És megint a spanyolok. Ha lehet eltekintenék azoktól az ódáktól, amiket több spanyol film felvezetőjeként zengtem már, miszerint mennyire tudnak filmeket gyártani, mennyire jók a hangulatkeltésben, és a diszfunkcionális emberek, közösségek ábrázolásában. Ezeket vegyük tudottnak. A pszicho-gyerekekhez való hozzáállásom szintén.
A fentebbiekből következik, hogy a Rettegés nálam már jó pontokkal indul, és kezdeti nyerő pozíciójából szinte csak bukni tud, ha mégis gyenge film. A rendező neve szinte már garancia arra, hogy valami igazán jót kapunk ismét, Isidro Ortiz nevéhez kapcsolódik ugyanis a Fausto 5.0, amiről korábban már megemlékeztem a blog keretein belül. Ortiz nem viszi túlzásba a munkát, nem hajlandó futószalagon egy kaptafára gyártani a filmeket, legyen szó akár moziról, akár tévéfilmről. Ha megnézzük az adatlapját elég rövidke listát találunk a neve alatt, első pillantásra szegényesnek is tűnhet, de ha jobban utánajárunk, akkor bizony rájöhetünk mekkorát tévedtünk. A megoldás rémesen egyszerű, már a kezdetektől egyértelműen sz** filmet nem vállal el. Nem hódol be, nem hagyja, hogy rákényszerítsék, és milyen jól teszi.
Ennek ellenére az Eskalofrío olyan film, ami után vegyes érzelmek maradtak bennem. Nem tudom, hogy amit láttam, az most jó volt-e, vagy csak annyira jól fényképezett, és jól rendezett, hogy még a sz**t is megkajáltam, csak mert spanyolok tálalták elém.
A 16 éves Santi első pillantásra olyannak tűnik, mint a többi tinédzser, de különleges betegsége, ami miatt óvakodnia kell az erős fénytől, különösen a napfénytől, nagyon megnehezíti beilleszkedését. Anyja ezért úgy dönt, egy kis faluba költözik fiával, amelybe a körülötte lévő hegyek miatt nem sok napfény jut be. Megérkezésük után viszont hamarosan baljós és véres események történnek, amikért a helyiek természetesen a sokuk által vámpírnak gondolt Santit teszik felelőssé, pedig az itt élők közül némelyeknek sokkal sötétebb titkaik vannak...
A leírás alapján tucathorror is lehetne, szerencsére mégsem az. Nem új köntösbe bújtatott vámpírtörténet, és nem is tipikus hangeffektekkel és olcsó kliséképekkel riogató film, sőt, kicsit továbblép a szokásos a "szörny bennünk emberekben él" fordulaton is. A szörny most valóságos, bár eredetileg embernek született (és nem, nem halt meg) , és emberek tetté azzá, ami ma, mégis a film utolsó előtti jelenetéig ő a legkevésbé emberi lény, akit valaha ember által megformálva láttam. A Rettegés tele van remek jelenetekkel, Santi rémálmaiban megjelenő nap okozta égési sebei, az idillikus környezetben az anyuka által kibérelt új otthon, mely egyszerre tűnik melegnek, és barátságosnak, valamint túl szépnek, hogy igaz legyen, a baljós erdő, amibe ilyen megvilágításban puskával se tudnának bekergetni, a boltos, aki gyanúsan kedves a csonka családhoz... Minden apró momentumból árad a nehézkesség, érezni a titkok okozta nyomást.
A túl szép volt, hogy igaz legyen ház természetesen titkot őriz, szörnyű gyilkosságok titkát, a falu rejtegeti a bűnöst, aki bár ma is ember, ezerszer rosszabb a "szörnynél", akit teremtett. A padló recseg, az ajtók nyikorognak, néha maguktól, a semmitől, a széltől, néha pedig a beosonó szörny miatt, aki időről időre visszatér az eredeti otthonába, talán a honvágy, talán a bosszú iránti vágya vezeti, ez nem mindig derül ki pontosan. Santi megjelenése azonban megváltoztatja a dolgokat. Az erdőben egy bokor mögül a szörny szemei néznek vissza rá, és mögöttük meglátja az egykori gyermeket.
A fiú otthon takaró alá bújik, alvást színlel, később a kamrába zárkózik, és ott retteg tovább. Most, hogy tudja mi ölte meg az állatokat, és mi rejtőzik az erdőben, még jobban fél. Pedig a szörny nem csak hogy megkímélte az életét, még érdeklődni is kezdett iránta. Sőt, valami bizarr módon barátjává fogadta. Ennek a jelentőségét azonban csak a film végén ismerjük fel. A házban addig tett látogatásai inkább fenyegetőek, mögöttük rossz, gyilkos szándék valószínűsíthető, a boltos lelepleződésekor azonban értelmet nyer minden.
Santi frissen szerzett barátjával, a rendőrfőnök lányával, és a rég látott madridi haverral nyomozásba kezd, megpróbálják felgöngyölíteni az egész mocskos ügyet, felfedni a szörny kilétét, és lehetőség szerint "rehabilitálni" őt. A fiú nem puszta emberi szívjóságból teszi ezt, hanem a saját bőrét is menti, hiszen a feltrancsírozott állatok után az emberek is hullani kezdenek, és valahogy mindig a közelben van, amikor valami szörnyűség történik, így a rendőrfőnök egyre gyanúsabban méregeti, és a falu is a szájára veszi a messziről érkezett bizarr gyereket.
A történet végére a bűnösök egy része meglakol, Santi felfedi a szörny titkát, aki ezzel esélyt kap egy új, jobb életre.
Remek színészi alakítások jellemzik az Eskalofrío-t, Junio Valverde Santi-ként egyszerre bátor és rettegő, tettre kész és menekülni vágyó. Mindemellett betegsége ellenére próbál normális kamaszként élni, kapcsolatokat építeni, és romantikusan közeledni a rendőrfőnök lányához. Julia, az anya, kicsit súlytalan marad a történetben, távolléte néha érthető, máskor azonban furcsa, mert a gondoskodó szülői képbe elég nehezen illeszkedik, hogy ennyit hagyja egyedül a fiát. A falusiakkal kialakított kapcsolata azonban mégis fontos eleme a filmnek, nélküle egyáltalán nem működne ez az egész. Az Erica Hassel-t megformáló Berta Ros is hihetetlen jól hozza a számára írt karaktert. Ha valaki megnézi a filmet, sokáig nem felejti el az alakítását, sem az arcát, sem a tekintetét.
Felépítésében inkább a régi horrorokra emlékeztet, nincsenek benne gore jelenetek, se túl sok misztikusság. A helyszínt zseniálisan választották meg, az operatőri munka csillagos ötös, egyáltalán nem látszik, hogy alacsony költségvetésből dolgoztak. Sőt! Nyilván vannak idegesítő megoldások a filmben (pl. az erdőben játszódó tipikus "váljunk szét" jelenet) és vannak olyan momentumok,amiket máshol mástól már láthattunk, de aki teljesen eredeti, sosem látott, sosem hallott dolgokra kíváncsi, az a mozi világában rossz helyen keresgél. Az ilyen filmek ritkábbak a fehér hollónál is.
Nekem alapvetően egy élmény volt, sokkal jobbnak tartom a mások által felmagasztalt Az árvaháznál.
8/10
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: spanyolok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: spanyolok. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. október 6., szombat
2012. szeptember 22., szombat
Mientras Duermes 2011
Vannak dolgok, amiket a spanyolok remekül csinálnak. Jól beszélnek spanyolul (haha) (ami a világ egyik legszebb nyelve szerintem) egész korrektül fociznak, egyre jobb sorozatokat csinálnak, és nagyon, de nagyon tudnak filmeket forgatni. Igazi, kispárnát ölelgetős horrort, vagy éppen lassan, fojtogatóan ránk telepedő thrillert, ami a végére úgy rúg gyomorszájon, hogy napokig nem térünk magunkhoz belőle.
A Mientras Duermes az utóbbi kategóriába tartozik, lassan építkező, óvatosan belénk kúszó thriller, hiába illetik a horror címkével. Nincsenek benne magukban kiragadható rémisztő jelenetek, de a történetet egészben tekintve kevés ennél ijesztőbbet tudnék elképzelni.
Cesar egy társasház lakója, aki szereti kifigyelni a lakókat és azok szenvedéseit. Ám van egy lány a társasházból, aki mindig mosolygós és jókedvű. Cesar ezt nehezen viseli, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a lány boldogságát megsemmisítse.
Cesar módszeresen gyilkolja a lakók önbizalmát, minden csepp örömet igyekszik elvenni mindegyiküktől, azért mert ő maga a végletekig sérült és boldogtalan, és akit csak lehet magával szeretne rántani a nyomorba. A célja elérése érdekében semmitől sem riad vissza, csak hogy egy kevésbé súlyos példát említsek: addig eteti az idős hölgy kutyáját, amíg az eb meg nem betegszik.
De akármit tesz, akármennyi problémát is okoz neki, Clara minden reggel mosolyt erőltet az arcára, úgy sétál le a portához. Hiába tölti fel Cesar allergizáló anyaggal a tusfürdőit, testápolóit, hiába borítják el a vörös foltok, hiába kialvatlan, hiába fáradt, a lakása ajtaján belül hagyja a problémáit, fájdalmát, és a külvilág felé mindig ugyanazt a boldog arcot mutatja. Marta Etura legalább olyan zseniálisan alakítja a mindenen felülkerekedni képes nőt, mint ahogy Luis Tosar a magánytól teljesen elborult pszichopatát. Cesar-on érződik, hogy nincs vesztenivalója, már rég feladta a saját életét, csak abban lát némi értelmet, hogy másoktól is elvehesse a fényt. Clara makacsul kitart, egészen a film utolsó jelenetéig, hiába él át annyi borzalmat, mindenen túl tud lendülni, még a szerelme elvesztésén is, de az az utolsó döfés, Cesar neki küldött levele, felülír mindent.
Jaume Balagueró rendező valami olyat tesz velünk, nézőkkel, amit már évek óta nem tett senki. Megtanít igazán félni. Félni a velünk élő, ismert dolgoktól, emberektől, az ágy alatt rejtőző mumus helyett az ágy alá bebújó portástól, aki minden nap tiszta arccal néz ránk, és köszön. Megtanít félni attól, hogy mi történhet velünk amíg tudattalanul lebegünk az álmok tengerén, ki használhatja ki védtelenségünket, és milyen módokon. Alberto Marini forgatókönyvíró segítségével megmutatja nekünk, milyen a pokol.
Megismerni Cesar-t, az életét, a cselekedetei mögötti motivációt legalább olyan rémisztő, mintha nem tudnánk róla semmit, ha egy titokzatos erő, vagy maszkos gyilkos garázdálkodna. Sőt, talán még ijesztőbb is. Semmi sem olyan borzasztó, mint az emberi gonoszság, a bennünk élő démonok, amikkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Az operatőrt külön dicséret illeti, csodálatos munkát végzett, de a spanyoloknál ezzel sosincs probléma. Lucas Vidal pedig olyan zenét hozott a történet aláfestéséül, ami bár nem hatásvadász, nem direktben riogató, de a történet előrehaladtával mégis a kezünkbe fagyasztja a párnát. Több helyen olvastam azt a kritikát, hogy a popdalok nem mindig illettek egy-egy jelenet hangulatához. Szerintem pont emiatt lett annyira jó, hogy néha első hallásra oda nem illő zenék kerültek a jelenetek alá. Tessék csak megnézni még egyszer a filmet, és ki fog derülni, hogy bizony kellenek azok oda.
A film igazi érdekessége azonban az, hogy mindazok ellenére, amiket Cesar tesz, a néző egy másodpercig sem tudja gyűlölni őt, sajnálja, szánja, néha talán még egyet is ért vele, mert olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy nem érdemel mást. Könyörgöm, még a szomszéd kislány is zsarolja, egy alig tizenéves gyerek., tejet köp a pultjára, és élvezettel nézi, ahogy az a szerencsétlen bolond takarítja. Lehet egy ennyire életképtelen embert gyűlölni? Szerintem nem. Még akkor sem, ha továbbra is rettegünk tőle.
A spanyolok megint magasra tették a lécet. Amerika! Tessék megugrani.
9.5/10
A Mientras Duermes az utóbbi kategóriába tartozik, lassan építkező, óvatosan belénk kúszó thriller, hiába illetik a horror címkével. Nincsenek benne magukban kiragadható rémisztő jelenetek, de a történetet egészben tekintve kevés ennél ijesztőbbet tudnék elképzelni.
Cesar egy társasház lakója, aki szereti kifigyelni a lakókat és azok szenvedéseit. Ám van egy lány a társasházból, aki mindig mosolygós és jókedvű. Cesar ezt nehezen viseli, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a lány boldogságát megsemmisítse.
Cesar módszeresen gyilkolja a lakók önbizalmát, minden csepp örömet igyekszik elvenni mindegyiküktől, azért mert ő maga a végletekig sérült és boldogtalan, és akit csak lehet magával szeretne rántani a nyomorba. A célja elérése érdekében semmitől sem riad vissza, csak hogy egy kevésbé súlyos példát említsek: addig eteti az idős hölgy kutyáját, amíg az eb meg nem betegszik.
De akármit tesz, akármennyi problémát is okoz neki, Clara minden reggel mosolyt erőltet az arcára, úgy sétál le a portához. Hiába tölti fel Cesar allergizáló anyaggal a tusfürdőit, testápolóit, hiába borítják el a vörös foltok, hiába kialvatlan, hiába fáradt, a lakása ajtaján belül hagyja a problémáit, fájdalmát, és a külvilág felé mindig ugyanazt a boldog arcot mutatja. Marta Etura legalább olyan zseniálisan alakítja a mindenen felülkerekedni képes nőt, mint ahogy Luis Tosar a magánytól teljesen elborult pszichopatát. Cesar-on érződik, hogy nincs vesztenivalója, már rég feladta a saját életét, csak abban lát némi értelmet, hogy másoktól is elvehesse a fényt. Clara makacsul kitart, egészen a film utolsó jelenetéig, hiába él át annyi borzalmat, mindenen túl tud lendülni, még a szerelme elvesztésén is, de az az utolsó döfés, Cesar neki küldött levele, felülír mindent.
Jaume Balagueró rendező valami olyat tesz velünk, nézőkkel, amit már évek óta nem tett senki. Megtanít igazán félni. Félni a velünk élő, ismert dolgoktól, emberektől, az ágy alatt rejtőző mumus helyett az ágy alá bebújó portástól, aki minden nap tiszta arccal néz ránk, és köszön. Megtanít félni attól, hogy mi történhet velünk amíg tudattalanul lebegünk az álmok tengerén, ki használhatja ki védtelenségünket, és milyen módokon. Alberto Marini forgatókönyvíró segítségével megmutatja nekünk, milyen a pokol.
Megismerni Cesar-t, az életét, a cselekedetei mögötti motivációt legalább olyan rémisztő, mintha nem tudnánk róla semmit, ha egy titokzatos erő, vagy maszkos gyilkos garázdálkodna. Sőt, talán még ijesztőbb is. Semmi sem olyan borzasztó, mint az emberi gonoszság, a bennünk élő démonok, amikkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Az operatőrt külön dicséret illeti, csodálatos munkát végzett, de a spanyoloknál ezzel sosincs probléma. Lucas Vidal pedig olyan zenét hozott a történet aláfestéséül, ami bár nem hatásvadász, nem direktben riogató, de a történet előrehaladtával mégis a kezünkbe fagyasztja a párnát. Több helyen olvastam azt a kritikát, hogy a popdalok nem mindig illettek egy-egy jelenet hangulatához. Szerintem pont emiatt lett annyira jó, hogy néha első hallásra oda nem illő zenék kerültek a jelenetek alá. Tessék csak megnézni még egyszer a filmet, és ki fog derülni, hogy bizony kellenek azok oda.
A film igazi érdekessége azonban az, hogy mindazok ellenére, amiket Cesar tesz, a néző egy másodpercig sem tudja gyűlölni őt, sajnálja, szánja, néha talán még egyet is ért vele, mert olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy nem érdemel mást. Könyörgöm, még a szomszéd kislány is zsarolja, egy alig tizenéves gyerek., tejet köp a pultjára, és élvezettel nézi, ahogy az a szerencsétlen bolond takarítja. Lehet egy ennyire életképtelen embert gyűlölni? Szerintem nem. Még akkor sem, ha továbbra is rettegünk tőle.
A spanyolok megint magasra tették a lécet. Amerika! Tessék megugrani.
9.5/10
2012. szeptember 14., péntek
Tengo ganas de ti
A baráti körömben nagy bölcsen csak "három metrónak" nevezett film folytatása idén nyáron debütált a spanyol mozikban, és sajnos csak erősítette abbéli meggyőződésemet, hogy a jó filmeknek nem szabad folytatást csinálni.
Mind a történet, mind a megvalósítás gyengébb, mint az első részé volt. Pedig Federico Moccia (akinek eredeti regényéből készült) is dolgozott a forgatókönyvön, segítette és támogatta Ramón Salazart (vagy inkább csak hátráltatta?).
A történet bonyolódik, H. a fájdalma és a csalódása elől Londonba menekült, de képtelen volt elfelejteni Babi-t, és a vele átélt perceket. Hosszú idő múltán a szíve visszahúzta hazájába, ismét beköltözött a bátyjához, újra beindította a motorját. Találkozott a régi barátaival, kibékült az apjával, dolgozni kezdett, megismert egy új lányt, Gin-t, aki évek óta elsőként képes volt elfeledtetni vele, hogy egyszer már szeretett mást. Aztán persze felbukkant Babi. Az önző Babi, aki továbbra is annyira ostoba, mint az első részben volt, és aki épp szerelem nélkül készül férjhez menni, hiába van előtte a szülei példája, az apja fiókjait túró idegbeteg anyja, aki szeretné lebuktatni csalfa férjét, ezért a film végére veszi a bátorságot, és elhajt a bárhoz, ahol a pultos nő üvegek között őrizgeti a táncos kupát...
Egy másodpercig nem lehet sajnálni Babi anyját azért, mert félrelép a férje. Abszolút megérdemli. Kiállhatatlan, látszat-életet élő ostoba pénzéhes nőszemély, aki még arra is képtelen volt, hogy két felelősségteljesen döntő lánygyereket neveljen. Az egyik lánya olyan mérhetetlenül önző, hogy képes az esküvője előtt nem sokkal ismét lefeküdni H.-val, csak hogy pár percig újra érezhesse, milyen volt régen az élete, majd képes elengedni őt... A másik lánya pedig olyan ostoba, hogy részegen és drogtól mámorosan egy mocskos mellékhelyiségben esik teherbe, úgy, hogy még csak meg sem tudja mondani kitől.
Gin és H. szerelme lassan bontakozik ki, bár Gin lényegesen hamarabb tér a tárgyra, ennek köszönhetően ebben a filmben sokkal több a szex, mint az első részben, az igazi érzelmek viszont lassabban épülnek ki köztük. A szexjelenetek véleményem szerint inkább megakasztják, mint előremozdítják a történetet, és agyoncsapják az egész mondanivalóját. De ezzel lehet egyedül vagyok.
A film mégis összecsapott. Túl sok szál indul, és végződik elvarratlanul, túl sok szereplő marad ott az út közepén, tétovázva az elágazás előtt, nézegetve a táblákat, merre is induljon el. H. elengedi a szerelmet, majd ismét elveszít valakit, akinek épp csak nemrég bocsátott meg. Az indulatait már lényegesen jobban kezelő srác a film végére teljesen megtörik, és egy megható jelenetben még a saját motorjáról is lemond, azért, hogy egy másik motoron elnyerhesse Pollo bocsánatát.
Mario Casas színészileg sokat fejlődött az előző film óta, jót tett neki, hogy a Bárkában is instruálják. Teljesen másképp mutatja ki a dühét, másként kiabál, másként vált szelídebb hangnemre. Maria Valverde sokkal csinosabb így, hosszabb hajjal, és több sminkkel. És Clara Lago üdítő jelenség Gin-ként, mégsem lehet igazán kedvelni őt sem. Persze szerethetőbb karakter mint Babi, őszintébb, természetesebb, mégis van benne valami, amiért az ember képtelen igazán a szívébe zárni. Ez mind azonban mégis kevés.
A filmet a totális bukástól Katina, azaz Marina Salas és Pollo azaz Álvaro Cervantes játéka menti meg. Álvaro is sokat változott külsőleg az első rész óta, teljesen kisimult az arca. Persze most már nem ő az utcák királya, a motoros fenegyerek, már csak idealizált kép H. mellett. Kettejüknek köszönhető, hogy némi mélység azért került az alkoholban és szexben tobzódó jelenetek közé.
A Téged akarlak nem ránt magával úgy, mint a felhők feletti súlytalan lebegés, de nem is érez akkora ürességet utána az ember. Ha nem éli bele magát nagyon, akkor nem is érez semmit. Gin bántalmazása is súlytalan marad, ahogy az újabb motoros futam is csak Katina halálra vált arcát nézve tűnik tragikusnak. A film egyszerűen nem tud komoly, és drámai lenni, hiába lenne tere ennek, most, hogy már nem kell bemutatni a fiatalok őrült lázadását. Hiteltelen az egész. Babi ostoba húgát meg végképp nem sajnálja senki. Legalábbis én biztosan nem. Bár egy beszélgetésfoszlány miatt, melyben számon kéri a nővérét, hogy ha annyira szerette Hugo-t, akkor miért hagyta el, piros pontot adok neki.
Nem is tudom igazán eldönteni film-e ez, vagy csak életképek laza füzére, amiben mindenki kisiklik, mint ázott leveleken a száguldó vonatok. Boldog végkifejlet itt sincs, tán még feloldás se, mert amit végül "választásként" kapunk, az olyan kevés, olyan befejezetlen. Ettől még lehetne szép, lehetne elgondolkodtató, lehetne igaz... Ha működne. De egyszerűen nem működik. Akkor már nincs meg az az erő, ami korábban összetartotta azt a két embert, akik együtt próbálnak maradni. Egyszerűen vége van. Bár ezt még csak mi nézők látjuk.
Egy ilyen befejezéssel kéne legyen harmadik része is. Bár könyvben nincs, de szerintem a siker ráveheti az írót egy újabb kötetre.
5/10
Mind a történet, mind a megvalósítás gyengébb, mint az első részé volt. Pedig Federico Moccia (akinek eredeti regényéből készült) is dolgozott a forgatókönyvön, segítette és támogatta Ramón Salazart (vagy inkább csak hátráltatta?).
A történet bonyolódik, H. a fájdalma és a csalódása elől Londonba menekült, de képtelen volt elfelejteni Babi-t, és a vele átélt perceket. Hosszú idő múltán a szíve visszahúzta hazájába, ismét beköltözött a bátyjához, újra beindította a motorját. Találkozott a régi barátaival, kibékült az apjával, dolgozni kezdett, megismert egy új lányt, Gin-t, aki évek óta elsőként képes volt elfeledtetni vele, hogy egyszer már szeretett mást. Aztán persze felbukkant Babi. Az önző Babi, aki továbbra is annyira ostoba, mint az első részben volt, és aki épp szerelem nélkül készül férjhez menni, hiába van előtte a szülei példája, az apja fiókjait túró idegbeteg anyja, aki szeretné lebuktatni csalfa férjét, ezért a film végére veszi a bátorságot, és elhajt a bárhoz, ahol a pultos nő üvegek között őrizgeti a táncos kupát...
Egy másodpercig nem lehet sajnálni Babi anyját azért, mert félrelép a férje. Abszolút megérdemli. Kiállhatatlan, látszat-életet élő ostoba pénzéhes nőszemély, aki még arra is képtelen volt, hogy két felelősségteljesen döntő lánygyereket neveljen. Az egyik lánya olyan mérhetetlenül önző, hogy képes az esküvője előtt nem sokkal ismét lefeküdni H.-val, csak hogy pár percig újra érezhesse, milyen volt régen az élete, majd képes elengedni őt... A másik lánya pedig olyan ostoba, hogy részegen és drogtól mámorosan egy mocskos mellékhelyiségben esik teherbe, úgy, hogy még csak meg sem tudja mondani kitől.
Gin és H. szerelme lassan bontakozik ki, bár Gin lényegesen hamarabb tér a tárgyra, ennek köszönhetően ebben a filmben sokkal több a szex, mint az első részben, az igazi érzelmek viszont lassabban épülnek ki köztük. A szexjelenetek véleményem szerint inkább megakasztják, mint előremozdítják a történetet, és agyoncsapják az egész mondanivalóját. De ezzel lehet egyedül vagyok.
A film mégis összecsapott. Túl sok szál indul, és végződik elvarratlanul, túl sok szereplő marad ott az út közepén, tétovázva az elágazás előtt, nézegetve a táblákat, merre is induljon el. H. elengedi a szerelmet, majd ismét elveszít valakit, akinek épp csak nemrég bocsátott meg. Az indulatait már lényegesen jobban kezelő srác a film végére teljesen megtörik, és egy megható jelenetben még a saját motorjáról is lemond, azért, hogy egy másik motoron elnyerhesse Pollo bocsánatát.
Mario Casas színészileg sokat fejlődött az előző film óta, jót tett neki, hogy a Bárkában is instruálják. Teljesen másképp mutatja ki a dühét, másként kiabál, másként vált szelídebb hangnemre. Maria Valverde sokkal csinosabb így, hosszabb hajjal, és több sminkkel. És Clara Lago üdítő jelenség Gin-ként, mégsem lehet igazán kedvelni őt sem. Persze szerethetőbb karakter mint Babi, őszintébb, természetesebb, mégis van benne valami, amiért az ember képtelen igazán a szívébe zárni. Ez mind azonban mégis kevés.
A filmet a totális bukástól Katina, azaz Marina Salas és Pollo azaz Álvaro Cervantes játéka menti meg. Álvaro is sokat változott külsőleg az első rész óta, teljesen kisimult az arca. Persze most már nem ő az utcák királya, a motoros fenegyerek, már csak idealizált kép H. mellett. Kettejüknek köszönhető, hogy némi mélység azért került az alkoholban és szexben tobzódó jelenetek közé.
A Téged akarlak nem ránt magával úgy, mint a felhők feletti súlytalan lebegés, de nem is érez akkora ürességet utána az ember. Ha nem éli bele magát nagyon, akkor nem is érez semmit. Gin bántalmazása is súlytalan marad, ahogy az újabb motoros futam is csak Katina halálra vált arcát nézve tűnik tragikusnak. A film egyszerűen nem tud komoly, és drámai lenni, hiába lenne tere ennek, most, hogy már nem kell bemutatni a fiatalok őrült lázadását. Hiteltelen az egész. Babi ostoba húgát meg végképp nem sajnálja senki. Legalábbis én biztosan nem. Bár egy beszélgetésfoszlány miatt, melyben számon kéri a nővérét, hogy ha annyira szerette Hugo-t, akkor miért hagyta el, piros pontot adok neki.
Nem is tudom igazán eldönteni film-e ez, vagy csak életképek laza füzére, amiben mindenki kisiklik, mint ázott leveleken a száguldó vonatok. Boldog végkifejlet itt sincs, tán még feloldás se, mert amit végül "választásként" kapunk, az olyan kevés, olyan befejezetlen. Ettől még lehetne szép, lehetne elgondolkodtató, lehetne igaz... Ha működne. De egyszerűen nem működik. Akkor már nincs meg az az erő, ami korábban összetartotta azt a két embert, akik együtt próbálnak maradni. Egyszerűen vége van. Bár ezt még csak mi nézők látjuk.
Egy ilyen befejezéssel kéne legyen harmadik része is. Bár könyvben nincs, de szerintem a siker ráveheti az írót egy újabb kötetre.
5/10
Tres metros sobre el cielo
Egyrészt visszatértem, másrészt egy régi filmmel, és annak egészen friss, szinte még ropogós folytatásával kezdem meg ismét a kritikák írását.
A felhők felett 3 méterrel. Én nem ott jártam az utóbbi időben, de a filmet megnézve azt kell mondanom a főszereplők se voltak még csak a közelében sem. A port.hu, illetve minden filmes portál leírása szerint a film két világ találkozásáról szól. Vessünk egy pillantást erre a sablonleírásra:
A történet két különböző világban élő tinédzserről szól. Egy valószerűtlen kapcsolat krónikája, ami gyakorlatilag lehetetlen, mindazonáltal elkerülhetetlen. Babi tehetős felső középosztálybeli családból származik, aki korlátok közt nőtt fel, jól nevelt, ártatlan és betart minden szabályt. Hache ellenben lobbanékony, lázadó alkat, és megbízhatatlan természet. Állandóan keresi a veszélyt, folyamatosan harcban áll mindennel és mindenkivel, illegális motorversenyeken vesz részt. A két fiatal megtapasztalja az igazi szerelem érzését.
Már a felvezetés is hibás, szinte egyáltalán nem különbözik ez a két világ, mindketten jó körülmények között nőttek fel, mindketten rendezett családban, csak amíg az egyikük számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szülei kapcsolata zátonyra futott, a másik szülői házban szinte észrevétlenül, csendben rohad szét egy házasság. Hache (H.) egy szerencsétlen véletlen folytán szembesül azzal, hogy az anyja szeretőt tart, a világról, családról, erkölcsről alkotott képe másodpercek alatt dől össze, szétárad benne a harag, és megüti a családját szétzúzó férfit. Az első ütés után felszabaduló adrenalin és energia elködösíti az agyát, és képtelen leállni. Eszméletlenre veri a szeretőt, majd magától is elborzadva ott hagyja az anyját és a vérben fetrengő betolakodót a lakásban. Ettől azonban ő nem lesz más világ szülötte, ugyanúgy felső középosztálybeli marad, gazdag apával, aki képes megvásárolni a fia szabadságát, jól kereső idősebb testvérrel, akinél lakhat, hiszen már nincs igazi otthona, folyton száguldó motorral, amibe valaki biztosan fizeti a benzint. Egyszerűen csak más szabályok szerint él mint Babi. Kevésbé képmutatóan.
Babi a kifinomultság és a szabálykövetés szobra, egyenruhás iskoláslány, aki csak azért tanul, hogy sose okozzon csalódást. Divattervezők drága ruháiban jár elképesztően unalmas estélyekre, ahol lagymatag klasszikus zene szól, és az ital csak akkor bódít, ha az alkoholmentes gyümölcspuncs forrni kezd. Az élete tökéletes. Az anyja és az apja ugyan elhidegültek egymástól, de ezt vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, a húga lázadozik, mint egy átlagos 15 éves kamasz, de nem veszi a szárnyai alá. Fújja magára a drága parfümöt, és boldog tudatlanságban lengedezik az antipatikusság buborékában, egészen addig, amíg nem találkozik H-val. (H. első mondata hozzá, hogy csúfságnak nevezve vérig sérti)
A sablonos történet szerint H. és utcán randalírozó barátai berontanak az elit partira, ahol Babi és a barátai szórakoznak, és igyekeznek a maguk módján feldobni azt. A kapcsolatuk innentől a szokásos mederben folyik, vitatkoznak, sértegetik egymást, elmerülnek a habokban egy medencében... H. a tipikus rosszfiú formát hozza, kicsit talán agresszívebben, mint ami megemészthető, általában előbb üt, aztán kérdez, de nem tudom felróni neki. Egynémelyik szituációban én is inkább ütnék, nem várnék magyarázatot. Babi közelsége azonban megszelídíti. Teljesen megváltozik a lány mellett, levetkőzi a sebzett, haragtól feszülő énjét. Más emberré válik.
Egymásba szeretnek, Babi pedig egyre inkább kinyílik, elkezdi meglátni a világot, ami rózsaszín leányszobája ablakán túl él, lélegzik, dübörög. Katina, Babi legjobb barátnője szerelmes lesz Pollo-ba (Csirke) H. legjobb barátjába, és kezdetét veszi az őrület, motoros gyorsulási versenyek, páros illegális rallyk, betörések, packázás a rendőrökkel. Folyamatosan feszegetik a határokat, már rég túl vannak a törvényesség határán, H. túszul ejt egy kutyát, hogy ezzel zsarolja szerelme tanárát, aki így kénytelen csupa jelessel honorálni a lány változó iskolai teljesítményét. Betörnek egy uszodába, majd egy a tengerparton álló, eladó házba...
A spanyolok nagyon tudnak filmeket gyártani, ezt eddig is tudtam, de arról fogalmam sem volt, hogy tragikus-romantikus vonalon is ennyire erősen vannak jelen. Fernando González Molina most megmutatta, nem csak nekünk, Hollywood-nak is. Olyan hangulatot teremtett, ami teljesen magába tudja szippantani a nézőt, és bizonyos negatívumok ellenére is a sokszor újranézős kategóriába helyezi a filmet. Mert persze vannak negatívumok. Mario Casas túlságosan ripacs, amikor keménykedik, és olyan mintha nem lenne mimikája (ez egyébként nagyon érdekes, mert néztem vele interjúkat, és ott teljesen normális az arca, csak itt ebben a filmben olyan, mintha baltával igazították volna rá a kőkemény arckifejezést). Babi karaktere egyszerűen elviselhetetlen, folyamatosan hisztizik, állandóan másokat okol a kialakult helyzetekért, és az egész történet során rendkívül igazságtalan H.-val. Pedig a fiú a józan ész határain túl is bármit megtenne érte. Ennek ellenére lehet nekik drukkolni, mert H. annyira megérdemelné a boldogságot, és a szerelmet, hogy az ember azon kapja magát, hogy szorít értük. Reméli és várja a happy end-et, ami (nem árulok zsákbamacskát) sosem érkezik el.
Jön azonban valami más. Katarzis. Az a szívet szorongató, szembe könnyeket csalós fajta, hála Ramón Salazar forgatókönyvírónak, és Daniel Aranyo operatőrnek. Babi és a magát teljesen meghazudtoló, elegáns ingbe és nadrágba bújtatott Hache épp csak kezd ismét egymásra találni, a táncuk közben a Forever Young szól (és nem Mr. Bikicsunáj adja elő)... Eközben Katina és Pollo életük versenyét kezdik. Az egyik pillanatban drága hófehér és fekete ruhák lebegnek a szemünk előtt, a másikban szikrázik az aszfalt a kerekek mögött. Minden és mindenki forog, egy motor pedig megcsúszik ...
Persze a tragédia az elejétől borítékolható, nem is spanyol film lenne, ha jó lenne a vége. Babi viselkedésére egyszerűen nincs magyarázat. Undorító, amit tesz. H. pedig ismét elveszíti a kontrollt. Csodálatosan szép, és hihetetlenül szomorú jelenet, amikor a félig roncs motort igyekszik szétverni, ezzel bosszulva meg, hogy az elvette valaki életét.
Csodálatosan fényképezett, főleg a képi megvalósításból és a zenékből építkező film, bár a dialógusoknak sem kell szégyenkezniük (annál inkább a magyar szinkronnak, az valami botrányos). Ennek ellenére azt kell mondanom, amit egy kedves ismerősöm mondott, az életben nem láttam még demotiválóbbat. Szomorúbb szerelmes történetet már sokat, de olyat még egyet se, ami után ekkora ürességet éreztem volna. Egyrészről ott volt az irigység, hogy ezeknek a fiataloknak volt valamijük, ami nekem sose, a vadság, a pillanat, másrészről ott volt a fájdalom, hogy egy kedvelt szereplőnek meg kellett halnia... Ott volt bennem a csalódottság, hogy Babi és H. mindezek ellenére sem maradt együtt... És ott volt az üresség. A történet kiszívott belőlem mindent. Ritkán élek meg ilyet, emiatt éreztem szükségét, hogy külön kiemeljem.
Csodálom, hogy Federico Moccia regényét még nem adták ki itthon, lecsaphatott volna rá akár az Ulpius, akár a Könyvmolyképző... Bár, ha választhatnék, inkább európásnak várnám.
8.5/10
