RSS
Welcome to my blog, hope you enjoy reading :)

2015. december 28., hétfő

Everybody's fine - Mindenki megvan

"Frank Goode egész életében keményen dolgozott egy huzalgyárban, hogy családjának mindent meg tudjon adni. Nyugdíjasként ébred rá, túl kevés időt töltött gyerekeivel, így itt az ideje, hogy változtasson. A szívhez szóló film egy olyan családi problémát mutat be, amit sokan jól ismerhetnek a modern világban. Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat." - port.hu

És tessék. Robert De Niro elérte, hogy taknyosra zokogjam magam. Elég volt hozzá ez a 2009-ben forgatott, alig 100 perces dráma. Hála ugyanis Kirk Jones bitang erős forgatókönyvének és a remek színészi alakításoknak (De Niro mellett Drew Barrymore, Kate Beckinsale, és Sam Rockwell is remekel), kénytelen voltam kicsit magamba nézni. De nem csak magamat elemeztem. Kívülről figyeltem a szüleim által meg nem értett 21. századot. Azt az évszázadot, amiben szeretetből, kíméletből - és persze talán kicsit nemtörődömségből is - könnyebben hazudunk, mint korábban. Belegondoltam, én magam hányszor hazudok. Nem anya, nincs semmi baj. Nem fáj a fogam, persze, hogy rendben a ciklusom... Persze, hogy főztem, és igen, a párommal is boldogok vagyunk. Pistike? Iskolaelső, és a kosárcsapat sztárja. A macskák? Most is az ágyban szundikálnak. Nem,apa, Oli nem törte össze a kocsit. Ezt mondta volna Manyi néni? Hazugság.  Olyan könnyedén csúsznak ki a szánkon ezek a mondatok, főleg, ha tudjuk, hogy következmények - a lebukás veszélye nélkül - hazudhatunk.

Ebben a filmben mindenki hazudik. Frank Goode magának, évekig, és talán már késő, hogy helyrehozza. A gyerekei pedig neki. Mindegyikük szeretetből (vagy épp félelemből) teszi, mindegyikük Frank-nek akar jót, de végül olyan mélyre süllyednek a hazugságok hálójába, ahonnan talán már nincs is kiút. A film egy nagy utazást mutat be, a klasszikus értelemben véve mégsem csak road movie. Persze utazunk térben (és kicsit időben is), mégis elsikkadnak a helyszínek, elsikkadnak a félnapok alatt felvillantott idilli családképek, az ajtó alatt beszivárgó dráma ugyanis mindent ural. Fel kell ismerni, meg kell látni az apró részletekben, a szánkba rágott konkrétumokban, a zseniális színészek feszengő játékában. Olyan őszinte, olyan végletekig lemeztelenített pillanatokkal van tele, amik önmagukban megérnének 1-1 önálló történetet. Persze ezekhez a pillanatokhoz szükséges a néző, az, hogy a film befogadója is magába nézzen, értékelje a saját helyzetét, saját kapcsolatait.

Érdemes volt szétkapni Tornatore 1990-es eredetijét, és amerikanizálva készíteni remake-et. De Niro lubickol a szerepben, és bár 2009-ben még bőven ereje teljében volt, tényleg elhittem neki, hogy egy legyengült, szánalomra méltó tüdőbeteg, és aggódva figyeltem minden tétova lépését. Egészen az utolsó képkockáig rettegtem érte, szívem szerint karon ragadtam volna, és hazakísérem. Annyira nem illett ebbe a világba. Pontosan ugyanezt a félelmet éreztem volna, ha az én apám indul neki egyedül egy ekkora útnak. Pontosan ugyanezek a veszélyek leselkedtek volna rá, hiszen nem szokott hozzá ahhoz, amit az én generációm már milliárdszor látott. Hogy tényleg érdemes megszámolni egy meleg baráti kézfogás után az ujjaidat, nem loptak-e el belőle. Hogy tilos a gyanúsan rángatózó, plédbe burkolózó fiatal srácnak pénzt adni a metróban, mert vélhetően nem a hideg rázza. Hogy ha egy fickó furcsa ívben halad előtted magában motyogva, katonai bakancsban és lebegő kabátban, érdemes lemaradni, mert ha túl közel érsz hozzá, bizony torkon vághat.

A film persze nem hibátlan, és nyilván hatásvadász is, hiszen a 30-as felnőttek Frank "látomásaiban" random változnak vissza imádnivaló kisgyerekké, és a film tetőpontján pedig egy szellem is megjelenik, hogy mindenki bocsánatot nyerjen... Aztán ott van Sir Paul.. Paul McCartney olyan zenét álmodott a történethez, amit nem véletlenül jelöltek Golden Globe-ra... De az ördög akkor is a részletekben lakik. Abban, ahogy De Niro megformálja a manírok nélküli kisembert, aki a nemrégiben elhunyt neje nélkül még egy tisztességes bort sem tud a boltban kiválasztani. Tétovaság, magány, kiüresedettség, fájdalom árad a képekből, de Hollywood nem is lenne Hollywood, ha végül nem adna - némi - feloldozást. A gyerekek rájönnek, hogy az apjukat sokkal keményebb fából faragták annál, mint hogy megrettenjen az igazságtól, az apa pedig rájön, hogy ezért az igazságért neki is kell tennie, nem hullik az ölébe, nem jár alanyi jogon.

Sírós film a Mindenki megvan, és erősen korhatáros (túlságosan fiatal, vagy túlságosan kiábrándult nézők fanyalogva kapcsolhatják el), de annyira a helyén van benne minden,, hogy érdemes egy esélyt adni neki. Helyén van benne De Niro, és helyünkre kerülünk mi, nézők is.

9/10

2015. november 23., hétfő

Fák jú Tanár Úr - Fack ju Göhte 2013

Fák jú Tanár Úr - avagy a német humor újra támad.
"A volt bűnöző, Zeki Müller (Elyas M'barek) barátnője elrejtette a férfi által ellopott pénzt, és valaki pont a szajré fölé húzott fel egy iskolát. Zekinek ebben a helyzetben nincs más választása, kénytelen helyettes tanárnak kiadni magát a Goethe Középiskolában, és ezáltal újabb problémával gazdagítja a német oktatási rendszert: minden idők legőrültebb pedagógusával. Éjszakánként titokban próbálja kiásni a pénzt, napközben pedig drasztikus, bár hatékony módszerekkel igyekszik megnevelni a 10/b rakoncátlan diákjait. Ugyan pedáns kolléganője, Lisi Schnabelstedt (Karoline Herfurth) elítéli a férfi radikális pedagógiai fogásait, azon kapja magát, hogy beleszeret, sőt még segít is neki előásni valamit, ami jóval többet ér a pénznél - Zeki erkölcsi integritását."
 Kivételesen amikor német humorról beszélek, valóban humort értek alatta, nem a Hangyák a gatyában típusú altesti erőlködést. Ez a film egyszerűen jó, az alapötlet zseniális, a suttyó tróger állat kamaszok közé egy félreértés hatására egy hasonlóan suttyó, hasonlóan tróger állat, Zeki Müller kerül, aki pont annyira hiteles a katedra innenső oldalán, mint volt a börtönben a másikon. Elyas M'barek tökéletesen alakítja a műveletlen, kissé ostoba, bődületesen bunkó fickót, annyira lazán hozza a figurát az egész filmben, hogy szinte jutalomjátéknak tűnik, nem is szerepnek.

A diákcsínyek végig brutálisak, a tanárok szívatása elképesztő méreteket ölt, de a filmet nem ez viszi a hátán, hanem maga Zeki, és az ő nőgyűlölő ordas beszólásai. A börtönben edződött keményfiún napról napra fognak ki a kamaszok, és az ominózus tollas jelenetnél már csorogtak a könnyeim a röhögéstől. A nem kielégítően képzett rétegből származó fiatalok kreativitása tényleg nem ismer határokat, ahogy Zeki frappáns válaszai sem. Minden trágárság indokoltnak érződik, és a film a legjobb értelemben véve közép-európai. Nem majmolja Amerikát, nem akar erőn felül "nyugati" lenni, de csodálatosan építi be a "rothadó kapitalizmust", miközben egy tipikusan kelet-európai ügyeskedő arcot tesz meg főhősnek. Elyas színészi játékát már méltattam, de Karoline Herfurth vénkisasszonyos, elkeseredett, unalmas szinglije is telitalálat.

A legjobb mégis az, hogy a film a valóság kihívásairól szól, azokat nagyítja fel, karikírozza ki. A régi pedagógiai módszerek megbuktak, a mai, felgyorsult világban más ötletekre, más trükkökre van szükség, hogy a fiatalok figyelmét fenn tudják tartani. A gyerekek sokkal több időt töltenek egyedül, mint korábban, és még többet az internet előtt, a korcsoport hatása (adott esetben nyomása) sokkal nagyobb mint korábban, így a pedagógusok is komolyabb kihívásokkal küzdenek. Egyre több a problémás srác, és egyre többen keresik a könnyebb, rövidebb utat. Zeki módszerei talán kifogásolhatóak erkölcsileg, etikailag, de mindenesetre működnek, ezért semmiképpen nem mondanám őket elfogadhatatlannak.

Kifejezetten jól sikerült Zeki személyiségfejlődése, engem is meglepett, de hiteles volt az út, amit bejárt. A film - hála neki - anélkül tudott nekem is tanítani, hogy moralizálni kezdett volna. A romantikus vígjátékok kedvelőinek pedig egy kellemes kis langyos románc is belefért. A filmnek persze vannak hibái, de annyival több az erénye, hogy hajlamos voltam szemet hunyni a neuralgikus pontok felett.

Nem írtam külön a rendezőről, sem a forgatókönyvíróról, pedig feszes, jó dinamikájú filmet raktak össze, és akárki is volt a zenei aláfestést szolgáló korrekt kis popdalok összeválogatója, neki is jár a pacsi.

A Fack ju Göhte telitalálat tehát, és valahogy így kéne folytatni a németeknek, ez a jó irány.

8/10

2015. október 31., szombat

The house at the end of the street 2012

A film, amire Jennifer Lawrence-nek karrierje akkori állása szerint már semmi szüksége nem volt. A film, amit egyébként JL színészi játéka mentett meg attól, hogy belesüllyedjen a hasonló horrorok mocsarába. A színészi játékon kívül amivel még kiemelkedik, az éppen az, hogy nem is igazán horror, inkább a thriller=horror határvonalon egyensúlyozó hibrid.

A történet rövid leírása unalomig ismert:
"Sarah nemrég vált el, szinte még meg sem száradt a pecsét a válási papírján. Az asszony új életet akar kezdeni a tini lányával, Elissával. Hamarosan meg is találják álmaik házát az egyik előkelő kisvárosban. Néhány megdöbbentő esményt követően megtudják, hogy a szomszédságukban, az utca végén álló házban évekkel ezelőtt szörnyű bűncselekmény történt. Egy lány megölte a szüleit, és utána eltűnt. A gyilkosságot csak a bátyja, Ryan élte túl. Elissa összebarátkozik a fiúval, ám kiderül, hogy a múlt árnyai kísértenek." forrás: port.hu

De a kis összefoglaló mögött most lényegesen több van.

A film elég erős képsorokkal nyit, talán ez az egyetlen klasszikusan horrornak mondható része, főleg a rendkívül manipulatív színek, és a kék szűrő miatt. A nagy csattanót már az első perc ellövi, elég csak figyelni, hogy ki és mit tesz. A mozgása, a tekintete, az arcvonásai... Minden. A hulló tollak. Van benne feszültség, bőséggel. Sajnos pontosan ennyi a feszültség az egész filmben.

JL bájosan gitározik, pufók kis kalácsarcával szerethető, tipikus átlag tini (annak ellenére, hogy ott van benne az Oscar-díjas szex-szimbólum ígérete). A ház, ahova beköltöznek, gyönyörű, bár bevallom a bánatom sem lakna fél köpésre egy végeláthatatlan erdőtől, főleg nem egy szabadon álló faházban, ahova csak az nem megy be, aki nem akar. Egy fogpiszkálóval be lehetne jutni, még nekem is sikerülne 2-3 perc alatt, innentől kezdve ez a ház a tökéletes horrorhelyszín. Kilométerekre mindentől, vélhetően térerő sem mindig van, minden nyikorog, minden klisés. A gusztustalanul viselkedő tinédzserek épp annyira, mint a szimpatikus szomszéd srác. A szép szőke lány egyedül vág át a susnyáson gyalog, mögötte egy kellemes 20 km/h-val haladó ismeretlen autó, amely lassan megáll. Aztán persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Na jó, a gusztustalanul viselkedő tinédzserek igen, ők pont azok, aminek első látásra tűnnek. Például az agresszív és bunkó srác, valóban szexista, agresszív és bunkó.

Hogy Jennifer-en kívül mást is dicsérjek: Elisabeth Shue szintén elég jól hozza az új életre vágyó anya karakterét (sajnos őt a borzalmas szinkron teljesen lenullázza), és Max Thieriot is kihozza magából mindazt, amit ki tud hozni. Mivel valódi feszültség rettenetesen kevés van a történetben, azt Jennifer melleivel kell eladni, Bár az Elissa névre hallgató főhősnőnk meztelenül nem mutogatja magát, a mélyen dekoltált trikókkal nem fukarkodik.

A legnagyobb gond a filmmel nem a feszültség hiánya, nem is az, hogy horrornak reklámozzák, de köze nincs hozzá, hanem főként a szereplők mérhetetlenül illogikus cselekedetei, különösen Elissa reakciói. Nem tudom mennyire adott szabad kezet Mark Tonderai rendező a színészeknek, és mennyire bízta rá szerencsétleneket a forgatókönyvre, de a kényelmetlen, feszengős beszélgetések kiváló hangulatfestései után hihetetlen kontraszt a sok marhaság, ami történik.

Pedig a film remek  bepillantás lenne az emberi természet sötét oldalába... Ha jól lenne összerakva... Nem jól van.

6/10

2015. október 28., szerda

The Entitled 2011 - A jogosult - Megfontolt szándékkal

Elég vegyes érzésekkel ültem neki ennek a kritikának, mert a The Entitled az a film, amit háromszor kellett megnéznem, hogy egyszer emlékezzek arra, miről is szólt valójában. Nem a történettel volt gond, az a második képkockától visszajött teljes egészében, mikor újra át akartam pörgetni, egyszerűen a címhez nem tudtam emléket kötni, bő egy héttel az első megtekintés után. Ehhez a szóhoz - a "jogosult"- nem tartozott semmilyen többletinformáció (főleg mivel nálunk Megfontolt szándékkal címen adta a tv), azonban a szereplőgárdához már igen. Szóval a címadás nem legjobb, de ettől még a filmről érdemes szót ejteni.

A történet dióhéjban összefoglalható:
"Paul Dynan (Kevin Zegers) élete teljesen felfordul, amikor úgy dönt, hogy elrabol három ismert fiatalembert és fogva tartja őket váltságdíj ellenében. A három fiatal mindenáron szabadulni szeretne, s Dynannek igencsak össze kell szednie magát, ha meg akarja akadályozni a szökésüket." forrás: port.hu

De ennél ezért jóval több minden történik a vásznon. Egy kétségbeesett srác próbálja megváltoztatni a lapjárást, mert elégedetlen a kártyákkal, amiket eddigi élete során leosztottak neki. Egy remek stratéga tervezi meg, és bonyolítja le a tökéletes bűntényt, és nem is bukik bele. Paul már a film első percében a motivációjáról mesél, és érdemes meghallgatni, érdemes odafigyelni minden szavára, ugyanis már ezekből a mondatokból sejthető, mi is lesz a történet vége. Pontosan levezethető, hogyan fog bánni az elraboltakkal, és hogyan azokkal, akiket a terve kivitelezéséhez eszközként használ. A kis csapat tagjai nem egyenlő felek, Paul mind intellektusában, mind motivációját tekintve kiemelkedik közülük, és ennek bizony a későbbiekben komoly jelentősége lesz. Érdemes figyelni minden egyes múltidéző képkockát, minden - ami elsőre jelentéktelennek tűnhet - fontos információt hordoz.

Paul rendkívül összetett karakter, nem jó, nem rossz, nem fekete, nem fehér. Egyrészt törekszik a jóra, szeretne a helyes úton járni, másrészt végső elkeseredése, a kilátástalanság, a reménytelenség elemi erővel vonzzák a könnyebb út felé. Ő az a srác, akinek megbocsátjuk, hogy embereket rabol és tart fogva, hogy bármikor szavalhatna József Attilát (tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök), és hogy nem érez bűntudatot semmiért. Ő az a srác, akinél el lehet fogadni mindezt, megismerve az életét ugyanis belátható, hogy nem is lehetett ez másként. Nem juthatott volna máshová.

De mi a helyzet a 3 elrabolt fiatal szüleivel? Megismerjük a 3 apát, akiknél nagyobb szélhámost, hazugot, és szarabb alakot nem igen hordott a hátán a föld. Hazudnak a gyerekeiknek, egymásnak, és önmaguknak is. A történet egyik csúcspontján, egy kulcsjelenetben még arra is képes a 3 görény közül 2, hogy a szerencsétlen harmadikat hamis illúziókba ringassák, csak hogy pénzt csikarhassanak ki tőle, és ezzel a saját, valamint gyerekeik bőrét mentsék. Ray Liotta nagyszerűen alakítja a pénzét és tisztességét is elherdáló Takony Elemér No1-et, elég az arcára nézni, és rá van írva minden. Stephen McHattie kellően tétova és kellően aljas Takony Elemér No2-nek, Victor Garber pedig zseniálisan vetkőzik ki a joviális nagypapa bőréből, és változik tomboló őrültté. Hiába írja minden filmes oldal, hogy ez Kevin Zegers filmje, hogy ez Paul története, véleményem szerint nem az. A 3 vén róka hadakozásának és az álarcok lehullásának filmje A jogosult, amiben az egyébként zseniális "főszereplők" mellékszereplővé fokozódnak le a "nagy öregek mellett". Pedig mind Tatiana Maslany, mind Devon Bostick megőrül a vásznon.

Miss Maslany-ra egyébként érdemes odafigyelni, mert az Orphan Black-ben nyújtott alakításai is zseniálisak, és ebben a filmben is tökéletesen hozza a hatalomtól megrészegült, keménykedő szociopata szukát, aki meg van győződve arról, hogy már a törvények felett áll. Kevin Zegers is próbál megdolgozni a pénzéért, finom metszésű arcával és gyönyörű szemeivel nagyon elszántan mered a kamerába, közben pedig körüllengi valami vészjósló hideg, amitől csak még egyértelműbb, hogy egy pszichopatát látunk. Igazi színészi teljesítményt kizárólag a film elején valamint végén érdemes várni tőle, ha a két nagyjelenetét, és az azokban mutatott arcát összevetjük egymással, akkor kalapot emelhetünk előtte is.

Nem egy világmegváltó film, de egy feszes tempójú, feszült, elgondolkodtató darab, ami megfelelő hangulatban remek esti szórakozás lehet.

7 pont


2015. október 26., hétfő

The Maze Runner 2014 - Az útvesztő

A könyvről itt már írtam (hehe, árukapcsolás), most következzen a film, a sorozat első része. A második nemrég került a mozikba, főként ez az apropója annak, hogy fel akartam eleveníteni, hogy is kezdődött.

A történet röviden az alábbi:
"Thomas egy liftben ébred, és a nevén kívül nem emlékszik semmire. Az ajtón túl különös világ várja. 60 srác, akik elzártan, szigetszerű univerzumukban élnek, és egyetlen dolgot tanulnak: a túlélés trükkjeit. Ők nem lepődnek meg az újonnan érkezőn: havonta egyszer mindig jön valaki. Világukat útvesztő veszi körül. Aki szökni próbál - és sokan vannak ilyenek - mind ottvesznek. Ezek a szabályok, melyek nem változnak és nem változtathatók. Valami mégis átalakul. Egy titokzatos üzenet hatására néhány srác azt hiszi, van remény a lázadásra. Még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki ellen kell lázadniuk, és mekkora veszéllyel próbálnak szembenézni." forrás: port.hu

James Dashner The Maze Runner c. könyve alapján készült ez a YA fantasy feldolgozás, a forgatókönyvet maga Dashner írta - ezt azért tartottam fontosnak már az elemzésem elején elmondani, mert a későbbiekben nem szándékozom hosszabban boncolgatni a könyv vs. film, eltérések vs. hasonlóságok témakört. Ha ugyanis az író ebben a formában találta megfelelőnek a történetet filmként, akkor ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Nyilván a film nem teljes, nem adhat vissza mindent, nyilván mélyebb a könyv, többet tudunk meg belőle Thomas gondolataiból, jobban érteni a motivációját, és nyilván alapjaiban máshogy ábrázol dolgokat (akár még bizonyos események sorrendjét is), de ez egy film, ennek filmként kell működnie. Szerencsére a The Maze Runner működik is.

A Dashner által vászonra álmodott verzió is kerek egész, és legalább annyira szórakoztató, mint az írott volt. Kicsit egyszerűbb, kicsit logikusabb, de még mindig izgalmas annyira, hogy kiemelje az átlagos popcorn-mozik sorából ezt a filmet. Pont annyit vett át a könyvbeli szlengből, amennyi még kényelmesen elfér benne, nem plottyolnak percenként háromszor, de a lényeg így is átjön. Ezek az évek óta elzártan tengődő fiatalok kis börtönükben saját nyelvet, saját társadalomszervezetet alakítottak ki, a hierarchiában mindenkinek megvan a maga helye, és a maga feladata. A közösséget az elöljárók vezetik, a ranglétra csúcsán pedig a futárok csoportjába beosztottak állnak, bennük van a csapat minden reménye. Ők keresik a kiutat az útvesztőből, immáron évek óta hiába. Thomas érkezése azonban felkeveri az állóvizet, és olyan események láncolata indul el, melyekre a srácok közül senki sem számított. Sokan sok elemzésben azt írták, hogy Teresa megjelenése indukálja a változást, ezzel abszolút nem értek egyet. Thomas maga a változás, a tűz, a lendület, ami kimozdítja a többieket a biztonságos fásultságból.

A film ugyan fantasy, és inkább akciónak mondanám, semmiképpen sem thrillernek vagy kriminek, de a bezártság, a fiúk körül magasodó szürke falak olyan atmoszférát teremtenek, ami néhol bármelyiknek, de akár egy jófajta horrornak is dicsőségére válna. Az emberi természet legsötétebb oldalának megmutatkozása, és a titokzatos szúrások hatására bekövetkező átváltozás kellően borzongató, még úgy is, hogy a történet 90%-a aranyló napsütésben játszódik.

A tisztás és maga az útvesztő gyönyörűen és valósághűen ábrázolt, könnyű elhinni, hogy ez a hely létezhet, hogy az útvesztő lehet valóság. A CGI-re tehát 10 pontot kellene adnom, ha külön pontoznám, és általánosságban a látványra is hasonló jókat kellene mondanom. Kicsit gyengébb történettel is szórakoztató tudna lenni a film, mert annyira jó a szemnek. Szépen fényképezett. A rendezés is korrekt, a tempó feszes, sehol egy üresjárat, szerencsére nincs túlnyújtva sem, pont annyi, amennyi időre le tudja kötni a nézőt. Ha negatívumokat kellene mondanom, Thomas hallucinációit (emlékeit) hoznám fel, a fel-felvillanó jelenetek megvalósítása ugyanis elég gagyira sikerült.
A siratók viszont rettenetesek, a legrosszabb rémálmaimban se lássam őket többet. Akárki is tervezte őket, a megvalósítás tökéletes lett.

A történet tehát jó, a karakterek (tekintve, hogy könyvön alapul) kellően kidolgozottak, így a hatalmas siker vagy a teljes kudarc kizárólag a színészi gárdán múlott. A The Maze Runner nem lett elsöprő siker. Ez azonban nem a főszereplő, Dylan O'Brien hibája, elég keményen dolgozik Thomas-ként, és nem is a minden rezzenésében zseniális Thomas Brodie-Sangster gyengesége. A mellékszereplők között is vannak kiemelkedőek, vannak emlékezetes, szerethető figurák, és persze gyűlölnivalók is. Az éhezők viadala trilógiához hasonló világsiker talán a főszereplő nemén, illetve általánosságban a nemek arányán múlott. A tinilányok ugyan rajongva nézhetik O'Brien-t, és álmodozhatnak róla, de nincs olyan erős, szimpatikus, pozitív női karakter, akivel azonosulni tudnának. Az egyetlen lány, Teresa, megosztja a tisztás lakóit, érthető tehát, hogy a nézőket is. Elsőre nem is igazán szimpatikus. Ha őszinte akarok lenni, másodikra sem.  További "gondot jelenthet", hogy a filmben nem igazán jelenik meg a romantika, igazából egyáltalán nincs benne románc. Teresa és Thomas között ugyan van "valami", de konkrétum az első részből abszolút nem derül ki. Ezt talán sokan hiányolták. (Tegyük hozzá, hogy én kifejezetten örültem, hogy nem kell szerelmi nyavalygással tölteni az időt, hogy senki se száll fel a YA fantasy-k tipikus triciklijére, és egy lány sem sápítozik párhuzamosan 2 fickó után, de ez én vagyok, nem az átlagnéző, aki azért szereti, ha megmelengetik a szívét a "nagy érzelmek".)

Az egész sztoriban csak egyetlen dolgot furcsálltam... Ezek a srácok 3 évet éltek a világtól elzártan, hormonoktól terhelt, vad kamaszokként, és mikor megjelenik köztük az első lány, nem egészen úgy reagálnak, ahogy az várható... Legalábbis szerintem- Hacsak az agymosás, amin átestek, nem változtatta meg az alapvető reakcióikat is. James Dashner-nek pedig egyetlen kérdést tennék fel, ha valaha beszélhetnék vele... Emlékszik még arra, milyen volt örökké vágyódó (kanos) kamaszfiúnak lenni? Hát hol vannak ebből a vágyódó (kanos) kamaszfiúk? Hiszen megjelent egy lány! És egész csinoska.(Még akkor is, ha nekem nem tetszik. És nem, nem akarok belegondolni a történet lehetséges sötét, sőt, mi több homoerotikus aspektusába, mert 11-12 éves gyerekek is voltak odafenn, és a túlélés volt az elsődleges a nagyok számára is. Ugye? Ugye?)

7.5 pont

Paperboy 2012 - Az újságos fiú

A film, amiben Nicole Kidman - talán életében először - nem a hűvös végzet asszonya, hanem egy forró, tüzes nő, aki bár faék egyszerűségű, és olyannyira undorító, hogy jóérzésű ember bottal nem piszkálná meg, nemhogy szexuális fantáziába nem keverné bele, mégis... Mégis... Ott ez a hatalmas mégis. Nicole a filmben valóban gyönyörű, szakadt, olcsó, ócska, de gyönyörű, a maga hatvanas évek végi valójában. Érthető miért szeret bele olthatatlanul a Zac Efron játszotta újságos fiú.

Na de lássuk a történetet:
"Az Egyesült Államok déli része, 1969. Négy évvel korábban tisztázatlan körülmények között megölték egy kisvárosi seriffet. A gyilkossággal az aligátornyúzó Hillary Van Wettert (John Cusack) vádolták, aki most a börtönben várja halálos ítélete végrehajtását. A titokzatos és vonzó külsejű Charlotte Bless (Nicole Kidman) szenvedélyes levelezésbe kezd a férfival, és össze akar házasodni vele. Mivel Charlotte meg van győződve Van Wetter ártatlanságáról, kapóra jön neki, hogy a Miami Times két újságírója, a környékre való Ward Jansen (Matthew McConaughey) és Yardley Acheman (David Oyelowo) a városba érkeznek, hogy felderítsék az ügyet. Hármójukhoz csatlakozik Ward öccse, a főiskoláról kirúgott és most újságkihordóként dolgozó Jack (Zac Efron) is, és reménytelenül beleszeret Charlotte-ba." forrás: port.hu

Lee Daniels rendező és Peter Dexter forgatókönyvíró kihoztak ebből mindent, amit ki lehetett, és talán még olyan dolgokat is, amik mások számára elképzelhetetlenek voltak. Nem véletlenül lett Arany Pálma jelölt, és a Golden Globe-nál sem tévedésből volt esélyes Miss Kidman aka. Mrs. Urban. Végül egyik díjat sem zsebelhették be, de nincs miért szégyenkezniük, a film ettől még remekül sikerült. Pont annyira undorító, amennyire finom és szépelgő a róla szóló leírás, mely a zabolázatlan ribancot titokzatosként és vonzó külsejűként aposztrofálja, a közveszélyes őrült Hillary-t pedig majdhogynem ártatlannak mutatja be.

Ha elfogadjuk, hogy vannak feel-good filmek, melyeknek csak és kizárólag az a célja, hogy a néző az atmoszférába helyezkedve átvegyen a hangulatából, és igazán jól érezze magát, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy feel-bad, very, very, very bad film...  Az első kockától az utolsóig rettentően nyomasztó, és sajnos snittről snittre képes fokozni, egyre mélyebbre kúszva az ember tudatában, illetve tudatalattijában. Ha jelzőket kellene sorolnom, a kegyetlen, fájdalmas, gusztustalan, undorító, félelmetes, elképesztő, na és persze a korábban már említett nyomasztó jutna elsőként eszembe. Egyszerűen maga a miliő, az ábrázolt közeg, a vászonra vitt karakterek, a végtelenül dekadens szereplők, és a dekadens korszak, olyan töményen kerülnek elénk, nézők elé, hogy borzasztó nehéz a látottakat befogadni. A film a legmesszebb menőkig realista, és ez a realizmus bizony húsba vágó. A néző akarva-akaratlanul együtt szenved Ward James-szel, együtt rajong Jack James-szel, és vannak olyan pillanatok, amikor még Hillary-től sem a hideg rázza, hanem képes vele azonosulni.

Nagyívű cselekményt, ezerfelé vezető szálakat, és komolyabb bonyodalmat ne várjon senki, mert akkor csalódni fog, a Paperboy erőssége a tűpontos korszak- valamint jellemábrázolás, és az önmagukban is rendkívül erős, valós karakterek, akik közül akár 2 elvinné a hátán filmet, de ebbe a történetbe valami csoda folytán mégis több jutott. A színészeket csak dicsérni tudom, Nicole olyan lazán adja az egyszerű, egybites lecsúszott nőcskét, amilyen lazának még életemben nem láttam. John Cusack-nak szerintem teljesen elment az esze a forgatás alatt, mert amit Hillary-ként nyújt, attól végig borsódzott a hátam. A sors furcsa fintora, hogy pont a "főhős" - ez persze viszonyítás kérdése - a címadó újságos fiú lett a leghaloványabb, Zac Efron a hatalmas égszínkék szemeivel ártatlanul pillog a szőke boszorkányra, ő maga a született tisztaság, az egyetlen, akinek talán nincs is helye ebben a mocsokban tapicskoló történetben, ebben a mocsokba süllyedő világban.

Aki valami könnyedre, vagy valami izgalmas krimire vágyik, semmiképpen ne nézze meg a Paperboy-t, mert sose kapja vissza az elvesztegetett időt. De aki képes elfogadni, hogy az utolsó harmadban az egyébként is lassú, döcögős cselekmény szinte teljesen megáll, és onnantól csak azt kapjuk - amit, aki kíváncsi a 60-as évek Amerikájának lassú kivérzésére, az ezt a filmet ne hagyja ki.

8 pont

2015. október 25., vasárnap

Wolfblood 2012-

Tinédzsernek lenni alapvetően nem egyszerű. Farkasvérű tinédzsernek lenni azonban még ennél is bonyolultabb. A 14 éves Maddy szereti különleges adottságával járó képességeit, szeret gyorsabb, erősebb és kecsesebb lenni, de utálja, hogy emiatt titkolóznia kell.
A farkasvérűek évszázadok óta élnek az emberek között, ám titkolják kifinomult érzékeiket és különleges képességeiket, így legtöbbjük egyszerűen elvegyül a hétköznapi emberek között.
Csakúgy, mint a tinédzser Maddy és szülei, akik az egyedüli farkasvérűek a környékükön. A helyzet azonban teljesen megváltozik, amikor egy új srác érkezik az iskolába.


Anglia a Disney csatornán is támad. De micsoda támadást vezet, te jó ég! A Wolfblood úgy lett a vérfarkasmitológia meglepően újszerű, friss rebootolása, hogy egy pillanatig sem távolodik el a "hagyományos" vérfarkasképtől. Nem facsarja ki, ahogy a Twilight tette, nem heréli ki őket, ezek bizony tényleg farkasok. Bundában, tépőfogakkal. Ezek a farkasok veszélyesek, de közben végtelenül szerethetőek. Hiszen bunda nélkül ők is csak a mindennapi élettel küzdő emberek. Az apa és az anya próbálnak megbirkózni kamaszlányuk hangulatváltozásaival, a lány a gimnáziumban kénytelen a bullyinggal szembesülni, mintha a farkasság keresztje nem lenne elég. És megjelenik Rhydian, AZ A FIÚ... Az a titokzatos, jóképű, aki felkavarja az állóvizet. Először csak barátként lesz Maddy életének része, később azonban szorosabb kapcsolatba kerülnek. 

Ha van a gyerekeknek/kiskamaszoknak készült "egy kaptafa" sorozatok között olyan, ami valóban minőséget képvisel, akkor a Wolfblood bizony az. A színészek komolyan vették a feladatukat, nem ripacskodták el a könnyedebb, néhol gyerekesebb karakterek megformálását sem. Megtisztelték a nézőt azzal, hogy dolgoztak azért, hogy szórakoztathassák. Bobby Lockwood (Rhydian) és Aimee Kelly (Maddy) is szépek, fiatalok, tehetségesek, és bónusznak olyan forgatókönyvből dolgozhattak, aminek még értelme is van. A karakterek jellemfejlődése szinte tapintható, a konfliktusok valósághűek, szinte minden epizódban sikerül eljutni "valahonnan valahová". Néhol a magyar szinkron ugyan botladozik, de kiemelkedően jók a dialógusok is, és - ami különösen nagy piros pont -  a mellékszereplőkre sem lehet panasz. Élvezet nézni a mimikájukat, a gesztusaikat, és általánosságban minden filmre vett megmozdulásukat, olyan éles kontrasztban áll ez a finom, visszafogott színészi játék a Disney-nél (Amerikában) megszokott, túljátszott poénkodással. 

Aránylag kis költségvetésből dolgoztak, de a látványvilágra sem lehet panasz, a farkasok CGI-je messze felülmúlja a Twilight béna súlytalan rajzkutyáit, és külön meg kell dicsérnem az operatőrt (operatőröket), akinek (akiknek) sikerült a maga teljességében és gyönyörűségében ábrázolni az angol tájat. 

A Wolfblood eddig 3 évad, összesen 39 résznyi izgalmas kamasz farkaskaland, amiben a felnőtté válás (és persze a farkaslét) nagy kérdései mellett helyet kap az első szerelem is. A negyedik évad jelenleg még forog, valamikor 2016-ban lesz látható. 

10 pont

The Philosophers/After the Dark 2013

Egy nemzetközi iskolában, Jakartában, az érettségi előtti utolsó filozófiaórán egy fiatal tanár úgy dönt, még egy utolsó kihívással szembesíti a diákjait. A húszfős csoportnak szituációs játékot kell játszania, azt kell eldönteniük, melyik 10 társuk menekülhet meg a bekövetkező nukleáris katasztrófa után, és kik népesíthetik be a bunkerból történő szabadulásuk után a földet.

Ennyi lenne a rövid tartalom. A filmre egyébként Bonnie Wright és James D'Arcy miatt figyeltem fel, és a meglepően izgalmas tartalom miatt akartam mindenképpen megnézni. Hát, ekkora pofont sem kívánok senkinek, amekkorát a blokkokra osztott történet 3. etapja adott. Nemhogy a fal adta a másikat, átvittem a falat, majd a keleti határt, és kikötöttem Csernobilban.

Az alapötlet kiváló, adott 20 intelligens gyerek, akiktől komoly viták, brilliáns érvelések várhatók, egy doboz, melyből mindenki kihúzza, kicsoda valójában (építészmérnök, vagy éppen meleg borszakértő), és máris csillog a néző szeme, hiszen végre a helyére kerülnek a dolgok, mindenki felismerheti a valós értékét a társadalomban. Azt az értéket, amit immáron nem termelt GDP-ben, hanem egymásra rakott kövekben - bizony, kétkezi munkában -  mérnek.

A 1.5 órás filmet 3 blokkra osztották, 3 szálon indulnak el a fiatalok, melyből - nem nagy meglepetés - 2 kísérletük csúfos kudarccal végződik. Az elsőben bár a legjobbakat választják maguk közül, s bár túlélik a nukleáris telet, de Petra emocionális alapokon meghozott döntése miatt végül mindenki meghal. A második körben szintén Petra hülyesége miatt buknak el. Ezek után pedig, mikor a lány arra kéri a társait, hogy adják a kezébe a döntés jogát, és engedjék, hogy vezesse őket, egyszerűen lemondanak a harmadik menetről, és tétlenül nézik, ahogy ez a lófejű Steven Seagal epigon ismételten csak emocionális alapokon dönt életről és halálról. A harmadik gondolatkísérlet komoly trauma nézőnek és színészeknek egyaránt, és totálisan agyoncsapja a film kezdetben érdekesnek tűnő problémafelvetéseit.

A nagy csavar a történet végén olyannyira szánalmas, hogy a bőrt szerettem volna levakarni az arcomról, amikor rájöttem, hogy a botsáska újabb szerelmi drámája miatt jutottunk idáig. Az álom és a valóság már rég egymásba folyt, és mikor eldörrent az az utolsó lövés, csak reménykedni tudtam, hogy igazi volt, és a szőke szörnyeteg kapta az arcába. A várt filozófia, érvelés, vérre menő viták helyett egy szerelmi csalódástól morózus, vágyakozással és haraggal átitatott, végletekig manipulált bosszújátékot láthattunk, ami egyrészt unalmas volt, másrészt legalább ennyire szánalmas is.

Hogy a főszereplőkről is ejtsek pár szót: Sophia Lowe filmlistája imdb-n görgetve indokolatlanul hosszú, főleg akkor, ha ebből az alakításából indulunk ki. Tökéletes antitalentum, aki olyan rezignáltan üli/állja/lépkedi végig ezt a másfél órát, hogy őszintén hiányolni kezdtem Kristen Stewart-ot. Bonnie Wright benne volt ugyan a filmben, de hogy minek, azt nem sikerült megállapítanom. Az 1.91 m magas James D'Arcy pedig magas volt, jóképű, és ... Nos ennyi. Bár az ő játéka vitte a hátán az egész filmet, mert abból a kalap szarból, amit karakterül kapott, tényleg a legtöbbet hozta ki, szomorú a forgatókönyvíróra nézve, hogy ez volt a legtöbb, amit kihozhatott.

Nem véletlen tehát, hogy az eredetileg a The philosophers címen futó film végül After the Dark címen bukott hatalmasat.

4 pont, de kizárólag az alapötlet és James D'Arcy miatt.