerjen... Aztán ott van Sir Paul.. Paul McCartney olyan zenét álmodott a történethez, amit nem véletlenül jelöltek Golden Globe-ra... De az ördög akkor is a részletekben lakik. Abban, ahogy De Niro megformálja a manírok nélküli kisembert, aki a nemrégiben elhunyt neje nélkül még egy tisztességes bort sem tud a boltban kiválasztani. Tétovaság, magány, kiüresedettség, fájdalom árad a képekből, de Hollywood nem is lenne Hollywood, ha végül nem adna - némi - feloldozást. A gyerekek rájönnek, hogy az apjukat sokkal keményebb fából faragták annál, mint hogy megrettenjen az igazságtól, az apa pedig rájön, hogy ezért az igazságért neki is kell tennie, nem hullik az ölébe, nem jár alanyi jogon.

Sírós film a Mindenki megvan, és erősen korhatáros (túlságosan fiatal, vagy túlságosan kiábrándult nézők fanyalogva kapcsolhatják el), de annyira a helyén van benne minden,, hogy érdemes egy esélyt adni neki. Helyén van benne De Niro, és helyünkre kerülünk mi, nézők is.

9/10

Fák jú Tanár Úr - Fack ju Göhte 2013

Fák jú Tanár Úr - avagy a német humor újra támad.

"A volt bűnöző, Zeki Müller (Elyas M'barek) barátnője elrejtette a férfi által ellopott pénzt, és valaki pont a szajré fölé húzott fel egy iskolát. Zekinek ebben a helyzetben nincs más választása, kénytelen helyettes tanárnak kiadni magát a Goethe Középiskolában, és ezáltal újabb problémával gazdagítja a német oktatási rendszert: minden idők legőrültebb pedagógusával. Éjszakánként titokban próbálja kiásni a pénzt, napközben pedig drasztikus, bár hatékony módszerekkel igyekszik megnevelni a 10/b rakoncátlan diákjait. Ugyan pedáns kolléganője, Lisi Schnabelstedt (Karoline Herfurth) elítéli a férfi radikális pedagógiai fogásait, azon kapja magát, hogy beleszeret, sőt még segít is neki előásni valamit, ami jóval többet ér a pénznél - Zeki erkölcsi integritását."

 Kivételesen amikor német humorról beszélek, valóban humort értek alatta, nem a Hangyák a gatyában típusú altesti erőlködést. Ez a film egyszerűen jó, az alapötlet zseniális, a suttyó tróger állat kamaszok közé egy félreértés hatására egy hasonlóan suttyó, hasonlóan tróger állat, Zeki Müller kerül, aki pont annyira hiteles a katedra innenső oldalán, mint volt a börtönben a másikon. Elyas M'barek tökéletesen alakítja a műveletlen, kissé ostoba, bődületesen bunkó fickót, annyira lazán hozza a figurát az egész filmben, hogy szinte jutalomjátéknak tűnik, nem is szerepnek.

A diákcsínyek végig brutálisak, a tanárok szívatása elképesztő méreteket ölt, de a filmet nem ez viszi a hátán, hanem maga Zeki, és az ő nőgyűlölő ordas beszólásai. A börtönben edződött keményfiún napról napra fognak ki a kamaszok, és az ominózus tollas jelenetnél már csorogtak a könnyeim a röhögéstől. A nem kielégítően képzett rétegből származó fiatalok kreativitása tényleg nem ismer határokat, ahogy Zeki frappáns válaszai sem. Minden trágárság indokoltnak érződik, és a film a legjobb értelemben véve közép-európai. Nem majmolja Amerikát, nem akar erőn felül "nyugati" lenni, de csodálatosan építi be a "rothadó kapitalizmust", miközben egy tipikusan kelet-európai ügyeskedő arcot tesz meg főhősnek. Elyas színészi játékát már méltattam, de Karoline Herfurth vénkisasszonyos, elkeseredett, unalmas szinglije is telitalálat.

A legjobb mégis az, hogy a film a valóság kihívásairól szól, azokat nagyítja fel, karikírozza ki. A régi pedagógiai módszerek megbuktak, a mai, felgyorsult világban más ötletekre, más trükkökre van szükség, hogy a fiatalok figyelmét fenn tudják tartani. A gyerekek sokkal több időt töltenek egyedül, mint korábban, és még többet az internet előtt, a korcsoport hatása (adott esetben nyomása) sokkal nagyobb mint korábban, így a pedagógusok is komolyabb kihívásokkal küzdenek. Egyre több a problémás srác, és egyre többen keresik a könnyebb, rövidebb utat. Zeki módszerei talán kifogásolhatóak erkölcsileg, etikailag, de mindenesetre működnek, ezért semmiképpen nem mondanám őket elfogadhatatlannak.

Kifejezetten jól sikerült Zeki személyiségfejlődése, engem is meglepett, de hiteles volt az út, amit bejárt. A film - hála neki - anélkül tudott nekem is tanítani, hogy moralizálni kezdett volna. A romantikus vígjátékok kedvelőinek pedig egy kellemes kis langyos románc is belefért. A filmnek persze vannak hibái, de annyival több az erénye, hogy hajlamos voltam szemet hunyni a neuralgikus pontok felett.

Nem írtam külön a rendezőről, sem a forgatókönyvíróról, pedig feszes, jó dinamikájú filmet raktak össze, és akárki is volt a zenei aláfestést szolgáló korrekt kis popdalok összeválogatója, neki is jár a pacsi.

A Fack ju Göhte telitalálat tehát, és valahogy így kéne folytatni a németeknek, ez a jó irány.

8/10

The Entitled 2011 - A jogosult - Megfontolt szándékkal

Elég vegyes érzésekkel ültem neki ennek a kritikának, mert a The Entitled az a film, amit háromszor kellett megnéznem, hogy egyszer emlékezzek arra, miről is szólt valójában. Nem a történettel volt gond, az a második képkockától visszajött teljes egészében, mikor újra át akartam pörgetni, egyszerűen a címhez nem tudtam emléket kötni, bő egy héttel az első megtekintés után. Ehhez a szóhoz - a "jogosult"- nem tartozott semmilyen többletinformáció (főleg mivel nálunk Megfontolt szándékkal címen adta a tv), azonban a szereplőgárdához már igen. Szóval a címadás nem legjobb, de ettől még a filmről érdemes szót ejteni.

A történet dióhéjban összefoglalható:
"Paul Dynan (Kevin Zegers) élete teljesen felfordul, amikor úgy dönt, hogy elrabol három ismert fiatalembert és fogva tartja őket váltságdíj ellenében. A három fiatal mindenáron szabadulni szeretne, s Dynannek igencsak össze kell szednie magát, ha meg akarja akadályozni a szökésüket." forrás: port.hu

De ennél ezért jóval több minden történik a vásznon. Egy kétségbeesett srác próbálja megváltoztatni a lapjárást, mert elégedetlen a kártyákkal, amiket eddigi élete során leosztottak neki. Egy remek stratéga tervezi meg, és bonyolítja le a tökéletes bűntényt, és nem is bukik bele. Paul már a film első percében a motivációjáról mesél, és érdemes meghallgatni, érdemes odafigyelni minden szavára, ugyanis már ezekből a mondatokból sejthető, mi is lesz a történet vége. Pontosan levezethető, hogyan fog bánni az elraboltakkal, és hogyan azokkal, akiket a terve kivitelezéséhez eszközként használ. A kis csapat tagjai nem egyenlő felek, Paul mind intellektusában, mind motivációját tekintve kiemelkedik közülük, és ennek bizony a későbbiekben komoly jelentősége lesz. Érdemes figyelni minden egyes múltidéző képkockát, minden - ami elsőre jelentéktelennek tűnhet - fontos információt hordoz.

Paul rendkívül összetett karakter, nem jó, nem rossz, nem fekete, nem fehér. Egyrészt törekszik a jóra, szeretne a helyes úton járni, másrészt végső elkeseredése, a kilátástalanság, a reménytelenség elemi erővel vonzzák a könnyebb út felé. Ő az a srác, akinek megbocsátjuk, hogy embereket rabol és tart fogva, hogy bármikor szavalhatna József Attilát (tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök), és hogy nem érez bűntudatot semmiért. Ő az a srác, akinél el lehet fogadni mindezt, megismerve az életét ugyanis belátható, hogy nem is lehetett ez másként. Nem juthatott volna máshová.

De mi a helyzet a 3 elrabolt fiatal szüleivel? Megismerjük a 3 apát, akiknél nagyobb szélhámost, hazugot, és szarabb alakot nem igen hordott a hátán a föld. Hazudnak a gyerekeiknek, egymásnak, és önmaguknak is. A történet egyik csúcspontján, egy kulcsjelenetben még arra is képes a 3 görény közül 2, hogy a szerencsétlen harmadikat hamis illúziókba ringassák, csak hogy pénzt csikarhassanak ki tőle, és ezzel a saját, valamint gyerekeik bőrét mentsék. Ray Liotta nagyszerűen alakítja a pénzét és tisztességét is elherdáló Takony Elemér No1-et, elég az arcára nézni, és rá van írva minden. Stephen McHattie kellően tétova és kellően aljas Takony Elemér No2-nek, Victor Garber pedig zseniálisan vetkőzik ki a joviális nagypapa bőréből, és változik tomboló őrültté. Hiába írja minden filmes oldal, hogy ez Kevin Zegers filmje, hogy ez Paul története, véleményem szerint nem az. A 3 vén róka hadakozásának és az álarcok lehullásának filmje A jogosult, amiben az egyébként zseniális "főszereplők" mellékszereplővé fokozódnak le a "nagy öregek mellett". Pedig mind Tatiana Maslany, mind Devon Bostick megőrül a vásznon.

Miss Maslany-ra egyébként érdemes odafigyelni, mert az Orphan Black-ben nyújtott alakításai is zseniálisak, és ebben a filmben is tökéletesen hozza a hatalomtól megrészegült, keménykedő szociopata szukát, aki meg van győződve arról, hogy már a törvények felett áll. Kevin Zegers is próbál megdolgozni a pénzéért, finom metszésű arcával és gyönyörű szemeivel nagyon elszántan mered a kamerába, közben pedig körüllengi valami vészjósló hideg, amitől csak még egyértelműbb, hogy egy pszichopatát látunk. Igazi színészi teljesítményt kizárólag a film elején valamint végén érdemes várni tőle, ha a két nagyjelenetét, és az azokban mutatott arcát összevetjük egymással, akkor kalapot emelhetünk előtte is.

Nem egy világmegváltó film, de egy feszes tempójú, feszült, elgondolkodtató darab, ami megfelelő hangulatban remek esti szórakozás lehet.

7 pont

The Maze Runner 2014 - Az útvesztő

A könyvről itt már írtam (hehe, árukapcsolás), most következzen a film, a sorozat első része. A második nemrég került a mozikba, főként ez az apropója annak, hogy fel akartam eleveníteni, hogy is kezdődött.

A történet röviden az alábbi:
"Thomas egy liftben ébred, és a nevén kívül nem emlékszik semmire. Az ajtón túl különös világ várja. 60 srác, akik elzártan, szigetszerű univerzumukban élnek, és egyetlen dolgot tanulnak: a túlélés trükkjeit. Ők nem lepődnek meg az újonnan érkezőn: havonta egyszer mindig jön valaki. Világukat útvesztő veszi körül. Aki szökni próbál - és sokan vannak ilyenek - mind ottvesznek. Ezek a szabályok, melyek nem változnak és nem változtathatók. Valami mégis átalakul. Egy titokzatos üzenet hatására néhány srác azt hiszi, van remény a lázadásra. Még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki ellen kell lázadniuk, és mekkora veszéllyel próbálnak szembenézni." forrás: port.hu

James Dashner The Maze Runner c. könyve alapján készült ez a YA fantasy feldolgozás, a forgatókönyvet maga Dashner írta - ezt azért tartottam fontosnak már az elemzésem elején elmondani, mert a későbbiekben nem szándékozom hosszabban boncolgatni a könyv vs. film, eltérések vs. hasonlóságok témakört. Ha ugyanis az író ebben a formában találta megfelelőnek a történetet filmként, akkor ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Nyilván a film nem teljes, nem adhat vissza mindent, nyilván mélyebb a könyv, többet tudunk meg belőle Thomas gondolataiból, jobban érteni a motivációját, és nyilván alapjaiban máshogy ábrázol dolgokat (akár még bizonyos események sorrendjét is), de ez egy film, ennek filmként kell működnie. Szerencsére a The Maze Runner működik is.

A Dashner által vászonra álmodott verzió is kerek egész, és legalább annyira szórakoztató, mint az írott volt. Kicsit egyszerűbb, kicsit logikusabb, de még mindig izgalmas annyira, hogy kiemelje az átlagos popcorn-mozik sorából ezt a filmet. Pont annyit vett át a könyvbeli szlengből, amennyi még kényelmesen elfér benne, nem plottyolnak percenként háromszor, de a lényeg így is átjön. Ezek az évek óta elzártan tengődő fiatalok kis börtönükben saját nyelvet, saját társadalomszervezetet alakítottak ki, a hierarchiában mindenkinek megvan a maga helye, és a maga feladata. A közösséget az elöljárók vezetik, a ranglétra csúcsán pedig a futárok csoportjába beosztottak állnak, bennük van a csapat minden reménye. Ők keresik a kiutat az útvesztőből, immáron évek óta hiába. Thomas érkezése azonban felkeveri az állóvizet, és olyan események láncolata indul el, melyekre a srácok közül senki sem számított. Sokan sok elemzésben azt írták, hogy Teresa megjelenése indukálja a változást, ezzel abszolút nem értek egyet. Thomas maga a változás, a tűz, a lendület, ami kimozdítja a többieket a biztonságos fásultságból.

A film ugyan fantasy, és inkább akciónak mondanám, semmiképpen sem thrillernek vagy kriminek, de a bezártság, a fiúk körül magasodó szürke falak olyan atmoszférát teremtenek, ami néhol bármelyiknek, de akár egy jófajta horrornak is dicsőségére válna. Az emberi természet legsötétebb oldalának megmutatkozása, és a titokzatos szúrások hatására bekövetkező átváltozás kellően borzongató, még úgy is, hogy a történet 90%-a aranyló napsütésben játszódik.

A tisztás és maga az útvesztő gyönyörűen és valósághűen ábrázolt, könnyű elhinni, hogy ez a hely létezhet, hogy az útvesztő lehet valóság. A CGI-re tehát 10 pontot kellene adnom, ha külön pontoznám, és általánosságban a látványra is hasonló jókat kellene mondanom. Kicsit gyengébb történettel is szórakoztató tudna lenni a film, mert annyira jó a szemnek. Szépen fényképezett. A rendezés is korrekt, a tempó feszes, sehol egy üresjárat, szerencsére nincs túlnyújtva sem, pont annyi, amennyi időre le tudja kötni a nézőt. Ha negatívumokat kellene mondanom, Thomas hallucinációit (emlékeit) hoznám fel, a fel-felvillanó jelenetek megvalósítása ugyanis elég gagyira sikerült.
A siratók viszont rettenetesek, a legrosszabb rémálmaimban se lássam őket többet. Akárki is tervezte őket, a megvalósítás tökéletes lett.

A történet tehát jó, a karakterek (tekintve, hogy könyvön alapul) kellően kidolgozottak, így a hatalmas siker vagy a teljes kudarc kizárólag a színészi gárdán múlott. A The Maze Runner nem lett elsöprő siker. Ez azonban nem a főszereplő, Dylan O'Brien hibája, elég keményen dolgozik Thomas-ként, és nem is a minden rezzenésében zseniális Thomas Brodie-Sangster gyengesége. A mellékszereplők között is vannak kiemelkedőek, vannak emlékezetes, szerethető figurák, és persze gyűlölnivalók is. Az éhezők viadala trilógiához hasonló világsiker talán a főszereplő nemén, illetve általánosságban a nemek arányán múlott. A tinilányok ugyan rajongva nézhetik O'Brien-t, és álmodozhatnak róla, de nincs olyan erős, szimpatikus, pozitív női karakter, akivel azonosulni tudnának. Az egyetlen lány, Teresa, megosztja a tisztás lakóit, érthető tehát, hogy a nézőket is. Elsőre nem is igazán szimpatikus. Ha őszinte akarok lenni, másodikra sem.  További "gondot jelenthet", hogy a filmben nem igazán jelenik meg a romantika, igazából egyáltalán nincs benne románc. Teresa és Thomas között ugyan van "valami", de konkrétum az első részből abszolút nem derül ki. Ezt talán sokan hiányolták. (Tegyük hozzá, hogy én kifejezetten örültem, hogy nem kell szerelmi nyavalygással tölteni az időt, hogy senki se száll fel a YA fantasy-k tipikus triciklijére, és egy lány sem sápítozik párhuzamosan 2 fickó után, de ez én vagyok, nem az átlagnéző, aki azért szereti, ha megmelengetik a szívét a "nagy érzelmek".)

Az egész sztoriban csak egyetlen dolgot furcsálltam... Ezek a srácok 3 évet éltek a világtól elzártan, hormonoktól terhelt, vad kamaszokként, és mikor megjelenik köztük az első lány, nem egészen úgy reagálnak, ahogy az várható... Legalábbis szerintem- Hacsak az agymosás, amin átestek, nem változtatta meg az alapvető reakcióikat is. James Dashner-nek pedig egyetlen kérdést tennék fel, ha valaha beszélhetnék vele... Emlékszik még arra, milyen volt örökké vágyódó (kanos) kamaszfiúnak lenni? Hát hol vannak ebből a vágyódó (kanos) kamaszfiúk? Hiszen megjelent egy lány! És egész csinoska.(Még akkor is, ha nekem nem tetszik. És nem, nem akarok belegondolni a történet lehetséges sötét, sőt, mi több homoerotikus aspektusába, mert 11-12 éves gyerekek is voltak odafenn, és a túlélés volt az elsődleges a nagyok számára is. Ugye? Ugye?)

7.5 pont

Paperboy 2012 - Az újságos fiú

A film, amiben Nicole Kidman - talán életében először - nem a hűvös végzet asszonya, hanem egy forró, tüzes nő, aki bár faék egyszerűségű, és olyannyira undorító, hogy jóérzésű ember bottal nem piszkálná meg, nemhogy szexuális fantáziába nem keverné bele, mégis... Mégis... Ott ez a hatalmas mégis. Nicole a filmben valóban gyönyörű, szakadt, olcsó, ócska, de gyönyörű, a maga hatvanas évek végi valójában. Érthető miért szeret bele olthatatlanul a Zac Efron játszotta újságos fiú.

Na de lássuk a történetet:
"Az Egyesült Államok déli része, 1969. Négy évvel korábban tisztázatlan körülmények között megölték egy kisvárosi seriffet. A gyilkossággal az aligátornyúzó Hillary Van Wettert (John Cusack) vádolták, aki most a börtönben várja halálos ítélete végrehajtását. A titokzatos és vonzó külsejű Charlotte Bless (Nicole Kidman) szenvedélyes levelezésbe kezd a férfival, és össze akar házasodni vele. Mivel Charlotte meg van győződve Van Wetter ártatlanságáról, kapóra jön neki, hogy a Miami Times két újságírója, a környékre való Ward Jansen (Matthew McConaughey) és Yardley Acheman (David Oyelowo) a városba érkeznek, hogy felderítsék az ügyet. Hármójukhoz csatlakozik Ward öccse, a főiskoláról kirúgott és most újságkihordóként dolgozó Jack (Zac Efron) is, és reménytelenül beleszeret Charlotte-ba." forrás: port.hu

Lee Daniels rendező és Peter Dexter forgatókönyvíró kihoztak ebből mindent, amit ki lehetett, és talán még olyan dolgokat is, amik mások számára elképzelhetetlenek voltak. Nem véletlenül lett Arany Pálma jelölt, és a Golden Globe-nál sem tévedésből volt esélyes Miss Kidman aka. Mrs. Urban. Végül egyik díjat sem zsebelhették be, de nincs miért szégyenkezniük, a film ettől még remekül sikerült. Pont annyira undorító, amennyire finom és szépelgő a róla szóló leírás, mely a zabolázatlan ribancot titokzatosként és vonzó külsejűként aposztrofálja, a közveszélyes őrült Hillary-t pedig majdhogynem ártatlannak mutatja be.

Ha elfogadjuk, hogy vannak feel-good filmek, melyeknek csak és kizárólag az a célja, hogy a néző az atmoszférába helyezkedve átvegyen a hangulatából, és igazán jól érezze magát, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy feel-bad, very, very, very bad film...  Az első kockától az utolsóig rettentően nyomasztó, és sajnos snittről snittre képes fokozni, egyre mélyebbre kúszva az ember tudatában, illetve tudatalattijában. Ha jelzőket kellene sorolnom, a kegyetlen, fájdalmas, gusztustalan, undorító, félelmetes, elképesztő, na és persze a korábban már említett nyomasztó jutna elsőként eszembe. Egyszerűen maga a miliő, az ábrázolt közeg, a vászonra vitt karakterek, a végtelenül dekadens szereplők, és a dekadens korszak, olyan töményen kerülnek elénk, nézők elé, hogy borzasztó nehéz a látottakat befogadni. A film a legmesszebb menőkig realista, és ez a realizmus bizony húsba vágó. A néző akarva-akaratlanul együtt szenved Ward James-szel, együtt rajong Jack James-szel, és vannak olyan pillanatok, amikor még Hillary-től sem a hideg rázza, hanem képes vele azonosulni.

Nagyívű cselekményt, ezerfelé vezető szálakat, és komolyabb bonyodalmat ne várjon senki, mert akkor csalódni fog, a Paperboy erőssége a tűpontos korszak- valamint jellemábrázolás, és az önmagukban is rendkívül erős, valós karakterek, akik közül akár 2 elvinné a hátán filmet, de ebbe a történetbe valami csoda folytán mégis több jutott. A színészeket csak dicsérni tudom, Nicole olyan lazán adja az egyszerű, egybites lecsúszott nőcskét, amilyen lazának még életemben nem láttam. John Cusack-nak szerintem teljesen elment az esze a forgatás alatt, mert amit Hillary-ként nyújt, attól végig borsódzott a hátam. A sors furcsa fintora, hogy pont a "főhős" - ez persze viszonyítás kérdése - a címadó újságos fiú lett a leghaloványabb, Zac Efron a hatalmas égszínkék szemeivel ártatlanul pillog a szőke boszorkányra, ő maga a született tisztaság, az egyetlen, akinek talán nincs is helye ebben a mocsokban tapicskoló történetben, ebben a mocsokba süllyedő világban.

Aki valami könnyedre, vagy valami izgalmas krimire vágyik, semmiképpen ne nézze meg a Paperboy-t, mert sose kapja vissza az elvesztegetett időt. De aki képes elfogadni, hogy az utolsó harmadban az egyébként is lassú, döcögős cselekmény szinte teljesen megáll, és onnantól csak azt kapjuk - amit, aki kíváncsi a 60-as évek Amerikájának lassú kivérzésére, az ezt a filmet ne hagyja ki.

8 pont

Circle of friends - Halálos egybeesés/Baráti kör/Gyilkos a nyomodban 2006

Három magyar címmel is betámadták ezt a filmet, azt hihették, hogy a Gyilkos a nyomodban majd jobban eladja, mint a Baráti kör. Pedig véleményem szerint sokkal izgalmasabb, és sokkal több titkot rejtene az eredeti cím.

A történet nem nagy durranás, de a csodálatos Julie Benz mindenkit mindenért kárpótol

A négy barátnő egy újabb temetésen találkozik. Egykori osztálytársuk állítólag öngyilkos lett, ám a nőknek feltűnik, hogy milyen sok osztálytársuk halt már meg. Maggie (Julie Benz), Susan (Venus Terzo), Joan (Paula Costain) és Emily (Adrianne Richards) rájönnek, hogy már rájuk is vadásznak. A megoldás kulcsa egy fotó. Szinte mindenki halott, aki szerepel a képen. A kérdés már csak az, ki készítette a fényképet?

A leírás teljesen félrevezető, nem a 4 barátnő kezdi gyanítani a dolgokat, hanem csak Maggie... De egyebekkel nem akarok spoilerezni. 
Könnyed esti krimi, szép szerelmi szállal, és mérsékelt izgalommal, melyben ízléses, romantikus egymásra találást élvezhet, aki véletlenül belefut a tévében.

Hosszabban nem érdemes írni róla, annyi újdonságot nem nyújt. Julie-t pedig hiába dicsérném, nem mindenki értene egyet velem. Sajnos. Pedig Julie egy tiszta arcú, csodaszép színésznő, aki egyszerre bájos és természetes, valamint dögös.

Alapvetően tetszett a film, még úgy is, hogy nem estem hanyatt tőle.

7/10

Segítség, gyereket várok! - Baby on board 2009

A film, ahol kiszerettem Heather Graham-ből. Jerry O'Connell-t pedig az első lámpavasra tudnám felhúzni, a rendezővel együtt.

Az altesti poénok, a végletekig karikírozott szereplők, a semmiről sem szóló történet... Ez a film fenn van a legrosszabb vígjátékok ever toplistán nálam.
Még kritizálni se tudom, annyira gyenge.

Egy rendkívül sikeres házaspár élete fenekestül felfordul, amikor a feleség rádöbben, hogy babát vár. A férj lebukik egy másik nővel, és a házastársak között megkezdődik a háború. A főbb szerepekben olyan színészeket láthat, mint az elbűvölő Heather Graham, a sármos Jerry O'Connell, a Szex és New York Aidanje, John Corbett és a szexi Lara Flynn Boyle.

A 4 körüli imdb átlag indokolatlan.

-10/-10

So undercover 2012

Molly Morris egy fiatal lány, aki a megkeseredett, volt zsaru apja mellett dolgozik, mint magánnyomozó. A kemény és fiús lányt megkeresi az FBI, hogy fedett ügynökként épüljön be egy főiskolai lánykollégiumba, és bújjon egy kifinomult, igényes főiskolás lány bőrébe, hogy megvédje az egykori gengszter lányát. A listán több gyanús személy van, és Molly - akire rátalál a szerelem is - rájön, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát, önmagát is beleértve.

Aki azt hiszi, hogy egy újabb "Miley Cyrus-gyöngyszemmel" van dolga (lásd LOL) téved. A film inkább az elviselhetőbb Miley Cyrus-t mutatja meg (lásd még Az utolsó dal), a lány néhol pedig színészi kvalitásokat is villant. Én is meglepődtem. 

A történet mintha a Beépített szépségbe oltott Dr. Szöszi (jelen esetben Dr. Vörös) lenne, a Kappa-ház minden sztereotípiát felvonultat, amit egy átlagos európai gondol a lányszövetségekről. Az akció halovány, de Miley tapló kemény csajként és tüncimünci főiskolásként is meglepően hiteles. A szerelmi szál semmilyen, a poénok laposak, egy-két jelenettől eltekintve mehetett volna az egész a Disney csatornán. 

Miért néztem meg mégis? Mert a LOL után felüdülés volt színészkedni látni Cyrus-t, mert a LOL után felüdülés volt látni egy pár évvel idősebb és kicsit "normálisabb" generációt. Mert felüdülés volt látni Kelly Osbourne-t. 

6.5/10

Bár bevallom röhej, hogy a plázacuncik gyülekezetét már NORMÁLISABB generációnak tekintem... 

Macskarisztokraták - Aristocats 1970

Széltől is óvott, tündéri macskacsalád él a századforduló Párizsának egyik fényűző otthonában. Boldogságuk azonban csak addig tart, amíg a ház úrnője közzé nem teszi végrendeletét, melyben halála esetén a cicákra hagyja vagyonát - ha ők már nem lennének, akkor viszont a komornyik örököl mindent. A sanda szolga azonnal kész az ármányra és a cicák csakhamar az utcán - jobban mondva, az egyik messzi réten találják magukat. A szerencse azonban segítségükre siet, és a Párizs utcáin, kertjeiben, háztetőin élő macskák, cicák, cicusok, macsekok, valamint Roquefort, a családhoz hű egér segítségével visszaküzdik magukat otthonukba - mindezt rengeteg bájos kaland, szívbemarkoló jelenet, gyönyörű betétdal kíséretében.

Gyermekkorom egyik legkedvesebb rajzfilmje, de még ma is meg tud nevettetni. Hihetetlen jó gegek vannak benne, remek karakterekre épít a történet. Edgar, az inas egyszerűen zseniális. Annyira hülye szerencsétlen, hogy az ember már sajnálja, hogy semmi se sikerül neki. VénKujon, az ügyvéd szavakkal leírhatatlan. :)))

A cicák gyönyörűen rajzoltak, és nagyon helyesek, különösen a kis vörös. Elképesztő a kis pofikájuk minden egyes kockán. Elképesztő! A két ostoba kutya telitalálat, a kisegér pedig már tényleg sok a jóból.
Merem állítani, hogy az egyik legjobb, ha nem A LEGJOBB eredeti Disney rajzfilm, amit anno készítettek.

Ami miatt különösen kedves a szívemnek, hogy nem erős, határozott, kemény körvonalakkal rajzolták meg a figurákat, hanem olyan hatást keltenek, mintha több vonallal húzva, folyamatosan tökéletesítették, pontosították volna őket. Ceruzarajz-hatású az egész. A kisegér füle és a kis haja pl legalább 3-4 vonalban "mozog", amikor az egérke forog a vásznon.

Hogy miért szeretem mindezeken felül? Mert van benne humor, romantika, jó zene, mert értéket közvetít, miszerint nem szabad a külső alapján ítélni, meg kell ismerni a másikat. Megtanít a felelősségvállalásra, a bizalom fontosságára, arra, hogy milyen az igaz barátság, és még az emberi kapcsolatok bonyolultságába is bepillantást enged, mindezt 76 perc alatt. Múlhatatlan érdemei vannak, és még hercegnő is van benne. Őt szerintem az össz-Disney konferencián a non-princess klub tagjai simogatják O'Pamacskával együtt.

Gyerekkori emlékeim alapján az út vissza Párizsba sokkal hosszabbnak tűnt, ma kicsit meg is lepődtem, hogy csak ennyit mentek a kiscicák, de abszolút nem vont le a film élvezeti értékéből. A butuska libáknál azonnal a Vuk részeg libáira asszociáltam, az egykerekű szénaboglyánál pedig már fájt a hasam a nevetéstől.

Kedvenc jelenet: Mikor Lafayette megkérdezi Napóleon-tól (aki előtte részletes leírást adott a nyikorgó cipőről) hogy milyen színű a cipő. Napóleon pedig azt feleli fekete. (és nagyrészt igaza lesz) Majd felháborodik, hogy honnan tudhatná ő a színt. Erről mindig a profilozókkal kapcsolatos poén jut eszembe, melyben ugye felállítottak egy profilt egy elkövetőről, és ilyesmik szerepeltek benne, hogy "kétsoros öltönyt visel" és még ez is stimmelt. Persze ez vicc, meg irónia, de Napóleon-t látva mindig arra gondolok, hogy őt is felvehetné a rendőrség. Szuperül nyomozna. Csak kéne mellé Lafayette. Meg valaki, akinek azért esze is van, nem csak füle. Meg orra.

10/10

Amélia - Kalandok szárnyán - Amelia 2009

Ez a film is komoly hátránnyal indult nálam, mivel Hilary Swank sem tartozik a kedvenceim közé, sőt kimondottan irritál a játéka (ne kérdezzétek miért), és Amelia Earhart sem épp szimpatikus (sosem volt az). Kettejük bizarr találkozása pedig az egyik legunalmasabb film, amit életemben láttam.

Ugyanis úgy tesz, mintha nem szólna semmiről. A repülések nem izgalmasak, nem szépek, Amelia házasságtörése nem megbotránkoztató, nem felháborító, a média számára eszközzé válása nem elég egyértelmű, a konfliktusok liliomszínű függönyön át tekinthetőek csak meg, gondosan körbeparfümözve.
Történik itt sok minden, ami egyébként, ha ki lenne bontva rendesen, sokkal érdekesebb lenne, mint hogy melyik birkapásztorral fogott kezett ez a röpködő feminista, de a rettentően hosszú 111 perc játékidő ellenére sincs idő semminek a kibontására. Mindenbe csak belekap a rendező (ahogy a forgatókönyvíró is ezt tette) egy kis szerelem, egy kis szakmai féltékenység, egy kis házasság, egy kis ez, egy kis az. Olyan érzésem van, mintha egy rettentően béna kezdő cukrászt néznék, hogyan rontja el a süteményt. "Áhh tegyük bele ezt is, ártani nem árthat" felkiáltással kerülnek jelenetek, események a filmbe, iszonyú lassan haladunk, szinte már úgy érezzük, hogy semmi sem történik, miközben pár perc alatt túlrobogtunk a cselekmény háromnegyedén, csak azért, hogy az utolsó bő fél óra arról szólhasson, hogy Hilary Swank cserepes ajkakkal és könnyes szemekkel ül a repülőben, miközben az elvonási tünetekkel küzdő 80 kilós idióta remeg az utastérben/raktérben. Rendkívül izgalmas. Rendkívül érdekfeszítő.

Pedig a leírás egészen jókat ígért:

A kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank felejthetetlen alakítást nyújt Amelia Earhart, a legendás amerikai pilótanő szerepében. Filmbeli partnere Richard Gere, a karizmatikus üzletembert és ellenállhatatlan férjet, George Putnamet kelti életre. Kettejük kapcsolata szerelmen és kitartáson alapult, és sem Amelia mindent felülmúló, a repülés iránti szenvedélye, sem Gene Vidalhoz fűződő viszonya nem tudta tönkretenni - egészen a nő rejtélyes eltűnéséig. Lebilincselő dráma, vérpezsdítő romantika, izgalmas kalandok: az Amelia magával ragadja a képzeletet, és csodás érzés vele szárnyalni.

Szóval én vártam a lebilincselő drámát, de mivel tudtam, hogy a végén el fog tűnni, mégiscsak Earhart-ról van szó, nagy meglepetés nem ért. Vártam a vérpezsdítő romantikát, de ahogy Ewan McGregor fogdosta az aszott kóró Swank hátát a liftben, az minden volt, csak romantikus nem. Bár lehet, hogy erotikusnak szánták. Nos annak se sikerült. Amelia nem hogy a képzeletem nem ragadta meg, de semmilyen érzékszervem nem kötötte le annyira, hogy ne kezdjek közben kismillió más dologgal foglalkozni. Ne keressek ÉRTELMES programot estére, stb. Szinte végig szenvedtem az unalomtól, és azt éreztem, kicsit a színészek is szenvednek. Mert persze, fontos, hogy valami művészi legyen, meg szép, meg jajj de elegáns, meg jajj, de finom, de néha talán hasznosabb lenne félretenni a pasztellszíneket, odacsapni az igazságot az asztalra... Nyersen, ridegen. Amelia egy nyers, de erős nő volt, akiben (ha ennyire vonzódott a repüléshez) buzgott a szenvedély. Hol van ez ebben a filmben? Sehol.

Amelia enervált, Richard Gere beletörődő unott kihasznált bolond. Senkit se lehet megkedvelni, mert mindenki annyira élettelen, annyira valószerűtlen. Sőt, ha mondhatok ilyet, most ennek a filmnek a megtekintése után még kevésbé szimpatikus Earhart, mint eddig volt. Mi értelme ilyen filmet gyártani? Ha Mira Nair elsőfilmes lenne, megérteném, hogy nem megy neki, hiszen most tanulja a szakmát. De nem az! Így csak az a kérdés merül fel bennem, hogy mi történt vele az elmúlt évek alatt?

A forgatókönyvön ketten is dolgoztak. Röhej. Az esküvő monszun idején forgatókönyv-írója ilyet álmából felébresztve öt perc alatt írt volna. Talán jobbat is.

3.5/10

A bosszú jogán - Seeking justice 2011

A lelkes angoltanár, Will Gerard boldogan él zenész feleségével, Laurával. Nyugodt családi életüket koncertek, kerti sütögetések töltik ki, és Will kedvenc hobbija, sakkpartik főnökével, az iskolaigazgatóval. Egy éjjel azonban borzalmas dolog történik: a próbáról hazafelé tartó Laurát brutálisan megerőszakolják. Miközben Will a kórházban feldúltan várja az orvost, hogy beszámoljon felesége állapotáról, egy jól öltözött ember szólítja meg, és felajánlja neki az azonnali igazságszolgáltatás lehetőségét. Az összezavarodott Will elfogadja az ajánlatot, nem is sejtve, hogy ezzel egy önbíráskodó földalatti szervezet hálójába kerül. Ijesztő és veszélyes játszma veszi kezdetét.

Nicholas Cage az elmúlt 10 éve legjobb alakítását nyújtja, bár most is hozza azt a megszokott, búvalbélelt, alapvetően élettelen karaktert, de feltölti némi szerelemmel, és egy jó adag haraggal és rettegéssel is. A film végére szinte már embernek tűnik. Lassan talán visszatalál magához, vagy a rendezők növekvő bizalmát hálálja meg? Nem tudom, de mindenképpen örülök a pozitív változásnak. Az Ál/Arc Cage-ét szeretném újra vásznon látni!

January Jones gyönyörű, és bár sokkal fiatalabbnak tűnik Cage-nél (14 évnél többnek látszik az, ami őket elválasztja) mégis meglepően jól működtek együtt. Volt köztük valami kellemes melegség, valami biztonságot sugárzó harmónia. Izzás nem, de egy ilyen témájú filmbe nem is illett volna. Egy erőszak köré épített cselekményben teljesen abnormális lenne, ha vad szenvedélyeket ábrázolnának.

Nagy fájdalmam, hogy Jennifer Carpenter szinte csak dekoráció a filmben, nem hagyták kibontakozni.
Ennél már csak az nagyobb, hogy a történetben rejlő lehetőségeket se hagyták filmmé forrni. Az alapötlet ugyanis zseniális, egy ilyen szituációban mindenki vért kívánna, az önbíráskodó csoport léte pedig szükségszerű velejárója lehet egy züllött társadalomnak. Elég csak olvasni a büntetőtárgyalásokról írott online tudósítások kommentjeit. Hozzászólók százai követelik a halálbüntetés visszaállítását, vagy legalább azt, hogy a majdani cellatársak elintézzék "azt a szemetet". A népharag ereje mindenkire lesújtana. Lehet tagadni, vagy lehet szépíteni, de egy ilyen "igény" igenis van a társadalomban, amikor nem tudnak beletörődni a jogerős ítéletbe, vagy lassúnak találják az igazságszolgáltatást, akkor a saját kezükbe vennék a dolgokat. Normális társadalmakban normális emberek természetesen nem teszik ezt. De ebben a torzult jelenben, ebben az iszonyatos értékválságban, amikor a bűnözés úgy terjed mint a pestis, az elkeseredett emberek sok mindenre képesek. Akár az önbíráskodásra is.

Az éhes nyúl ugrik. Simon beszervez mindenkit, akit csak tud. Aztán kezd túllőni a célon. Az eredeti terv, hogy csak valóban súlyos bűnökért fizessenek meg, dugába dől, mert mindenkit el kell takarítani az útból, aki lebuktathatná őket. Egy napon megcsörren Will Gerard telefonja, kérnek tőle egy szívességet, ő viszont nem akar részt venni ebben a borzalomban. Innentől kellene igazán izgalmassá válnia a történetnek, Will menekülni kényszerül a rendőrség elől, jó kis üldözés kerekedhetne ki, mégis itt fullad unalomba minden.

A végkifejlet sablonos, ötlettelen, a nagy wow a végén (annak tudatában, hogy ebben tényleg mindenki benne van) nem igazán csattan. Ennél feszítettebbre is lehetett volna venni, ha Roger Donaldson rendező kicsit jobban összefogja a szálakat. Guy Pearce viszont menti a menthetőt, ezt még el kell mondanom.

6/10

Herkules - Hercules 1997

Nagy az öröm az Olümposzon, Zeusznak és feleségének, Hérának gyermeke született. Csak a főisten fivére, Hadész nem örül az erős kis Herkules érkezésének, utód híján esélye sincs, hogy Zeusz örökébe lépjen. Az alvilág ura megbízza a két ügyefogyott szolgáját, Pechet és Pánikot, hogy tegyék el láb alól Herkulest. A dolog félig sikerül, a varázsitaltól Herkules elveszti halhatatlanságát, az ereje viszont megmarad. Más kérdés, hogy mindenáron be akarja bizonyítani az apjának, hogy hős a javából. A saját bőrén tanulja meg, hogy nem elég az erő, hanem szív is kell ahhoz, hogy valakiből igazi hős legyen.

Sokadik szakítás az addigi tradíciókkal, ötletes, újszerű, remek színekkel és remek hangokkal. A poénok a felnőtt korosztályt is elszórakoztatják, talán a  legkisebbeknek nem is érthetőek, ezért csak nagyobbacska gyerekeknek ajánlott.

Megara a "non-princess club" oszlopos tagja, akiről mindig mindenki elfeledkezik, ha a Disney-hercegnőket sorolja. Méltatlan dolog.
Hádész zseniális, Phil elképesztő, Pegazus pedig a személyes favoritom.

Pain & Panic a két legszerencsétlenebb gonoszka a filmes univerzumban. :)

9/10

Csipkerózsika - Sleeping Beauty 1959

A Grimm-testvérek meséjének főhőse a szépséges Auróra hercegnő, akit születésekor átokkal sújt egy gonosz boszorkány: az átok szerint mielőtt nagykorú lesz a lány, egy mérgezett tű szúrása végez majd vele! A mit sem sejtő hercegnő sorsát apja három jószívű tündérre bízza, akik mindent elkövetnek, hogy ne teljesedjék be az átok, de hiába. A végzetet elkerülni még ők sem tudják, csupán enyhíteni a gonosz boszorkány átkának hatását: amikor Auróra megszúrja magát, nem hal meg, csak hosszú álomba szenderül, amelyből csak egy herceg szerelmes csókja ébresztheti fel!

Szeretnivalóan balfék tündérek, csúnya gonosz, csodaszép hercegnő, és egy dallal szerelembe eső herceg, aki ezután a töviserdőn is képes átkelni a szerelméért? Hamisítatlan Disney mese, mely bár kissé kiforgatja az eredeti Grimm-történetet, de sebaj. A szépség, a báj, és a gyermekkor oltárán az feláldozható.

8/10

Hamupipőke 2 - Cinderella II: Dreams come true 2002

A boldogságtól ragyogó pár, Hamupipőke és a herceg hazatérnek nászútjukról palotájukba, ahol az egykoron lencsét válogató, mostoha körülmények között élő lánynak szokatlan szerepbe kell beletanulnia. El kell sajátítania minden csínját-bínját annak, hogyan viselkedik egy hercegnői fenség. A tündér dadus és a folyton rosszalkodó egérsereg hathatós segítsége mellett Hamupipőke rájön, egyetlen módja van megfelelni az elvárásoknak, mégpedig az, ha nem akar más lenni, mint amilyen.
A varázslatos mesében az álmok ismét valóra válnak...

Kiüresedett, ötlettelen, felesleges folytatás, amiben ugyan Hamupipőke kiáll magáért, és Jacques is rájön mennyivel jobb egérnek lenni, mégsem érte meg a befektetett időt és energiát.

Az egerek és a cicák (különösen Lucifer) dögönyöznivalóak, Hamupipőke pedig most is nagyon szép, bár kissé újrafazonírozták.

Anastasia jó útra tér, az öreg király habókos, mint mindig... A többiek pedig... Egyáltalán nem érdekesek.

4.5/10

Hamupipőke - Cinderella 1950

A szorgos és csodaszép Hamupipőke jobb életről és romantikus kalandokról álmodozik, de szegényke sajnos ki van szolgáltatva gonosz mostohaanyja és két irigy mostohatestvére kénye-kedvének. Három huncut kisegér és a Jótündér varázslata segítségével azonban Hamupipőke eljut a bálba, ahol találkozik álmai hercegével. A varázsige éjfélkor elveszti hatását, ezért Hamupipőkének sebtében el kell hagynia a kastélyt, hogy ki ne derüljön az igazság. Ám a nagy sietségben maga mögött hagyja egyik üvegcipőjét...

Bájos és szeretnivaló mese, melyben a főhősnő az 50-es évek nőideáljának minden tulajdonságával bír, imádja a házimunkát, képes alárendeltségben élni, és a férfitől a megváltást várja. Emellett bájos, kedves, szereti az állatokat, és képes ellátni egy nagyobb családot.

A herceg jóképű és kedves, jelleme azonban szinte egyáltalán nincs. Tipikus Disney -sablon, akiről bármelyik kislány álmodozhat, hogy felnőve hasonlót talál. Az 5 éves lányomnak én is ilyen férfit mutatnék, akiben egy csipetnyi veszély sincs. Bár 10 körül már kiábrándító lehet a valóság.

A kisállatok tündériek, gyönyörűre vannak rajzolva, a zene kellemes, a negatív karakterek is csak a mindennapi mocskosságokat követik el, olyan bűnöket,  amiknél egy átlagos öt éves több rosszat fog kapni egy átlagos óvodában.

A jótündér aranyos és esetlen. Az egereket imádtam. Czák-czák!

9/10

On the Road - Úton 2012

Közvetlenül apja halála után Sal Paradise, egy feltörekvő New York-i író találkozik Dean Moriarty-val, egy lehengerlő stílusú, elbűvölő ex-szélhámossal, akinek a rendkívül felszabadult és egyben rendkívül vonzó Marylou a felesége. Arra ítéltetve, hogy ne beszűkült életet éljenek, a két barát megszakítja minden addigi kapcsolatát és útra kel Marylou-val. Éhezve a szabadságra, a három fiatal elindul, keresvén a világot, új találkozásokat és önmagukat.

Kicsit olyan ez a film, mint a Harry Potterben a Szükség Szobájának inverze, az akkor jelenik meg, ha valakinek kell valami, ez a film meg jött, ha kell, ha nem. Pedig nem kellett. Ilyen feldolgozásban nagyon nem.

Van az a bizonyos könyv, meg az a bizonyos szerző... Nem, nem a Twilight-ra gondolok, bár az is púp az emberiség hátán, és elgennyesedett pattanás a széppróza ülepén... Van az a bizonyos korszak... Nem, nem a felvilágosodás.  Sőt, nem is a vámpírkultusz másodvirágzása... Van az a bizonyos életérzés... Amiből SEMMIT se fogunk megérteni, ha ránézünk Kristen Stewart üres, élettelen, unott, flegma arcára. Az a nő egy katasztrófa, egy szégyen, egy elképesztően tehetségtelen, mégis félhalottra futtatott ló, aki mint mindig, most is teljesen szürreálisan erőlködve igyekszik utolérni a körülötte játszó színészeket. A száját továbbra is képtelen csukva tartani, ez biztos valami olyan elsajátíthatatlan skill, amit mások  életeken át tanulnak, de neki ez az első leszületése, így nem is okolhatjuk érte. Kárhozott, halott tekintete, amiben drog és alkohol visszfénye csillog, minden, csak nem egy sweet sixteen lány szeme. A filmet az unalmassága, tartalom nélkülisége és a halovány főhősök mellett ez a liba buktatja meg csúfosan. Minden egyes jelenetben vért izzad, de a legborzalmasabb az édeshármas, amiben Miss Szakadt merő görcsben vonaglik két szeretője között, és igyekszik élvezetet hazudni nekünk nézőknek, és saját magának. Botrányos.

Garrett Hedlund Dean Moriarty-ja erőtlen, egydimenziós, semmi lehengerlő nincs benne. Egy piti drogos tolvaj, aki olyanokat balhézik az asszonyával, hogy kimennek a rendőrök is. Tipikus lecsúszott, szánni való figura, nem az a magával ragadó karakter, akinek Kerouac szánta eredetileg. Nem az a Moriarty, akiről ő írt. Sam Riley Sal Paradise-ként tévelygő, érthetetlen. Abszolút nem szerethető.

A filmben pedig nem történik semmi, búzamezők, pusztaságok, esőben ázó zöld bokrok váltják egymást, mindent aranyra, narancsra és szépiára fest a nap. Okker és dinnyesárga túltengésben haldoklik a néző már 40 perc után. Esemény pedig nincs, csak felszínes, üres, italba és kábszerbe fulladó nihil. Kirsten Dunst hiába tesz meg mindent, hiába igyekszik hamvasan bájos lenni, korban és tehetségben is kilóg a főhősök sorából. Érett színésznő, akihez talán csak a Carlo Marx-ot játszó Tom Sturridge ér fel. Viggo Mortensen zseniális, mint mindig. Alice Braga egyetlen másodperc alatt Kristen S. fölé kerekedik, és lemossa a vászonról.

Santaolalla, a zeneszerző kihozta magából a maximumot, Jose Rivera forgatókönyvírónak lenne mit tanulnia, Walter Salles rendező pedig láthatóan műanyag késsel esett neki a mamutfenyőnek, bár dicséretére legyen mondva, böcsülettel dolgozott rajta, csak hát a végeredmény az olyan szar lett, amilyet már rég láttam.

 Hogy miért néztem végig? A könyv iránti rajongásból és tiszteletből, és mert talán valami mégis volt ebben a feldolgozásban is. A drogban fürdő felszín mögé képes voltam értelmet és érzéseket látni. Láttam a könyvet, és szerettem a zenét. Bár a 2 óra 20 percet indokolatlannak tartom, ennyi ideig ugyanis csak a legelvakultabbak figyelmét köti le, mégis azt mondom, egyszer érdemes végigülni. Sosem lesz az, aminek szánták, kult. Sosem lesz korrajz, se könyvadaptáció, de talán ízelítőnek jó. Egy falat paradicsomos bazsalikomos (bár kissé égett) bruschetta, ami után egyes gourmandoknak lesz kedve megkóstolni a könyvet is.

4.5/10

Kemény dió - Jawbreaker 1999

A Reagan középiskola három legnépszerűbb tanulója, Courtney, Marcie és Julie elhatározzák, hogy megviccelik Lizt születésnapja alkalmából. Eljátsszák, hogy elrabolják, és jól ráijesztenek Lizre. Megkötözik a lányt, bekötik a száját és bedobják egy kocsi csomagtartójába. A tréfa azonban tragikusan sül el: Liz megfullad. A három emberrabló közül csupán a hidegfejű Courtney nem esik kétségbe: rábeszéli társait, hogy rejtsék el a hullát és felejtsék el az egészet. Amikor azonban egy negyedik társuk tudomást szerez a lányok tettéről, újra fordul a kocka.

Rose McGowan a temérdek plasztika előtt, irreálisan nagy és kidolgozatlan popsival. Julie Benz hamvasan, fiatalon, gyönyörűen mint a Buffy első évadában. Rebecca Gayheart-nak jót tett a film óta eltelt idő, bár csinos fiatalon sem volt, de most, jó pár évvel később karakteresebb és vonzóbb. Judy Greer kikupálva is kopott, semmilyen, emellett különösebben nem is tehetséges, nem véletlenül maradt a TV-filmek/sorozatok szintjén. Rose magához képest alulteljesít, hiteltelen a főgonosz szerepében, a béna játéka teljesen kivégzi a már egyébként is majdnem döglött filmet. Az, hogy a gyilkos trió tagjai még messziről sötétben sem tűnnek 17 éveseknek, már megszokott a hasonló filmekben. Hogy a karakterek egyben önmaguk paródiái, az lehetne akár szándékos is, de a drámai elemek és a jó útra térő szereplők miatt mégse tűnik tudatosnak ez az ábrázolás.

Az élénk színek, és az alapvetően szemet kínzó vágások a korai Tarantino olcsó, kínai piacos másolatának tűnnek, a filmzene klisés, tanulság nincs. Hogy ezek a nők lennének az iskola legnépszerűbbjei? Tragikus. Hogy a rendőrség (még ha az egész szürreális álomnak is tűnik, nem filmnek) ilyen könnyen megvezethető? Szánalmas. Hogy valóban léteznek ilyen klikkek, és a mai napig keserítik egyes "alul levők" életét? Ijesztő.

De maga a film rémesen rossz, Darren Stein mellélőtt ezzel se a nem komédia, se nem dráma, se hús se hal alkotással. A romantikus szál esetleges, Amy Heckerling utánzása pedig hamvába holt ötlet.

Igazi trashmovie, amit szívem szerint csak trash-skálán értékelnék, mégis megpróbálok valahol 0 és 10 között mondani egy számot, ami kifejezi, mennyire elborzadtam, mikor újranéztem. A szinkron pedig (nem tudok rá szebb kifejezést) telibefossa ezt a szarkupacot. Zach -Zák Dane- Dán, csak hogy pár szépséget soroljak. Frenetikus.

1.5/10 (kizárólag a rossz megbűnhődése miatt)

Halálra szóló barátság - New Best Friend 2002

Alicia, a szerény ösztöndíjas lány egy szociológiai kutatómunka kapcsán megismeri Hadley-t, aki gyönyörű, mesésen gazdag és hihetetlenül népszerű. Új barátnője bevezeti Aliciát az elit klikk világába, aki úgy tűnik gyorsan beletanul a felső tízezer életvitelébe. Az új barátnő hamar a társaság központi figurája lesz, és minden tökéletesnek tűnik, talán túl tökéletesnek is.

A fentebbi leírásnak semmi köze a történethez, talán az egyetlen igaz gondolat Hadley szépsége és gazdagsága, meg a szociológiai kutatás. Minden más teljesen másként történik.

Mia Kirshner remekül alakítja a manipulatív, törekvő, közben a végletekig züllő fiatalt, sokáig nem is lehet biztosan tudni, hogy mindez a terv része-e, vagy csak járulékos veszteség, hogy a tisztességét is feláldozza.

Meredith Monroe is jól hozza a leheletvékony, kőgazdag, szívtelen szukát, aki, ha a lelke mélyére pillantunk, nem is annyira szívtelen.

Dominique Swain ezt a filmet is a testével akarja eladni, bár lassan megérthetné, hogy a kislányos bája már rég oda, és felnőttként kigyúrva, derék és mellek nélkül kevéssé vonzó, bár az arca még mindig szép. A biszexuális dögöt pedig legalább olyan jól játssza, mint anno a kis manipulatív Lolitát.

A cselekmény erősen hajaz a Kegyetlen játékokra, még erősebben érezhető rajta, hogy Egyedülálló nő megosztaná, de van benne egy pici Spinédzserek, és A csaj nem jár egyedül is. Leszámítva a humort. Mert ebben egyetlen poén sincs. Kőkemény züllésfilmmel van dolgunk, amit drámának akarnak eladni, de thriller címszó alatt. Érdekes koncepció. Legalább annyira zavaros, amennyire az a Colby Főiskola hallgatóinak élete. Egyik főszereplő lány se szimpatikus igazán, nincs köztük példakép, jellemfejlődést se mutatnak 1.5 óra alatt... A fiúk csak gondolatok nélküli, üres párzóeszközök, akiket ezek a lányok csak használnak. Hátborzongató korrajz a 2000-es évek elejéről, és az azóta eltelt 12 évről.

Feloldást, enyhülést hiába várunk. Az igazságszolgáltatás malmai őrölnek, de ez vajon elégtétel egy emberéletért?

7/10

Miss Senki - Miss Nobody 2010

Merítsünk egyet a ZS-kategória felső harmadából, ami csak azért felső harmad, mert a készítők ezt teljesen komolyan gondolták, amíg szerintem viccnek is pocsék.

Sarah Jane McKinney (Leslie Bibb - A gondozoo, A Vasember 1-2.) évek óta titkárnőként dolgozik egy nagy gyógyszergyárban, de az előléptetése útjában ott áll nagy utálatnak örvendő főnöke, Milo Beeber (Brandon Routh - Superman visszatér). Amikor az zaklatni próbálja, Sarah ki akar térni előle, de közben véletlenül meg is öli. Azonban nemcsak hogy megússza a gyilkosságot, de még meg is kapja a megüresedett pozíciót. És ha egy üzlet egyszer beindul.. Sarah felettesei ötletesebbnél ötletesebb gyilkosságok áldozataként harapnak szép sorban fűbe, miközben a lány lassan, de biztosan halad felfelé a ranglétrán. Ekkor azonban egy nyomozó, Bill Malloy (Adam Goldberg - Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt) kezd vizsgálódni a munkahelyen sokasodó hullák ügyében. Vajon Sarah minden nyomot eltűntetett? És vajon, hogyan befolyásolja az eseményeket, ha Sarah belezúg a zsaruba, aki akár rács mögé is juttathatja?

Annyira egyértelműen másolják más filmek képi világát (pl. Amelie csodálatos élete), annyira próbálnak máshol már bevált nevekre, gegekre építeni (Ketchum, Grabovski), hogy az izzadtság nem csak bűzlik, hanem csorog a filmből.
Leslie Bibb legalább olyan borzalmas színésznő, amennyire röhejes és szánalmas a karakter, akit játszani kényszerül. Semmi nőiesség, semmi báj nem szorult belé, de még ezt se lovagolja meg jól.

Elvileg vígjáték, de nemhogy nem nevettem, el se mosolyodtam. Bosszantó, unalmas, ötlettelen film, pocsék forgatókönyvvel. A zene idegesítő, a csattanónak szánt fordulat szintén lapos.

3.5/10