RSS
Welcome to my blog, hope you enjoy reading :)

2010. augusztus 29., vasárnap

Ten inch hero 2007

Milyen lehet az a film, amiben Clea DuVall szőke, és valóban nem túl csinos (ellentétben a But I'm a cheerleader c. darabbal, amiben barnán egészen szexi tudott lenni)? Amiben Jensen Ackles-en több a smink mint a mellette dolgozó 3 lányon együttvéve? Amiben egy John Doe nevű fickó alakítja az ötödik fő karaktert? Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám remek. Ha van rá több bekezdésem, akkor pedig menthetetlenül áradozni fogok róla.

Üde, friss, tele van boldogsággal és élettel, romantikus komédia, de nem abból a megszokott hálivúdi erőltetett fajtából, amitől torz vigyorba fagy az arcod, és markolod a moziban a karfát, remélve, hogy mindjárt vége. Ez olyan romkom, aminél nem akarod, hogy vége legyen, mert együtt sírsz és együtt nevetsz ezzel az 5 szerencsétlennel, akik a boldogságot keresik a vásznon.

Piper/Anna a gyermekét, akit 15 évesen szült, és szülei nyomására örökbe adott, Tish , a bombanő az igaz szerelmet újabb és újabb férfiak oldalán, akik ahogy jönnek sorban, egyre rosszabbak, és egyre durvábban bánnak vele. Jen, attól tartva, hogy nem elég csinos az internet rejtekében Katicabogár nicken ismerkedik. Priestly meghökkentő, vicces, figyelemfelkeltő, egyedi pólókat hord, és őrültebbnél őrültebb frizurákkal szórakoztatja a lányokat, miközben egyértelműen látszik, hogy teljesen megőrül Tish-ért. A lány azonban nem méltatja figyelemre. Trucker pedig őrülten vonzódik a szomszédos Zo-hoz, mégsem képes megvallani neki.

Mindannyian annyira valós karakterek, bármelyikünk járhatna így. Na persze nem szül mindenki 15 évesen, ez tény, de mindannyian epekedtünk már olyasvalaki után, aki nem igazán vett észre minket. Mindannyian kerestünk olyan boldogságot, ami a saját hibánkból veszett el. Mindannyian próbáltunk új életet kezdeni. Minden kapcsolattal újat.

Aztán hirtelen mindenkinek felcsillan a remény.

Katicabogár megismerkedik egy fuzzy22 nevű férfival, és - már amennyire az internet lehetőséget ad erre - vonzódni kezdenek egymáshoz.
Tish a munkahelyén botlik bele Tadd-be, aki első látásra annyira tökéletesnek tűnik. Persze van az az idegesítő barátja, Brad, aki néha túl közeli barát, de a lány ezt eleinte nem veszi észre.
Piper egy újságcikkben meglát egy Julia nevű 5 éves remekül rajzoló kislányt, akiben felismerni véli a saját lányát. Egyrészt a kislány rajztehetsége, másrészt a szülők neve miatt is joggal gondolja, hogy ez a Julia az ő Julia-ja.
Priestly a szupermarketben leckét ad az őt kiröhögő kamaszfiúknak.
Trucker-hez pedig egy nap belép Zo, és kér egy tofus szendvicset.

A fellendülést újabb katasztrófák sora követi.

Fuzzy22 randevúra hívja Katicabogarat, akinek immár Jen-ként kell ott lennie. El is megy a bárba a 2 barátnőjével, azonban mikor meglátja mennyire jóképű Fuzzy, elmenekül.
Piper magát Anna-nak kiadva megismerkedik a családdal, és románcba kezd Julia apjával, egyre növelve maga körül a hazugság buborékát.
Tish mégsem olyan szabados erkölcsű mint Tadd és Brad remélték, így kihagyja a fiúk által tervezett édeshármast, azonban egy csúnya vágással a homlokán tud csak elszabadulni.
Priestly pedig kénytelen szembesülni azzal, hogy mások bántották a lányt, akit ő mindennél jobban szeret.

Persze a történet vége happy end. Mit is várhatnánk mást egy romantikus komédiától? Szerencsére egy másodpercre se fullad unalomba, hihetetlen kémia van a főhősök között, Priestly körül példának okáért folyamatosan izzik a levegő. A srác egyszerűen hihetetlen. Kék hajjal is, zöld hajjal, rendezett hajjal is. Ackles-t mintha erre teremtették volna, hogy egy ilyen szerepet játsszon el.

A 3 lány nem ripacskodik, nem mesterkéltek, nagyban hozzájárul ehhez persze Clea DuVall természetessége, és egyszerűsége, de még Danneel Harris se próbál túlzottan kirívóan "jócsaj" lenni. Az általa megformált Tish tipikus a gimi után lecsúszott egykori bálkirálynő, aki a szépségén kívül eddig semmit sem tudott felmutatni, mert senkit sem érdekelt belőle más. Senkit, kivéve Priestly-t, aki addig provokálja az amúgy éles eszű és remek humorú lányt, amíg igazán fergeteges szócsatákba nem bonyolódnak. Trucker is hasonlóan bánik vele, Tish talán ezért is ragaszkodik hozzá annyira. Ha már Trucker, érdemes megnézni az imdb-n John Doe filmográfiáját.

Riszpekt a castingért, a forgatókönyvért, és a színészek játékáért is. Mindez egyben remekül működik.

Once 2006

Címszavakban a filmről: 2006-ban járunk, írek, zenészek, két hét forgatási idő, 160 ezer dollár összköltség, a rendező szintén zenész. Mi sülhet ki ebből? Első olvasásra talán egy bűnrossz független filmre gondolhat mindenki, de közlöm, hogy mindenki téved. Glen Hansard és Markéta Irglová filmje a legjobb filmzenéért járó Oscarral a zsebében a kritikusok rajongásának tárgya. (A nézők is szerették, legalábbis erre utal a 14 millió dolláros bevétel, valamint a 14 további díj, amelyet filmes és zenei körökben sikerült elnyerniük).

A Summit néha egészen jó filmeket csinál. Ez például tényleg egy egészen jó film. Hihetetlenül bájosak, igaziak, életszerűek a szereplők. A lány egyszerűen aranyos, hétköznapi, minden jól áll neki; a káromkodások, a porszívó, amit mint egy huszonegyedik századi high-tech kutyát húz maga után több snitten keresztül. Ha férfi lennék pillanatok alatt beleszeretnék. Az, hogy csodásan is énekel, és szeretni való dalszövegeket ír, már tényleg csak adalék. Valódi. Ahogy a fiú is. Átlagos arc egy átlagos utcán, de ha gitározni kezd, vonzza a pillantásokat.

Felmerül a kérdés, hogy akkor ez szerelmes film-e. Hiszen van benne egy fiú, és van benne egy lány, akiket összeköt a zene. Talán szerelmes, de nem a hagyományos értelemben. Nincs benne cukorszirupos boldogság, egyikük élete se lesz szebb, nem virágzik ki, csak azért mert megismerték egymást. Egyszerűen egymás mellett haladnak egy ideig, más lesz pár dolog, majd mikor mindez véget ér, akkor újra ugyanolyan. Persze ők már nem lehetnek ugyanolyanok többé.

Több olyan jelenet is volt, amiért annyira lelkesedtem, hogy még magamat is megleptem. Az egyik ilyen, amikor a lány mamuszban és köntösben leszalad a boltba elemért, majd hazafelé immár a discmannel a fülében végig énekli a dalt, amit a fiúnak írt. Normál sétatempóban a nyuszis mamuszban battyog hazafelé, és énekel. A másik a megismerkedésük, a harmadik amikor a porszívójavító műhelyben dolgozó és mellékesként az utcán gitározó fiút kirabolják. Vicces, élettel teli, eredeti snitt az is. Főleg, hogy nem igazán vágták meg.

A zene úgy kíséri végig a filmet, mint aggódó gardedám az ifjú szüzet az első bálon. A dalok nagyon hasonló stílusúak, de pont emiatt ragadja magával a nézőt. Egy rock-betét megtörné a harmóniát. Leszállítana minket arról a békésen döcögő vonatról, amire felültünk, és amin haladunk lassan a változás felé. Érdekes egyébként, hogy a két fiatal szinte alig kommunikál, nem igazán küldenek más jelet egymásnak, csak a zenében kerülnek egyre közelebb és közelebb.

Két dal maradt meg a fejemben, az egyik a Broken Hearted Hoover Fixer Sucker Guy, mert hihetetlenül vicces, a másik pedig a Falling Slowly, mert csodálatosan szép.

Olyan mint az egész film. Se klisé, se giccs, se happy end.

9/10

2010. augusztus 19., csütörtök

August Rush 2007

A fiatal ír gitáros egy nap találkozik egy csellistával New Yorkban. A találkozásból egy gyermek fogan, August Rush, ám a fiú árvaként nő fel. A különleges zenei tehetséggel megáldott gyermek tehetségét arra használja fel, hogy megkeresse szüleit. Egy nap, egy idegen Wizard nevű férfiban lel segítségre, így együtt indulnak útjukra...

Mese. Kiszámítható, szirupos mozi. Hollywoodi cukorálom, aminek az elején épp csak annyi a tragédia, hogy az utána következő jó dolgokat enyhe ecetes ágyon csúsztassa a nézők felé. Kicsit olyan a hangulata, mintha a citromhoz nem martinit kérnél, vagy tequilát, hanem csináltatnál egy üveg extrém módon édesített limoncellot.

Az alapsztori remek, a nagy "hű ez mekkora film volt" érzés nincs meg, de az a báj, ami a szintén 2007-ben készült Enchanted-et is jellemezte, ebben a történetben is jelen van. Egy barátnőm szerint azért annyira jó nézni ezt a filmet, mert elhiheti az emberrel, hogy van remény. Szerintem ezt nem kell elhitetni. Mindannyian minden napunk minden percében pontosan tudjuk, hogy van remény, ez a remény tart vissza mindenkit attól, hogy kötelet csomózzon a nyakára, és egy elegáns mozdulattal kirúgja a széket. Ez a remény fogja le a kezünket, mikor a szokásosnál erősebben markoljuk a kést. Emiatt a remény miatt ébredünk fel minden reggel, és fekszünk le minden este. A film nem hitet el semmit. Egyszerűen emlékeztet arra, hogy álmodozó bolondok vagyunk, akiknek a napi mese bizony jár.

Keri Russell és Jonathan Rhys Meyers pedig elhozzák ezt a mesét, ahogy korábban Nicole Kidman tette Ewan McGregor társaságában a felejthetetlen és a végletekig giccses Moulin Rouge-ban. Elfogult vagyok, mert imádom Keri Russel-t, az első szerepei óta rajongok érte, gyönyörű nőnek és tehetséges színésznőnek tartom, így róla itt is csak ódákat tudnék zengeni. De nem teszem. Mindenki láthatja, hogy kimondottan szépen öregszik, elég csak összevetni a korábbi filmekből kivágott képeket pl. a port.hu-n, az August Rush-t megtekintve pedig az is egyértelmű lehet mindenki számára, hogy kellő érzékenységgel és kellő érzékiséggel játssza az anyát.

Meyers pedig szokásához híven zseniális, nem véletlenül jelölték Golden Globe-ra a Tudorok c. sorozatért. Eszméletlen kisugárzása van, nem lehet elmenekülni előle. Na persze melyik nő akarna? Első ránézésre nem tűnik különösebben jóképűnek, sem férfiasnak, túlságosan is telt ajkai pedig csak tovább lágyítanak a vonásain, de ha valaki 2 percig figyeli a mimikáját, a gesztusait, és hagyja, hogy elbűvölje az a nyers szexualitás, ami ebből a srácból sugárzik, akkor az illető garantáltan elveszik a tekintetében. El is hittem róla, hogy zenész. Egy perc alatt. Külön érdekesség, hogy Keri-vel már játszott együtt a Mission Impossible III-ban, talán ez a korábbi élmény segítette őket abban, hogy ennyire jól működjenek együtt itt is. Bár azon se csodálkoznék, ha szimpla kémia lett volna.

Freddie Highmore (a kisfiú) alakítása nekem néhol döcög, de lehet csak túl nagyok az igényeim. Tehetséges, ezt el kell ismernem, és a későbbiekben emblematikus figurává válhat Hollywood-ban, de most a "nagy öregek" kicsit elnyomták. Különösen Robin Williams, aki rossz ripacsként egyensúlyozott a gonoszság és a tisztelet mezsgyéjén,, mint valami rettentően elrontott méhkirálynő kerülgette a kis "dolgozóját", de ennek ellenére is zseniális tudott maradni. Persze lehet vele is csak elfogult vagyok. De azért az a "pár év" rutin meglátszik minden mozdulatán. Minden mondatán. Szeretni való gonosz, akármennyire utálod az általa alakított karaktert, még mindig magadhoz ölelnéd, és nyomnál egy barackot a fejére, hiszen ő Robin Williams. Mindegy mit csinál. Ő egy ikon. A film színvonalát pedig határozottan emelte.

Hogy mi volt a legjobb benne? A zene. A zene nélkül középszerű lenne az egész. Hallgatni kell. Élvezni.

9/10

Jack Ketchum's The girl next door

http://geekz.blog.hu/2009/10/24/jack_ketchum_s_the_girl_next_door

Kezdetnek egy kis ajánló.

Sajnos a könyvhöz nem volt szerencsém, de a fenti leírás nélkül csak a film nem is hozta volna meg a kedvem. Valahogy ebből nem jött át. Persze szörnyülködtem, kiborultam, igyekeztem belegondolni, meddig bírtam volna, ha velem történik, de ez a sokk kevés volt. A probléma vélhetően már Jack Ketchum-nál kialakult, a forgatókönyv csak tovább növelte, és a színészi játék tette gigantikussá.

Pedig a könyvről is jókat írtak. Itt is. Szinte már szuperlatívuszokban nyilatkoznak róla. http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2009-01-24/jack-ketchum-a-szomszed-lany

Akkor mi lehet a gond? Talán Blythe Auffarth modorossága, erőltetett könnyei, tehetségtelensége? Számomra egyáltalán nem volt hiteles az alakítása, nem éreztem belőle a fájdalmat, a szenvedést. A tekintete sem tűnt őszintének. Persze a film nagy részében bekötött szemmel látjuk, de a testbeszéde, a mozdulatai, a hangja lehetett volna más. Jobb. A gyerekek és kamaszok tényleg gonosznak tűnnek, a kisvárosi proli mindennapokat valóban folyamatos görénykedéssel teszik elviselhetővé maguk számára, mégsem nézem ki belőlük, hogy mindezt, ami megtörtént, képesek elkövetni. Nem volt meg bennük az a kegyetlenség, inkább tűntek tétovának, és elveszettnek, mint végletekig romlottnak. Persze a horrorokban bemutatott merikai kisvárosokra jellemző beteg lelkület megvan bennük is, de ez nem az a fokú torzulás, amiből az elkövetett tetteik egyenesen következnének. Vélhetően Ketchum finomításának következménye is mindez, nem csak a gyerekszínészek rossz kiválasztásáé.

Az alacsony költségvetés is rányomja a bélyegét a filmre, és hiába próbál Blanche Baker kegyetlennek tűnni, hiába tesz meg mindent, a dolgok nem igazán állnak össze. Az egyik percben David és Meg még a vidámparkban ülnek, a másikban Meg már kikötözve lóg a pincében, és minden lehetséges módon gyalázzák. Amiből nem látunk szinte semmit. Torture porn-on szocializálódott horror-rajongóként úgy érzem, hogy ez, amit megmutattak a vásznon egy herzig kis 16-os karikával simán beférne a Hallmark esti műsorsávjába is. Semmit se mutat meg abból a kínból, amit az igazi Sylvia-nak ki kellett állnia.

A rendőr irreális felbukkanása pedig szót se érdemel, ugyanúgy ahogy a keretet adó David-szál sem.

Egyszer nézhető, felkavaró filmnek tartom, de nem vág úgy gyomorszájon, ahogy vártam. Arra sokkal inkább alkalmas az An American Crime.

3/10


Case 39 - Védtelen gyermek

Adott egy horror-thriller, aminek igencsak kecsegtető a leírása:

Emily Jenkins (Renée Zellweger) egy fiatal agilis nő, aki a gyermekvédelmi hatóságnál dolgozik és nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját. Ennek az odaadásnak köszönhetően felfedezi a 39-es aktát, amiben egy ártatlan kislányt vélhetően bántalmaznak a szülei. Lelkiismeretes és kitartó munkájának köszönhetően megmenti a kislányt egy brutális gyilkosságtól amit a saját szülei akartak ellene elkövetni. Kényszermegoldásként magához veszi a kislányt, és hivatalosan is ő lesz az ideiglenes nevelő szülő. Viszont ahogy telnek a napok, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ártatlan kislány nem teljesen az akinek mutatja magát.

És amiben már a szereplők nevének felsorolása garancia lehet a sikerre:

Renée Zellweger, Jodelle Ferland, Ian McShane, Kerry O'Malley, Bradley Cooper, Callum Keith Rennie,Adrian Lester,Georgia Craig

Valamiért ez a film mégis évekig készül, porosodik a polcon, Jodelle Ferland felnő, beáll a Tvájlájt nímandok sorába, és eljátssza Bree Tanner-t, díjátadókon vesz részt, "sztárrá" növi ki magát, a Case 39 pedig még mindig nem jut sehova. 2008-tól 2010ig altatják, majd hirtelen felindulásból most augusztusban megjelentetik DVDn, hátha valaki kíváncsi rá. Gyanítom elég kevesen kíváncsiak a húzónevek ellenére is. Elvakult Tvájlájterek és Röné Zellervég rajongók biztosan kosárba teszik majd, de másoktól ne nagyon várják a forgalmazók, ugyanis okkal porosodott két évig a film. Szerintem a készítők is érezték, hogy valami nem jó. Valami nagyon nem jó.

Ha fel kéne sorolnom, mi nem volt jó a filmben, arra rámenne a délelőttöm maradéka, ennyit meg az egész nem ér, így inkább lemondok a szőrszálhasogatásról. Csak az ordítóan szar dolgokat említeném.

Elsőként Röné Zellervéget. Mert ő aztán igazán szar volt. Fülsértő hangon sipítozta végig a filmet, a hideg kirázott tőle már a felénél, és legszívesebben lenyomtam volna a torkán valamit, csak fogja már be végre. Arról, hogy iszonyatos, súlytalan, sablonos, kidolgozatlan karaktert álmodtak meg neki, nem ő tehet, de abban, hogy a leírtakhoz a játékával semmit nem tett hozzá, igencsak hibás. A film nem igazán bővelkedik horror-elemekben, így talán mégis érthető Zellervég szerepeltetése, agyonbotoxozott totyakos arca, táskás szemei, szétszabott ráncai, és merev cserepes ajkai ugyanis közeli képeken legalább olyan rémisztőek, mint az Ördögűző méltán híres jelenetei. Bizonyos szögből szegény Renée egy kiöregedett kurtizánra hasonlít, profilból viszont inkább mosónőre hajaznak vonásai. Ha összeadjuk a külsejét és a minősíthetetlen alakítást, akkor nem nehéz rájönni, hogy amit szeretett volna, nem sikerült. Az Oscar után visszakapaszkodni a hálivúdi elitbe biztos nem ezzel a filmmel fog. Ha szerencsénk van, akkor semmilyen filmmel. Nem nagyon tudok elképzelni olyan szerepet, amit ezzel az arcberendezéssel elvállalhatna, esetleg további rémfilmeket, amikben már ő a rém.

Külleménél már csak az tragikusabb, hogy a felvételek készültekor kb. 13 éves Jodelle Ferland egyszerűen megsemmisíti a kockákon. Nem csak azért, mert ő a megtestesült gonosz, aki pokolra akarja juttatni az összes jó embert, akihez csak hozzáfér, hanem mert egyszerűen jó. 2 éves kora óta játszik, emlékezetes szerepek fűződnek a nevéhez (bár zömmel horrorfilmek), gondoljunk csak a Silent Hill-re, ahol 3 különböző személyt alakított hihetetlen profizmussal. Mindhárom szerepet sikerült megtöltenie gondolatokkal, érzésekkel, és mindhármat sikerült úgy formálnia, hogy el se hiszem, hogy ugyanaz a kislány.

A film elején kissé modoros, egyes vélemények szerint idegesítően túljátssza a bajba jutott védtelen gyermek szerepét, szerintem ez volt a koncepció. Egyszerűen teljesen tökéletesen idiótának akarták beállítani a gyámügyes nőt, olyan szerencsétlennek, aki még a szeme előtt levő nyilvánvalót se képes meglátni. Sikerült. Zellervég rajong a gyerekért, feltámad benne az anyatigris, magához veszi, a kis szörny pedig elveszi mindenét.

Ferland átváltozása nem is igazi átváltozás, hiszen már a film kezdetén is egyértelmű volt, hogy nem egy szeretnivaló kislány. Mindenki látta, kivéve a gyámügy dolgozóit. A Doug-gal (Cooper) való beszélgetése pedig egyértelműen a film csúcspontja. A két főhősnőn kívüli szereplők még Zellervéghez képest is elnagyoltak, semmi értelme annak, hogy ott legyenek, se a helyet nem töltik ki a filmen, se az idő nem múlik gyorsabban. A cselekményt szinte egyáltalán nem lendítik előre, szép csendben el is hullanak. One by one. Hogy egy kedvencemet, a Harper sziget gyűlölt kis taknyosát, Madisont idézzem.

A mélypont valahol a röhejesen mű számítógéppel kreált darazsak körül van, mind látványban, mint történetileg ott érjük el a gödör alját. Mintha 2 perc alatt Paint Shop Pro-ban "nyomdázták" volna ezeket a rovarokat, még örülhetünk, hogy egyáltalán van testük. Amikor Cooper szeméből előbújik a darázs, a kamera ráközelít, hát nagyon jóindulatúnak kell lenni hozzá, hogy azt mondhassuk, hasonlít egy igazi darázsra.

A trailer pedig, mintha teljesen más filmet mutatna be, egy alapjaiban eltérő történetről szól. A film gyatra vágásai után persze ezen már nem kéne meglepődnöm.

A DVD-t illetően az Intercom kitett magáért. Van ezen minden, mi szem szájnak ingere, kiváló lehet pl. nyelvtanuláshoz, ha az ember elég bátor, hogy pl cseh szinkronnal és litván felirattal egyszerre próbálkozzon. De a lengyel-arab kombináció sem tűnik rossznak. Aki jót akar magának, angolul csak 2 feles után nézze, mert Zellweger nyávogása egyszerűen tolerálhatatlan.
  • Szinkron nyelv(ek): lengyel (DD 5.1), cseh (DD 5.1), angol (DD 5.1), magyar (DD 5.1)
  • Felirat nyelv(ek): szlovén, szlovák, szerb, román, portugál, litván, lengyel, izlandi, horvát, hindi, héber, görög, észt, bolgár, arab, angol, magyar
Sokan hasonlították pl. Az árva című filmhez... Hát. Azok se normálisak, akik szerint ez a kettő egy napon/lapon említhető.

4/10

2010. augusztus 14., szombat

Rebecca, az első feleség

Hitchcock első Hollywoodban forgatott filmjének nyomán készült a gyönyörű kétrészes olasz film.

A néhány hónapja megözvegyült Max de Winter, angol földbirtokos egyik útja során egy szállodában megismerkedik egy vonzó hölggyel, akit azonnal feleségül vesz. Az új asszonynak azonban nem csak azzal kell szembenéznie, hogy a férfi még nem dolgozta fel imádott első felesége halálát, hanem azzal is, hogy új otthonának, a Manderley-kastélynak személyzete meg van győződve róla: Max de Winter ölte meg első feleségét, hogy új szerelmét a kastélyba hozhassa.

"A naive young woman moves into the mansion that belongs to her new husband, a rich widower. She soon realizes the memory of his deceased first wife maintains a grip on her husband, as well as the staff of servants."

Szerintem gyengébb, mint a Hitchcock-darab volt, persze egy modern olasz filmtől senki se várja, hogy hozza a mester szintjét. Meglepő módon azonban nem rontották el annyira, mint amennyire az imdb pontozása alapján féltem tőle. Van néhány igazán vicces jelenet, ez elsősorban a remekül megírt történetnek köszönhető, de a színészi játék bőven tesz még hozzá.

Sikerült egy tiszta arcú, csinos olasz színésznőt választani az ifjú Mrs. de Winter-nek. Öröm a lány arcát figyelni. Max kellően jóképű, titokzatos és félelmetes, persze a maga olasz módján. A Manderley-kastély pedig a Manderley-kastély. Erről talán nem is kell többet mondanom.

Riszpekt a Duna TV-nek, hogy ismét egy megtekintésre érdemes filmet hozott a hétvégére.

8/10

2010. augusztus 10., kedd

Aquamarine 2006

A tizenhárom éves Claire és legjobb barátnője, az ugyancsak tinédzser Hailey már előre siratják azt a napot, amikor talán örökre elválasztja őket egymástól a sors. Claire tenger-biológus anyukája ugyanis fontos állást kapott Ausztráliában, így néhány hét múlva az egész család elköltözik Tampából.

Miközben a lányok azon törik a fejüket, hogyan akadályozhatnák meg az elkerülhetetlennek látszó elválást, hatalmas vihar kerekedik, és a tenger felkorbácsolt hullámai egy különös vízi lényt repítenek Hailey-ék úszómedencéjébe: egy Aquamarine névre hallgató hableányt, aki a barátnőkhöz hasonlóan szintén tini és szintén hatalmas lelki problémákkal küzd.

Aqua édesapja - a víz alatti világ ura - ugyanis egy olyan hablegényhez szeretné feleségül adni lányát, akit a szépséges sellő egyáltalán nem szeret. Úgy tűnik, az uszonyos apuka tündérmesének tartja csupán a szerelmet, és ha lányának nem sikerül bizonyítania, hogy ez a bizonyos érzés nem csak légből kapott legenda, aligha úszhatja meg a kényszer-esküvőt. Aqua a lányok segítségét kéri, hogy megtalálhassa az igazit, ki is szúrja magának a jóképű vízimentőt, azonban a boldog befejezésig még sok kalandon kell átverekedniük magukat.

Az Aquamarine bájos kis tanmese barátságról, szeretetről, őszinte érzelmekről. Megtanulhatjuk belőle, hányféleképpen csomózható egy átlagos hosszú ujjú vékony anyagú tunika csinos nyári ruhává, a stílusérzékünket kihajítva az első szembejövő kukába csináltathatunk akvamarin árnyalatú tincseket a hajunkba, láthatunk hangulatváltozásokat követő színváltós körmöket, és örökké a fülünkbe duruzsoló minket bókokkal elhalmozó tengeri csillagocskákat, amik jobban építik az önbizalmat, mint bármilyen átváltoztató show a kereskedelmi televíziókban.

Sarah én nem értem miért tartják őt szexinek Paxton most kékesen csillámló uszonnyal hódít, a mindig csodálatos Arielle Kebbel pedig a főgonoszt alakítja, meglepően hitelesen keltve életre a hisztis fruskát. Az ausztrálok nagy kedvence Claudia Karvan anyaszerepben tündököl. Julia Roberts unokahúga Emma is korrekten sikoltozik, amikor vízbe akarják dobni, csillaga a film készültekor már felszállóágban volt, nem is érdemtelenül. Aranyos kislányból csinos nővé érett, és a mai igencsak híg felhozatalban üde színfoltként van jelen. Bizonyos mozdulatai, néhány pillantása a romantikus filmek egykori királynőjére, a csodálatos Juliára emlékeztetheti a nézőt. Ha másról nem, hát széles és telt ajkairól biztos a nagynénjére asszociálhatunk.

A mindenki szívét megnyerő vízimentő figurája számomra kicsit nyálas, és kicsit esetlen, változnak az idők, változnak az igények, a 2006-os tinik biztosan az ilyen szőke szépfiúkat részesítették előnyben. Legalább nem emo, ez is valami.

A mese története szép ívű, mindenkinek lehetőséget biztosít a forgatókönyv némi jellemfejlődésre. Még a gonosz Cecilia is elnyeri méltó büntetését. A víztől betegesen rettegő kislányt a barátság kigyógyítja félelméből, a sekélyes fiú megismeri az igazi, mély érzelmeket, Aqua papája megbocsát lányának, és az elválástól rettegő Claire is megbékél sorsával. Még a furcsa tekintetű öreg takarító is szerelemre gyúl az animátornővel. Így minden jó, ha a vége jó alapon, igazán gyerekbarát tündérmesét kapunk. Két nagyobb vihart leszámítva semmi ijesztő, és semmi negatív nincs a filmben, bátran ajánlható bármelyik korosztálynak.

6/10



2010. augusztus 9., hétfő

Acacia 2003


Mivel is kezdjem... Koreai horrorfilmmel van dolgunk, mint az a kép alapján már egyértelmű. Mégse nevezném horrornak, legalábbis nem hagyományos horrornak. Ha kategorizálnom kellene, akkor valahová félútra helyezném Shyamalan és Hitchkock közé, horrorelem ugyanis igencsak kevés van benne, feszültség és borzongás viszont annál több. Már az első percektől egyértelmű, hogy ez a gyerek más, valami több, nem átlagember, ez a misztikusság a végsőkig körüllengi a filmet.

A történet elég hétköznapi, adott egy nő, és egy férfi, akiknek nem lehet gyerekük. Hosszas vívódás után, és nagyrészt az após nyomására rábólintanak az örökbefogadásra, és az árvaházban a hihetetlenül tehetségesen rajzoló, ám zárkózott, furcsa kisfiút Jin - seongot választják. Őt viszik haza. Nehezen válnak családdá, az összeszokás lassú, és göröngyös az út, amin haladnak, főképp a fiúcska furcsa szokásai miatt. Szereti az undorító döglött bogarakat, szeret életveszélyes magasságba mászva üldögélni az élettelen akácfán, és hihetetlenül tehetségesen rajzol, azonban mindig arc nélküli embereket. Mintha Munk Sikoly c. képe reprodukálódna újra és újra a fiú művészetében (persze képzőművészetben járatos olvasóim most biztos le fognak hurrogni, hogy teljesen más stílus, más ecsetkezelés, más színek, stb, nekem akkor is ez jutott eszembe róla, ugyanis kusza vonalak, torz alakok, félelem látszódnak a rajzain)

A további események is hétköznapiak, az anya megnyugodva, és nem hajszolva a gyermekáldást végre teherbe esik, és kislányt szül. A fiúcska akkor is nehezen barátkozna meg a dologgal, ha ő is édesgyermekük lenne, de mivel csak örökbe fogadták, még nehezebb neki. Egyre furcsábban viselkedik, az anya félni kezd tőle, a nagymama ki is mondja, hogy a fiú tekintetéből a gonosz néz vissza rá, egyedül az apa próbál némiképp a normalitás határain belül maradni, ám ő sem bírja sokáig. Egy nap úgy dönt kivágja az akácfát. A fiú rombolni kezd, amihez csak ér, mindent igyekszik tönkretenni, majd egy összetűzés során 6 éves létére borzasztó dolgokat vág az anyja fejéhez, és elszökik otthonról. Eltűnik. Az eltűnését bejelentik a rendőrségen, de hiába. Az akácfa viszont szárba szökken, a család hatalmas meglepetésére.

Az igazán furcsa és tragikus dolgok azonban csak ekkor kezdődnek, a film 50. perce körül. Innen már nem akarom lelőni a poént, nem akarok spoilerezni, de annyit elárulhatok, hogy igazán ütős befejezés vár arra, aki végignézi.

A képi világa, leszámítva a nem túl bőven adagolt művért, igen szép, szemnek jóleső színek, és megdöbbentően jó vágások jellemzik az Acaciát. Sikerült igazán szép szereplőket is találniuk. Ritkán mondom azt egy keleti arcra, hogy szép, de itt mind a férfi mind a nő vonásai szépek európai szem számára is. Sőt. Meg is tudom különböztetni őket más férfiaktól és nőktől, ami nálam rekord, ha koreai filmekről van szó. Igazán hálás vagyok tehát a castingoló embereknek, remek munkát végeztek. Azt nem tudom, Koreában minden gyerek ilyen pszichó-e, mint ez a két kicsi, akiket főhősnek sikerült választaniuk, de ők ketten valóban döbbenetesen ijesztően néznek a kis bandzsa szemükkel.

Vicces, könnyed jelenet talán 1 vagy 2 van a történet során összesen, és az egyikben, milyen fura az élet, pont arról magyaráz a kislány a kisfiúnak, hogy neki nincs elég vére, ő vámpír, majd a másikban arcon puszilja, és közli, hogy ezzel ő is vámpírrá vált. Ha nem lenne ez a beteges vámpírrajongásom, akkor nem is érezném ezt igazi Szamos marcipánnak, amit külön az én kedvemért rejtettek a filmbe, de mivel gyógyíthatatlanul szerelmes vagyok minden vérszívós történetbe, még azokban is, amik bűnrosszak, így ez az édes gyermeki poén számomra emeli a film színvonalát.

Letöltés:
http://duckload.com/download/782840/Acacia2.avi

Felirat:
http://www.4shared.com/document/gNuYbFjR/Acacia.html

Én innen néztem meg.

7/10

Asylum 2008


Átlagos B kategóriás horrorfilm a Végső állomás 2 rendezőjétől a legbelső félelmünkről, feldolgozatlan gyermekkori traumákról, és egy elmegyógyintézet teljesen őrült orvosáról. A klisékkel teli történet főhőse Madison McBride, aki 9 évesen vesztette el édesapját, és alig 17 volt, amikor a bátyja is öngyilkos lett. Apja elmebeteg volt, hangokat hallott, és valami olyat látott, aminél borzalmasabbat nehéz lenne elképzelni. Annyira szörnyű látomások gyötörték, hogy inkább főbe lőtte magát, minthogy tovább kelljen ezzel élnie. Azt remélte ezzel megkímélheti családját. Fia Brandon, Madison bátyja azonban az első éve során a főiskolán szintén hangokat kezdett hallani, és ugyanúgy látomások kínozták, mint az apját. Ő is önkezével vetett véget az életének. Madison pedig, bár megdöbbentően normálisnak látszik, egy hihetetlenül őrült dolgot talál ki. Hogy lezárhassa a múltat, ugyanarra a főiskolára megy tanulni, ahol bátyja öngyilkos lett. Az anyja, bár egy pillanatra átfut az arcán, hogy szerinte nem jó ötlet, támogatja ebben. Elég nehéz eldönteni melyikük a hülyébb, anya vagy lánya, de érdemes Madison-ra voksolni, aki az után is képes az újonnan átadott kollégiumi épületben maradni, miután kiderül, hogy korábban elmegyógyintézet volt, és annak romjait újították fel.

A lányt látomások gyötrik, mint egykor az apját, sorra tűnnek el a barátai, felbukkan Dr. Burke. Halvány másolata csak a valóban vért megfagyasztó B-kategóriás dilis dokinak, Dr. Vannacut-nak (House on the haunted hill), külleme erősen emlékeztet a Twilight vámpírokéra. Vérben forgó szeme, fehérre vakolt arca alapján akár "normális vámpír" is lehetne. A filmben két valamire való, nagyjából 16os karikát érdemlő trancsírozás van, az egyik a szőke fiú, a másik pedig a doktor kivégzése.

A művér csak mérsékelten csorog, a rémület hiteltelen, színészi játékról nem igazán érdemes beszélni, nem jellemző a film során. A fiatalok egyenkénti elhullása az első 2 esetben még érdekes, utána már kiszámítható, és unalmas. Ami feldobja kicsit, az a családi hátterük. Meglepően sokat tudunk meg ezekről a srácokról, annak ellenére, hogy alig 1.5 órás film az Asylum. Mindegyiküknek megvan a maga nyomora, a saját belső démonok odakint is üldözték őket, az elmegyógyintézet és a kegyetlen Burke doktor csak ráerősít ezekre a rossz élményekre, félelmekre. A magának való srác a hobbija által hal, a maga köré módszeresen falat építő lányt a bántalmazó volt barát segítségével öli meg a jó doktor, az elhízástól betegesen rettegő jelenleg tökéletes testű ám egykor pufók fiúcska Schobert Norbit megszégyenítően éles elmével (!) és erős akarattal küzd, de a doktort ő sem élheti túl. Az apja által molesztált és videózott lány pedig hiába könyörög, hogy nem akar többé játszani, Sade márkit megszégyenítő brutalitással hasítanak rajta új lyukakat.

Az egyetlen ami garantáltan nem meglepő a filmben, az az, hogy Madison túléli. Ez egy percig se legyen kétséges senki előtt. A takarító ugyan szintén alulmarad a küzdelemben, de Madison és frissen megtalált szerelme kijutnak. A horror egy napos, világos erdőben folytatódik, a folyamatosan villogó lámpák kereszttüzéből némi áramszüneten át ugyanis ide jutnak a főhőseink. A doktor köddé válik, majd súlyos száz méterekkel arrébb materializálódik ismét, és váltig állítja, hogy ő legyőzhetetlen. A mi Maddie-nk azonban kifog rajta. Saját fegyverét fordítja Burke ellen, ezzel felszabadítva a fogságba ejtett szenvedő lelkeket, akiknek fizikai testét Burke kínozta halálra.

Teljes a happy end, a doktor kimúlt, az elmegyógyintézetben 50 éve raboskodó kamaszok kék csillámlényekként lebegnek az ég felé, Maddie és Holt pedig kézenfogva sétálnak a napfényben. Hogy a férfiak se unják halálra magukat, Sarah Roemer megvillantja a teljes testét, hosszú perceken keresztül zuhanyzik, majd a vízzel megtelő zuhanyfülkében mindent megtesz azért, hogy csak előnyös szögből látszódjon, miközben vergődik. Igazán profi eyecandy. A másik két lány külsejére se lehet panasz, és a három fiúból kettő is igazán finom falat. A harmadik srácot pedig a sorozataddictok a Született Feleségekből ismerhetik, 52 epizódon keresztül játszotta Zach Young-ot. Az ő játékára itt sincs különösebb panasz, ahogy a sorozatban sem volt. A változatosság kedvéért ismét egy igazán freaky fiút formál meg. Úgy tűnik ez áll jól neki.

A leírtakból egyértelmű, hogy nem épp egy kiemelkedő alkotásról van szó, mégis megtekintésre érdemesnek tartom. Kliséi, amatőrsége, és tipikussága ellenére is érdekes, hogyan mossák egybe a srácok múltját, és a jelent. Klassz ötlet volt.

2/10

2010. augusztus 8., vasárnap

A grófnő 2008



Rengeteg filmrendezőt és szépírót ihletett a 17. században él titokzatos özvegy nemesasszony Báthory Erzsébet grófnő története. A csejtei úrnőé aki férje halála után a nádor házassági ajánlatát visszautasítva kemény kézzel uralkodott a csejtie vár környékén. Valószínűleg ennek köszönhetően alakult ki a néphit hogy 600 szüzet mészárolt le, hogy a vérükben megfürödhessen ezzel megőrizve fiatalságát. így nyerhette el a félelmetes neveket : Vámpírkirálynő, Vérgrófnő. A Julie Delpy rendezte film Báthory grófnő kétségbeesett küzdelmét állítja középpontba, amellyel megpróbálja visszaszerezni fiatal szerelmét Thurzó Istvánt, és felvenni a harcot az öregedéssel és saját démonaival. István apja, a nagyhatalmú Thurzó György mindent megtesz, hogy megakadályozza a szerelmesek boldogulását, a grófnőt lassan az őrületbe kergetve. A film valós történelmi eseményeket dolgoz fel, a vitatott személyiségű és legendák övezte Báthory Erzsébet grófnő életét.

A botrányosan rossz Báthory után mindenképpen szerettem volna írni erről a filmről is. A tényekről, és a mítoszról, ami körüllengi az alakját. Ami biztos, vagy legalábbis javarészt annak tűnik, az bizony igen kevés adat.
Báthory Erzsébet (1560-1614) - akinek nagybátyja, Báthory István erdélyi fejedelem majd lengyel király lett - és a török elleni harcokban kegyetlensége és bátorsága okán "Fekete Bégként" elhíresült Nádasdy Ferenc 1575-ben házasodtak össze, s (öt gyerek után) 1604-ben az asszony megözvegyült.

Minden más valóban csak szóbeszéd, legenda, koholmány lenne?
Ha semmi sem valós, amivel a grófnőt vádolták, akkor mi oka lehetett Thurzó-nak arra, amit tett? Báthory Erzsébetet 1610. december 29-én tartóztatta le Thurzó György nádor. Valóban az Erzsébet körül keringő pletykák miatt? Elég ennyi, hogy élete végéig fogságban tartsanak egy valójában ártatlan asszonyt? Szerepet játszott a nádor döntésében az, hogy a Báthory család rokonságba került a Zrínyi családdal, sőt magával a nádorral is? Talán sosem tudjuk meg biztosan. Ami azonban tény, az a vád, mely szerint a csejtei kastély udvarában több lány holttestét találták eltemetve. A lányokon súlyos sérülések nyomai voltak láthatóak. (Hogy valóban találtak-e ilyen testeket, vagy csapdába csalták a visszavonultan élő asszonyt, ezt a mai napig homály fedi. Kínvallatás hatására azonban szolgálói és komornái beismerő vallomást tettek. Sorsuk a lefejezés lett egy héttel később, testüket máglyán elégették. Nádasdy özvegyét élete végéig a csejtei várban tartották fogva (hogy befalazva-e, vagy csak a toronyba zárva, ez szintén kérdéses). Perre és ítéletre nem került sor. Erzsébet itt halt meg elborult elmével 1614. augusztus 21-én.

Erzsébet rossz időben volt rossz helyen, és olyan ellenségeket szerzett magának, akikkel szemben kevés volt a hatalma. Vélt vagy valós bűnei alapján koncepciós per áldozata lett, tárgyalás és ítélet nélkül szabtak ki rá büntetést. Nem ölték meg, nem akartak bonyolult örökösödési procedúrát, egyszerűen arrébb lökték. Érdemes elgondolkozni kire, kikre is jellemző ez a módszer? Tán csak nem a Habsburg-házra? Hiszen folyamatosan anyagi gondjaik voltak, a fényűzést és az úri villongások költségeit alig tudta kigazdálkodni a kamara. Csodával határos volt, hogy érte őket utol a fenyegető államcsőd. Szinte egyértelmű, hogy az első adandó alkalommal lecsaptak, és próbáltak némi vagyont szerezni.

Ennyi a történelmi vonatkozás. Azt hiszem sejthető, hogy szimpatikusabb számomra ez a film, mint a Báthory, különben nem írnék róla oldalakat. Azért teszem, mert érdemes. Persze ennek a filmnek is vannak hibái, nem is kevés, elsőként az, hogy még kevesebb valós történelmi adatot, és valósághűen ábrázolt karaktert tartalmaz, mint a szlovák filmes próbálkozás. Második hibaként azt említeném, hogy ez a film Julie Delphy-ről szól, nem Erzsébet grófnőről. A
cím- és főszerepen túl a francia színésznő maga vállalta a forgatókönyvírás, a rendezés és a zeneszerzés (no meg a társ-produceri munka) feladatát. Hiányoltam az akciójeleneteket is, nem tudom, hogy Delphy tervei vagy a költségvetés miatt maradtak el.

A történetben nem a kegyetlen asszonyt látom, hanem a középkorú és önmagával és az öregedéssel harcoló elkeseredett nőt. Szerelmes, és fiatal akar maradni. Gazdag, és meg akarja tartani a pozícióját. De nincs benne elég tűz, elég vágy, elég lobogás. Álmos, és bágyatag, mint Julie Delphy maga, főként Daniel Brühl hamvas fiatalsága mellett. Borzasztóan öregnek, és kopottnak hat, a megtört fényű egykor gyönyörű nő, ahogy küszködik az ifjú Thurzó figyelmének felkeltéséért, megtartásáért. Korábbi csodálatosságának csak halvány visszfényét láthatja a tükörben, ez az, amibe képtelen beletörődni. Ez a motiváció.

Nem is történelmi filmet látunk, hanem drámát, csordultig töltve szerelemmel. Miért tartom mégis jobbnak, mint a Báthory címen futó alkotást? Mert röhejes hibái ellenére (
a stáblistán Nádasdy Ferencet „Nadasky” néven tüntetik fel, Thurzó Györgyöt módszeresen „Giorgi”-nak”, Báthoryt „Erzébet”-nek ejtik, és a fő intrikusok egyike a Dominic Vizakna névre hallgat) mégis tanulsággal szolgál a 21. század minden szépséget és fiatalságot hajhászó lányának. A plasztiktündéreknek már nincs szükségük szüze vérére, ahhoz, hogy -majdnem- örökké fiatalok maradjanak, elég ha pénzük van. A grófnő innentől kezdve tanmese jóról és rosszról, és megpróbálja felnyitni a szemünket. Csak rajtunk múlik, sikerül-e neki.

7/10

H2O - The movie




Aki azt hiszi, hogy a sorozattól teljesen különálló filmről van szó, egyedi történettel, az nagyon meg fog lepődni. Ez a h2o mozi nem más, mint az első pár rész (nagyjából az évad fele) összegyúrva, főcímek és megszakítások nélkül, a zavaró tényezők kiiktatásával másfél órára szűkítve. Alig találkozunk benne Miriam-mel, teljesen kivágták Ms. Chatham-et, amit személy szerint én nem bánok, mert az idős hölgy módfelett irritáló szereplő volt (még akkor is, ha egyike volt az eredeti sellőknek). Mellékszálak nélkül csak a lányok legizgalmasabb korai kalandjainak esszenciáját élvezhetjük végig. Nem látható Emma családja, nincsenek komoly összetűzések Cleo és a húga között, ettől kicsit szirupossá, és túl könnyűvé válik az egész. Tündérmese marad, ami bármely csatornán, bármely idősávban leadható.

A feldolgozott részek: "Metamorphosis" - átváltozás, "Pool Party" - medencés buli, "Catch of the Day"- a nagy fogás, "Party Girls" - a pizsibuli, "Lovesick" - szerelmi bánat, "The Denman Affair" - a tudomány ára| és a "The Siren Effect" - a szirén éneke.

Nem ez volt az egyetlen próbálkozás, hogy a 20 perces szeletekre szabdalt történetet összefésüljék, egységesebbé tegyék, de kizárólag ebben a filmben játszottak a jelenetek sorrendjével, és magával a történettel. Az USA-ban a Metamorphosis és a Pool Party részeket egyben adták le, 60 percben, de semmit nem vágtak ki belőle. Változatlanul maradt a két rész. Majd az évad végén a Dr. Danger és az A twist in the tail című részeket szintén összevonták, és egy órás tévéfilmként adták le a finálét Exposed címmel.

A második évadban az amerikaiak nem tartottak szükségesnek ilyen változtatásokat, azonban a Jetix csatorna megpróbálkozott a dologgal, és a The Gracie Code part 1 - part 2, valamint az And then there were four részeket vonták össze, és adták le 70 perces tévéfilmként. Szintén változtatás nélkül hagyva meg az eredeti epizódokat. Közép- és Kelet-Európában vetítették le And There were four címen. Itthon szerintem ilyen formában nem volt látható.

2010. augusztus 7., szombat

H2O - 3. évad


A legkiforrottabb, legjobban sikerült évad szerintem.

Kim egy undorító szörnyeteggé fejlődött, gonosz kishúgból elviselhetetlen taknyossá nőtt, majdnem minden részben fel tudnám pofozni.

Bella megjelenése üdítőleg hatott a sztorira, bár az ügyetlenkedésük Will-el néhol inkább röhejes, mint szánni való. Ettől függetlenül mint új arc, új hang, igazi vérfrissítés.

Cleo élettel telibb lett, Emma uralmának megszűnte után végre kinyílt, képessé vált önálló döntéseket hozni. Lewis távolléte is csak jót tett neki, végre elkezdett gondolkozni.

Rikki továbbra is kilóg kicsit a lányok közül, még mindig magányos farkas, és még mindig ő a legvadabb. Érdekes, hogy Zane és ő ismét elveszítik egymást. Pedig annyira hasonlítanak.

A legjobb újítás, ami csak jöhetett, hogy végre nem az alap erőikkel oldják meg a problémáikat. Nem csak arról szólnak az egyes epizódok, hogy valaki fagyaszt, valaki vizet mozgat, valaki tüzet gyújt. Felnőttebb, profibb, összetettebb az egész. Van fő szál (a vízi szörny), ami végigvonul az egész évadon (bár egy halványabb fonál már a 2. évadban is megjelent Charlotte személyében), itt azonban több az izgalom, és több az akció. Több a szárazföldi jelenet is.

Will kisfiús bája, és ártatlansága viccesen hat Zane rafináltsága mellett, kidolgozott felsőteste viszont kárpótol mindenkit az esetlenségéért.

Ha van ember, aki jobban rühellek Kim-nél a szériában, az Sophie, Will nővére, de őt annyira utálom, hogy írni se vagyok hajlandó róla.

A nyilvánvaló bakik ellenére ezt az évadot szerettem a legjobban. Ha véletlenül lenne 4., akkor bizony nagyon magasra tették a mércét. Kíváncsian várom megugorják-e.

H2O első évad 5/10
H2O második évad 7/10
H2O harmadik évad 9.5/10

2010. augusztus 5., csütörtök

Plan 9 from outer space


Nem, szó sincs tréfáról: a 9-es terv az űrből című filmet tényleg minden idők legrosszabb mozgóképes alkotásának kiáltották ki, ami nem is csoda: minden idők legrosszabb rendezője, a halhatatlan Edward D. Wood Jr. bábáskodott felette.

A filmben minden megvan, ami méltóvá teszi a megtisztelő címre: jó pár nem-éppen-különleges effektus, szaténblúzban feszítő ufók, madzagon le-felrángatott repülő csészealjak, melyek a kilencedik gyilkos tervvel igyekeznek meghódítani a Földet (hiszen az első nyolc terv befuccsolt), zombik hadserege (vagyis valójában háromé), és végül, de nem utolsó sorban Lugosi Béla felülmúlhatatlan utolsó alakítása (akinek szerepére halála után a rendező feleségének masszőre ugrott be).

Ez a valóban páratlanul egyedi film, Ed Wood Aranypolgára, valójában himnusz mindazokhoz, akik valaha is megpróbáltak létrehozni valami igazán értelmeset és maradandót- ám végül bődületesen mellényúltak.

Szerettem volna erről is írni, de mások máshol olyan pazarul összefoglalták, hogy nem maradt számomra semmi mondanivaló.

http://lugosibela.blog.hu/2009/12/14/9_es_terv_a_vilagurbol_2


Ahol pedig minden hibát összefoglalnak, amit én is összefoglaltam volna:

http://www.magyar.film.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=15125&catid=3&Itemid=6


-10/-10 :)

Just My Luck 2006


Igazán szerencsésnek mondhatja magát Ashley. A karrierje egyenesben van és minden, amihez hozzáfog, sikeresen végződik. Jake pontosan az ellentéte. A világ legnagyobb lúzerét üldözi a balszerencse, soha, semmi nem sikerül neki. Egy bulin Ashley és Jake véletlenül egymás mellé keverednek, és véletlenül megcsókolják egymást. Mit ad ég, csillaguk helyet cserél és a balfékből a szerencse kegyeltje, a sikerlányból pedig szerencsétlen vesztes lesz. Egyikük sem érti, mi történt vele és nem is nagyon tud mit kezdeni az új helyzettel. Csak azt tudják, hogy meg kell találniuk a másikat.

A gyermekkorból már rég kilépett jelenleg börtönbüntetését töltő Lindsay Lohan újabb szánalmas tinivígjátéka, amiben azt igyekszik bebizonyítani, hogy ő nem egy semmitérő kis celebmaca az átlagnál nagyobb mellekkel, hanem igazi színésznő. Kár, hogy se a karakter, amit alakít, se a forgatókönyv nem ad lehetőséget erre. Bár, ha mélyebben belegondolunk, nem kár. Mintha végig önmagát alakítaná, leszámítva hogy hiteltelen a tehetséges okos nő szerepében. Lilo ugyanis olyan hülyének látszik, mint aki egyedül felöltözni sem tud, nem hogy mások asszisztenseként mindent kézben tartani. De a pasivadász celeblétet bálványozó partytündér, na az tipikusan ő.

A film kiszámítható, egysíkú, és nem is túl vicces. Lilo mimikája iszonyatosan idegesítő, és a szinkron (Nemes Takách Kata???) is elég irritáló. A McFly viszont megadja a dolog hangulatát, és a kimondottan helyes fiú főhős teljes tizedmásodpercekre képes elterelni a figyelmem arról, mennyire rossz is ez a film. A balszerencse áradása inkább szánalmas, mint mókás. Összegezve leginkább fájdalmas erőlködés az egész.

A már említett jóképű fiún kívül még a néger hölgyet tudnám pozitívumként említeni, aki a film során többször is kiüti Lilot. Szeretnék a helyében lenni.

2/10

Dracula 1931

A horrorfilm műfajának ez a korai klasszikusa Bram Stoker ismert regényének színpadi változatán alapul. A német némafilm egyik legjobb operatőre, Karl Freund sejtelmesen ködös képeihez Csajkovszkijtól kölcsönözték a zenét. A film sikere számtalan folytatást szült, és világsztárrá tette a vérszívó erdélyi grófot alakító Lugosi Bélát. "A gróf éppen akkor lép be a szobába, amikor Harker a tükör előtt borotválkozik. Borotválkozás közben Harker nézi magát a tükörben, maga mögött pedig nem látja Drakulát, hiszen az igazi vámpír nem látszik a tükörben, mivel nincs lelke. A lélek ugyanis olyan alak, melyet a hívő csak az isteni tükörben láthat." (Jure Mikuž: A tükör és a film) - port.hu

http://www.megavideo.com/?v=AL7O3WED A film teljes terjedelmében itt megtekinthető

"Lugosi Béla egy fogalom. Hazánk egyik legnagyobb büszkesége. Mély drámai alakítások, és neves díjak tömkelege nélkül írta be magát a filmtörténelembe. Adott egy rémisztő smink-púder, szemceruza, némi rúzs, egy fekete köpeny, és maga Lugosi Béla. Ahogy néz, ahogy beszél, ahogy jár- egy ikonná tették ezt a MAGYAR színészt. Na és persze ez a film. A mai horroron felnőtt társadalom nyilván csak ásítozik rajta, én azonban zsenge 20 évvel a hátam mögött is azt érzem, hogy bizony EZ az igazi horror. Ködös éjszakák, sötétben járkáló fura alakok, farkasüvöltés, nyekergő fakéregajtó, hátborzongató ósdi házak, kastélyok, tejfehér ködbe lengő pókhálók, mozivásznon is szinte átfújó hűvös őszi szél- klasszikus momentumok, amiket ha a valóságban él át az ember, meg se mer mozdulni. Ezt 1931-ben olyan színvonalon vitték a vászonra, hogy utána is nagyon kevés ilyen típusú mozi ért a nyomába, gyakorlatilag majdnem hogy egy sem. Szinte gyönyörű ahogy Drakula előtűnik a fák mögül, vagy ahogy a hátborzongató, poros, pókhálós, visszhangos kastélyba belép Mr. Renfield, valahol érezve, hogy sorsa megpecsételődött. Nagyon érdekes az elején az eredetileg is magyar mondatokat hallani, aztán Lugosi kissé szerencsétlen kiejtése, ami alakjához szintén hozzájárul, magunkénak érezzük őt is, a filmet is kicsit talán. Tod Browning ásott a klasszikus horror műfajába egy hatalmas gödröt, amibe utána maximum csak beleugráltak, felhasználva mélységét, de szélesíteni nem tudták, hisz ezt így bemutatni, egy vámpírtörténetet szinte a valódi borzongásba átemelni- csak ő tudta.. Én pedig büszke vagyok hogy egyik lényegeleme ennek a létfontosságú "gödör"-nek a mi fiaink közül került ki." - filmkatalogus.hu Sokdudu felhasználó kommentje

"Szerintem egyszerűen gyenge film, kár ezen szépíteni. Nem is akartam elhinni, hogy Browning rendezte, mert ő azért igen jó volt a szakmájában. A pár évvel korábbi filmje, az ismeretlen is egy nagyon feszült, jó mozi, egy karizmatikus főszereplővel (Lon Chaney, akit elvileg Drakula szerepére szeretett volna, de idejekorán meghalt), az egy évvel későbbi hírhedt-híres szörnyszülöttek is erőteljes alkotás. Na most ehhez képest a Drakula egy összehányt film benyomását kelti, amivel abszolút nem foglalkoztak vagy csak igen keveset. Főleg a vágás tragikus, bár tisztában vagyok vele, hogy a stúdió kaszabolta össze a kész filmet. A film gyakorlatilag szinte másodpercekre sem ijesztő, de még a hangulata sem igazán borzongató, és meglehetősen unalmas. Szegény Lugosi meg, hát inkább paródia, amit csinál, komolyan vehetetlen, azzal meg, hogy állandóan kiemelték a szemeit végképp komikus hatást kelt." - port.hu Coleman felhasználó kommentje

Személy szerint engem elbűvölt ez a verzió, a sötét, poros, pókhálós, elhagyatottnak látszó kastély, ahova sosem lépnék be, akármennyit is ajánlanak. Persze a műpókok röhejesek, és a díszlet itt-ott inkább komikus semmint félelmetes, de egy filmtörténeti klasszikus ennyit megengedhet magának. Lugosi elborult tekintete több mint zseniális.

"Valóban Murnau Nosferatuja volt az első Drakula feldolgozás, viszont azért pár elsőséggel ezen mű is dicsekedhet. Például ez volt az első hangosfilm feldolgozása Stoker könyvének, és ez volt az első olyan mozi, amire a "horror" elnevezést használták. Előtte ugyanis a macabre vagy a rémfilm szavakat alkalmazták. Bram Stoker könyvétől azért eléggé eltér, míg a Nosferatu – ahogy Czeppelin is megemlítette – jogi problémák miatt tért el, addig ez pénzügyi problémák miatt. Ilyenkor a Universalnak még nem volt annyi pénze, hogy az örökösöktől, egy az egybe megvegye a jogokat, így a Broadway-en bemutatott színdarab jogait vásárolták meg és jogutódoktól pedig csak a nevet. A rendezői székbe Tod Browningot ültették, a címszerepet meg a magyar származású Lugosi Bélára osztották (bár eredetileg Lon Chaney kapta volna, de még a forgatások előtt meghalt), aki a színdarabban is már a vérszopó grófot játszotta.. Úgy igazából nem tudom megmondani, hogy mitől működik a film még ma is, és miért van az, hogy a damilon lógatott denevérek, pókok látványán sem mosolygok. Persze a tisztelet is motivál, de valahogy a magyarul imádkozó és aggódó statiszták, Bélánk akcentusa, a németektől áthozott expresszionista megvilágítás, a gótikus díszletek mind-mind halmozzák az élvezeteket, és bár senki nem fog maga alácsinálni, azért ez még mindig FILM! Csupa nagy betűvel!!" - filmkatalogus.hu MrMojoRisin1 felhasználó kommentje

Lugosi modoros, az akcentusa nevetséges, de mégis képes hatni az egész, Lugosi tényleg a vesénkbe lát, és a csontokig hatol. Hibái és költségvetése ellenére is bőven megérdemel egy hetest.

7/10

Lugosi Béla dicsérete

Pár napja megnéztem a Duna TV-n egy Lugosi Béláról szóló dokumentumfilmet. Érdekes volt, hogy Müller Péter, Szabó István, és más magyar szakértők angolul beszéltek benne, majd ezt hangalámondással "magyarították". Nem sokkal volt jobb az angol kiejtésük Lugosi Béláénál. Ez már nem annyira érdekes, mint inkább szomorú.

Lugosi pedig olyan szexuális energia birtokában volt, amire nagyon sok férfi irigy lehet, akár még ma is. Amilyen ronda volt az az ember, olyan ellenállhatatlan. Művész volt, a szó komplex értelmében. Kicsit életművész is, kicsit a szerelem és a szexualitás művésze... Karloff, akinek "fénye" végül elnyomta Lugosit szimplán színész volt, olyan színész, aki tudta magáról, hogy nem művész, és tudta, hogy 3× olyan erővel kell küzdenie mindenért. Lugosi azt hitte, elég az, amivel született.

Élete 3 legnagyobb hibája (nem súlyossági sorrendben) 1) nem vállalta el a Frankenstein főszerepét 2) nem tanult meg angolul normálisan 3) Ed Wood-hoz fűződő kapcsolata.

Nosferatu: Phantom der Nacht 1979

,Az 1922-es első változat után mindenképpen sorra akartam venni az összes klasszikus vámpírfilmet. Adott volt, hogy a Murnau előtti tisztelgésként leforgatott 1979-es Werner Herzog darab, a második Nosferatu lesz a következő a sorban. A forgatókönyvet is Herzog írta, nem meglepetés, hogy nagyban egyezik az 1922-es ősfilm forgatókönyvével. Miben különbözik mégis?

Az eltelt több mint 50 év nemcsak a technikai fejlődés révén hagyott nyomott a filmművészeten. Az emberek, az igények is megváltoztak. Drakulának is változnia kellett. Nem maradhatott dimenziók nélküli patkány, ösztöneitől vezérelt állatias szörnyeteg. Nagyban hozzájárult a változáshoz a hang is, hiszen egy hangosfilmben Drakulának meg kell szólalnia, érhető mondatokat kell megfogalmaznia, ki kell mondania a gondolatait, és agyban is emberré kell válnia.

A Kinski által megformált Drakula törékeny, sérülékeny, éhes, és szenved. Iszonyatosan szenved. Megjelenése inkább szánalmas, mint félelmet keltő, pedig minden egyes kocka, melyen szerepel feszültséggel teli. Amikor Harker megvágja magát, és Drakula nem tud ellenállni a vér csábításának, hihetetlen dolog történik, Kinski remekül lényegül át természetfeletti lénnyé, olyannyira szánalmasnak, fogyatékosnak tűnik, hogy szinte megsajnálom. Zseniális. Ha még 2 percig nézne így a kimerevített vásznon, akkor saját magam nyújtanám oda a karom, hogy te szerencsétlen, gyere... Egyél.

Schreck minden képzeletet felülmúlóan rettenetes Orlok grófja nyomokban se fedezhető fel Kinski mélyen érző karakterében. Tragikus hősként jelenik meg, kisemmizett emberként, akitől mindent elvettek, ami igazán számított neki. Az életet, a fiatalságot, az éhségen kívüli érzéseket. Hajlott háta nem fenyegetést hordoz, inkább egy hosszú és küzdelmes létezés terhének nyomait viseli. Távolba révedve nosztalgiázik, miközben felhangzik a farkasüvöltés; éjfélkor természetellenesen merev tagokkal kísért, de akkor sem enyhítheti szomját. Természetfeletti képességei révén azonban megérzi, hogy a Harker-t oly hőn szerető csodálatos Lucy lehet számára a feloldozás.

Isabelle Adjani itt inkább szépségével ejti rabul a nézőket, és Drakulát, színészi kvalitásaira kevésbé kell támaszkodnia. Égi tüneményként lejt végig a jeleneteken, hatalmas szemekkel, rémült ártatlan tekintettel szemléli az eseményeket maga körül. Jonathan leveleinek elmaradásakor azonban megcsillogtatja drámai tehetségét.

Renfieldként Roland Topor meglepően jól játssza az őrültet, valamit mégis hiányolok belőle. Nem olyan súlyos hiány, hogy döntően befolyásolná az értékelésem, de mindenképpen hiány. Érdekes, hogy csak a Drakula halott és élvezi komédiában válik jelen levő segítőtárssá a gróf életében. Itt a gróf a hold fényénél egyedül kénytelen cipelni saját koporsóit. A pénze, a hatalma mit sem ér. Kiszolgáltatott.

A film horrornak semmiképpen nem mondható, inkább dráma. A fakó, hideg színek, a nyomottság, minden hiába, bár méltó újragondolása az eredeti Nosferatu-nak, mégsem rémít halálra.

7.5/10

2010. augusztus 4., szerda

Bitter Moon 1992

Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) hetedik házassági évfordulójuk alkalmából egy Indiába tartó hajóúton vesznek részt. A hajón ismerkednek meg a különös párral: Oscarral, a tolókocsis íróval és feleségével, az érzéki, francia asszonnyal, Mimivel. Oscar megkéri Nigelt, hogy hallgassa végig történetüket. Nigel vonakodva bár, de beleegyezik, mire Oscar már-már zavarba ejtő részletességgel meséli el életük minden apró mozzanatát. Nigel hiába próbál pusztán hallgató maradni, a bizarr, párizsi szerelem története, mely tele van szenvedéllyel, odaadással és gyűlölettel lassan hatalmába keríti, csakúgy mint az ígéret, hogy egy minden képzeletet felülmúlóan kéjes éjszakát tölthet a mese főszereplőjével, Mimivel.

Obszcén ámbár zseniális film, amelyet Eszter ajánlott nekem. El sem hitte, hogy még nem láttam. Utólag végiggondolva én se hiszem el, hogy eddig kimaradt az életemből. A durvasága néhol már annyira fájóan csodálatos, hogy tényleg méznek érzed. Lassan csepeg rád, hogy utána ott maradjon lemoshatatlanul. Beleragadsz, és émelyít majd az illata, de nem tudsz, és nem is akarsz szabadulni. Mert titokban talán mindenki erre vágyik. Ilyen érzékiségre, ilyen felszabadulásra. Mindenki ki akarja élni a legtitkosabb vágyait, a legősibb ösztönöket, amiket az evolúció egy korábbi fokáról hozott. Persze csak az ember képes arra, hogy szerelemnek, vágynak, kínzásnak és erotikának ilyen beteg módon mesterévé váljon.

Felszabadíthat-e a szenvedély, esetleg önmagunk és élvezeteink rabjává leszünk, ha mindent megélünk, amit meg akartunk? Boldog emberek leszünk, ha beteges perverzióinkat megosztjuk a társunkkal, és ő széles mosollyal vág bele azok megvalósításába? Nem a róla korábban alkotott képet romboljuk le magunkban? Hiszen ő más. Neki másra kell vágynia. Nem lehet pont ugyanolyan. Nem lehet hozzánk ennyire hasonló. Működik egy kapcsolat akkor, ha mégis ennyire hasonlóak vagyunk? Egészséges ez?

A film tanít, és taníttatni enged egyszerre, felébreszt és felkorbácsol, a végével pedig a mélybe ránt. Olyan mélyre, ahova talán sosem jutunk életünk során. De ez így van jól.

Hugh Grant közepesen unalmas figurát hoz, olyan fickót, akivel 10ből 9 nőnek eszébe se jutna lefeküdni. Emanuelle Seigner a maga vad érzékiségével azonban olyan nő (annak ellenére, hogy nem szép) akit 1-2 vele töltött perc után még a leginkább szkeptikus is ágyba akarna vinni. Minden mozdulatából túlcsordul a szexualitás, ahogy jár, ahogy beszél... Az a nő egy szimfónia. Egy szimfónia, amit a világ legnagyobb orgazmusáról írtak, olyan élvezetről, amelyben meglátod istent, a fényt, a kezdetet és a véget. Kristen Scott Thomas számomra nem túl nőies, de Fiona szerepében néhol képes vagyok szimpatizálni vele. Néhol.

A Bitter Moon egyrészről tanmese a férfi és a nő örök harcáról, másrészről tanmese arról is, hogy ki üt nagyobbat. Az aki először, vagy az, aki másodszor támad. Azt hiszem a válasz nem kérdéses.

Néhol beleköthetnék vágásokba, a fényképezés furcsa megoldásaiba, a véletlen találkozások hihetetlenségébe, de semmi értelme. Így alkot kerek egészet. Párizs romantikus magasztalása, a tér lényegtelenségének, és az időtlenségnek ez a túlzott hangsúlyozása, a hajó... Minden szükséges elem. Ha a főhős nem Edit-ben szövegszerkesztene, még az évet se lehetne belőni, annyira lényegtelen a hol és a mikor. Semmi sem számít. Csak a két főhős, és az a macska-egér játék, amit szexuális határaik kitolása során játszanak.

Egy valamit fontos tisztázni, amiről a Bitter Moon szól, az nem szerelem. Szenvedély, vágy, kaland, egyfajta kegyetlen és majdhogynem halálos játék, aminek semmi köze az intellektushoz, a lélekhez is igen kevés. Megalázás és megaláztatás váltja egymást, először szexuális, majd "csupán" lélektani értelemben. Ami a kezdeti fellángolás idejében még izgató volt, a kapcsolat kifulladásakor pokollá válik, amit eleinte szerettünk a másikban, a dac, a keménység, a behódolás, az később gyűlölt tulajdonságává válhat.

Polanski zseniálisan nyúl a pikáns kapcsolatok témájához, legalább annyira beteges és őrült filmet rendezett, mint amilyen betegesnek őt gondolják az "ügyei miatt."

A zene néhol irritáló, egyes ruhák borzasztóak, de az összhatás rendben van. Az apró perverz utalások az evőpálcikákkal, a cinkos összenézések, a játékosság, a gyermekien ártatlan felszabadult ugróiskolázás, és az ebből egyenesen következő nyers szexualitás; az ég felé álló fallikus szimbólum, amely egy hétköznapi bagett, amit Mimi többször is meglóbál a csípője előtt... Az első érintések gyengédsége, finomsága, a megtartott vonaljegy szelíd romantikája, minden egyben, rendben van. Nagyon is rendben.

9.5/10

Báthory

A hírhedt 16. századi grófnő, Báthory Erzsébet hátborzongató történetét sokan feldolgozták már: történészek, írók, költők, drámaírók, zeneszerzők, festők és filmesek próbálták leírni és megjeleníteni az elképzelhetetlent. Báthory Erzsébet az emberiség legvéresebb gyilkosaként szerepel a Guinness Rekordok Könyvében. A legenda szerint többnyire nők estek áldozatul a grófnő kegyetlenségének: megkínozta és megalázta őket, kiontott vérükben fürdött, fogaival tépte szét az áldozatok eleven húsát, majd végzett velük. De valóban ez történt a grófnő várában? Az eltelt négy évszázad alatt semmilyen történelmi dokumentum nem került elő, ami mindezt egyértelműen igazolná. A film a hagyományos elképzelésektől eltérő módon ábrázolja a grófnő alakját. A történet egy védtelen özvegyről szól, aki gazdagabb és sokkal nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint maga a király. Báthory Erzsébet modern gondolkodású, reneszánsz asszonyként szerepel a filmben, aki egy összeesküvés áldozatává válik.

A film nemcsak eltérő, hanem rossz is. Borzasztóan unalmas (nem amiatt, mert Erzsébet egy meg nem értett ártatlan asszony, kegyetlen vámpírnő helyett, hanem mert egyszerűen pocsék a forgatókönyv), szokás szerint elővették a rendkívül idegesítő Franco Nero-t is, kérdés vajon létezik-e olyan magyar vonatkozású történelmi film, ami igényesebbnek gondolja magát, és nem szerepel benne a talján... Aki tud ilyet kommentben jelezze.

Bár a mozi célja Erzsébet rehabilitálása, de még ehhez is gyenge a történet. Valós és fiktív események keverednek ugyanis olyan örvényben, hogy a néző nem tudja sírjon vagy röhögjön. A köztudottan meleg Caravaggio visszajáró vendég a magyar udvarban, Anna Friel alakítása halovány, élettelen, vértelen, mondatnánk akár azt is, hogy szar. De ilyet nem mondunk. Nem illik. A felesleges szerelmi szál, a királyként megjelenő Franco Nero, de még Thurzó nádor se tudja kitölteni a 140 percet, a film vontatott, lassú fájdalmasan hosszú. 90, maximum 100 percben összefoglalva talán még élvezhető lett volna, de így inkább csak tragikus. Felesleges művészieskedés, ál-eleganciába bújtatott gyalázás zajlik a vásznon. Nem mondják ki, de Erzsébet fiatalon tartásával egyértelműen utalnak arra, hogy itt bizony valami huncut titok lappang. Erzsébet már majdnem 50 éves, de még mindig fiatal. Bebörtönzése után napok alatt öregszik meg... Ha a néző fantáziájára bízzuk a kérdés megválaszolását, akkor a miértre csak egy racionális magyarázat van. A legenda igaz.

A történet 3 szálon fut, ezek egymásnak szinte homlokegyenest ellentmondanak. Szánalmas az egész, a szerzetesek, a misztikus (drogos) álmok, a történelmi-fiktív vonal... Mintha a rendező nem tudta volna eldönteni, hogy szép történelmi filmet forgasson, vagy komédiát. A magyarok karikatúráját tökéletesen megrajzolták, de ezen kívül nem sok minden sikerült Jakusbiko-nak. Egyedül talán Karel Roden színész kiválasztása Thurzó szerepére. Idétlen film ez, bosszantó hibákkal, és hiteltelen színészi alkotásokkal. Ha ez ad hozzá az országimázshoz, akkor ideje magunkba nézni, mert mi bizony valamit súlyosan elbas****.

2/10

Se7en

A Hetedik egy 1995-ben bemutatott amerikai krimi, mely David Fincher második rendezése. Olyan neves színészek szerepelnek benne mint Brad Pitt, Morgan Freeman és Gwyneth Paltrow.

William Somerset nyomozónak (Morgan Freeman) csupán egy hete van a nyugdíjig, mikor kap egy új társat David Mills (Brad Pitt) nyomozó személyében, aki a feleségével, Tracy-vel (Gwyneth Paltrow) költözött New Yorkba. A nyomozók megpróbálják megakadályozni egy kegyetlen sorozatgyilkos, John Doe (Kevin Spacey) ámokfutását, aki a Bibliában megírt hét főbűn alapján szedi áldozatait.

David Mills forrófejű, hirtelen haragú, nagyon könnyen kihozza a sodrából a legkisebb zavaró körülmény is. Somerset fásult, az életbe és annak tragédiájába a maga módján beletörődött, a világot az idősek bölcsességével és kiábrándultságával szemlélő karakter. Kettejük ellentéte nem is lehetne élesebb. Ebből az igencsak elcsépelt szituációból azonban most merőben más események bontakoznak ki, nem azok, amiket várnánk. Nem kettejük összeférhetetlensége kap hangsúlyt, inkább azok a finom szálak, melyek összekötik őket John Doe-t üldözve. A maguk különös módján jól illenek egymáshoz, és együtt dolgozni is kiválóan tudnak.

John Doe, a kegyetlen gyilkos pedig sorra veszi a hét főbűnt, tehát mindenképpen gyorsan kell összeszokniuk.

A szépséges nő kevélység által hal, bár egyik kezében ott van a telefon, amivel segítséget hívhatna, de elcsúfított arcát gyáva megmutatni, így maga választja sorsát. A magába tömött gyógyszerekkel önkezével vet véget életének, így teljesíti be a John Doe által megírt végzetét.

Hasonlóképp bűnhődik a torkos, akit gyilkosunk halálra etet.

A rest "lusta" felkelni enni, bár nem saját akaratából marad ágyban. A sorsa "csupán" annyi, hogy életben marad, kivágott nyelvvel, rettenetes szenvedések után, örökre ágyhoz kötve a mozdulatlanság börtönében.

John Doe a bujaságért is halállal fizet, egy prostituált leli halálát szex közben, egy bőrdíszműves leleményeinek, és a gyilkos kegyetlenségének eredményeképp.

A fösvény ügyvéd sem úszhatja meg. De ezzel még nem teljes a kör. Még hátravan két bűn, és két bűnös. A két rendőr veszett tempóban üldözni kezdi a tettest, próbálják megakadályozni, hogy újra öljön, de mind az öt esetben elkésnek. Csak útjelzőket találnak a következő esetekhez, John Doe játszik velük, több lépéssel is előttük jár, lesifotósként még Mills-t is lefényképezi. Tehetetlennek érzik magukat, mindig az utolsó pillanatban csúszik ki a kezükből a Kevin Spacey alakította szörnyeteg... De ami végül történik, arra ők maguk se számítanak. Az irigység és a harag közelebb van, mint gondolnák.

Félelmetesen jó film, megdöbbentő fordulattal a végén. Fincher megint (mint mindig) nagyot alkotott, kellően provokatív, kellően izgalmas, kellően intelligens történet, amiben mindennek helye van, még a mondatok közötti csendnek is. Néha, persze csak pillanatokra olybá tűnik, hogy vakvágányon halad a történet, de később kiderül, minden üresjáratnak ható jelenetnek szerepe lesz később. Mindkét rendőr karakterében ott az elfojtott feszültség, a színek, a képek, és a vágások csak erősítik a hatást.

Somerset és John Doe még hasonlítanak is, mindketten kiábrándultak a társadalomból, és valamennyire saját magukból is. John Doe sem hiszi tökéletesnek, istennek magát, az irigység bűnének súlyát hordozza. Somerset egész életében lemondott mindenről, ami tiszta, ami jó, ami esetleg jó lehet, lemondott a saját gyermekéről is, úgy vélte ebbe a világba nem érdemes születnie, mégis képes olyan gyengédséggel bánni Mills feleségével, amit ki se néznénk belőle. Talán ő se magából. Rá így hatnak az események.

Mills és Somerset is folyamatosan fejlődnek a filmben, mindketten új mélységet fedeznek fel magukban, és változnak, egyértelműen előnyükre. A végkifejlet persze mindkettejüket ugyanabba a fertőbe taszítja vissza, és lehetőséget ad a továbbgondolásra. Mit lehetett, mit kellett volna másként.

Nézzünk mélyen magunkba, képes lett volna bármelyikünk arra, hogy "jobb ember legyen Mills-nél?" Képes lenne bárki ellenállni a kezébe simuló fegyvernek? Őszintén szólva én azt vártam, hogy Somerset húzza meg a ravaszt, hogy lesz elég bátorsága. Sajnos nem volt. Ezt az egyet hiányoltam.

Fincher úgy tűnik szerelmes Brad Pitt-be, időről időre újra előveszi, és milyen jó döntés tőle. A maximalizmusa, igényessége és profizmusa mellé még azt is pozitívumként írhatjuk fel a rendező neve mellé, hogy alaposan megválogatja, mit is vállal el. Ami nem illik a világába, filmjeinek sorába, arról akármekkora sikernek érzi már a forgatókönyv alapján, képes lemondani. Csak olyan mozit rendez meg, amiről tudja, hogy képes megcsinálni. Valahogy így kéne nálunk is. Pontosan így.

9.5/10

- A bűnök korrekt felsorolásához Yama barátnőm nyújtott segítséget, ezúton is köszönöm neki. -

Nosferatu - egy kis olvasnivaló

http://www.c3.hu/~mediaokt/drakula-0.htm

Nosferatu 1922

Igen-igen. Ez bizony tényleg AZ a Nosferatu. Az 1922-es némafilm, amit Murnau rendezett, és amiben Max Schreck a vámpír. Ő még olyan vámpír volt, akiben (testét leszámítva) semmi emberit nem lehetett felfedezni, sehol egy kis önmegtartóztatás, sehol egy kis romantika. Csak éhség van, vér, és állati ösztönök.

A film Bram Stoker Drakulája alapján készült, de a rendező a címet és a szereplők nevét (Drakula például Orlok grófként ismert) megváltoztatni kényszerült, mert az író örökösei perrel fenyegették. A pert megnyerték, és felkérték a stúdiót a film összes meglévő kópiájának megsemmisítésére. Szerencsére néhány tekercs külföldi filmszínházak jóvoltából megmaradt.

A szereplők nevén kívül egyebeket is változtattak az eredeti regényen, ilyen például a Van Helsinghez fűződő cselekményszál kihagyása, de eleve a vámpír megjelenítése is – ebben a filmben, a pestis megtestesítőjeként, némileg patkányszerű vonásokkal látták el. A halálneme, a fényre való túlzott érzékenysége is merőben új, később sok vámpírtörténetben alkalmazták.

Ez a klasszikus, amivel most dolgunk van, egy igencsak jól sikerült prototípus, még magán viseli az expresszionizmus stílusjegyeit, de már kezd eltávolodni tőle. Már nem direktben csak arra épít, hogy a rém mint szimbólum kiteljesedjen. Emiatt is láthatjuk "olyan keveset" Orlok grófot. A komor, nyomasztó hangulat, a csodálatos táj kontrasztja a folyamatos fenyegetettségérzettel, a groteszk szörny, és annak állati ereje, és az a hihetetlen képi kifejezőerő, ami a későbbi filmekben a hang megjelenésével már nem maradhatott meg, ezek teszik egyedivé, és alapművé a Nosferatu-t.

A színészek zseniálisak, pontosan érzik mennyire kell túljátszani, mennyire kell modorosnak lenni, hogy a néma vászonról is pontosan értelmezhető legyen a jelenet. Egyes pillanatok komikusak az eltúlzott mimika és gesztusok okán, azonban könnyen belátható, hogy minderre szükség van, hiszen a film minősége nem teszi lehetővé, hogy csak a tekintetük játékával fejezzék ki érzelmeiket. Pontosan tisztában voltak azzal mennyi fog látszani a filmben abból, amit ők ott mutatnak, és remekül éltek adottságaikkal.

A fényképezéssel itt-ott gondjaim vannak, de ezt a korabeli technika rovására írom, annak ellenére is, hogy egyes szereplőket sikerült megdöbbentően rossz szögből felvenniük. Például a film elején a macskával játszadozó lány egy-egy rosszul elkapott kockán félelmetesen fest, legalább olyan ijesztően, mint maga Nosferatu. Íme itt egy példa.

Az ilyen apróbb hibák (vagy esetleg szándékos önirónia??) ellenére is zseniális film, hátborzongató, és a profi sminkeknek és jelmezeknek hála, gyermekkorom egyik legmeghatározóbb rossz emléke. Sosem fogom elfelejteni, milyen érzés volt először látni, ahogy Nosferatu megy fel azon a bizonyos lépcsőn... A sikoly is belém fagyott, nem kellett elolvasni a szöveget, semmi más nem kellett hozzá. Elég volt az a pár másodperc. Nosferatu halad felfelé...

A zene a kellő pillanatokban némul el, pont akkor, amikor már kezdenék borzasztóan ideges lenni tőle, és a megfelelő időben kezdődik újra, hogy egy ezredmásodpercre megállítsa a már megnyugodott szíveket.

A nagyrészt eredeti helyszíneken játszódó film igazi kuriózum lehet a filmrajongók számára, bőven megéri, hogy 1.5 órát szánjunk rá az életünkből.





9.5/10

2010. július 30., péntek

Duel 1971

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szörnyes lassan haladó hatalmas kamion. Emögött a kamion mögött haladt Mr. Mann, aki egy fontos üzleti megbeszélésre tartott. Kettecskén haladtak egy darabig, majd Mr. Mann megunta, hogy hátulról kell néznie ezt a monstrumot, és indokolatlanul lassan kell mennie, többször is az órájára nézett, végül döntött. Megelőzte. Eddig semmi szokatlan nincs a történetben, mindannyian előzünk kamiont, senki se szeret mögöttük menni (na persze előttük még kevésbé).

Egyáltalán... Senki se szeret kamion közelében menni, kivéve ha balról érkező oldalszél van, és párhuzamosan haladunk a kamionnal, vele azonos tempóban, ő a belső, mi a külső sávban. Ha véletlenül gyorsabban megy, vagy mi megyünk gyorsabban mégis, akkor még ezt a szituációt se szeretjük, mert a kamion szélárnyékában elkényelmesedünk, és a hirtelen bennünket megcsapó légáramlat okozhat egy kis problémát.

A kamion tehát rossz. És a kamiontól félünk. Főleg ez után a film után. Az előzést ugyanis a kamion riposztja követi, felgyorsul, és visszapöfög Mr. Mann elé. Tutyimutyi átlagfőhősünk meg is lepődik ezen, de kellően naiv ahhoz, hogy azt higgye szimpla fricska, sebességet vált, és újra előzni kezd. A kamion pedig vérfagyasztó dudálással reagál erre a pofonra. Hajaj Mr. Mann, megbánja Ön ezt még! Az, hogy a kamion VALÓBAN rossz, csak a 15. percben derül ki, addig csak sejthetjük, hiszen miről is szólna ez a film, ha a kamion jó lenne, ha nem bántana senkit.

Mr. Mann behajt egy benzinkútra, ahol MINDEN VAN, amire csak szüksége lehet, még hőn szeretett asszonyával is cseveg egy kicsit, mamlasz Mann tehát annak biztos tudatában pazarolja drága idejét a benzinkúton, hogy a kamion elment, és minden továbbra is rendben van a világon. Ő ugyanolyan szerencsétlen mint eddig volt, az üzleti megbeszélés ugyanúgy várja, stb. Visszaül az autóba, és folytatja útját a kihalt sztrádán, ahol a semmiből újra előtűnik mögötte a kamion. Aki itt nem ijedt be, az még nem látta a Jeeper's creeper c. horror filmet, amiben a bitang autójának eleje kísértetiesen hasonlít erre a kamionra. Sajnos én láttam. Meg is rémültem.

Persze az említett filmmel ellentétben itt nem lesz semmi természetfeletti, csak gép küzd majd gép ellen, és ember ember ellen. A kamion ismét előz, mamlasz Mann magyaráz egy kicsit a saját autójának arról, hogy vajon úgy mégis mit akarhat ez a kamion, miért nem megy már, de komolyabb beszólásra nem vetemedik. Persze előzni próbál ismét, a kamion azonban nem hagyja. Szlalomoznak egy kicsit a felezővonalon, akármerre indulna szerencsétlen főhősünk, arra tart a kamion is, hogy még véletlenül se férjen el mellette semmi, ami nagyobb mint egy átlagos roller. Mann csak akkor veszi észre, hogy ez a játék már nem a hatalmi harcról, hanem az ő életéről szól, amikor a kamion megpróbálja leszorítani az útról.

Innentől 2 lehetősége van. Marad ugyanilyen szerencsétlen, mint eddig, és meghal, vagy felveszi a kesztyűt, összeszedi magát, férfivé válik (ennyi idősen már ideje) és megküzd az életéért. Mamlasz Mann lassan ráébred, hogy az "I don't believe this" hozzáállás nem fogja kihúzni a csávából, és szép lassan az események hatására tököt növeszt magának. Erről szól a film. Nem az üldözésről. Az csak egy extrém szituáció, ami végre személyiségfejlődésre ösztökéli a férfit. A kétségbeesetten a rádióba telefonálgató szerencsétlen mamlasz Mann tükörképe a film elején, és ellentéte a film a végén, karakterének (hangjának) jelenléte eleinte feleslegesnek tűnik, csak az utolsó kockákat megtekintve válik egyértelművé, miért is volt szükség erre az elsőre mellékszálnak, időkitöltő szerepűnek tekintett alakra. Ő teszi még egyértelműbbé a valós üzenetet. Persze a jelenet a filmben maradhatott amiatt is, hogy könnyed, mindennapi bevezetőt adjon a későbbi rettegésnek, de én ennél azért többet nézek ki Spielbergből.

Remek filmmel van dolgunk, folyamatosan ott van az a valami, az a szikra, ami kirobbanthat akár őrjöngő félelmet, akár néma reszketést. A főszereplő remekül hozza a figurát (és jé, most néztem meg IMDB-n, hogy ő játszott a Vadmacska kanyon fogjai c. 1998-as moziban is) érdekes, hogy a filmográfia alapján nem vitte túl sokra... Dennis Weaver. Pedig a lehetőség ott volt benne.

Retro kocsik, retro ruhák, retro hangulat, és igazi 70-es évekbeli hangeffektek, hamisítatlan poros kisvárosi Amerika. Kövezzetek meg, de nekem nagyon tetszettek a hangok a filmben, és az operatőrt is csak dicsérni tudom, mert annak ellenére, hogy tragikus minőségben tudtam csak megnézni, még így is látványos, és élvezhető volt. Valamit nagyon jól csináltak ezek a fiúk ott 71-ben. Kezdve a beszélőnévvel (Mann - das Man - az ember), ez a fickó lehetne bármelyikünk. Átlagpolgár, amilyen ma is rohangálnak az utakon, amilyen a rádióba betelefonáló szerencsétlen is, amilyen mindegyikünk, ha hagyjuk, hogy legyőzzenek.

A kamionosról szinte semmit nem tudunk meg, nem látjuk az arcát, nem derül ki a motiváció, ez is lehetőséget ad további merengésre. A sok felmerülő lehetőség közül (teljesen őrült volt, rossz napja volt, belefásult a munkába és most végre lehetősége volt szórakozni kicsit, régebbről ismerte Mannt máshonnan, és most akart visszavágni) nekem a belefásulás verziója tetszett. Szerintem a pasasnál egyszerűen kikattant valami, és a hatalmas vas a hátsója alatt olyan nagy hatalmat adott neki, amivel már nem tudott mit kezdeni. Visszaélt ezzel a hatalommal, szórakozott az autósokkal (hiszen nem tudhatjuk Mann volt-e az egyetlen), csak most kicsit jobban felbőszítették egymást, mint az indokolt lett volna.

Hogy a David névnek van-e jelentősége a böhöm nagy kamionnal, mint Góliáttal szemben... Ezt nem sikerült eldöntenem. Úgy éreztem ez is egy utalás, de erről is lehetne vitatkozni, és vitatkoznak is mások (sokan pl. a port.hu-n estek egymásnak) Hogy mindez, amit ebben a filmben létrehozott, az utalások, az értelmezési síkok, a mélység a véletlen, és a született tehetség jó megérzései révén kerültek bele, vagy szándékosan akarta így? Nem tudom. De teljesen mindegy. Spielberg zsenialitása már itt, 25 évesen is megmutatkozott, mert egy olyan mozit hozott tető alá, amit még 2010-ben is borzongva ül végig az ember.

Ha még nem láttad volna, és érdekelne angolul: http://video.google.com/videoplay?docid=5370479393460637420&ei=mek1S-DUMp-i2wKhjryLDw&q=spielberg+duel&view=3#5370479393460637420

9/10

Convoy 1978

Rubber Duck megállíthatatlan.

A Konvoj a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának óriási mozisikere volt, egy egész generáció számára az amerikai életérzés kifejezője. Érdekes módon a film saját hazájában csak mérsékelt sikert aratott, és annak ellenére, hogy mára kultuszfilmmé vált világszerte, Amerikában teljesen elfelejtették.

Kis ízelítő a tartalomból (ami természetesen köszönőviszonyban sincs a valós eseményekkel, port.hu én így szeretlek):

Az óriáskamionok sofőrjeinek nem habostorta az élete. A gázolaj ára egyre magasabb, a verseny egyre nagyobb, ráadásul rendőrök hada áll lesben lassan szinte minden farakás mögött, hogy a legkisebb vétség esetén fülöncsípje őket. Gumikacsa, a 18 kerekű kamioncsoda vezetője azonban nem ijed meg tőlük. A rendőrök minden cselére van egy még ügyesebb fortélya, és végül konvojba szervezi valamennyi sértett kamionost, hogy végre ők is megmutathassák, mit tudnak...

Kultfilm egy olyan érából, amiben nem is éltem még. Film a végeláthatatlan amerikai utakról, a pusztákról, és hatalmas fémszörnyekről, amiken nagyon helyes kis rádió van, hogy a vezetők egymást hallhassák. Pre-80's hangulat, hihetetlen szövegek, egy mérhetetlenül antipatikus seriff, és Rubber Duck, aki miatt az ember képes lenne egy ültő helyében többször is végignézni a történetet.

Külön fejezetet érdemelnének a becenevek, amikkel önmagukat és egymást is illetik, a rájuk aggatott jelző szinte már azonosítóként funkcionál mindegyiküknél, Cotton Mouth és Love Machine tehát ugyanúgy emblematikus figurái a történetnek, mint Melissa.

A film 15. perce körül meglepően jó lábakat láthatnak a férfi érdeklődők, el se hinné az ember, hogy a hetvenes évek kitermelt ilyen női futóművet is. Bár kora alapján az illető hölgy inkább az 50-es évek gyümölcse, de kis jóindulattal és némi gondolatban elvégzett fazonigazítással eyecandy még 1978-ban is.

Nem egy szívszélhűdést okozó akciófilm, aki ezt várná, ne is szerezze be, de azért zajlanak az események rendesen. Némi paráznaság után már a 20. percben megkezdődik egy végeérhetetlen verekedés az ivóban, ami nevezhetne a "világ legidiótább verekedése country zenére" címre. De hiszen pont ettől retro. Ettől lesz érdekes.

Korrekt színészi alakítások jellemzik a filmet, véleményem szerint itt-ott kissé esetlenek a figurák, amikor megpróbálnak nagyot alakítani, az nem igazán sikerül. de nem ettől lesz mindez szerethető. A hangulat vett meg kilóra engem is, az ragadott magával.

Ha ki kéne emelnem valakit, hogy kik voltak a leginkább hitelesek, akkor Kristofferson-t és Borgnine-t mondanám, ők ketten a Konvoj sztárjai. Ali MacGraw Melissa-ja erőtlen, jellegtelen, még a Feketeözvegy is lejátssza a vászonról.

A szövegekről már írtam fentebb, ennek ellenére még 1× meg kell említenem, hogy zseniális a kamionos szleng, és a rendőrök medvének nevezése már csak fél lépésre van az elkoptatott hungarikumtól. Sün!

Amik nagyon + pontosak:
- a film vége felé tapinthatóvá válik a feszültség
- a kamionos öntudat, összetartozás-érzés ábrázolása
- remek rendezés, klasszul összerakott forgatókönyv
- a kamionosok mint kivételezett faj, hiszen kommunikálhattak egymással már akkor, amikor mi "földi halandók" még nem telefonálgattunk autóból

Ami kicsit - pontos:
- a főhős mindent túlél
- mai ésszel szinte pontról pontra felvázolható, mi fog történni a filmben, nagyjából a felétől
- bakik (a sérült kamion hirtelen teljesen éppé válik majd a következő kockákon ismét sérült)

7.5/10

2010. július 23., péntek

Eclipse

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom mit érzek a Twilight saga 3. filmjével kapcsolatban, akkor azt mondanám harmadszor is vaktöltény durrant a moziban, nagyot szólt (hála a folyamatos hype-nak) volt egy kis füstje (köszönhetően a nedves bugyival/szemekkel visongó tinilányoknak), de vér most se volt. Élet se sok.

Robert Pattinson már tizedét se hozza annak az Edwardnak, aki C. Hardwicke óvó kezei alatt formálódott, nincs benne annyi félelem, annyi elfojtás, annyi harag, se annyi szenvedély. Még mindig jól játszik, szépen néz szerelmesen, de semmi különlegeset nem mutat. Nem látom azt a halhatatlan szerelmet, és azt a mindent elemésztő szenvedélyt, ami a könyvekben Bellához köti, nem látom a viselkedéséből, hogy képes lenni meghalni a lányért, vagy a lány helyett. Nem látok semmit. Egy fiatal felnőtt párocska ölelkezését látom, amiben a szerencsétlen fiú szembesülve azzal, hogy a korábban ajnározott és dédelgetett kedvese mekkora ribanc, visszavonulót fúj a szerelem terén. A második és a harmadik film legnagyobb hibájaként azt tudnám felhozni (sok más hiba mellett persze), hogy nem szedték ki Robert igencsak dús szemöldökét. Így az első film fiatal, édes, éteri angyalarcú vámpírja egy igencsak súlyos barkóval még keményebbé formált vonások terhét cipelő bozontos matrózzá lépett elő, akiről már részegen se lehet elhinni, hogy örök, romlatlan szépség. Főleg, hogy a filmben jelenetről jelenetre rondább.

Stewart... Stewart-ról semmi jót nem tudok mondani, mint ahogy korábban sem sikerült. Ha lehet (márpedig ezek szerint lehet) az első film óta csak redukálódott a színészi eszköztára (nem is volt neki olyan). A hajturkálásból, ziháló lélegzésből, a kérlek-edvárd-szexelj-velem tekintetből, valamint az ajakharapdálásból csak a tátott szájat tartotta meg, és fokozva a fokozhatatlant döbbenetesen rosszul játszik. Végig olyan arcot vág, mint aki szarba harapott, és most nem akarja ráhúzni az ajkait a fogára. Semmi nem érezhető abból, hogy ő bármelyik fiúhoz kötődne, pedig elvileg a "2 szerelme" harcol előtte az ő kegyeiért. Nem látni a kialakult barátságot Jacobbal, nem látni a szerelmet. Nem látni a szenvedélyt. Egy kiélt, de még mindig szexéhes nő tekintetével meredten bámul, és mérhetetlenül ostoba arccal létezik ott a történet középpontjában. A könyvvel ellentétben Bella itt semerre se mozdítja az eseményeket, mintha nem lenne önálló akarata, csak egy idióta marionettbábuként funkcionálna, akit akkor és az ránt magával, amikor és aki csak akarja. Nem tudom mennyiben a forgatókönyv hibája, és mennyiben Kristené, de az tény, hogy az a lány egyszerűen nincs jelen. Nincs ott. Ha tanácsolhatnék valamit a Summit-nek, azt mondanám sürgősen forgassa le a negyedik filmet, mert ez a szakadt szerencsétlen egyre jobban öregszik, és egyre kiéltebb lesz. Semmi nincs már benne a Twilight 17 éves hamvas ártatlanságából. Pattinson öregedése is ijesztő, de mégsem annyira feltűnő, mint Stewart tekintetének változása, arcvonásainak keményedése, és a szeme alatti karikák sötétedése.

Úgy tűnik Taylor Lautner továbbra is szintetikus szerekkel puffasztja magát, nagyon másnak nem lehet betudni a vasbeton átharapására is alkalmas állkapocs megjelenését a régi álla helyén. Igazi húsrágó-hídverő arcizmok és elég korlátozott mimika jellemzi a fiatalembert, és bár határozottan jobban néz ki rövid hajjal, a vakító fehérre polírozott fogsorát is otthon hagyhatta volna, az első rész idióta parókájával együtt. Lautner nehézkesen, és kevés kifejezőerővel játszik, bár a szóban forgó részre sokat javult, Kristen tehetségtelensége mellett pedig már majdhogynem tündököl. Pozitívumként írhatjuk fel a neve mellé, hogy magától értetődő magabiztossággal viselkedik a kamerák kereszttüzében. Hihetetlenül profin nyilatkozik, ahogy a szakma elvárja, remekül kezeli a nyilvánosságot. Közvetlen, illedelmes, tisztelettudó, gyakran tréfálkozik, még gyakrabban mosolyog, és minden alkotót, akivel valaha dolga volt, vagy dolga lehet "zseninek" vagy "briliánsnak" titulál, ahogy azt ilyen fiatalon és ennyire az út elején illik is. Az már csak hab a tortán, hogy minden múltbeli és jövőbeli projektjéről hatalmas lelkesedéssel beszél. Tehetséges vagy sem, nagy jövő vár rá a filmiparban, ideje megbarátkoznunk ezzel.

Az előzetesek és a szöveges beharangozók alapján azt vártam volna, hogy a mellékszereplők végre nagyobb teret kapnak, és végre kibontakozhat Anna Kendrick (aki zseniális színésznő) valamint Jackson Rathbone, akinek Johnny Deppre emlékeztető vonásai és rosszfiús szexepilje még a legvadabbul utálkozó antitvájlájtert is képest meggyőzni arról, hogy ez a film igenis nézhető. Sajnos nem így történt. Az igazi tehetségeket ismét a hátsó sorokba rejtették, és nyúlfarknyi monológok, valamint túl rövid, összefüggéstelen visszaemlékezések között kénytelenek lavírozni, és megcsillogtatni magukból valamit. Nem meglepő, hogy nem sikerül.

Abszolút imádom Peter Facinelli-t, ebből a részből sajnos szinte nem is emlékszem rá. Elhanyagolták, elnagyolták. És bár Ashley és Jackson kaptak egy bájos közös jelenetet, mégis hiányoltam őket is a történetből. Ez is hiba, újabb mínusz pont tehát a Napfogyatkozásnak.

Már az eddig felsorolt dolgok alapján is sejthető, hogy ismét egy majdhogynem nézhetetlen, szaggatott, itt-ott a végletekig leegyszerűsített tákolmányt kaptunk, de az utolsó pofont, ami ezt a filmet tragikusan rosszá teszi, önmagának adta a Summit.

Rachelle Lefevre recast.... Bryce Brünhilda Dallas Howard tehénkedett bele a légies, rugalmas, macskaszerű kanadai vörös bőrébe, és próbált bosszúálló vámpírlányt játszani. Próbált. Bár ne próbálta volna. Faarcú, nőietlen mozgású, szánalmas sebzett őzzé változtatta a dühtől forrongó Victoriát, mindent kiölt a karakterből, amit az örök sorozatszínész, Rachelle beletett. Minden szexualitást, minden erőt, minden dinamizmust. A halálos ellenségek már a saga első részében sem voltak túl rémisztőek, de Bryce-nak köszönhetően ez a szál önmaga paródiájává vált. Az első részben James rongybabaként hullott tűzre, a második részben nem láttuk Laurent halálát (talán jobb is), itt pedig a szánalmasság csúcsaként Victoria mint egy Zsolnay porcelán, úgy hullott alá, némi porral meghintve a műhavat.

A hangulatos első rész után (aminek nagyon okosan kicsit átírták a forgatókönyvét, és nem követték szóról szóra a regényt) egy istentelenül gyatra második rész következett, annál nincs lejjebb, se a történetet, se a rendezést, se a színvilágot tekintve, végre itt a felszállóág... Érdemes volt David Slade keze alá adni ezt a filmet, ő legalább látott már korábban közelről vámpírfilmet, sőt, mi több. Rendezett is egyet. Arról a filmről is sokat lehet vitatkozni, hogy jó vagy nem... Nem tisztem most megítélni, megtettem korábban. Egy biztos, látványvilágát tekintve az a 30 nap éjszaka pontosan olyan, amilyennek egy vámpírfilmet várunk. Sötét. Komor. Hideg. Beléd fagy a félelem is, nem csak a vér, ha nézed. A rendező itt is valami hasonló koncepciót akart megvalósítani, ez látható, hiszen szépen használta a hideg szűrőt, bőséggel szórta a műhegyre a műhavat, a vezénylete alatt majdnem hitelesnek tűnik például a műfa kidöntése, amelyen a korábban már említett vörös tehén kapaszkodik... Mégis kevés volt. Ekkora volumenű történetet változtatások és szükségszerű lefaragások nélkül nem lehet vászonra vinni 2 órában. Át kell írni. Forgatókönyvvé kell változtatni. Ezt Melissa Rosenberg nem tette meg. Nem lehet tudni, hogy az elvakult rajongók miatt-e, vagy szimplán lustaságból, de ebből a moziból nem lett kerek egész. Csodásan fényképezett, hihetetlenül látványos puzzle maradt, pocsék vágásokkal, és rengeteg félreértéssel.

Az egymás után tuszkolt jeleneteknek, és a rüfke Stewart-nak köszönhetően Bella a filmben egy ribanc, aki abszolút nem vívódik a két szerelme között, inkább csak azzal törődik, hogy vajon annyi minden után, amit láttak a másiktól, futnak-e még mindketten utána. Szexért könyörög Edwardnak, majd élvezi a napfényt Jacob nyelvével a szájában. Az átkötés szinte teljesen elveszett. Rosalie tragédiája másfél percben szinte teljesen felesleges intermezzo, a kifejtésre úgysincs idő, látványos bosszújelenetre szintén nincs, a személyiségének megértéséhez a múlt felvillantása kevés. Jasper emlékei szintén csökevényesek, kicsit olyan érzésem van, mintha minden egyes szál amputáltan került volna a filmbe, eredetileg ezeknek a jeleneteknek biztosan volt kezdete és vége, csak szorította őket az idő, és meg kellett vágni. Kár volt.

Voltak alapvető hibák, és most nem a pocsék CGI farkasokról beszélek, amik súlytalanul lebegnek a tervezőprogram háttere előtt, hanem olyan blődségekről, mint pl Jasper újraballagtatása... A Hale-ikrek közül tán ő a hülyébbik? Megbukott, hogy Alice társaságában még egyszer át kellett rágnia magát az utolsó évén? (Ha már itt tartunk ez például a Midnight Sun kapcsán is hiba, ahol Edward és Emett közös matematika órán vesznek részt, úgy, hogy Emmett másik évfolyamba jár). Esme új hajszíne, ami szinte felismerhetetlenné tette szintén óriási baki, ahogy az irreálisan nagy és ronda kontaktlencsék is. Erről már írtam bővebben a Vampires Suck kapcsán. A csillogás... Az a bizonyos gyémántos csillogás. Biztos komoly munka megoldani, és sok dologra oda kell figyelni hozzá, de ennél lehettek volna alaposabbak is. Több olyan jelenet is van, amikor napon vannak a vámpírszereplők, és nem csillognak. A legcsekélyebb mértékben sem. Számomra zavaró volt ez is.

Két hatalmas pluszpontot viszont jóvá kell írnom, mert két frenetikusan jó színész elérte a játékával... Egyikük Billy Burke, aki olyan természetességgel játssza a mókás, szótlan Charlie Swan-t, hogy néha hosszú pillanatokra eladnám a lelkem azért, ha ő lenne az apám, azzal a nagy puskával. A másikuk a mindig rideg Dakota Fanning. A jeges pillantása, és a méltóságteljes tartása láttán fenyegetettnek tudom érezni magam. Ezért külön dicséret jár.

Van azonban még egy tényező, ami levon az összpontszámból, a tökéletesen felesleges mellékszereplők idegölő túlhangsúlyozása... Riley-nak értelmetlen volt ennyi teret hagyni, Bree-nek pedig méginkább... Ők sem sokban mozdítják előre a fő szálat, elég lett volna pár kocka mindegyikőjükre. Vagy ha már ennyire újítani akartak, akkor logikusan végiggondolva elég lett volna a Riley-ra szánt idő felét hagyni Bree-nek, mert amíg Riley tevékenyen részt vett az akcióban, Bree nem csinált semmit. Csak volt. Értékes percek vesztek el a filmből a sipákolásával, amiknek a helyére be lehetett volna szuszakolni egy-két átkötő jelenetet két fontosabb esemény közé.

A filmet igazából enyhe öngúny is jellemzi, David Slade úgy látszik érezte, hogy legalább egyszer ki kell nevetniük magukat... Egyszer félóránként, mert ez egy katasztrófa ami itt történik... Ezért a felismerésért még 1 pontot írok jóvá.

Az értékből sokat von le, hogy egy pörgős, romantikus akció-fantasy helyett a hogyan NE veszítsük el a szüzességünket egy vámpírral (főleg ne házasság előtt) c. oktatókazettát adják 2 órán keresztül, de az igazán zavaró mégis az, hogy mint ezt már korábban említettem, ezt is olyan unottan teszik, hogy az ember szeretne felkiáltani: most már valaki b**** meg ezt a lányt, és menjünk tovább, mert itt alszom el! Persze nem lenne igazi tvájlájt, ha bárkit is megb**nának, nem lenne szeplőtlen a szerelem, és szeplőtlen a maflás is, amit Bella ken le Jacob-nak a kierőszakolt csók után.

A film megtekintése után unottan, morcosan, azonban Jacob elejtett gondolata alapján egy a későbbiekben bekövetkező jó kis gruppen reményével bújhatunk ágyba („Bella, te képes vagy arra, hogy egyszerre kettőt is szeress.” ), és talán reménykedhetünk abban, is hogy a Breaking Dawn első részében ezt a fehérmájú kis libát végre megd**ja valaki (a férje), és jóféle ellenségeskedés is kibontakozik majd a sátorban olyan békésen egymásra találó eldurranás határán álló riválisok között.

Twilight - Alkonyat 6/10
Twilight - Újhold 1/10
Twilight - Napfogyatkozás 4.5/10