Az elmúlt év egyik igazi katarzisélménye volt számomra a magyarul (szerintem egyébként botrányosan) A szégyentelennek keresztelt film megtekintése. Napokig Fassbender körül forogtak a gondolataim, és nem, nem amiatt, mert láttam meztelenül (bár tény, hogy mind ruhában, mind anélkül kivételes példány).
A mai napig nem tudok napirendre térni az ostoba magyar címek felett, pedig hosszú éveim voltak megszokni a tökéletesen agyament fordításokat, vagy a röhejes ferdítéseket, de ilyet még nem láttam, hogy valamit nemes egyszerűséggel az ellentétére fordítottak volna. Vagy nem figyeltem eléggé, és elsiklottam a korábbi hasonlók felett, vagy ez az első ilyen orbitális baromság, amikor a tegnapból ma lesz, a sötétből világosság, és a Shame Szégyentelenné válik. Nájsz. Ezúton is gratulálok a honi forgalmazóknak. (Komolyan még a Grey - Fehér pokol címadásnál se háborodtam fel ennyire, pedig az is megért volna egy bejegyzést.) A szégyentelen. Adták ezt a címet egy olyan filmnek, amiben másról sincs szó, mint a szégyenről, a perverzió rejtegetéséről, és újabb és újabb bizarr kísérletekről, hogy mindaz, amit eddig sikerült titokban tartania, rejtve is maradjon. No comment.
Brandon harmincas éveiben járó New York-i férfi, aki nagy elővigyázattal titkolja magánéletét - a város szerencsére elég sok lehetőséget biztosít szex-függősége kielégítésére, anélkül, hogy közvetlen ismerősei tudomást szereznének erről. Amikor azonban húga, Sissy határozatlan időre hozzáköltözik, Brandon élete fenekestül felfordul.
Ismét kaptunk egy történetleírást, ami bizonyos tekintetben összefoglalja a dolgokat, bizonyos tekintetben azonban köze nincs hozzá. Brandon élete maga a káosz Sissy nélkül is, minden erejével azon van, hogy leplezze valódi természetét, hogy a perverzióiról senki ne tudjon meg semmit, hogy "biztonságos" és amennyire csak lehet "ellenőrzött és rendezett" keretek között élhesse ki a vágyait, mindez azonban napról napra nehezebben megy neki. A film egy férfi története, aki súlyos sebeket hordoz, akit olyan mértékben megnyomorított és tönkretett a múlt, hogy képtelen feloldódni a jelenben. Csak szex közben tud felejteni, akkor próbál megszabadulni a feszültségtől és az ürességtől, ami szép lassan elemészti. Eleinte biztosan működött is ez a sajátos terápia, de a film kezdetekor már láthatóan semmi sem elég. Brandon a nap 24 órájában hajszolja a kielégülést, bárokban ismerkedik, prostituáltaknak fizet, munkahelyi és otthoni gépére is tömegével tölti a pornót, ha van pár szabad perce, már nyitja is meg a videochat alkalmazást, vagy csak kifut a mosdóba, hogy könnyítsen magán. De bármit tesz, akárhányszor is jut a csúcsra, az üresség többé nem tűnik el belőle. Egyre mélyebbre ássa magát, és egyre többet akar, újabb és újabb kielégülést, a lehető leghamarabb, most, azonnal. Brandon hihetetlenül gyorsan ér az ördögi spirál végére, ahonnan már nincs út lefelé. Egyszerűen már nincs tovább. Nem lehet többé fenntartani a látszatot, nem lehet többé normális életet élni, és ott és akkor választani kell, merre tovább. A film pár nap, maximum pár hét eseményeit foglalja össze, azokat a napokat, amikor már olyan veszélyesen gyors ez a zuhanás, hogy az ember minden percben retteg, hogyan fog földet érni.
Sissy ebbe az élethelyzetbe csöppen bele, ide menekül a saját örvénylő spiráljából. Ugyanazok a titkok, ugyanazok a sebek, és ugyanaz a fájdalom uralja, de ő a kapcsolatfüggésben próbál megoldást találni. A férfiak persze inkább csak használják, mert buja, és könnyen megkapható nő, aki hajlamos mindenét odadobni egy-egy jó szóért. Később persze elhajítják, ő pedig minden egyes visszautasításba belehal kicsit. A legfrissebb szakítása fájdalma elől menekül a bátyjához, nem tudva, hogy rosszabb helyet keresve sem találna.
A testvérek közötti viszony már az elejétől fogva pattanásig feszült, Brandon kínosan feszengve próbálja rejtegetni aberrációjának bizonyítékait, próbál távol maradni Sissy-től fizikai és érzelmi tekintetben is, de a lány közvetlensége és szeretet iránti igénye ezt szinte teljesen lehetetlenné teszi. Egy este egy bárban lép fel (kiemelkedően tehetséges énekesnő), egy igazán szívből szóló dalával megríkatja Brandon-t, ez után kerülnek lelkileg közelebb egymáshoz. Sissy impulzív ösztönlény, folyton a bátyja fizikai közelségét keresi, átölelné, bebújna mellé az ágyba, hogy végre egy kis időre biztonságban érezhesse magát, és nem veszi észre, hogy Brandon, mint egy megfeszített íj létezik mellette. Hogy a szexuális ragadozó egy percig sem képes nyugodni, és hogy ott rezeg a levegőben Brandon félelme, tapintható a rettegése, hogy valami megbocsáthatatlant tesz a húgával, ha az túl közel kerül hozzá. Egyrészt lehetséges, hogy összeomlik teljesen, és többé képtelen lesz talpra állni, hiszen képtelen elviselni a szeretetet, erre a legjobb bizonyíték, hogy ő, akinek minden másodpercre a szexről és a kielégülésről szól, teljesen impotenssé válik egy olyan kapcsolatban, ahol őszintén érdeklődik egy nő iránt. A normális emberi kapcsolatokban abszolút diszfunkcionális, képtelen a gyengéd ölelés érzelmi megélésére, képtelen kitárulkozni. Másrészt érezhető, hogy mennyire retteg attól, hogy valami végtelenül perverz, vérfertőző pillanatban csúcsosodik ki kettejük újra egymásra találása.
Sissy egyéjszakás kalandja Brandon nős főnökével csak még inkább összezavarja a dolgokat, és mire Brandon ráébred, hogy felelős a testvéréért, már majdnem túl késő.
A film keretes szerkezete egyszerűen zseniális, az üres, jéghideg tekintettel nőkre vadászó férfi szemezni kezd egy vonzó nővel, aki eleinte pirulva tűri, majd egyre inkább megrémül attól, mire is lenne képes a rá meredő kék tekintet hatására. A történet végén a metrón ismét összetalálkoznak, és Brandon-nak most először van lehetősége választani, merre is menjen tovább. A döntését persze már nem tudjuk meg, én viszont szeretnék hinni abban, hogy miután elérte a végét, a spirál legalját (összeverve látogatást tett egy melegbárban) talán most megpróbál majd kifelé mászni. Remélhetőleg Sissy, és a vele történtek elég erőt adnak neki ahhoz, hogy felismerje magában a szeretet iránti vágyat. Persze nem tudhatjuk.
A Shame nem ítélkezik, senkit sem bírál, nem ad tanácsokat, és még csak nem is mutat olyan igazi, könnyen járható filmes kiutat. Csak felvillant egy epizódot két a végletekig elcseszett ember életéből, akik talán elég intelligensek ahhoz, hogy a segítséget a későbbiekben maguk keressék meg. Steve McQueen-t dicséret illeti, mert igazán szépen adagolta az arányokat, a film a rengeteg szex ellenére sem válik olcsó pornóvá, sőt, még a meztelenség sem érződik öncélúnak egy pillanatig se. Carey Mulligan csodálatos színésznő, és gyönyörű a hangja is, őszintén csodálkozom, hogy Hollywood eddig még nem fedezte fel magának, és nem csinált gigasztárt belőle, bár valahol örülök is, mert úgy érzem, hogy túl jó ő oda. Fassbender pedig... Róla nincs mit mondani. Egyszerűen tökéletes. Van valami jeges távolságtartás a tekintetében, a vonásaiban, nem is nagyon tudok nála alkalmasabbat elképzelni ebben a szerepben. Emellé még tehetséges is, ugyanolyan hitelesen és természetesen sír, ahogy nevet.
A fényképezés szerintem csodálatos, a mások által annyit kritizált teátrálisság és kontrasztosság nekem nagyon tetszik. A nagy nyitott terek illetve a hatalmas üvegfelületek alkalmazása, hogy ezzel is az elérhető/esetleg elérhetetlen végtelent juttassák a néző eszébe, szintén működik. Sean Bobbitt tud valamit. Ahogy Abi Morgan is, aki segített McQueen-nek megírni a forgatókönyvet. Több helyen olvastam, hogy a folyamatos fokozás egy függőségről szóló filmben tipikus klisé, nem értek vele egyet. A függőség a fokozásról szól. Egy ideig elég a szokásos adag, aztán emelni kell a dózist. Ez nem elcsépelt filmes elem, ez a szomorú valóság, amit (ha függőségről forgatunk filmet) meg kell mutatni.
A Shame fájdalmas film, az emberben itt is üresség marad, és csak napokkal később jön a kérdések özöne, de van pár olyan jelenete, amikért érdemes akár többször is rászánni az időt, és újra betenni a lejátszóba.
9.5/10
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szexualitás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szexualitás. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. szeptember 15., szombat
2012. szeptember 14., péntek
Tengo ganas de ti
A baráti körömben nagy bölcsen csak "három metrónak" nevezett film folytatása idén nyáron debütált a spanyol mozikban, és sajnos csak erősítette abbéli meggyőződésemet, hogy a jó filmeknek nem szabad folytatást csinálni.
Mind a történet, mind a megvalósítás gyengébb, mint az első részé volt. Pedig Federico Moccia (akinek eredeti regényéből készült) is dolgozott a forgatókönyvön, segítette és támogatta Ramón Salazart (vagy inkább csak hátráltatta?).
A történet bonyolódik, H. a fájdalma és a csalódása elől Londonba menekült, de képtelen volt elfelejteni Babi-t, és a vele átélt perceket. Hosszú idő múltán a szíve visszahúzta hazájába, ismét beköltözött a bátyjához, újra beindította a motorját. Találkozott a régi barátaival, kibékült az apjával, dolgozni kezdett, megismert egy új lányt, Gin-t, aki évek óta elsőként képes volt elfeledtetni vele, hogy egyszer már szeretett mást. Aztán persze felbukkant Babi. Az önző Babi, aki továbbra is annyira ostoba, mint az első részben volt, és aki épp szerelem nélkül készül férjhez menni, hiába van előtte a szülei példája, az apja fiókjait túró idegbeteg anyja, aki szeretné lebuktatni csalfa férjét, ezért a film végére veszi a bátorságot, és elhajt a bárhoz, ahol a pultos nő üvegek között őrizgeti a táncos kupát...
Egy másodpercig nem lehet sajnálni Babi anyját azért, mert félrelép a férje. Abszolút megérdemli. Kiállhatatlan, látszat-életet élő ostoba pénzéhes nőszemély, aki még arra is képtelen volt, hogy két felelősségteljesen döntő lánygyereket neveljen. Az egyik lánya olyan mérhetetlenül önző, hogy képes az esküvője előtt nem sokkal ismét lefeküdni H.-val, csak hogy pár percig újra érezhesse, milyen volt régen az élete, majd képes elengedni őt... A másik lánya pedig olyan ostoba, hogy részegen és drogtól mámorosan egy mocskos mellékhelyiségben esik teherbe, úgy, hogy még csak meg sem tudja mondani kitől.
Gin és H. szerelme lassan bontakozik ki, bár Gin lényegesen hamarabb tér a tárgyra, ennek köszönhetően ebben a filmben sokkal több a szex, mint az első részben, az igazi érzelmek viszont lassabban épülnek ki köztük. A szexjelenetek véleményem szerint inkább megakasztják, mint előremozdítják a történetet, és agyoncsapják az egész mondanivalóját. De ezzel lehet egyedül vagyok.
A film mégis összecsapott. Túl sok szál indul, és végződik elvarratlanul, túl sok szereplő marad ott az út közepén, tétovázva az elágazás előtt, nézegetve a táblákat, merre is induljon el. H. elengedi a szerelmet, majd ismét elveszít valakit, akinek épp csak nemrég bocsátott meg. Az indulatait már lényegesen jobban kezelő srác a film végére teljesen megtörik, és egy megható jelenetben még a saját motorjáról is lemond, azért, hogy egy másik motoron elnyerhesse Pollo bocsánatát.
Mario Casas színészileg sokat fejlődött az előző film óta, jót tett neki, hogy a Bárkában is instruálják. Teljesen másképp mutatja ki a dühét, másként kiabál, másként vált szelídebb hangnemre. Maria Valverde sokkal csinosabb így, hosszabb hajjal, és több sminkkel. És Clara Lago üdítő jelenség Gin-ként, mégsem lehet igazán kedvelni őt sem. Persze szerethetőbb karakter mint Babi, őszintébb, természetesebb, mégis van benne valami, amiért az ember képtelen igazán a szívébe zárni. Ez mind azonban mégis kevés.
A filmet a totális bukástól Katina, azaz Marina Salas és Pollo azaz Álvaro Cervantes játéka menti meg. Álvaro is sokat változott külsőleg az első rész óta, teljesen kisimult az arca. Persze most már nem ő az utcák királya, a motoros fenegyerek, már csak idealizált kép H. mellett. Kettejüknek köszönhető, hogy némi mélység azért került az alkoholban és szexben tobzódó jelenetek közé.
A Téged akarlak nem ránt magával úgy, mint a felhők feletti súlytalan lebegés, de nem is érez akkora ürességet utána az ember. Ha nem éli bele magát nagyon, akkor nem is érez semmit. Gin bántalmazása is súlytalan marad, ahogy az újabb motoros futam is csak Katina halálra vált arcát nézve tűnik tragikusnak. A film egyszerűen nem tud komoly, és drámai lenni, hiába lenne tere ennek, most, hogy már nem kell bemutatni a fiatalok őrült lázadását. Hiteltelen az egész. Babi ostoba húgát meg végképp nem sajnálja senki. Legalábbis én biztosan nem. Bár egy beszélgetésfoszlány miatt, melyben számon kéri a nővérét, hogy ha annyira szerette Hugo-t, akkor miért hagyta el, piros pontot adok neki.
Nem is tudom igazán eldönteni film-e ez, vagy csak életképek laza füzére, amiben mindenki kisiklik, mint ázott leveleken a száguldó vonatok. Boldog végkifejlet itt sincs, tán még feloldás se, mert amit végül "választásként" kapunk, az olyan kevés, olyan befejezetlen. Ettől még lehetne szép, lehetne elgondolkodtató, lehetne igaz... Ha működne. De egyszerűen nem működik. Akkor már nincs meg az az erő, ami korábban összetartotta azt a két embert, akik együtt próbálnak maradni. Egyszerűen vége van. Bár ezt még csak mi nézők látjuk.
Egy ilyen befejezéssel kéne legyen harmadik része is. Bár könyvben nincs, de szerintem a siker ráveheti az írót egy újabb kötetre.
5/10
Mind a történet, mind a megvalósítás gyengébb, mint az első részé volt. Pedig Federico Moccia (akinek eredeti regényéből készült) is dolgozott a forgatókönyvön, segítette és támogatta Ramón Salazart (vagy inkább csak hátráltatta?).
A történet bonyolódik, H. a fájdalma és a csalódása elől Londonba menekült, de képtelen volt elfelejteni Babi-t, és a vele átélt perceket. Hosszú idő múltán a szíve visszahúzta hazájába, ismét beköltözött a bátyjához, újra beindította a motorját. Találkozott a régi barátaival, kibékült az apjával, dolgozni kezdett, megismert egy új lányt, Gin-t, aki évek óta elsőként képes volt elfeledtetni vele, hogy egyszer már szeretett mást. Aztán persze felbukkant Babi. Az önző Babi, aki továbbra is annyira ostoba, mint az első részben volt, és aki épp szerelem nélkül készül férjhez menni, hiába van előtte a szülei példája, az apja fiókjait túró idegbeteg anyja, aki szeretné lebuktatni csalfa férjét, ezért a film végére veszi a bátorságot, és elhajt a bárhoz, ahol a pultos nő üvegek között őrizgeti a táncos kupát...
Egy másodpercig nem lehet sajnálni Babi anyját azért, mert félrelép a férje. Abszolút megérdemli. Kiállhatatlan, látszat-életet élő ostoba pénzéhes nőszemély, aki még arra is képtelen volt, hogy két felelősségteljesen döntő lánygyereket neveljen. Az egyik lánya olyan mérhetetlenül önző, hogy képes az esküvője előtt nem sokkal ismét lefeküdni H.-val, csak hogy pár percig újra érezhesse, milyen volt régen az élete, majd képes elengedni őt... A másik lánya pedig olyan ostoba, hogy részegen és drogtól mámorosan egy mocskos mellékhelyiségben esik teherbe, úgy, hogy még csak meg sem tudja mondani kitől.
Gin és H. szerelme lassan bontakozik ki, bár Gin lényegesen hamarabb tér a tárgyra, ennek köszönhetően ebben a filmben sokkal több a szex, mint az első részben, az igazi érzelmek viszont lassabban épülnek ki köztük. A szexjelenetek véleményem szerint inkább megakasztják, mint előremozdítják a történetet, és agyoncsapják az egész mondanivalóját. De ezzel lehet egyedül vagyok.
A film mégis összecsapott. Túl sok szál indul, és végződik elvarratlanul, túl sok szereplő marad ott az út közepén, tétovázva az elágazás előtt, nézegetve a táblákat, merre is induljon el. H. elengedi a szerelmet, majd ismét elveszít valakit, akinek épp csak nemrég bocsátott meg. Az indulatait már lényegesen jobban kezelő srác a film végére teljesen megtörik, és egy megható jelenetben még a saját motorjáról is lemond, azért, hogy egy másik motoron elnyerhesse Pollo bocsánatát.
Mario Casas színészileg sokat fejlődött az előző film óta, jót tett neki, hogy a Bárkában is instruálják. Teljesen másképp mutatja ki a dühét, másként kiabál, másként vált szelídebb hangnemre. Maria Valverde sokkal csinosabb így, hosszabb hajjal, és több sminkkel. És Clara Lago üdítő jelenség Gin-ként, mégsem lehet igazán kedvelni őt sem. Persze szerethetőbb karakter mint Babi, őszintébb, természetesebb, mégis van benne valami, amiért az ember képtelen igazán a szívébe zárni. Ez mind azonban mégis kevés.
A filmet a totális bukástól Katina, azaz Marina Salas és Pollo azaz Álvaro Cervantes játéka menti meg. Álvaro is sokat változott külsőleg az első rész óta, teljesen kisimult az arca. Persze most már nem ő az utcák királya, a motoros fenegyerek, már csak idealizált kép H. mellett. Kettejüknek köszönhető, hogy némi mélység azért került az alkoholban és szexben tobzódó jelenetek közé.
A Téged akarlak nem ránt magával úgy, mint a felhők feletti súlytalan lebegés, de nem is érez akkora ürességet utána az ember. Ha nem éli bele magát nagyon, akkor nem is érez semmit. Gin bántalmazása is súlytalan marad, ahogy az újabb motoros futam is csak Katina halálra vált arcát nézve tűnik tragikusnak. A film egyszerűen nem tud komoly, és drámai lenni, hiába lenne tere ennek, most, hogy már nem kell bemutatni a fiatalok őrült lázadását. Hiteltelen az egész. Babi ostoba húgát meg végképp nem sajnálja senki. Legalábbis én biztosan nem. Bár egy beszélgetésfoszlány miatt, melyben számon kéri a nővérét, hogy ha annyira szerette Hugo-t, akkor miért hagyta el, piros pontot adok neki.
Nem is tudom igazán eldönteni film-e ez, vagy csak életképek laza füzére, amiben mindenki kisiklik, mint ázott leveleken a száguldó vonatok. Boldog végkifejlet itt sincs, tán még feloldás se, mert amit végül "választásként" kapunk, az olyan kevés, olyan befejezetlen. Ettől még lehetne szép, lehetne elgondolkodtató, lehetne igaz... Ha működne. De egyszerűen nem működik. Akkor már nincs meg az az erő, ami korábban összetartotta azt a két embert, akik együtt próbálnak maradni. Egyszerűen vége van. Bár ezt még csak mi nézők látjuk.
Egy ilyen befejezéssel kéne legyen harmadik része is. Bár könyvben nincs, de szerintem a siker ráveheti az írót egy újabb kötetre.
5/10
2010. augusztus 4., szerda
Bitter Moon 1992
Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) hetedik házassági évfordulójuk alkalmából egy Indiába tartó hajóúton vesznek részt. A hajón ismerkednek meg a különös párral: Oscarral, a tolókocsis íróval és feleségével, az érzéki, francia asszonnyal, Mimivel. Oscar megkéri Nigelt, hogy hallgassa végig történetüket. Nigel vonakodva bár, de beleegyezik, mire Oscar már-már zavarba ejtő részletességgel meséli el életük minden apró mozzanatát. Nigel hiába próbál pusztán hallgató maradni, a bizarr, párizsi szerelem története, mely tele van szenvedéllyel, odaadással és gyűlölettel lassan hatalmába keríti, csakúgy mint az ígéret, hogy egy minden képzeletet felülmúlóan kéjes éjszakát tölthet a mese főszereplőjével, Mimivel.
Obszcén ámbár zseniális film, amelyet Eszter ajánlott nekem. El sem hitte, hogy még nem láttam. Utólag végiggondolva én se hiszem el, hogy eddig kimaradt az életemből. A durvasága néhol már annyira fájóan csodálatos, hogy tényleg méznek érzed. Lassan csepeg rád, hogy utána ott maradjon lemoshatatlanul. Beleragadsz, és émelyít majd az illata, de nem tudsz, és nem is akarsz szabadulni. Mert titokban talán mindenki erre vágyik. Ilyen érzékiségre, ilyen felszabadulásra. Mindenki ki akarja élni a legtitkosabb vágyait, a legősibb ösztönöket, amiket az evolúció egy korábbi fokáról hozott. Persze csak az ember képes arra, hogy szerelemnek, vágynak, kínzásnak és erotikának ilyen beteg módon mesterévé váljon.
Felszabadíthat-e a szenvedély, esetleg önmagunk és élvezeteink rabjává leszünk, ha mindent megélünk, amit meg akartunk? Boldog emberek leszünk, ha beteges perverzióinkat megosztjuk a társunkkal, és ő széles mosollyal vág bele azok megvalósításába? Nem a róla korábban alkotott képet romboljuk le magunkban? Hiszen ő más. Neki másra kell vágynia. Nem lehet pont ugyanolyan. Nem lehet hozzánk ennyire hasonló. Működik egy kapcsolat akkor, ha mégis ennyire hasonlóak vagyunk? Egészséges ez?
A film tanít, és taníttatni enged egyszerre, felébreszt és felkorbácsol, a végével pedig a mélybe ránt. Olyan mélyre, ahova talán sosem jutunk életünk során. De ez így van jól.
Hugh Grant közepesen unalmas figurát hoz, olyan fickót, akivel 10ből 9 nőnek eszébe se jutna lefeküdni. Emanuelle Seigner a maga vad érzékiségével azonban olyan nő (annak ellenére, hogy nem szép) akit 1-2 vele töltött perc után még a leginkább szkeptikus is ágyba akarna vinni. Minden mozdulatából túlcsordul a szexualitás, ahogy jár, ahogy beszél... Az a nő egy szimfónia. Egy szimfónia, amit a világ legnagyobb orgazmusáról írtak, olyan élvezetről, amelyben meglátod istent, a fényt, a kezdetet és a véget. Kristen Scott Thomas számomra nem túl nőies, de Fiona szerepében néhol képes vagyok szimpatizálni vele. Néhol.
A Bitter Moon egyrészről tanmese a férfi és a nő örök harcáról, másrészről tanmese arról is, hogy ki üt nagyobbat. Az aki először, vagy az, aki másodszor támad. Azt hiszem a válasz nem kérdéses.
Néhol beleköthetnék vágásokba, a fényképezés furcsa megoldásaiba, a véletlen találkozások hihetetlenségébe, de semmi értelme. Így alkot kerek egészet. Párizs romantikus magasztalása, a tér lényegtelenségének, és az időtlenségnek ez a túlzott hangsúlyozása, a hajó... Minden szükséges elem. Ha a főhős nem Edit-ben szövegszerkesztene, még az évet se lehetne belőni, annyira lényegtelen a hol és a mikor. Semmi sem számít. Csak a két főhős, és az a macska-egér játék, amit szexuális határaik kitolása során játszanak.
Egy valamit fontos tisztázni, amiről a Bitter Moon szól, az nem szerelem. Szenvedély, vágy, kaland, egyfajta kegyetlen és majdhogynem halálos játék, aminek semmi köze az intellektushoz, a lélekhez is igen kevés. Megalázás és megaláztatás váltja egymást, először szexuális, majd "csupán" lélektani értelemben. Ami a kezdeti fellángolás idejében még izgató volt, a kapcsolat kifulladásakor pokollá válik, amit eleinte szerettünk a másikban, a dac, a keménység, a behódolás, az később gyűlölt tulajdonságává válhat.
Polanski zseniálisan nyúl a pikáns kapcsolatok témájához, legalább annyira beteges és őrült filmet rendezett, mint amilyen betegesnek őt gondolják az "ügyei miatt."
A zene néhol irritáló, egyes ruhák borzasztóak, de az összhatás rendben van. Az apró perverz utalások az evőpálcikákkal, a cinkos összenézések, a játékosság, a gyermekien ártatlan felszabadult ugróiskolázás, és az ebből egyenesen következő nyers szexualitás; az ég felé álló fallikus szimbólum, amely egy hétköznapi bagett, amit Mimi többször is meglóbál a csípője előtt... Az első érintések gyengédsége, finomsága, a megtartott vonaljegy szelíd romantikája, minden egyben, rendben van. Nagyon is rendben.
9.5/10
Obszcén ámbár zseniális film, amelyet Eszter ajánlott nekem. El sem hitte, hogy még nem láttam. Utólag végiggondolva én se hiszem el, hogy eddig kimaradt az életemből. A durvasága néhol már annyira fájóan csodálatos, hogy tényleg méznek érzed. Lassan csepeg rád, hogy utána ott maradjon lemoshatatlanul. Beleragadsz, és émelyít majd az illata, de nem tudsz, és nem is akarsz szabadulni. Mert titokban talán mindenki erre vágyik. Ilyen érzékiségre, ilyen felszabadulásra. Mindenki ki akarja élni a legtitkosabb vágyait, a legősibb ösztönöket, amiket az evolúció egy korábbi fokáról hozott. Persze csak az ember képes arra, hogy szerelemnek, vágynak, kínzásnak és erotikának ilyen beteg módon mesterévé váljon.
Felszabadíthat-e a szenvedély, esetleg önmagunk és élvezeteink rabjává leszünk, ha mindent megélünk, amit meg akartunk? Boldog emberek leszünk, ha beteges perverzióinkat megosztjuk a társunkkal, és ő széles mosollyal vág bele azok megvalósításába? Nem a róla korábban alkotott képet romboljuk le magunkban? Hiszen ő más. Neki másra kell vágynia. Nem lehet pont ugyanolyan. Nem lehet hozzánk ennyire hasonló. Működik egy kapcsolat akkor, ha mégis ennyire hasonlóak vagyunk? Egészséges ez?
A film tanít, és taníttatni enged egyszerre, felébreszt és felkorbácsol, a végével pedig a mélybe ránt. Olyan mélyre, ahova talán sosem jutunk életünk során. De ez így van jól.
Hugh Grant közepesen unalmas figurát hoz, olyan fickót, akivel 10ből 9 nőnek eszébe se jutna lefeküdni. Emanuelle Seigner a maga vad érzékiségével azonban olyan nő (annak ellenére, hogy nem szép) akit 1-2 vele töltött perc után még a leginkább szkeptikus is ágyba akarna vinni. Minden mozdulatából túlcsordul a szexualitás, ahogy jár, ahogy beszél... Az a nő egy szimfónia. Egy szimfónia, amit a világ legnagyobb orgazmusáról írtak, olyan élvezetről, amelyben meglátod istent, a fényt, a kezdetet és a véget. Kristen Scott Thomas számomra nem túl nőies, de Fiona szerepében néhol képes vagyok szimpatizálni vele. Néhol.
A Bitter Moon egyrészről tanmese a férfi és a nő örök harcáról, másrészről tanmese arról is, hogy ki üt nagyobbat. Az aki először, vagy az, aki másodszor támad. Azt hiszem a válasz nem kérdéses.
Néhol beleköthetnék vágásokba, a fényképezés furcsa megoldásaiba, a véletlen találkozások hihetetlenségébe, de semmi értelme. Így alkot kerek egészet. Párizs romantikus magasztalása, a tér lényegtelenségének, és az időtlenségnek ez a túlzott hangsúlyozása, a hajó... Minden szükséges elem. Ha a főhős nem Edit-ben szövegszerkesztene, még az évet se lehetne belőni, annyira lényegtelen a hol és a mikor. Semmi sem számít. Csak a két főhős, és az a macska-egér játék, amit szexuális határaik kitolása során játszanak.
Egy valamit fontos tisztázni, amiről a Bitter Moon szól, az nem szerelem. Szenvedély, vágy, kaland, egyfajta kegyetlen és majdhogynem halálos játék, aminek semmi köze az intellektushoz, a lélekhez is igen kevés. Megalázás és megaláztatás váltja egymást, először szexuális, majd "csupán" lélektani értelemben. Ami a kezdeti fellángolás idejében még izgató volt, a kapcsolat kifulladásakor pokollá válik, amit eleinte szerettünk a másikban, a dac, a keménység, a behódolás, az később gyűlölt tulajdonságává válhat.
Polanski zseniálisan nyúl a pikáns kapcsolatok témájához, legalább annyira beteges és őrült filmet rendezett, mint amilyen betegesnek őt gondolják az "ügyei miatt."
A zene néhol irritáló, egyes ruhák borzasztóak, de az összhatás rendben van. Az apró perverz utalások az evőpálcikákkal, a cinkos összenézések, a játékosság, a gyermekien ártatlan felszabadult ugróiskolázás, és az ebből egyenesen következő nyers szexualitás; az ég felé álló fallikus szimbólum, amely egy hétköznapi bagett, amit Mimi többször is meglóbál a csípője előtt... Az első érintések gyengédsége, finomsága, a megtartott vonaljegy szelíd romantikája, minden egyben, rendben van. Nagyon is rendben.
9.5/10
