New in Town 2009 - Miért éppen Minnesota?

"Nincs még egy olyan ambiciózus nő mint a Miamiban élő Lucy Hill (Renée Zellweger). Szereti a csillogást és a pénzt, de még ennél is jobban imádja a karrierjét, amivel szemben minden csak másodlagos. Mikor szembejön egy új megbízatás, amiben le kell vezényelni egy isten háta mögötti gyár átszervezését, Lucy ráveti magát a feladatra, ugyanis úgy sejti, a siker újabb előléptetéssel jár. Igen ám, de a rutinmunkának induló feladat nem csak olyan meglepetéseket tartogat számára, melynek hatására egész élete átértékelődik, de még álmai férfijával (Harry Connick, Jr.) is összeakad ott, ahol álmában sem gondolta volna, hogy meglelheti." port.hu

A film, amiben Renee Zellweger már szinte felismerhetetlen - fogalmam sincs mit tett az arcával, de kár érte... És amiben Harry Connick Jr. az utolsó pár kockára borotválkozik meg - bár nem értem miért teszi, és hatalmas hiba részéről is.

Besorolása szerint romantikus vígjátékkal van dolgunk, közben viszont alig lehet rajta nevetni, és a romantika is mérsékelt benne. A poénok zöme abból fakad, hogy délről a nagyvárosi beképzelt liba odacuccol az isten háta mögé, ahol éppen tombol a tél, és kiskosztümben, tűsarkúban akar túlélni a jég és fagy országában... Jó, egyszer egy kamaszlány frizuráját is tönkreteszi a dauer, és valakit seggbelőnek sörétes puskával, de ezen kívül tényleg csak Zellerwég kisasszonyon lehet röhögni, aki nem tud seggen cipzáros anorákban pisilni, aki bennragad a hóban a kocsijával, és egy csipkés kombinét lebegtetve próbálja felhívni magára a figyelmet, miközben lerészegedik.

Kissé unalmas már, hogy minden ilyen film arra próbál építeni, hogy a vidéki ember furcsa, bogaras, kissé tán hibbant, és persze szörnyen vallásos, ezért a nagyvilági, felvilágosult ember csak kiröhögheti. (Bár bevallom, egy jó poén volt a vallással, amin tényleg sikerült nevetnem.) Az alapötlet tehát kissé poros, de ha a megvalósítás legalább minimálisan formabontó próbált volna lenni, akkor ezzel nem lett volna gond. Viszont a megvalósítás is poros. A színészi játék végtelenül gyenge, Zellervég is alulmúlja saját magát, gyakorlatilag egy az egyben másolva Bridget Jones manírjait, bár kissé talán kimértebben hozva a figurát. (Nemrég láttam a Ms. Potter c. filmben is, és abban is ugyanilyen hülye, 100% Bridget, mert még csak nem is kimért.)

Érdekes, hogy a főszereplők minimalizmusa mellett a mellékszereplők valósággal brillíroznak. Siobhan Fallon a hátán viszi az egész filmet, nélküle katasztrofális bukta lenne a minekszótá állambeli bridzsit dzsónsz kavargása.

Kár ezért az egészért, és főleg Zellweger-ért.

5/10

Everybody's fine - Mindenki megvan

"Frank Goode egész életében keményen dolgozott egy huzalgyárban, hogy családjának mindent meg tudjon adni. Nyugdíjasként ébred rá, túl kevés időt töltött gyerekeivel, így itt az ideje, hogy változtasson. A szívhez szóló film egy olyan családi problémát mutat be, amit sokan jól ismerhetnek a modern világban. Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat." - port.hu

És tessék. Robert De Niro elérte, hogy taknyosra zokogjam magam. Elég volt hozzá ez a 2009-ben forgatott, alig 100 perces dráma. Hála ugyanis Kirk Jones bitang erős forgatókönyvének és a remek színészi alakításoknak (De Niro mellett Drew Barrymore, Kate Beckinsale, és Sam Rockwell is remekel), kénytelen voltam kicsit magamba nézni. De nem csak magamat elemeztem. Kívülről figyeltem a szüleim által meg nem értett 21. századot. Azt az évszázadot, amiben szeretetből, kíméletből - és persze talán kicsit nemtörődömségből is - könnyebben hazudunk, mint korábban. Belegondoltam, én magam hányszor hazudok. Nem anya, nincs semmi baj. Nem fáj a fogam, persze, hogy rendben a ciklusom... Persze, hogy főztem, és igen, a párommal is boldogok vagyunk. Pistike? Iskolaelső, és a kosárcsapat sztárja. A macskák? Most is az ágyban szundikálnak. Nem,apa, Oli nem törte össze a kocsit. Ezt mondta volna Manyi néni? Hazugság.  Olyan könnyedén csúsznak ki a szánkon ezek a mondatok, főleg, ha tudjuk, hogy következmények - a lebukás veszélye nélkül - hazudhatunk.

Ebben a filmben mindenki hazudik. Frank Goode magának, évekig, és talán már késő, hogy helyrehozza. A gyerekei pedig neki. Mindegyikük szeretetből (vagy épp félelemből) teszi, mindegyikük Frank-nek akar jót, de végül olyan mélyre süllyednek a hazugságok hálójába, ahonnan talán már nincs is kiút. A film egy nagy utazást mutat be, a klasszikus értelemben véve mégsem csak road movie. Persze utazunk térben (és kicsit időben is), mégis elsikkadnak a helyszínek, elsikkadnak a félnapok alatt felvillantott idilli családképek, az ajtó alatt beszivárgó dráma ugyanis mindent ural. Fel kell ismerni, meg kell látni az apró részletekben, a szánkba rágott konkrétumokban, a zseniális színészek feszengő játékában. Olyan őszinte, olyan végletekig lemeztelenített pillanatokkal van tele, amik önmagukban megérnének 1-1 önálló történetet. Persze ezekhez a pillanatokhoz szükséges a néző, az, hogy a film befogadója is magába nézzen, értékelje a saját helyzetét, saját kapcsolatait.

Érdemes volt szétkapni Tornatore 1990-es eredetijét, és amerikanizálva készíteni remake-et. De Niro lubickol a szerepben, és bár 2009-ben még bőven ereje teljében volt, tényleg elhittem neki, hogy egy legyengült, szánalomra méltó tüdőbeteg, és aggódva figyeltem minden tétova lépését. Egészen az utolsó képkockáig rettegtem érte, szívem szerint karon ragadtam volna, és hazakísérem. Annyira nem illett ebbe a világba. Pontosan ugyanezt a félelmet éreztem volna, ha az én apám indul neki egyedül egy ekkora útnak. Pontosan ugyanezek a veszélyek leselkedtek volna rá, hiszen nem szokott hozzá ahhoz, amit az én generációm már milliárdszor látott. Hogy tényleg érdemes megszámolni egy meleg baráti kézfogás után az ujjaidat, nem loptak-e el belőle. Hogy tilos a gyanúsan rángatózó, plédbe burkolózó fiatal srácnak pénzt adni a metróban, mert vélhetően nem a hideg rázza. Hogy ha egy fickó furcsa ívben halad előtted magában motyogva, katonai bakancsban és lebegő kabátban, érdemes lemaradni, mert ha túl közel érsz hozzá, bizony torkon vághat.

A film persze nem hibátlan, és nyilván hatásvadász is, hiszen a 30-as felnőttek Frank "látomásaiban" random változnak vissza imádnivaló kisgyerekké, és a film tetőpontján pedig egy szellem is megjelenik, hogy mindenki bocsánatot nyerjen... Aztán ott van Sir Paul.. Paul McCartney olyan zenét álmodott a történethez, amit nem véletlenül jelöltek Golden Globe-ra... De az ördög akkor is a részletekben lakik. Abban, ahogy De Niro megformálja a manírok nélküli kisembert, aki a nemrégiben elhunyt neje nélkül még egy tisztességes bort sem tud a boltban kiválasztani. Tétovaság, magány, kiüresedettség, fájdalom árad a képekből, de Hollywood nem is lenne Hollywood, ha végül nem adna - némi - feloldozást. A gyerekek rájönnek, hogy az apjukat sokkal keményebb fából faragták annál, mint hogy megrettenjen az igazságtól, az apa pedig rájön, hogy ezért az igazságért neki is kell tennie, nem hullik az ölébe, nem jár alanyi jogon.

Sírós film a Mindenki megvan, és erősen korhatáros (túlságosan fiatal, vagy túlságosan kiábrándult nézők fanyalogva kapcsolhatják el), de annyira a helyén van benne minden,, hogy érdemes egy esélyt adni neki. Helyén van benne De Niro, és helyünkre kerülünk mi, nézők is.

9/10

The house at the end of the street 2012

A film, amire Jennifer Lawrence-nek karrierje akkori állása szerint már semmi szüksége nem volt. A film, amit egyébként JL színészi játéka mentett meg attól, hogy belesüllyedjen a hasonló horrorok mocsarába. A színészi játékon kívül amivel még kiemelkedik, az éppen az, hogy nem is igazán horror, inkább a thriller=horror határvonalon egyensúlyozó hibrid.

A történet rövid leírása unalomig ismert:
"Sarah nemrég vált el, szinte még meg sem száradt a pecsét a válási papírján. Az asszony új életet akar kezdeni a tini lányával, Elissával. Hamarosan meg is találják álmaik házát az egyik előkelő kisvárosban. Néhány megdöbbentő esményt követően megtudják, hogy a szomszédságukban, az utca végén álló házban évekkel ezelőtt szörnyű bűncselekmény történt. Egy lány megölte a szüleit, és utána eltűnt. A gyilkosságot csak a bátyja, Ryan élte túl. Elissa összebarátkozik a fiúval, ám kiderül, hogy a múlt árnyai kísértenek." forrás: port.hu

De a kis összefoglaló mögött most lényegesen több van.

A film elég erős képsorokkal nyit, talán ez az egyetlen klasszikusan horrornak mondható része, főleg a rendkívül manipulatív színek, és a kék szűrő miatt. A nagy csattanót már az első perc ellövi, elég csak figyelni, hogy ki és mit tesz. A mozgása, a tekintete, az arcvonásai... Minden. A hulló tollak. Van benne feszültség, bőséggel. Sajnos pontosan ennyi a feszültség az egész filmben.

JL bájosan gitározik, pufók kis kalácsarcával szerethető, tipikus átlag tini (annak ellenére, hogy ott van benne az Oscar-díjas szex-szimbólum ígérete). A ház, ahova beköltöznek, gyönyörű, bár bevallom a bánatom sem lakna fél köpésre egy végeláthatatlan erdőtől, főleg nem egy szabadon álló faházban, ahova csak az nem megy be, aki nem akar. Egy fogpiszkálóval be lehetne jutni, még nekem is sikerülne 2-3 perc alatt, innentől kezdve ez a ház a tökéletes horrorhelyszín. Kilométerekre mindentől, vélhetően térerő sem mindig van, minden nyikorog, minden klisés. A gusztustalanul viselkedő tinédzserek épp annyira, mint a szimpatikus szomszéd srác. A szép szőke lány egyedül vág át a susnyáson gyalog, mögötte egy kellemes 20 km/h-val haladó ismeretlen autó, amely lassan megáll. Aztán persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Na jó, a gusztustalanul viselkedő tinédzserek igen, ők pont azok, aminek első látásra tűnnek. Például az agresszív és bunkó srác, valóban szexista, agresszív és bunkó.

Hogy Jennifer-en kívül mást is dicsérjek: Elisabeth Shue szintén elég jól hozza az új életre vágyó anya karakterét (sajnos őt a borzalmas szinkron teljesen lenullázza), és Max Thieriot is kihozza magából mindazt, amit ki tud hozni. Mivel valódi feszültség rettenetesen kevés van a történetben, azt Jennifer melleivel kell eladni, Bár az Elissa névre hallgató főhősnőnk meztelenül nem mutogatja magát, a mélyen dekoltált trikókkal nem fukarkodik.

A legnagyobb gond a filmmel nem a feszültség hiánya, nem is az, hogy horrornak reklámozzák, de köze nincs hozzá, hanem főként a szereplők mérhetetlenül illogikus cselekedetei, különösen Elissa reakciói. Nem tudom mennyire adott szabad kezet Mark Tonderai rendező a színészeknek, és mennyire bízta rá szerencsétleneket a forgatókönyvre, de a kényelmetlen, feszengős beszélgetések kiváló hangulatfestései után hihetetlen kontraszt a sok marhaság, ami történik.

Pedig a film remek  bepillantás lenne az emberi természet sötét oldalába... Ha jól lenne összerakva... Nem jól van.

6/10

The Maze Runner 2014 - Az útvesztő

A könyvről itt már írtam (hehe, árukapcsolás), most következzen a film, a sorozat első része. A második nemrég került a mozikba, főként ez az apropója annak, hogy fel akartam eleveníteni, hogy is kezdődött.

A történet röviden az alábbi:
"Thomas egy liftben ébred, és a nevén kívül nem emlékszik semmire. Az ajtón túl különös világ várja. 60 srác, akik elzártan, szigetszerű univerzumukban élnek, és egyetlen dolgot tanulnak: a túlélés trükkjeit. Ők nem lepődnek meg az újonnan érkezőn: havonta egyszer mindig jön valaki. Világukat útvesztő veszi körül. Aki szökni próbál - és sokan vannak ilyenek - mind ottvesznek. Ezek a szabályok, melyek nem változnak és nem változtathatók. Valami mégis átalakul. Egy titokzatos üzenet hatására néhány srác azt hiszi, van remény a lázadásra. Még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki ellen kell lázadniuk, és mekkora veszéllyel próbálnak szembenézni." forrás: port.hu

James Dashner The Maze Runner c. könyve alapján készült ez a YA fantasy feldolgozás, a forgatókönyvet maga Dashner írta - ezt azért tartottam fontosnak már az elemzésem elején elmondani, mert a későbbiekben nem szándékozom hosszabban boncolgatni a könyv vs. film, eltérések vs. hasonlóságok témakört. Ha ugyanis az író ebben a formában találta megfelelőnek a történetet filmként, akkor ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Nyilván a film nem teljes, nem adhat vissza mindent, nyilván mélyebb a könyv, többet tudunk meg belőle Thomas gondolataiból, jobban érteni a motivációját, és nyilván alapjaiban máshogy ábrázol dolgokat (akár még bizonyos események sorrendjét is), de ez egy film, ennek filmként kell működnie. Szerencsére a The Maze Runner működik is.

A Dashner által vászonra álmodott verzió is kerek egész, és legalább annyira szórakoztató, mint az írott volt. Kicsit egyszerűbb, kicsit logikusabb, de még mindig izgalmas annyira, hogy kiemelje az átlagos popcorn-mozik sorából ezt a filmet. Pont annyit vett át a könyvbeli szlengből, amennyi még kényelmesen elfér benne, nem plottyolnak percenként háromszor, de a lényeg így is átjön. Ezek az évek óta elzártan tengődő fiatalok kis börtönükben saját nyelvet, saját társadalomszervezetet alakítottak ki, a hierarchiában mindenkinek megvan a maga helye, és a maga feladata. A közösséget az elöljárók vezetik, a ranglétra csúcsán pedig a futárok csoportjába beosztottak állnak, bennük van a csapat minden reménye. Ők keresik a kiutat az útvesztőből, immáron évek óta hiába. Thomas érkezése azonban felkeveri az állóvizet, és olyan események láncolata indul el, melyekre a srácok közül senki sem számított. Sokan sok elemzésben azt írták, hogy Teresa megjelenése indukálja a változást, ezzel abszolút nem értek egyet. Thomas maga a változás, a tűz, a lendület, ami kimozdítja a többieket a biztonságos fásultságból.

A film ugyan fantasy, és inkább akciónak mondanám, semmiképpen sem thrillernek vagy kriminek, de a bezártság, a fiúk körül magasodó szürke falak olyan atmoszférát teremtenek, ami néhol bármelyiknek, de akár egy jófajta horrornak is dicsőségére válna. Az emberi természet legsötétebb oldalának megmutatkozása, és a titokzatos szúrások hatására bekövetkező átváltozás kellően borzongató, még úgy is, hogy a történet 90%-a aranyló napsütésben játszódik.

A tisztás és maga az útvesztő gyönyörűen és valósághűen ábrázolt, könnyű elhinni, hogy ez a hely létezhet, hogy az útvesztő lehet valóság. A CGI-re tehát 10 pontot kellene adnom, ha külön pontoznám, és általánosságban a látványra is hasonló jókat kellene mondanom. Kicsit gyengébb történettel is szórakoztató tudna lenni a film, mert annyira jó a szemnek. Szépen fényképezett. A rendezés is korrekt, a tempó feszes, sehol egy üresjárat, szerencsére nincs túlnyújtva sem, pont annyi, amennyi időre le tudja kötni a nézőt. Ha negatívumokat kellene mondanom, Thomas hallucinációit (emlékeit) hoznám fel, a fel-felvillanó jelenetek megvalósítása ugyanis elég gagyira sikerült.
A siratók viszont rettenetesek, a legrosszabb rémálmaimban se lássam őket többet. Akárki is tervezte őket, a megvalósítás tökéletes lett.

A történet tehát jó, a karakterek (tekintve, hogy könyvön alapul) kellően kidolgozottak, így a hatalmas siker vagy a teljes kudarc kizárólag a színészi gárdán múlott. A The Maze Runner nem lett elsöprő siker. Ez azonban nem a főszereplő, Dylan O'Brien hibája, elég keményen dolgozik Thomas-ként, és nem is a minden rezzenésében zseniális Thomas Brodie-Sangster gyengesége. A mellékszereplők között is vannak kiemelkedőek, vannak emlékezetes, szerethető figurák, és persze gyűlölnivalók is. Az éhezők viadala trilógiához hasonló világsiker talán a főszereplő nemén, illetve általánosságban a nemek arányán múlott. A tinilányok ugyan rajongva nézhetik O'Brien-t, és álmodozhatnak róla, de nincs olyan erős, szimpatikus, pozitív női karakter, akivel azonosulni tudnának. Az egyetlen lány, Teresa, megosztja a tisztás lakóit, érthető tehát, hogy a nézőket is. Elsőre nem is igazán szimpatikus. Ha őszinte akarok lenni, másodikra sem.  További "gondot jelenthet", hogy a filmben nem igazán jelenik meg a romantika, igazából egyáltalán nincs benne románc. Teresa és Thomas között ugyan van "valami", de konkrétum az első részből abszolút nem derül ki. Ezt talán sokan hiányolták. (Tegyük hozzá, hogy én kifejezetten örültem, hogy nem kell szerelmi nyavalygással tölteni az időt, hogy senki se száll fel a YA fantasy-k tipikus triciklijére, és egy lány sem sápítozik párhuzamosan 2 fickó után, de ez én vagyok, nem az átlagnéző, aki azért szereti, ha megmelengetik a szívét a "nagy érzelmek".)

Az egész sztoriban csak egyetlen dolgot furcsálltam... Ezek a srácok 3 évet éltek a világtól elzártan, hormonoktól terhelt, vad kamaszokként, és mikor megjelenik köztük az első lány, nem egészen úgy reagálnak, ahogy az várható... Legalábbis szerintem- Hacsak az agymosás, amin átestek, nem változtatta meg az alapvető reakcióikat is. James Dashner-nek pedig egyetlen kérdést tennék fel, ha valaha beszélhetnék vele... Emlékszik még arra, milyen volt örökké vágyódó (kanos) kamaszfiúnak lenni? Hát hol vannak ebből a vágyódó (kanos) kamaszfiúk? Hiszen megjelent egy lány! És egész csinoska.(Még akkor is, ha nekem nem tetszik. És nem, nem akarok belegondolni a történet lehetséges sötét, sőt, mi több homoerotikus aspektusába, mert 11-12 éves gyerekek is voltak odafenn, és a túlélés volt az elsődleges a nagyok számára is. Ugye? Ugye?)

7.5 pont

Paperboy 2012 - Az újságos fiú

A film, amiben Nicole Kidman - talán életében először - nem a hűvös végzet asszonya, hanem egy forró, tüzes nő, aki bár faék egyszerűségű, és olyannyira undorító, hogy jóérzésű ember bottal nem piszkálná meg, nemhogy szexuális fantáziába nem keverné bele, mégis... Mégis... Ott ez a hatalmas mégis. Nicole a filmben valóban gyönyörű, szakadt, olcsó, ócska, de gyönyörű, a maga hatvanas évek végi valójában. Érthető miért szeret bele olthatatlanul a Zac Efron játszotta újságos fiú.

Na de lássuk a történetet:
"Az Egyesült Államok déli része, 1969. Négy évvel korábban tisztázatlan körülmények között megölték egy kisvárosi seriffet. A gyilkossággal az aligátornyúzó Hillary Van Wettert (John Cusack) vádolták, aki most a börtönben várja halálos ítélete végrehajtását. A titokzatos és vonzó külsejű Charlotte Bless (Nicole Kidman) szenvedélyes levelezésbe kezd a férfival, és össze akar házasodni vele. Mivel Charlotte meg van győződve Van Wetter ártatlanságáról, kapóra jön neki, hogy a Miami Times két újságírója, a környékre való Ward Jansen (Matthew McConaughey) és Yardley Acheman (David Oyelowo) a városba érkeznek, hogy felderítsék az ügyet. Hármójukhoz csatlakozik Ward öccse, a főiskoláról kirúgott és most újságkihordóként dolgozó Jack (Zac Efron) is, és reménytelenül beleszeret Charlotte-ba." forrás: port.hu

Lee Daniels rendező és Peter Dexter forgatókönyvíró kihoztak ebből mindent, amit ki lehetett, és talán még olyan dolgokat is, amik mások számára elképzelhetetlenek voltak. Nem véletlenül lett Arany Pálma jelölt, és a Golden Globe-nál sem tévedésből volt esélyes Miss Kidman aka. Mrs. Urban. Végül egyik díjat sem zsebelhették be, de nincs miért szégyenkezniük, a film ettől még remekül sikerült. Pont annyira undorító, amennyire finom és szépelgő a róla szóló leírás, mely a zabolázatlan ribancot titokzatosként és vonzó külsejűként aposztrofálja, a közveszélyes őrült Hillary-t pedig majdhogynem ártatlannak mutatja be.

Ha elfogadjuk, hogy vannak feel-good filmek, melyeknek csak és kizárólag az a célja, hogy a néző az atmoszférába helyezkedve átvegyen a hangulatából, és igazán jól érezze magát, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy feel-bad, very, very, very bad film...  Az első kockától az utolsóig rettentően nyomasztó, és sajnos snittről snittre képes fokozni, egyre mélyebbre kúszva az ember tudatában, illetve tudatalattijában. Ha jelzőket kellene sorolnom, a kegyetlen, fájdalmas, gusztustalan, undorító, félelmetes, elképesztő, na és persze a korábban már említett nyomasztó jutna elsőként eszembe. Egyszerűen maga a miliő, az ábrázolt közeg, a vászonra vitt karakterek, a végtelenül dekadens szereplők, és a dekadens korszak, olyan töményen kerülnek elénk, nézők elé, hogy borzasztó nehéz a látottakat befogadni. A film a legmesszebb menőkig realista, és ez a realizmus bizony húsba vágó. A néző akarva-akaratlanul együtt szenved Ward James-szel, együtt rajong Jack James-szel, és vannak olyan pillanatok, amikor még Hillary-től sem a hideg rázza, hanem képes vele azonosulni.

Nagyívű cselekményt, ezerfelé vezető szálakat, és komolyabb bonyodalmat ne várjon senki, mert akkor csalódni fog, a Paperboy erőssége a tűpontos korszak- valamint jellemábrázolás, és az önmagukban is rendkívül erős, valós karakterek, akik közül akár 2 elvinné a hátán filmet, de ebbe a történetbe valami csoda folytán mégis több jutott. A színészeket csak dicsérni tudom, Nicole olyan lazán adja az egyszerű, egybites lecsúszott nőcskét, amilyen lazának még életemben nem láttam. John Cusack-nak szerintem teljesen elment az esze a forgatás alatt, mert amit Hillary-ként nyújt, attól végig borsódzott a hátam. A sors furcsa fintora, hogy pont a "főhős" - ez persze viszonyítás kérdése - a címadó újságos fiú lett a leghaloványabb, Zac Efron a hatalmas égszínkék szemeivel ártatlanul pillog a szőke boszorkányra, ő maga a született tisztaság, az egyetlen, akinek talán nincs is helye ebben a mocsokban tapicskoló történetben, ebben a mocsokba süllyedő világban.

Aki valami könnyedre, vagy valami izgalmas krimire vágyik, semmiképpen ne nézze meg a Paperboy-t, mert sose kapja vissza az elvesztegetett időt. De aki képes elfogadni, hogy az utolsó harmadban az egyébként is lassú, döcögős cselekmény szinte teljesen megáll, és onnantól csak azt kapjuk - amit, aki kíváncsi a 60-as évek Amerikájának lassú kivérzésére, az ezt a filmet ne hagyja ki.

8 pont

The Philosophers/After the Dark 2013

Egy nemzetközi iskolában, Jakartában, az érettségi előtti utolsó filozófiaórán egy fiatal tanár úgy dönt, még egy utolsó kihívással szembesíti a diákjait. A húszfős csoportnak szituációs játékot kell játszania, azt kell eldönteniük, melyik 10 társuk menekülhet meg a bekövetkező nukleáris katasztrófa után, és kik népesíthetik be a bunkerból történő szabadulásuk után a földet.

Ennyi lenne a rövid tartalom. A filmre egyébként Bonnie Wright és James D'Arcy miatt figyeltem fel, és a meglepően izgalmas tartalom miatt akartam mindenképpen megnézni. Hát, ekkora pofont sem kívánok senkinek, amekkorát a blokkokra osztott történet 3. etapja adott. Nemhogy a fal adta a másikat, átvittem a falat, majd a keleti határt, és kikötöttem Csernobilban.

Az alapötlet kiváló, adott 20 intelligens gyerek, akiktől komoly viták, brilliáns érvelések várhatók, egy doboz, melyből mindenki kihúzza, kicsoda valójában (építészmérnök, vagy éppen meleg borszakértő), és máris csillog a néző szeme, hiszen végre a helyére kerülnek a dolgok, mindenki felismerheti a valós értékét a társadalomban. Azt az értéket, amit immáron nem termelt GDP-ben, hanem egymásra rakott kövekben - bizony, kétkezi munkában -  mérnek.

A 1.5 órás filmet 3 blokkra osztották, 3 szálon indulnak el a fiatalok, melyből - nem nagy meglepetés - 2 kísérletük csúfos kudarccal végződik. Az elsőben bár a legjobbakat választják maguk közül, s bár túlélik a nukleáris telet, de Petra emocionális alapokon meghozott döntése miatt végül mindenki meghal. A második körben szintén Petra hülyesége miatt buknak el. Ezek után pedig, mikor a lány arra kéri a társait, hogy adják a kezébe a döntés jogát, és engedjék, hogy vezesse őket, egyszerűen lemondanak a harmadik menetről, és tétlenül nézik, ahogy ez a lófejű Steven Seagal epigon ismételten csak emocionális alapokon dönt életről és halálról. A harmadik gondolatkísérlet komoly trauma nézőnek és színészeknek egyaránt, és totálisan agyoncsapja a film kezdetben érdekesnek tűnő problémafelvetéseit.

A nagy csavar a történet végén olyannyira szánalmas, hogy a bőrt szerettem volna levakarni az arcomról, amikor rájöttem, hogy a botsáska újabb szerelmi drámája miatt jutottunk idáig. Az álom és a valóság már rég egymásba folyt, és mikor eldörrent az az utolsó lövés, csak reménykedni tudtam, hogy igazi volt, és a szőke szörnyeteg kapta az arcába. A várt filozófia, érvelés, vérre menő viták helyett egy szerelmi csalódástól morózus, vágyakozással és haraggal átitatott, végletekig manipulált bosszújátékot láthattunk, ami egyrészt unalmas volt, másrészt legalább ennyire szánalmas is.

Hogy a főszereplőkről is ejtsek pár szót: Sophia Lowe filmlistája imdb-n görgetve indokolatlanul hosszú, főleg akkor, ha ebből az alakításából indulunk ki. Tökéletes antitalentum, aki olyan rezignáltan üli/állja/lépkedi végig ezt a másfél órát, hogy őszintén hiányolni kezdtem Kristen Stewart-ot. Bonnie Wright benne volt ugyan a filmben, de hogy minek, azt nem sikerült megállapítanom. Az 1.91 m magas James D'Arcy pedig magas volt, jóképű, és ... Nos ennyi. Bár az ő játéka vitte a hátán az egész filmet, mert abból a kalap szarból, amit karakterül kapott, tényleg a legtöbbet hozta ki, szomorú a forgatókönyvíróra nézve, hogy ez volt a legtöbb, amit kihozhatott.

Nem véletlen tehát, hogy az eredetileg a The philosophers címen futó film végül After the Dark címen bukott hatalmasat.

4 pont, de kizárólag az alapötlet és James D'Arcy miatt.

Circle of friends - Halálos egybeesés/Baráti kör/Gyilkos a nyomodban 2006

Három magyar címmel is betámadták ezt a filmet, azt hihették, hogy a Gyilkos a nyomodban majd jobban eladja, mint a Baráti kör. Pedig véleményem szerint sokkal izgalmasabb, és sokkal több titkot rejtene az eredeti cím.

A történet nem nagy durranás, de a csodálatos Julie Benz mindenkit mindenért kárpótol

A négy barátnő egy újabb temetésen találkozik. Egykori osztálytársuk állítólag öngyilkos lett, ám a nőknek feltűnik, hogy milyen sok osztálytársuk halt már meg. Maggie (Julie Benz), Susan (Venus Terzo), Joan (Paula Costain) és Emily (Adrianne Richards) rájönnek, hogy már rájuk is vadásznak. A megoldás kulcsa egy fotó. Szinte mindenki halott, aki szerepel a képen. A kérdés már csak az, ki készítette a fényképet?

A leírás teljesen félrevezető, nem a 4 barátnő kezdi gyanítani a dolgokat, hanem csak Maggie... De egyebekkel nem akarok spoilerezni. 
Könnyed esti krimi, szép szerelmi szállal, és mérsékelt izgalommal, melyben ízléses, romantikus egymásra találást élvezhet, aki véletlenül belefut a tévében.

Hosszabban nem érdemes írni róla, annyi újdonságot nem nyújt. Julie-t pedig hiába dicsérném, nem mindenki értene egyet velem. Sajnos. Pedig Julie egy tiszta arcú, csodaszép színésznő, aki egyszerre bájos és természetes, valamint dögös.

Alapvetően tetszett a film, még úgy is, hogy nem estem hanyatt tőle.

7/10

Segítség, gyereket várok! - Baby on board 2009

A film, ahol kiszerettem Heather Graham-ből. Jerry O'Connell-t pedig az első lámpavasra tudnám felhúzni, a rendezővel együtt.

Az altesti poénok, a végletekig karikírozott szereplők, a semmiről sem szóló történet... Ez a film fenn van a legrosszabb vígjátékok ever toplistán nálam.
Még kritizálni se tudom, annyira gyenge.

Egy rendkívül sikeres házaspár élete fenekestül felfordul, amikor a feleség rádöbben, hogy babát vár. A férj lebukik egy másik nővel, és a házastársak között megkezdődik a háború. A főbb szerepekben olyan színészeket láthat, mint az elbűvölő Heather Graham, a sármos Jerry O'Connell, a Szex és New York Aidanje, John Corbett és a szexi Lara Flynn Boyle.

A 4 körüli imdb átlag indokolatlan.

-10/-10

So undercover 2012

Molly Morris egy fiatal lány, aki a megkeseredett, volt zsaru apja mellett dolgozik, mint magánnyomozó. A kemény és fiús lányt megkeresi az FBI, hogy fedett ügynökként épüljön be egy főiskolai lánykollégiumba, és bújjon egy kifinomult, igényes főiskolás lány bőrébe, hogy megvédje az egykori gengszter lányát. A listán több gyanús személy van, és Molly - akire rátalál a szerelem is - rájön, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát, önmagát is beleértve.

Aki azt hiszi, hogy egy újabb "Miley Cyrus-gyöngyszemmel" van dolga (lásd LOL) téved. A film inkább az elviselhetőbb Miley Cyrus-t mutatja meg (lásd még Az utolsó dal), a lány néhol pedig színészi kvalitásokat is villant. Én is meglepődtem. 

A történet mintha a Beépített szépségbe oltott Dr. Szöszi (jelen esetben Dr. Vörös) lenne, a Kappa-ház minden sztereotípiát felvonultat, amit egy átlagos európai gondol a lányszövetségekről. Az akció halovány, de Miley tapló kemény csajként és tüncimünci főiskolásként is meglepően hiteles. A szerelmi szál semmilyen, a poénok laposak, egy-két jelenettől eltekintve mehetett volna az egész a Disney csatornán. 

Miért néztem meg mégis? Mert a LOL után felüdülés volt színészkedni látni Cyrus-t, mert a LOL után felüdülés volt látni egy pár évvel idősebb és kicsit "normálisabb" generációt. Mert felüdülés volt látni Kelly Osbourne-t. 

6.5/10

Bár bevallom röhej, hogy a plázacuncik gyülekezetét már NORMÁLISABB generációnak tekintem... 

Amélia - Kalandok szárnyán - Amelia 2009

Ez a film is komoly hátránnyal indult nálam, mivel Hilary Swank sem tartozik a kedvenceim közé, sőt kimondottan irritál a játéka (ne kérdezzétek miért), és Amelia Earhart sem épp szimpatikus (sosem volt az). Kettejük bizarr találkozása pedig az egyik legunalmasabb film, amit életemben láttam.

Ugyanis úgy tesz, mintha nem szólna semmiről. A repülések nem izgalmasak, nem szépek, Amelia házasságtörése nem megbotránkoztató, nem felháborító, a média számára eszközzé válása nem elég egyértelmű, a konfliktusok liliomszínű függönyön át tekinthetőek csak meg, gondosan körbeparfümözve.
Történik itt sok minden, ami egyébként, ha ki lenne bontva rendesen, sokkal érdekesebb lenne, mint hogy melyik birkapásztorral fogott kezett ez a röpködő feminista, de a rettentően hosszú 111 perc játékidő ellenére sincs idő semminek a kibontására. Mindenbe csak belekap a rendező (ahogy a forgatókönyvíró is ezt tette) egy kis szerelem, egy kis szakmai féltékenység, egy kis házasság, egy kis ez, egy kis az. Olyan érzésem van, mintha egy rettentően béna kezdő cukrászt néznék, hogyan rontja el a süteményt. "Áhh tegyük bele ezt is, ártani nem árthat" felkiáltással kerülnek jelenetek, események a filmbe, iszonyú lassan haladunk, szinte már úgy érezzük, hogy semmi sem történik, miközben pár perc alatt túlrobogtunk a cselekmény háromnegyedén, csak azért, hogy az utolsó bő fél óra arról szólhasson, hogy Hilary Swank cserepes ajkakkal és könnyes szemekkel ül a repülőben, miközben az elvonási tünetekkel küzdő 80 kilós idióta remeg az utastérben/raktérben. Rendkívül izgalmas. Rendkívül érdekfeszítő.

Pedig a leírás egészen jókat ígért:

A kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank felejthetetlen alakítást nyújt Amelia Earhart, a legendás amerikai pilótanő szerepében. Filmbeli partnere Richard Gere, a karizmatikus üzletembert és ellenállhatatlan férjet, George Putnamet kelti életre. Kettejük kapcsolata szerelmen és kitartáson alapult, és sem Amelia mindent felülmúló, a repülés iránti szenvedélye, sem Gene Vidalhoz fűződő viszonya nem tudta tönkretenni - egészen a nő rejtélyes eltűnéséig. Lebilincselő dráma, vérpezsdítő romantika, izgalmas kalandok: az Amelia magával ragadja a képzeletet, és csodás érzés vele szárnyalni.

Szóval én vártam a lebilincselő drámát, de mivel tudtam, hogy a végén el fog tűnni, mégiscsak Earhart-ról van szó, nagy meglepetés nem ért. Vártam a vérpezsdítő romantikát, de ahogy Ewan McGregor fogdosta az aszott kóró Swank hátát a liftben, az minden volt, csak romantikus nem. Bár lehet, hogy erotikusnak szánták. Nos annak se sikerült. Amelia nem hogy a képzeletem nem ragadta meg, de semmilyen érzékszervem nem kötötte le annyira, hogy ne kezdjek közben kismillió más dologgal foglalkozni. Ne keressek ÉRTELMES programot estére, stb. Szinte végig szenvedtem az unalomtól, és azt éreztem, kicsit a színészek is szenvednek. Mert persze, fontos, hogy valami művészi legyen, meg szép, meg jajj de elegáns, meg jajj, de finom, de néha talán hasznosabb lenne félretenni a pasztellszíneket, odacsapni az igazságot az asztalra... Nyersen, ridegen. Amelia egy nyers, de erős nő volt, akiben (ha ennyire vonzódott a repüléshez) buzgott a szenvedély. Hol van ez ebben a filmben? Sehol.

Amelia enervált, Richard Gere beletörődő unott kihasznált bolond. Senkit se lehet megkedvelni, mert mindenki annyira élettelen, annyira valószerűtlen. Sőt, ha mondhatok ilyet, most ennek a filmnek a megtekintése után még kevésbé szimpatikus Earhart, mint eddig volt. Mi értelme ilyen filmet gyártani? Ha Mira Nair elsőfilmes lenne, megérteném, hogy nem megy neki, hiszen most tanulja a szakmát. De nem az! Így csak az a kérdés merül fel bennem, hogy mi történt vele az elmúlt évek alatt?

A forgatókönyvön ketten is dolgoztak. Röhej. Az esküvő monszun idején forgatókönyv-írója ilyet álmából felébresztve öt perc alatt írt volna. Talán jobbat is.

3.5/10

A bosszú jogán - Seeking justice 2011

A lelkes angoltanár, Will Gerard boldogan él zenész feleségével, Laurával. Nyugodt családi életüket koncertek, kerti sütögetések töltik ki, és Will kedvenc hobbija, sakkpartik főnökével, az iskolaigazgatóval. Egy éjjel azonban borzalmas dolog történik: a próbáról hazafelé tartó Laurát brutálisan megerőszakolják. Miközben Will a kórházban feldúltan várja az orvost, hogy beszámoljon felesége állapotáról, egy jól öltözött ember szólítja meg, és felajánlja neki az azonnali igazságszolgáltatás lehetőségét. Az összezavarodott Will elfogadja az ajánlatot, nem is sejtve, hogy ezzel egy önbíráskodó földalatti szervezet hálójába kerül. Ijesztő és veszélyes játszma veszi kezdetét.

Nicholas Cage az elmúlt 10 éve legjobb alakítását nyújtja, bár most is hozza azt a megszokott, búvalbélelt, alapvetően élettelen karaktert, de feltölti némi szerelemmel, és egy jó adag haraggal és rettegéssel is. A film végére szinte már embernek tűnik. Lassan talán visszatalál magához, vagy a rendezők növekvő bizalmát hálálja meg? Nem tudom, de mindenképpen örülök a pozitív változásnak. Az Ál/Arc Cage-ét szeretném újra vásznon látni!

January Jones gyönyörű, és bár sokkal fiatalabbnak tűnik Cage-nél (14 évnél többnek látszik az, ami őket elválasztja) mégis meglepően jól működtek együtt. Volt köztük valami kellemes melegség, valami biztonságot sugárzó harmónia. Izzás nem, de egy ilyen témájú filmbe nem is illett volna. Egy erőszak köré épített cselekményben teljesen abnormális lenne, ha vad szenvedélyeket ábrázolnának.

Nagy fájdalmam, hogy Jennifer Carpenter szinte csak dekoráció a filmben, nem hagyták kibontakozni.
Ennél már csak az nagyobb, hogy a történetben rejlő lehetőségeket se hagyták filmmé forrni. Az alapötlet ugyanis zseniális, egy ilyen szituációban mindenki vért kívánna, az önbíráskodó csoport léte pedig szükségszerű velejárója lehet egy züllött társadalomnak. Elég csak olvasni a büntetőtárgyalásokról írott online tudósítások kommentjeit. Hozzászólók százai követelik a halálbüntetés visszaállítását, vagy legalább azt, hogy a majdani cellatársak elintézzék "azt a szemetet". A népharag ereje mindenkire lesújtana. Lehet tagadni, vagy lehet szépíteni, de egy ilyen "igény" igenis van a társadalomban, amikor nem tudnak beletörődni a jogerős ítéletbe, vagy lassúnak találják az igazságszolgáltatást, akkor a saját kezükbe vennék a dolgokat. Normális társadalmakban normális emberek természetesen nem teszik ezt. De ebben a torzult jelenben, ebben az iszonyatos értékválságban, amikor a bűnözés úgy terjed mint a pestis, az elkeseredett emberek sok mindenre képesek. Akár az önbíráskodásra is.

Az éhes nyúl ugrik. Simon beszervez mindenkit, akit csak tud. Aztán kezd túllőni a célon. Az eredeti terv, hogy csak valóban súlyos bűnökért fizessenek meg, dugába dől, mert mindenkit el kell takarítani az útból, aki lebuktathatná őket. Egy napon megcsörren Will Gerard telefonja, kérnek tőle egy szívességet, ő viszont nem akar részt venni ebben a borzalomban. Innentől kellene igazán izgalmassá válnia a történetnek, Will menekülni kényszerül a rendőrség elől, jó kis üldözés kerekedhetne ki, mégis itt fullad unalomba minden.

A végkifejlet sablonos, ötlettelen, a nagy wow a végén (annak tudatában, hogy ebben tényleg mindenki benne van) nem igazán csattan. Ennél feszítettebbre is lehetett volna venni, ha Roger Donaldson rendező kicsit jobban összefogja a szálakat. Guy Pearce viszont menti a menthetőt, ezt még el kell mondanom.

6/10

Csipkerózsika - Sleeping Beauty 1959

A Grimm-testvérek meséjének főhőse a szépséges Auróra hercegnő, akit születésekor átokkal sújt egy gonosz boszorkány: az átok szerint mielőtt nagykorú lesz a lány, egy mérgezett tű szúrása végez majd vele! A mit sem sejtő hercegnő sorsát apja három jószívű tündérre bízza, akik mindent elkövetnek, hogy ne teljesedjék be az átok, de hiába. A végzetet elkerülni még ők sem tudják, csupán enyhíteni a gonosz boszorkány átkának hatását: amikor Auróra megszúrja magát, nem hal meg, csak hosszú álomba szenderül, amelyből csak egy herceg szerelmes csókja ébresztheti fel!

Szeretnivalóan balfék tündérek, csúnya gonosz, csodaszép hercegnő, és egy dallal szerelembe eső herceg, aki ezután a töviserdőn is képes átkelni a szerelméért? Hamisítatlan Disney mese, mely bár kissé kiforgatja az eredeti Grimm-történetet, de sebaj. A szépség, a báj, és a gyermekkor oltárán az feláldozható.

8/10

Hamupipőke 2 - Cinderella II: Dreams come true 2002

A boldogságtól ragyogó pár, Hamupipőke és a herceg hazatérnek nászútjukról palotájukba, ahol az egykoron lencsét válogató, mostoha körülmények között élő lánynak szokatlan szerepbe kell beletanulnia. El kell sajátítania minden csínját-bínját annak, hogyan viselkedik egy hercegnői fenség. A tündér dadus és a folyton rosszalkodó egérsereg hathatós segítsége mellett Hamupipőke rájön, egyetlen módja van megfelelni az elvárásoknak, mégpedig az, ha nem akar más lenni, mint amilyen.
A varázslatos mesében az álmok ismét valóra válnak...

Kiüresedett, ötlettelen, felesleges folytatás, amiben ugyan Hamupipőke kiáll magáért, és Jacques is rájön mennyivel jobb egérnek lenni, mégsem érte meg a befektetett időt és energiát.

Az egerek és a cicák (különösen Lucifer) dögönyöznivalóak, Hamupipőke pedig most is nagyon szép, bár kissé újrafazonírozták.

Anastasia jó útra tér, az öreg király habókos, mint mindig... A többiek pedig... Egyáltalán nem érdekesek.

4.5/10

Hamupipőke - Cinderella 1950

A szorgos és csodaszép Hamupipőke jobb életről és romantikus kalandokról álmodozik, de szegényke sajnos ki van szolgáltatva gonosz mostohaanyja és két irigy mostohatestvére kénye-kedvének. Három huncut kisegér és a Jótündér varázslata segítségével azonban Hamupipőke eljut a bálba, ahol találkozik álmai hercegével. A varázsige éjfélkor elveszti hatását, ezért Hamupipőkének sebtében el kell hagynia a kastélyt, hogy ki ne derüljön az igazság. Ám a nagy sietségben maga mögött hagyja egyik üvegcipőjét...

Bájos és szeretnivaló mese, melyben a főhősnő az 50-es évek nőideáljának minden tulajdonságával bír, imádja a házimunkát, képes alárendeltségben élni, és a férfitől a megváltást várja. Emellett bájos, kedves, szereti az állatokat, és képes ellátni egy nagyobb családot.

A herceg jóképű és kedves, jelleme azonban szinte egyáltalán nincs. Tipikus Disney -sablon, akiről bármelyik kislány álmodozhat, hogy felnőve hasonlót talál. Az 5 éves lányomnak én is ilyen férfit mutatnék, akiben egy csipetnyi veszély sincs. Bár 10 körül már kiábrándító lehet a valóság.

A kisállatok tündériek, gyönyörűre vannak rajzolva, a zene kellemes, a negatív karakterek is csak a mindennapi mocskosságokat követik el, olyan bűnöket,  amiknél egy átlagos öt éves több rosszat fog kapni egy átlagos óvodában.

A jótündér aranyos és esetlen. Az egereket imádtam. Czák-czák!

9/10

On the Road - Úton 2012

Közvetlenül apja halála után Sal Paradise, egy feltörekvő New York-i író találkozik Dean Moriarty-val, egy lehengerlő stílusú, elbűvölő ex-szélhámossal, akinek a rendkívül felszabadult és egyben rendkívül vonzó Marylou a felesége. Arra ítéltetve, hogy ne beszűkült életet éljenek, a két barát megszakítja minden addigi kapcsolatát és útra kel Marylou-val. Éhezve a szabadságra, a három fiatal elindul, keresvén a világot, új találkozásokat és önmagukat.

Kicsit olyan ez a film, mint a Harry Potterben a Szükség Szobájának inverze, az akkor jelenik meg, ha valakinek kell valami, ez a film meg jött, ha kell, ha nem. Pedig nem kellett. Ilyen feldolgozásban nagyon nem.

Van az a bizonyos könyv, meg az a bizonyos szerző... Nem, nem a Twilight-ra gondolok, bár az is púp az emberiség hátán, és elgennyesedett pattanás a széppróza ülepén... Van az a bizonyos korszak... Nem, nem a felvilágosodás.  Sőt, nem is a vámpírkultusz másodvirágzása... Van az a bizonyos életérzés... Amiből SEMMIT se fogunk megérteni, ha ránézünk Kristen Stewart üres, élettelen, unott, flegma arcára. Az a nő egy katasztrófa, egy szégyen, egy elképesztően tehetségtelen, mégis félhalottra futtatott ló, aki mint mindig, most is teljesen szürreálisan erőlködve igyekszik utolérni a körülötte játszó színészeket. A száját továbbra is képtelen csukva tartani, ez biztos valami olyan elsajátíthatatlan skill, amit mások  életeken át tanulnak, de neki ez az első leszületése, így nem is okolhatjuk érte. Kárhozott, halott tekintete, amiben drog és alkohol visszfénye csillog, minden, csak nem egy sweet sixteen lány szeme. A filmet az unalmassága, tartalom nélkülisége és a halovány főhősök mellett ez a liba buktatja meg csúfosan. Minden egyes jelenetben vért izzad, de a legborzalmasabb az édeshármas, amiben Miss Szakadt merő görcsben vonaglik két szeretője között, és igyekszik élvezetet hazudni nekünk nézőknek, és saját magának. Botrányos.

Garrett Hedlund Dean Moriarty-ja erőtlen, egydimenziós, semmi lehengerlő nincs benne. Egy piti drogos tolvaj, aki olyanokat balhézik az asszonyával, hogy kimennek a rendőrök is. Tipikus lecsúszott, szánni való figura, nem az a magával ragadó karakter, akinek Kerouac szánta eredetileg. Nem az a Moriarty, akiről ő írt. Sam Riley Sal Paradise-ként tévelygő, érthetetlen. Abszolút nem szerethető.

A filmben pedig nem történik semmi, búzamezők, pusztaságok, esőben ázó zöld bokrok váltják egymást, mindent aranyra, narancsra és szépiára fest a nap. Okker és dinnyesárga túltengésben haldoklik a néző már 40 perc után. Esemény pedig nincs, csak felszínes, üres, italba és kábszerbe fulladó nihil. Kirsten Dunst hiába tesz meg mindent, hiába igyekszik hamvasan bájos lenni, korban és tehetségben is kilóg a főhősök sorából. Érett színésznő, akihez talán csak a Carlo Marx-ot játszó Tom Sturridge ér fel. Viggo Mortensen zseniális, mint mindig. Alice Braga egyetlen másodperc alatt Kristen S. fölé kerekedik, és lemossa a vászonról.

Santaolalla, a zeneszerző kihozta magából a maximumot, Jose Rivera forgatókönyvírónak lenne mit tanulnia, Walter Salles rendező pedig láthatóan műanyag késsel esett neki a mamutfenyőnek, bár dicséretére legyen mondva, böcsülettel dolgozott rajta, csak hát a végeredmény az olyan szar lett, amilyet már rég láttam.

 Hogy miért néztem végig? A könyv iránti rajongásból és tiszteletből, és mert talán valami mégis volt ebben a feldolgozásban is. A drogban fürdő felszín mögé képes voltam értelmet és érzéseket látni. Láttam a könyvet, és szerettem a zenét. Bár a 2 óra 20 percet indokolatlannak tartom, ennyi ideig ugyanis csak a legelvakultabbak figyelmét köti le, mégis azt mondom, egyszer érdemes végigülni. Sosem lesz az, aminek szánták, kult. Sosem lesz korrajz, se könyvadaptáció, de talán ízelítőnek jó. Egy falat paradicsomos bazsalikomos (bár kissé égett) bruschetta, ami után egyes gourmandoknak lesz kedve megkóstolni a könyvet is.

4.5/10

Kemény dió - Jawbreaker 1999

A Reagan középiskola három legnépszerűbb tanulója, Courtney, Marcie és Julie elhatározzák, hogy megviccelik Lizt születésnapja alkalmából. Eljátsszák, hogy elrabolják, és jól ráijesztenek Lizre. Megkötözik a lányt, bekötik a száját és bedobják egy kocsi csomagtartójába. A tréfa azonban tragikusan sül el: Liz megfullad. A három emberrabló közül csupán a hidegfejű Courtney nem esik kétségbe: rábeszéli társait, hogy rejtsék el a hullát és felejtsék el az egészet. Amikor azonban egy negyedik társuk tudomást szerez a lányok tettéről, újra fordul a kocka.

Rose McGowan a temérdek plasztika előtt, irreálisan nagy és kidolgozatlan popsival. Julie Benz hamvasan, fiatalon, gyönyörűen mint a Buffy első évadában. Rebecca Gayheart-nak jót tett a film óta eltelt idő, bár csinos fiatalon sem volt, de most, jó pár évvel később karakteresebb és vonzóbb. Judy Greer kikupálva is kopott, semmilyen, emellett különösebben nem is tehetséges, nem véletlenül maradt a TV-filmek/sorozatok szintjén. Rose magához képest alulteljesít, hiteltelen a főgonosz szerepében, a béna játéka teljesen kivégzi a már egyébként is majdnem döglött filmet. Az, hogy a gyilkos trió tagjai még messziről sötétben sem tűnnek 17 éveseknek, már megszokott a hasonló filmekben. Hogy a karakterek egyben önmaguk paródiái, az lehetne akár szándékos is, de a drámai elemek és a jó útra térő szereplők miatt mégse tűnik tudatosnak ez az ábrázolás.

Az élénk színek, és az alapvetően szemet kínzó vágások a korai Tarantino olcsó, kínai piacos másolatának tűnnek, a filmzene klisés, tanulság nincs. Hogy ezek a nők lennének az iskola legnépszerűbbjei? Tragikus. Hogy a rendőrség (még ha az egész szürreális álomnak is tűnik, nem filmnek) ilyen könnyen megvezethető? Szánalmas. Hogy valóban léteznek ilyen klikkek, és a mai napig keserítik egyes "alul levők" életét? Ijesztő.

De maga a film rémesen rossz, Darren Stein mellélőtt ezzel se a nem komédia, se nem dráma, se hús se hal alkotással. A romantikus szál esetleges, Amy Heckerling utánzása pedig hamvába holt ötlet.

Igazi trashmovie, amit szívem szerint csak trash-skálán értékelnék, mégis megpróbálok valahol 0 és 10 között mondani egy számot, ami kifejezi, mennyire elborzadtam, mikor újranéztem. A szinkron pedig (nem tudok rá szebb kifejezést) telibefossa ezt a szarkupacot. Zach -Zák Dane- Dán, csak hogy pár szépséget soroljak. Frenetikus.

1.5/10 (kizárólag a rossz megbűnhődése miatt)

Halálra szóló barátság - New Best Friend 2002

Alicia, a szerény ösztöndíjas lány egy szociológiai kutatómunka kapcsán megismeri Hadley-t, aki gyönyörű, mesésen gazdag és hihetetlenül népszerű. Új barátnője bevezeti Aliciát az elit klikk világába, aki úgy tűnik gyorsan beletanul a felső tízezer életvitelébe. Az új barátnő hamar a társaság központi figurája lesz, és minden tökéletesnek tűnik, talán túl tökéletesnek is.

A fentebbi leírásnak semmi köze a történethez, talán az egyetlen igaz gondolat Hadley szépsége és gazdagsága, meg a szociológiai kutatás. Minden más teljesen másként történik.

Mia Kirshner remekül alakítja a manipulatív, törekvő, közben a végletekig züllő fiatalt, sokáig nem is lehet biztosan tudni, hogy mindez a terv része-e, vagy csak járulékos veszteség, hogy a tisztességét is feláldozza.

Meredith Monroe is jól hozza a leheletvékony, kőgazdag, szívtelen szukát, aki, ha a lelke mélyére pillantunk, nem is annyira szívtelen.

Dominique Swain ezt a filmet is a testével akarja eladni, bár lassan megérthetné, hogy a kislányos bája már rég oda, és felnőttként kigyúrva, derék és mellek nélkül kevéssé vonzó, bár az arca még mindig szép. A biszexuális dögöt pedig legalább olyan jól játssza, mint anno a kis manipulatív Lolitát.

A cselekmény erősen hajaz a Kegyetlen játékokra, még erősebben érezhető rajta, hogy Egyedülálló nő megosztaná, de van benne egy pici Spinédzserek, és A csaj nem jár egyedül is. Leszámítva a humort. Mert ebben egyetlen poén sincs. Kőkemény züllésfilmmel van dolgunk, amit drámának akarnak eladni, de thriller címszó alatt. Érdekes koncepció. Legalább annyira zavaros, amennyire az a Colby Főiskola hallgatóinak élete. Egyik főszereplő lány se szimpatikus igazán, nincs köztük példakép, jellemfejlődést se mutatnak 1.5 óra alatt... A fiúk csak gondolatok nélküli, üres párzóeszközök, akiket ezek a lányok csak használnak. Hátborzongató korrajz a 2000-es évek elejéről, és az azóta eltelt 12 évről.

Feloldást, enyhülést hiába várunk. Az igazságszolgáltatás malmai őrölnek, de ez vajon elégtétel egy emberéletért?

7/10

Miss Senki - Miss Nobody 2010

Merítsünk egyet a ZS-kategória felső harmadából, ami csak azért felső harmad, mert a készítők ezt teljesen komolyan gondolták, amíg szerintem viccnek is pocsék.

Sarah Jane McKinney (Leslie Bibb - A gondozoo, A Vasember 1-2.) évek óta titkárnőként dolgozik egy nagy gyógyszergyárban, de az előléptetése útjában ott áll nagy utálatnak örvendő főnöke, Milo Beeber (Brandon Routh - Superman visszatér). Amikor az zaklatni próbálja, Sarah ki akar térni előle, de közben véletlenül meg is öli. Azonban nemcsak hogy megússza a gyilkosságot, de még meg is kapja a megüresedett pozíciót. És ha egy üzlet egyszer beindul.. Sarah felettesei ötletesebbnél ötletesebb gyilkosságok áldozataként harapnak szép sorban fűbe, miközben a lány lassan, de biztosan halad felfelé a ranglétrán. Ekkor azonban egy nyomozó, Bill Malloy (Adam Goldberg - Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt) kezd vizsgálódni a munkahelyen sokasodó hullák ügyében. Vajon Sarah minden nyomot eltűntetett? És vajon, hogyan befolyásolja az eseményeket, ha Sarah belezúg a zsaruba, aki akár rács mögé is juttathatja?

Annyira egyértelműen másolják más filmek képi világát (pl. Amelie csodálatos élete), annyira próbálnak máshol már bevált nevekre, gegekre építeni (Ketchum, Grabovski), hogy az izzadtság nem csak bűzlik, hanem csorog a filmből.
Leslie Bibb legalább olyan borzalmas színésznő, amennyire röhejes és szánalmas a karakter, akit játszani kényszerül. Semmi nőiesség, semmi báj nem szorult belé, de még ezt se lovagolja meg jól.

Elvileg vígjáték, de nemhogy nem nevettem, el se mosolyodtam. Bosszantó, unalmas, ötlettelen film, pocsék forgatókönyvvel. A zene idegesítő, a csattanónak szánt fordulat szintén lapos.

3.5/10

Szerelmünk lapjai - The Notebook 2004

A történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adnak el nekem.

http://handson.provocateuse.com/images/photos/ryan_gosling_01.jpg

Allie és Noah tizenévesek voltak, amikor találkoztak, az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Kibontakozó szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, a szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket, melynek fontos jelentősége van számára, egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek.

Tehát a történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adtak el nekem. És az a két szeretkezés, aminél pontosan értettem miért szeretik a nők inkább a romantikus filmeket, és nem a pornót. Általában sokkal motiválóbb, érdekesebb, ha egy szex előtt felépítenek valamit, kialakul egyfajta kapcsolat, látjuk az izzást, nem csak megérkezik a vízvezeték-szerelő, aztán uccu neki, hadd szóljon. Szerintem az átlag nőknek így kéne pornót forgatni. Kerekíteni elé legalább 20-30 perc ismerkedést, kapcsolatot, egy csipetnyi romantikát, aztán végülis kiköthetnénk ugyanott, ahol az a másik műfaj zárja sorait. Persze nyilván van, aki beindul Catherine M. szexuális életére, de mások azért főként a szürke 50 árnyalatát olvassák. Azok, akiknek hiányzik az életéből, a világából valami álom, amit persze igazinak hisznek; azok, akik a bántóan színes mesék után fakónak látják a valóságot, és képtelenek azt elviselni.

Na ezek az emberek a legnagyobb fogyasztói a romantikus filmeknek, (és bár a szürkét rettentően rossz könyvnek tartom, és abszolút nem mozgatott meg, a romantikus filmeket én magam is szeretem) és nincs ezzel baj. Ha egy romantikus film korrekten van összerakva, vannak szimpatikus szereplők, akiket a néző megkedvelhet, van egy lány, akivel a nő azonosulni tud, akinek őszintén drukkol, van egy fiú, akibe azonnal beleszeret, mert annyira titokzatos, erős, jóképű, ügyes, okos, akármilyen... Akkor rendben is vagyunk. Ha emellé még van egy kerek, egész, lezárt történet, és koherens történetvezetés, akkor már lassan 5-6 pontnál járunk a 10-ből, ha osztályozni kell. Ha jók a színészek, szépen fényképezett, nem giccses, és még a zene is jó, akkor akár 8-9-es magasságokba is emelkedhetünk. A dráma és a humor révén pedig akár a 10-est is elérheti a film.

Nézzünk egy check-listát arról, mi is van meg a Szerelmünk lapjaiban.

Korrekten összerakott, ez tény. Remek, keretes szerkezetű, az idős párral indul és zárul.

Szimpatikus szereplők? A fiú kellemesen pofátlan és kellemesen szenvedélyes, és csodálatosak a kezei. Állhatatos, kitartó, vicces, és spontán. Rá nem lehet panasz.
A női főszereplő néha ostobácska, néha elkényeztetett, és a film bő 90%-ában nem tud magáról semmit. Idős nőként a demencia miatt, fiatalon pedig azért, mert túl gyáva felismerni az igazán értékes dolgokat. Bő 110 percen keresztül képtelen szembenézni saját magával, elfogadni a saját vágyait, a saját érzéseit. Alapvetően mégis szerethető, és mivel néhol azért a jelleméből is megcsillant valamit, nem tűnik üres csigaháznak. Rachel McAdams-nek nem ez az első "terhelt" karaktere, ahol olyan nőt alakít, aki elfelejtette az életét (a Fogadom-ban rendkívül hasonló a helyzet) itt csak annyi a csavar, hogy Gena Rowlands alakítja az idős Allie-t, és ő az, aki képtelen emlékezni. Kimondottan örülök, hogy nem a fiatalokat sminkelték rémisztőre némi rizsporral, műránccal és parókával, hanem kerestek két zseniális idősebb színészt, és velük játszatták el a szerelmeseket.

A történet lezárt, a megismerkedésüktől egészen életük végéig kísérjük a két szerelmest, mégis épp ez a lezártság von le rengeteget a film értékéből. Az utolsó bő 10 perc, az asszony tudatra ébredése, majd a férj szívrohama, és végül a közös halál annyira erőltetett, annyira hamis, hogy már ebbe a vattacukorral körbefújt vörös-zöld-kék álomba se fér bele. Mert persze, vannak idős párok, akik annyira kötődnek egymáshoz, hogy egyszerre halnak meg, de ez a "szerelmünk erejével lehetséges" szöveg... Ez annyira borzalmasan hangzik, hogy felfordul tőle az ember gyomra.

A sok szirup, nyál és a rettentő záró képsorok ellenére ez egy egészen kellemes film, ahol az ember végig drukkol Noah-nak, hogy végre ágyba vihesse már a hőn szeretett lányt, hogy ő húzhasson gyűrűt az ujjára, ő tehesse asszonnyá. De úgy a film felétől őszintén sajnálni kezdjük szerencsétlen Lon Hammond-ot, aki rossz ápolónőt szúrt ki magának, rossz nőért kezdett rajongani.  Ugyanígy sajnálatra méltó a Noah körül legyeskedő özvegy, aki szintén nem sokat remélhet. Nekik kettőjüknek esélyük sincs a mindent elsöprő, első és egyetlen szerelem ellen.

Mi az, ami miatt (leszámítva a végét) képtelen vagyok jó pontszámot adni erre a filmre?
A logikátlanságok.

1) Honnan tudja Allie, hogy Noah a seregben van? Miért mondja azt a narráló, hogy Allie minden egyes sebesültben Noah-t vagy egy társát látja? Semmit se tud róla. Amennyi információja van, Noah lehetne évek óta halott is. A könyvben ezt biztos jobban kifejti Nicholas Sparks, de itt a filmben teljesen értelmetlen az egész.

2) Miért viszi el az anyja Allie-t a szálló por és a törmelék kellős közepére, hogy megmutassa neki a lapátoló embert mint élete szerelmét? Nem illik a történetbe. Nem illik a nő karakteréhez. Tudom, hogy a regényben nem is szerepel ez a jelenet, nem értem miért kellett a filmbe beleerőltetni. Felesleges. Logikátlan. Egy olyan nő, mint Allie anyja, sose állna le egy mozdonyfűtővel, vagy legyen bármi is a lapátoló foglalkozása.

3) Allie magától miért nem írt sosem Noah-nak? Azokban az években, amíg elvileg álomba sírta magát, és mindig csak rá gondolt, miért nem volt képes megereszteni csak 1 levelet? Ennyire büszke volt, vagy ennyire gyáva? Ha nekem kellett volna úgy otthagynom a szerelmemet, biztos, hogy nem érdekelt volna a büszkeség, se a tartás. Írtam volna neki. Ha kell, minden nap, amíg nem válaszol. (Noah legalább ebből rájött volna, hogy Allie nem kapja meg a leveleit, és elment volna érte személyesen.)

4) Miért borzolták a nézők idegeit azzal a pár másodperces jelenettel, amiben Allie szerelmet hazudik Lon-nak, majd kijelenti, hogy nem fogja őt elveszíteni, hiszem már TUDJA, hogy vele KELL lennie? Mi értelme volt ennek. Csak pislogunk egyet, és máris jön a feloldókép, a Noah háza elé begördülő autó. Mivel a filmet szinkronosan láttam, ez lehet, hogy a szinkron hibája, de mindenképpen rettenetes.

Ezek, valamint az utolsó pár perc jelenetei azok, amik miatt nem tudok sírni ezen a filmen, inkább csak dühöngök. Mert összességében nézve tehát nem lett jó. És kár érte.

6/10

Az igenember - YES man 2008

Anno 2008-ban még a moziban láttam. Akkor sokkal viccesebbnek tűnt, mint most az RTL Klubon. Vagy csak az idő szépítette meg az emlékeim. Hallgatnom kellett volna a kommentelőkre, és megtartani egyszer nézősnek.

Carl Allen (Jim Carrey) a válása után teljesen bezárkózik, és csak kedvenc horrorfilmjeinek él. Hiába próbálja őt barátja, Peter (Bradley Cooper) kirángatni a gödörből, mindig mindenre nemet mond. Egészen addig, amíg össze nem hozza a sors egy félőrültnek látszó ismerősével, aki elcipeli őt Terrence (Terence Trump) szemináriumára. Maga sem tudja, hogyan és miért, de fogadalmat tesz, hogy mostantól mindenre igent mond. Az igeneknek köszönhetően az utcai verekedéstől az előléptetésig mindent átél, még a nagy szerelmet és annak az elvesztését is.

Ostoba voltam. Bradley Cooper persze szexi, Jim Carrey gumiarca pedig zöld festék nélkül maga a maszk, ebben semmi új nincs... Zooey Deschanelbe pedig anno ebben a filmben szerettem bele. Ma viszont kevésbé bájosnak éreztem. Nem tudom mi történt. Eltelt 5 év? Ennyit öregedtem? Vagy a műfaj csúcsra járatta ezeket a poénokat, és szépen elkoptatta őket? Az is lehet, hogy már 2008-ban kopottak voltak, csak épp jó pillanatomban ültem be egy kólával a székbe a moziban. Igazából mindegy is.

Hogy ajánlanám-e most bárkinek? Nem. Egy újabb "mítosz" dőlt meg. Ennek is vége.

5/10