Tengo ganas de ti

A baráti körömben nagy bölcsen csak "három metrónak" nevezett film folytatása idén nyáron debütált a spanyol mozikban, és sajnos csak erősítette abbéli meggyőződésemet, hogy a jó filmeknek nem szabad folytatást csinálni.

Mind a történet, mind a megvalósítás gyengébb, mint az első részé volt. Pedig Federico Moccia (akinek eredeti regényéből készült) is dolgozott a forgatókönyvön, segítette és támogatta Ramón Salazart (vagy inkább csak hátráltatta?).

A történet bonyolódik, H. a fájdalma és a csalódása elől Londonba menekült, de képtelen volt elfelejteni Babi-t, és a vele átélt perceket. Hosszú idő múltán a szíve visszahúzta hazájába, ismét beköltözött a bátyjához, újra beindította a motorját. Találkozott a régi barátaival, kibékült az apjával, dolgozni kezdett, megismert egy új lányt, Gin-t, aki évek óta elsőként képes volt elfeledtetni vele, hogy egyszer már szeretett mást. Aztán persze felbukkant Babi. Az önző Babi, aki továbbra is annyira ostoba, mint az első részben volt, és aki épp szerelem nélkül készül férjhez menni, hiába van előtte a szülei példája, az apja fiókjait túró idegbeteg anyja, aki szeretné lebuktatni csalfa férjét, ezért a film végére veszi a bátorságot, és elhajt a bárhoz, ahol a pultos nő üvegek között őrizgeti a táncos kupát...

Egy másodpercig nem lehet sajnálni Babi anyját azért, mert félrelép a férje. Abszolút megérdemli. Kiállhatatlan, látszat-életet élő ostoba pénzéhes nőszemély, aki még arra is képtelen volt, hogy két felelősségteljesen döntő lánygyereket neveljen. Az egyik lánya olyan mérhetetlenül önző, hogy képes az esküvője előtt nem sokkal ismét lefeküdni H.-val, csak hogy pár percig újra érezhesse, milyen volt régen az élete, majd képes elengedni őt... A másik lánya pedig olyan ostoba, hogy részegen és drogtól mámorosan egy mocskos mellékhelyiségben esik teherbe, úgy, hogy még csak meg sem tudja mondani kitől.

Gin és H. szerelme lassan bontakozik ki, bár Gin lényegesen hamarabb tér a tárgyra, ennek köszönhetően ebben a filmben sokkal több a szex, mint az első részben, az igazi érzelmek viszont lassabban épülnek ki köztük. A szexjelenetek véleményem szerint inkább megakasztják, mint előremozdítják a történetet, és agyoncsapják az egész mondanivalóját. De ezzel lehet egyedül vagyok.

A film mégis összecsapott. Túl sok szál indul, és végződik elvarratlanul, túl sok szereplő marad ott az út közepén, tétovázva az elágazás előtt, nézegetve a táblákat, merre is induljon el. H. elengedi a szerelmet, majd ismét elveszít valakit, akinek épp csak nemrég bocsátott meg. Az indulatait már lényegesen jobban kezelő srác a film végére teljesen megtörik, és egy megható jelenetben még a saját motorjáról is lemond, azért, hogy egy másik motoron elnyerhesse Pollo bocsánatát.

Mario Casas színészileg sokat fejlődött az előző film óta, jót tett neki, hogy a Bárkában is instruálják. Teljesen másképp mutatja ki a dühét, másként kiabál, másként vált szelídebb hangnemre. Maria Valverde sokkal csinosabb így, hosszabb hajjal, és több sminkkel. És Clara Lago üdítő jelenség Gin-ként, mégsem lehet igazán kedvelni őt sem. Persze szerethetőbb karakter mint Babi, őszintébb, természetesebb, mégis van benne valami, amiért az ember képtelen igazán a szívébe zárni. Ez mind azonban mégis kevés.

A filmet a totális bukástól Katina, azaz Marina Salas és Pollo azaz Álvaro Cervantes játéka menti meg. Álvaro is sokat változott külsőleg az első rész óta, teljesen kisimult az arca. Persze most már nem ő az utcák királya, a motoros fenegyerek, már csak idealizált kép H. mellett. Kettejüknek köszönhető, hogy némi mélység azért került az alkoholban és szexben tobzódó jelenetek közé.

A Téged akarlak nem ránt magával úgy, mint a felhők feletti súlytalan lebegés, de nem is érez akkora ürességet utána az ember. Ha nem éli bele magát nagyon, akkor nem is érez semmit. Gin bántalmazása is súlytalan marad, ahogy az újabb motoros futam is csak Katina halálra vált arcát nézve tűnik tragikusnak. A film egyszerűen nem tud komoly, és drámai lenni, hiába lenne tere ennek, most, hogy már nem kell bemutatni a fiatalok őrült lázadását. Hiteltelen az egész. Babi ostoba húgát meg végképp nem sajnálja senki. Legalábbis én biztosan nem. Bár egy beszélgetésfoszlány miatt, melyben számon kéri a nővérét, hogy ha annyira szerette Hugo-t, akkor miért hagyta el, piros pontot adok neki.

 Nem is tudom igazán eldönteni film-e ez, vagy csak életképek laza füzére, amiben mindenki kisiklik, mint ázott leveleken a száguldó vonatok. Boldog végkifejlet itt sincs, tán még feloldás se, mert amit végül "választásként" kapunk, az olyan kevés, olyan befejezetlen. Ettől még lehetne szép, lehetne elgondolkodtató, lehetne igaz... Ha működne. De egyszerűen nem működik. Akkor már nincs meg az az erő, ami korábban összetartotta azt a két embert, akik együtt próbálnak maradni. Egyszerűen vége van. Bár ezt még csak mi nézők látjuk.

Egy ilyen befejezéssel kéne legyen harmadik része is. Bár könyvben nincs, de szerintem a siker ráveheti az írót egy újabb kötetre.

5/10

Tres metros sobre el cielo

Egyrészt visszatértem, másrészt egy régi filmmel, és annak egészen friss, szinte még ropogós folytatásával kezdem meg ismét a kritikák írását.

A felhők felett 3 méterrel. Én nem ott jártam az utóbbi időben, de a filmet megnézve azt kell mondanom a főszereplők se voltak még csak a közelében sem. A port.hu, illetve minden filmes portál leírása szerint a film két világ találkozásáról szól. Vessünk egy pillantást erre a sablonleírásra: 

A történet két különböző világban élő tinédzserről szól. Egy valószerűtlen kapcsolat krónikája, ami gyakorlatilag lehetetlen, mindazonáltal elkerülhetetlen. Babi tehetős felső középosztálybeli családból származik, aki korlátok közt nőtt fel, jól nevelt, ártatlan és betart minden szabályt. Hache ellenben lobbanékony, lázadó alkat, és megbízhatatlan természet. Állandóan keresi a veszélyt, folyamatosan harcban áll mindennel és mindenkivel, illegális motorversenyeken vesz részt. A két fiatal megtapasztalja az igazi szerelem érzését.

Már a felvezetés is hibás, szinte egyáltalán nem különbözik ez a két világ, mindketten jó körülmények között nőttek fel, mindketten rendezett családban, csak amíg az egyikük számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szülei kapcsolata zátonyra futott, a másik szülői házban szinte észrevétlenül, csendben rohad szét egy házasság. Hache (H.) egy szerencsétlen véletlen folytán szembesül azzal, hogy az anyja szeretőt tart, a világról, családról, erkölcsről alkotott képe másodpercek alatt dől össze, szétárad benne a harag, és megüti a családját szétzúzó férfit. Az első ütés után felszabaduló adrenalin és energia elködösíti az agyát, és képtelen leállni. Eszméletlenre veri a szeretőt, majd magától is elborzadva ott hagyja az anyját és a vérben fetrengő betolakodót a lakásban. Ettől azonban ő nem lesz más világ szülötte, ugyanúgy felső középosztálybeli marad, gazdag apával, aki képes megvásárolni a fia szabadságát, jól kereső idősebb testvérrel, akinél lakhat, hiszen már nincs igazi otthona, folyton száguldó motorral, amibe valaki biztosan fizeti a benzint. Egyszerűen csak más szabályok szerint él mint Babi. Kevésbé képmutatóan. 

Babi a kifinomultság és a szabálykövetés szobra, egyenruhás iskoláslány, aki csak azért tanul, hogy sose okozzon csalódást. Divattervezők drága ruháiban jár elképesztően unalmas estélyekre, ahol lagymatag klasszikus zene szól, és az ital csak akkor bódít, ha az alkoholmentes gyümölcspuncs forrni kezd. Az élete tökéletes. Az anyja és az apja ugyan elhidegültek egymástól, de ezt vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, a húga lázadozik, mint egy átlagos 15 éves kamasz, de nem veszi a szárnyai alá. Fújja magára a drága parfümöt, és boldog tudatlanságban lengedezik az antipatikusság buborékában, egészen addig, amíg nem találkozik H-val. (H. első mondata hozzá, hogy csúfságnak nevezve vérig sérti)

A sablonos történet szerint H. és utcán randalírozó barátai berontanak az elit partira, ahol Babi és a barátai szórakoznak, és igyekeznek a maguk módján feldobni azt. A kapcsolatuk innentől a szokásos mederben folyik, vitatkoznak, sértegetik egymást, elmerülnek a habokban egy medencében... H. a tipikus rosszfiú formát hozza, kicsit talán agresszívebben, mint ami megemészthető, általában előbb üt, aztán kérdez, de nem tudom felróni neki. Egynémelyik szituációban én is inkább ütnék, nem várnék magyarázatot. Babi közelsége azonban megszelídíti. Teljesen megváltozik a lány mellett, levetkőzi a sebzett, haragtól feszülő énjét. Más emberré válik. 

Egymásba szeretnek, Babi pedig egyre inkább kinyílik, elkezdi meglátni a világot, ami rózsaszín leányszobája ablakán túl él, lélegzik, dübörög. Katina, Babi legjobb barátnője szerelmes lesz Pollo-ba (Csirke) H. legjobb barátjába, és kezdetét veszi az őrület, motoros gyorsulási versenyek, páros illegális rallyk, betörések, packázás a rendőrökkel. Folyamatosan feszegetik a határokat, már rég túl vannak a törvényesség határán, H. túszul ejt egy kutyát, hogy ezzel zsarolja szerelme tanárát, aki így kénytelen csupa jelessel honorálni a lány változó iskolai teljesítményét. Betörnek egy uszodába, majd egy a tengerparton álló, eladó házba... 

A spanyolok nagyon tudnak filmeket gyártani, ezt eddig is tudtam, de arról fogalmam sem volt, hogy tragikus-romantikus vonalon is ennyire erősen vannak jelen. Fernando González Molina most megmutatta, nem csak nekünk, Hollywood-nak is. Olyan hangulatot teremtett, ami teljesen magába tudja szippantani a nézőt, és bizonyos negatívumok ellenére is a sokszor újranézős kategóriába helyezi a filmet. Mert persze vannak negatívumok. Mario Casas túlságosan ripacs, amikor keménykedik, és olyan mintha nem lenne mimikája (ez egyébként nagyon érdekes, mert néztem vele interjúkat, és ott teljesen normális az arca, csak itt ebben a filmben olyan, mintha baltával igazították volna rá a kőkemény arckifejezést). Babi karaktere egyszerűen elviselhetetlen, folyamatosan hisztizik, állandóan másokat okol a kialakult helyzetekért, és az egész történet során rendkívül igazságtalan H.-val. Pedig a fiú a józan ész határain túl is bármit megtenne érte.   Ennek ellenére lehet nekik drukkolni, mert H. annyira megérdemelné a boldogságot, és a szerelmet, hogy az ember azon kapja magát, hogy szorít értük. Reméli és várja a happy end-et, ami (nem árulok zsákbamacskát) sosem érkezik el. 

Jön azonban valami más. Katarzis. Az a szívet szorongató, szembe könnyeket csalós fajta, hála Ramón Salazar forgatókönyvírónak, és Daniel Aranyo operatőrnek. Babi és a magát teljesen meghazudtoló, elegáns ingbe és nadrágba bújtatott Hache épp csak kezd ismét egymásra találni, a táncuk közben a Forever Young szól (és nem Mr. Bikicsunáj adja elő)... Eközben Katina és Pollo életük versenyét kezdik. Az egyik pillanatban drága hófehér és fekete ruhák lebegnek a szemünk előtt, a másikban szikrázik az aszfalt a kerekek mögött. Minden és mindenki forog, egy motor pedig megcsúszik ... 

Persze a tragédia az elejétől borítékolható, nem is spanyol film lenne, ha jó lenne a vége. Babi viselkedésére egyszerűen nincs magyarázat. Undorító, amit tesz. H. pedig ismét elveszíti a kontrollt. Csodálatosan szép, és hihetetlenül szomorú jelenet, amikor a félig roncs motort igyekszik szétverni, ezzel bosszulva meg, hogy az elvette valaki életét. 

Csodálatosan fényképezett, főleg a képi megvalósításból és a zenékből építkező film, bár a dialógusoknak sem kell szégyenkezniük (annál inkább a magyar szinkronnak, az valami botrányos). Ennek ellenére azt kell mondanom, amit egy kedves ismerősöm mondott, az életben nem láttam még demotiválóbbat. Szomorúbb szerelmes történetet már sokat, de olyat még egyet se, ami után ekkora ürességet éreztem volna. Egyrészről ott volt  az irigység, hogy ezeknek a fiataloknak volt valamijük, ami nekem sose, a vadság, a pillanat, másrészről ott volt a fájdalom, hogy egy kedvelt szereplőnek meg kellett halnia... Ott volt bennem a csalódottság, hogy Babi és H. mindezek ellenére sem maradt együtt... És ott volt az üresség. A történet kiszívott belőlem mindent. Ritkán élek meg ilyet, emiatt éreztem szükségét, hogy külön kiemeljem. 

Csodálom, hogy Federico Moccia regényét még nem adták ki itthon, lecsaphatott volna rá akár az Ulpius, akár a Könyvmolyképző... Bár, ha választhatnék, inkább európásnak várnám. 

8.5/10

A grófnő 2008

Rengeteg filmrendezőt és szépírót ihletett a 17. században él titokzatos özvegy nemesasszony Báthory Erzsébet grófnő története. A csejtei úrnőé aki férje halála után a nádor házassági ajánlatát visszautasítva kemény kézzel uralkodott a csejtie vár környékén. Valószínűleg ennek köszönhetően alakult ki a néphit hogy 600 szüzet mészárolt le, hogy a vérükben megfürödhessen ezzel megőrizve fiatalságát. így nyerhette el a félelmetes neveket : Vámpírkirálynő, Vérgrófnő. A Julie Delpy rendezte film Báthory grófnő kétségbeesett küzdelmét állítja középpontba, amellyel megpróbálja visszaszerezni fiatal szerelmét Thurzó Istvánt, és felvenni a harcot az öregedéssel és saját démonaival. István apja, a nagyhatalmú Thurzó György mindent megtesz, hogy megakadályozza a szerelmesek boldogulását, a grófnőt lassan az őrületbe kergetve. A film valós történelmi eseményeket dolgoz fel, a vitatott személyiségű és legendák övezte Báthory Erzsébet grófnő életét.

A botrányosan rossz Báthory után mindenképpen szerettem volna írni erről a filmről is. A tényekről, és a mítoszról, ami körüllengi az alakját. Ami biztos, vagy legalábbis javarészt annak tűnik, az bizony igen kevés adat. Báthory Erzsébet (1560-1614) - akinek nagybátyja, Báthory István erdélyi fejedelem majd lengyel király lett - és a török elleni harcokban kegyetlensége és bátorsága okán "Fekete Bégként" elhíresült Nádasdy Ferenc 1575-ben házasodtak össze, s (öt gyerek után) 1604-ben az asszony megözvegyült.

Minden más valóban csak szóbeszéd, legenda, koholmány lenne? Ha semmi sem valós, amivel a grófnőt vádolták, akkor mi oka lehetett Thurzó-nak arra, amit tett? Báthory Erzsébetet 1610. december 29-én tartóztatta le Thurzó György nádor. Valóban az Erzsébet körül keringő pletykák miatt? Elég ennyi, hogy élete végéig fogságban tartsanak egy valójában ártatlan asszonyt? Szerepet játszott a nádor döntésében az, hogy a Báthory család rokonságba került a Zrínyi családdal, sőt magával a nádorral is? Talán sosem tudjuk meg biztosan. Ami azonban tény, az a vád, mely szerint a csejtei kastély udvarában több lány holttestét találták eltemetve. A lányokon súlyos sérülések nyomai voltak láthatóak. (Hogy valóban találtak-e ilyen testeket, vagy csapdába csalták a visszavonultan élő asszonyt, ezt a mai napig homály fedi. Kínvallatás hatására azonban szolgálói és komornái beismerő vallomást tettek. Sorsuk a lefejezés lett egy héttel később, testüket máglyán elégették. Nádasdy özvegyét élete végéig a csejtei várban tartották fogva (hogy befalazva-e, vagy csak a toronyba zárva, ez szintén kérdéses). Perre és ítéletre nem került sor. Erzsébet itt halt meg elborult elmével 1614. augusztus 21-én.

Erzsébet rossz időben volt rossz helyen, és olyan ellenségeket szerzett magának, akikkel szemben kevés volt a hatalma. Vélt vagy valós bűnei alapján koncepciós per áldozata lett, tárgyalás és ítélet nélkül szabtak ki rá büntetést. Nem ölték meg, nem akartak bonyolult örökösödési procedúrát, egyszerűen arrébb lökték. Érdemes elgondolkozni kire, kikre is jellemző ez a módszer? Tán csak nem a Habsburg-házra? Hiszen folyamatosan anyagi gondjaik voltak, a fényűzést és az úri villongások költségeit alig tudta kigazdálkodni a kamara. Csodával határos volt, hogy érte őket utol a fenyegető államcsőd. Szinte egyértelmű, hogy az első adandó alkalommal lecsaptak, és próbáltak némi vagyont szerezni.

Ennyi a történelmi vonatkozás. Azt hiszem sejthető, hogy szimpatikusabb számomra ez a film, mint a Báthory, különben nem írnék róla oldalakat. Azért teszem, mert érdemes. Persze ennek a filmnek is vannak hibái, nem is kevés, elsőként az, hogy még kevesebb valós történelmi adatot, és valósághűen ábrázolt karaktert tartalmaz, mint a szlovák filmes próbálkozás. Második hibaként azt említeném, hogy ez a film Julie Delphy-ről szól, nem Erzsébet grófnőről. A cím- és főszerepen túl a francia színésznő maga vállalta a forgatókönyvírás, a rendezés és a zeneszerzés (no meg a társ-produceri munka) feladatát. Hiányoltam az akciójeleneteket is, nem tudom, hogy Delphy tervei vagy a költségvetés miatt maradtak el.

A történetben nem a kegyetlen asszonyt látom, hanem a középkorú és önmagával és az öregedéssel harcoló elkeseredett nőt. Szerelmes, és fiatal akar maradni. Gazdag, és meg akarja tartani a pozícióját. De nincs benne elég tűz, elég vágy, elég lobogás. Álmos, és bágyatag, mint Julie Delphy maga, főként Daniel Brühl hamvas fiatalsága mellett. Borzasztóan öregnek, és kopottnak hat, a megtört fényű egykor gyönyörű nő, ahogy küszködik az ifjú Thurzó figyelmének felkeltéséért, megtartásáért. Korábbi csodálatosságának csak halvány visszfényét láthatja a tükörben, ez az, amibe képtelen beletörődni. Ez a motiváció.

Nem is történelmi filmet látunk, hanem drámát, csordultig töltve szerelemmel. Miért tartom mégis jobbnak, mint a Báthory címen futó alkotást? Mert röhejes hibái ellenére (a stáblistán Nádasdy Ferencet „Nadasky” néven tüntetik fel, Thurzó Györgyöt módszeresen „Giorgi”-nak”, Báthoryt „Erzébet”-nek ejtik, és a fő intrikusok egyike a Dominic Vizakna névre hallgat) mégis tanulsággal szolgál a 21. század minden szépséget és fiatalságot hajhászó lányának. A plasztiktündéreknek már nincs szükségük szüze vérére, ahhoz, hogy -majdnem- örökké fiatalok maradjanak, elég ha pénzük van. A grófnő innentől kezdve tanmese jóról és rosszról, és megpróbálja felnyitni a szemünket. Csak rajtunk múlik, sikerül-e neki.

7/10