Everybody's fine - Mindenki megvan

"Frank Goode egész életében keményen dolgozott egy huzalgyárban, hogy családjának mindent meg tudjon adni. Nyugdíjasként ébred rá, túl kevés időt töltött gyerekeivel, így itt az ideje, hogy változtasson. A szívhez szóló film egy olyan családi problémát mutat be, amit sokan jól ismerhetnek a modern világban. Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat." - port.hu

És tessék. Robert De Niro elérte, hogy taknyosra zokogjam magam. Elég volt hozzá ez a 2009-ben forgatott, alig 100 perces dráma. Hála ugyanis Kirk Jones bitang erős forgatókönyvének és a remek színészi alakításoknak (De Niro mellett Drew Barrymore, Kate Beckinsale, és Sam Rockwell is remekel), kénytelen voltam kicsit magamba nézni. De nem csak magamat elemeztem. Kívülről figyeltem a szüleim által meg nem értett 21. századot. Azt az évszázadot, amiben szeretetből, kíméletből - és persze talán kicsit nemtörődömségből is - könnyebben hazudunk, mint korábban. Belegondoltam, én magam hányszor hazudok. Nem anya, nincs semmi baj. Nem fáj a fogam, persze, hogy rendben a ciklusom... Persze, hogy főztem, és igen, a párommal is boldogok vagyunk. Pistike? Iskolaelső, és a kosárcsapat sztárja. A macskák? Most is az ágyban szundikálnak. Nem,apa, Oli nem törte össze a kocsit. Ezt mondta volna Manyi néni? Hazugság.  Olyan könnyedén csúsznak ki a szánkon ezek a mondatok, főleg, ha tudjuk, hogy következmények - a lebukás veszélye nélkül - hazudhatunk.

Ebben a filmben mindenki hazudik. Frank Goode magának, évekig, és talán már késő, hogy helyrehozza. A gyerekei pedig neki. Mindegyikük szeretetből (vagy épp félelemből) teszi, mindegyikük Frank-nek akar jót, de végül olyan mélyre süllyednek a hazugságok hálójába, ahonnan talán már nincs is kiút. A film egy nagy utazást mutat be, a klasszikus értelemben véve mégsem csak road movie. Persze utazunk térben (és kicsit időben is), mégis elsikkadnak a helyszínek, elsikkadnak a félnapok alatt felvillantott idilli családképek, az ajtó alatt beszivárgó dráma ugyanis mindent ural. Fel kell ismerni, meg kell látni az apró részletekben, a szánkba rágott konkrétumokban, a zseniális színészek feszengő játékában. Olyan őszinte, olyan végletekig lemeztelenített pillanatokkal van tele, amik önmagukban megérnének 1-1 önálló történetet. Persze ezekhez a pillanatokhoz szükséges a néző, az, hogy a film befogadója is magába nézzen, értékelje a saját helyzetét, saját kapcsolatait.

Érdemes volt szétkapni Tornatore 1990-es eredetijét, és amerikanizálva készíteni remake-et. De Niro lubickol a szerepben, és bár 2009-ben még bőven ereje teljében volt, tényleg elhittem neki, hogy egy legyengült, szánalomra méltó tüdőbeteg, és aggódva figyeltem minden tétova lépését. Egészen az utolsó képkockáig rettegtem érte, szívem szerint karon ragadtam volna, és hazakísérem. Annyira nem illett ebbe a világba. Pontosan ugyanezt a félelmet éreztem volna, ha az én apám indul neki egyedül egy ekkora útnak. Pontosan ugyanezek a veszélyek leselkedtek volna rá, hiszen nem szokott hozzá ahhoz, amit az én generációm már milliárdszor látott. Hogy tényleg érdemes megszámolni egy meleg baráti kézfogás után az ujjaidat, nem loptak-e el belőle. Hogy tilos a gyanúsan rángatózó, plédbe burkolózó fiatal srácnak pénzt adni a metróban, mert vélhetően nem a hideg rázza. Hogy ha egy fickó furcsa ívben halad előtted magában motyogva, katonai bakancsban és lebegő kabátban, érdemes lemaradni, mert ha túl közel érsz hozzá, bizony torkon vághat.

A film persze nem hibátlan, és nyilván hatásvadász is, hiszen a 30-as felnőttek Frank "látomásaiban" random változnak vissza imádnivaló kisgyerekké, és a film tetőpontján pedig egy szellem is megjelenik, hogy mindenki bocsánatot nyerjen... Aztán ott van Sir Paul.. Paul McCartney olyan zenét álmodott a történethez, amit nem véletlenül jelöltek Golden Globe-ra... De az ördög akkor is a részletekben lakik. Abban, ahogy De Niro megformálja a manírok nélküli kisembert, aki a nemrégiben elhunyt neje nélkül még egy tisztességes bort sem tud a boltban kiválasztani. Tétovaság, magány, kiüresedettség, fájdalom árad a képekből, de Hollywood nem is lenne Hollywood, ha végül nem adna - némi - feloldozást. A gyerekek rájönnek, hogy az apjukat sokkal keményebb fából faragták annál, mint hogy megrettenjen az igazságtól, az apa pedig rájön, hogy ezért az igazságért neki is kell tennie, nem hullik az ölébe, nem jár alanyi jogon.

Sírós film a Mindenki megvan, és erősen korhatáros (túlságosan fiatal, vagy túlságosan kiábrándult nézők fanyalogva kapcsolhatják el), de annyira a helyén van benne minden,, hogy érdemes egy esélyt adni neki. Helyén van benne De Niro, és helyünkre kerülünk mi, nézők is.

9/10

Fák jú Tanár Úr - Fack ju Göhte 2013

Fák jú Tanár Úr - avagy a német humor újra támad.

"A volt bűnöző, Zeki Müller (Elyas M'barek) barátnője elrejtette a férfi által ellopott pénzt, és valaki pont a szajré fölé húzott fel egy iskolát. Zekinek ebben a helyzetben nincs más választása, kénytelen helyettes tanárnak kiadni magát a Goethe Középiskolában, és ezáltal újabb problémával gazdagítja a német oktatási rendszert: minden idők legőrültebb pedagógusával. Éjszakánként titokban próbálja kiásni a pénzt, napközben pedig drasztikus, bár hatékony módszerekkel igyekszik megnevelni a 10/b rakoncátlan diákjait. Ugyan pedáns kolléganője, Lisi Schnabelstedt (Karoline Herfurth) elítéli a férfi radikális pedagógiai fogásait, azon kapja magát, hogy beleszeret, sőt még segít is neki előásni valamit, ami jóval többet ér a pénznél - Zeki erkölcsi integritását."

 Kivételesen amikor német humorról beszélek, valóban humort értek alatta, nem a Hangyák a gatyában típusú altesti erőlködést. Ez a film egyszerűen jó, az alapötlet zseniális, a suttyó tróger állat kamaszok közé egy félreértés hatására egy hasonlóan suttyó, hasonlóan tróger állat, Zeki Müller kerül, aki pont annyira hiteles a katedra innenső oldalán, mint volt a börtönben a másikon. Elyas M'barek tökéletesen alakítja a műveletlen, kissé ostoba, bődületesen bunkó fickót, annyira lazán hozza a figurát az egész filmben, hogy szinte jutalomjátéknak tűnik, nem is szerepnek.

A diákcsínyek végig brutálisak, a tanárok szívatása elképesztő méreteket ölt, de a filmet nem ez viszi a hátán, hanem maga Zeki, és az ő nőgyűlölő ordas beszólásai. A börtönben edződött keményfiún napról napra fognak ki a kamaszok, és az ominózus tollas jelenetnél már csorogtak a könnyeim a röhögéstől. A nem kielégítően képzett rétegből származó fiatalok kreativitása tényleg nem ismer határokat, ahogy Zeki frappáns válaszai sem. Minden trágárság indokoltnak érződik, és a film a legjobb értelemben véve közép-európai. Nem majmolja Amerikát, nem akar erőn felül "nyugati" lenni, de csodálatosan építi be a "rothadó kapitalizmust", miközben egy tipikusan kelet-európai ügyeskedő arcot tesz meg főhősnek. Elyas színészi játékát már méltattam, de Karoline Herfurth vénkisasszonyos, elkeseredett, unalmas szinglije is telitalálat.

A legjobb mégis az, hogy a film a valóság kihívásairól szól, azokat nagyítja fel, karikírozza ki. A régi pedagógiai módszerek megbuktak, a mai, felgyorsult világban más ötletekre, más trükkökre van szükség, hogy a fiatalok figyelmét fenn tudják tartani. A gyerekek sokkal több időt töltenek egyedül, mint korábban, és még többet az internet előtt, a korcsoport hatása (adott esetben nyomása) sokkal nagyobb mint korábban, így a pedagógusok is komolyabb kihívásokkal küzdenek. Egyre több a problémás srác, és egyre többen keresik a könnyebb, rövidebb utat. Zeki módszerei talán kifogásolhatóak erkölcsileg, etikailag, de mindenesetre működnek, ezért semmiképpen nem mondanám őket elfogadhatatlannak.

Kifejezetten jól sikerült Zeki személyiségfejlődése, engem is meglepett, de hiteles volt az út, amit bejárt. A film - hála neki - anélkül tudott nekem is tanítani, hogy moralizálni kezdett volna. A romantikus vígjátékok kedvelőinek pedig egy kellemes kis langyos románc is belefért. A filmnek persze vannak hibái, de annyival több az erénye, hogy hajlamos voltam szemet hunyni a neuralgikus pontok felett.

Nem írtam külön a rendezőről, sem a forgatókönyvíróról, pedig feszes, jó dinamikájú filmet raktak össze, és akárki is volt a zenei aláfestést szolgáló korrekt kis popdalok összeválogatója, neki is jár a pacsi.

A Fack ju Göhte telitalálat tehát, és valahogy így kéne folytatni a németeknek, ez a jó irány.

8/10

The Entitled 2011 - A jogosult - Megfontolt szándékkal

Elég vegyes érzésekkel ültem neki ennek a kritikának, mert a The Entitled az a film, amit háromszor kellett megnéznem, hogy egyszer emlékezzek arra, miről is szólt valójában. Nem a történettel volt gond, az a második képkockától visszajött teljes egészében, mikor újra át akartam pörgetni, egyszerűen a címhez nem tudtam emléket kötni, bő egy héttel az első megtekintés után. Ehhez a szóhoz - a "jogosult"- nem tartozott semmilyen többletinformáció (főleg mivel nálunk Megfontolt szándékkal címen adta a tv), azonban a szereplőgárdához már igen. Szóval a címadás nem legjobb, de ettől még a filmről érdemes szót ejteni.

A történet dióhéjban összefoglalható:
"Paul Dynan (Kevin Zegers) élete teljesen felfordul, amikor úgy dönt, hogy elrabol három ismert fiatalembert és fogva tartja őket váltságdíj ellenében. A három fiatal mindenáron szabadulni szeretne, s Dynannek igencsak össze kell szednie magát, ha meg akarja akadályozni a szökésüket." forrás: port.hu

De ennél ezért jóval több minden történik a vásznon. Egy kétségbeesett srác próbálja megváltoztatni a lapjárást, mert elégedetlen a kártyákkal, amiket eddigi élete során leosztottak neki. Egy remek stratéga tervezi meg, és bonyolítja le a tökéletes bűntényt, és nem is bukik bele. Paul már a film első percében a motivációjáról mesél, és érdemes meghallgatni, érdemes odafigyelni minden szavára, ugyanis már ezekből a mondatokból sejthető, mi is lesz a történet vége. Pontosan levezethető, hogyan fog bánni az elraboltakkal, és hogyan azokkal, akiket a terve kivitelezéséhez eszközként használ. A kis csapat tagjai nem egyenlő felek, Paul mind intellektusában, mind motivációját tekintve kiemelkedik közülük, és ennek bizony a későbbiekben komoly jelentősége lesz. Érdemes figyelni minden egyes múltidéző képkockát, minden - ami elsőre jelentéktelennek tűnhet - fontos információt hordoz.

Paul rendkívül összetett karakter, nem jó, nem rossz, nem fekete, nem fehér. Egyrészt törekszik a jóra, szeretne a helyes úton járni, másrészt végső elkeseredése, a kilátástalanság, a reménytelenség elemi erővel vonzzák a könnyebb út felé. Ő az a srác, akinek megbocsátjuk, hogy embereket rabol és tart fogva, hogy bármikor szavalhatna József Attilát (tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök), és hogy nem érez bűntudatot semmiért. Ő az a srác, akinél el lehet fogadni mindezt, megismerve az életét ugyanis belátható, hogy nem is lehetett ez másként. Nem juthatott volna máshová.

De mi a helyzet a 3 elrabolt fiatal szüleivel? Megismerjük a 3 apát, akiknél nagyobb szélhámost, hazugot, és szarabb alakot nem igen hordott a hátán a föld. Hazudnak a gyerekeiknek, egymásnak, és önmaguknak is. A történet egyik csúcspontján, egy kulcsjelenetben még arra is képes a 3 görény közül 2, hogy a szerencsétlen harmadikat hamis illúziókba ringassák, csak hogy pénzt csikarhassanak ki tőle, és ezzel a saját, valamint gyerekeik bőrét mentsék. Ray Liotta nagyszerűen alakítja a pénzét és tisztességét is elherdáló Takony Elemér No1-et, elég az arcára nézni, és rá van írva minden. Stephen McHattie kellően tétova és kellően aljas Takony Elemér No2-nek, Victor Garber pedig zseniálisan vetkőzik ki a joviális nagypapa bőréből, és változik tomboló őrültté. Hiába írja minden filmes oldal, hogy ez Kevin Zegers filmje, hogy ez Paul története, véleményem szerint nem az. A 3 vén róka hadakozásának és az álarcok lehullásának filmje A jogosult, amiben az egyébként zseniális "főszereplők" mellékszereplővé fokozódnak le a "nagy öregek mellett". Pedig mind Tatiana Maslany, mind Devon Bostick megőrül a vásznon.

Miss Maslany-ra egyébként érdemes odafigyelni, mert az Orphan Black-ben nyújtott alakításai is zseniálisak, és ebben a filmben is tökéletesen hozza a hatalomtól megrészegült, keménykedő szociopata szukát, aki meg van győződve arról, hogy már a törvények felett áll. Kevin Zegers is próbál megdolgozni a pénzéért, finom metszésű arcával és gyönyörű szemeivel nagyon elszántan mered a kamerába, közben pedig körüllengi valami vészjósló hideg, amitől csak még egyértelműbb, hogy egy pszichopatát látunk. Igazi színészi teljesítményt kizárólag a film elején valamint végén érdemes várni tőle, ha a két nagyjelenetét, és az azokban mutatott arcát összevetjük egymással, akkor kalapot emelhetünk előtte is.

Nem egy világmegváltó film, de egy feszes tempójú, feszült, elgondolkodtató darab, ami megfelelő hangulatban remek esti szórakozás lehet.

7 pont

Jane Eyre 2011

Megpróbálom a többi feldolgozástól függetlenül értékelni ezt a filmet, bár bevallom nagyon nehéz, mert mindet láttam már, és mindet másért szeretem. Ezt, a 2011-es Cary Fukunaga rendezte verziót például a remek díszletek (amiket persze már láthattunk korábban is) és a fiatal Jane-t alakító Amelia Clarkson miatt. 

Nagyon szeretem a lowoodi árva történetét, könyvben is többször olvastam, és a BBC verziót, valamint a Zeffirelli rendezte adaptációt is sokszor láttam. Annak ellenére ülök le eléjük újra és újra, hogy szerintem az összes Jane Eyre film ezerszer szomorúbb és negatívabb, mint a könyv. Egyszerűen demotiválóak. Mégis szépek. 

A film története nagyjából követi a könyvet, bár természetesen vannak eltérések, hiszen a szűk időkeret (alig 120 perc) nem ad lehetőséget minden esemény részletes kibontására. 

Sivár gyermekkora után a fiatal Jane Eyre világi nevelőnőnek áll. Ahogy boldogan éldegél új szakmájában, Thornfield Hall-ban, találkozik a sötét, hideg, indulatos Mr. Rochesterrel, a ház urával. Jane és munkaadója az idők során barátságot kötnek, és hamarosan azon kapja magát, hogy beleszeretett a férfiba. Úgy tűnik, a boldogság végül rátalál Jane-re, de Mr. Rochester sötét titka örökre tönkre teheti azt.

Jane egy csúnyácska, mondhatni fonnyadt kis nő, akit határozottsága, állhatatossága és intelligenciája tesz igazán vonzóvá. Mia Wasikowska azonban egyszerűen csak fonnyadt és elveszett. Tétova kamaszlánynak látszik, akinek fogalma sincs mit keres Thornfield Hall-ban, és akinek kolibriszárnyként remeg a szíve a mellkasában, ha csak rápillant Mr. Rochesterre. Nyoma sincs benne az önálló, független, öntudatos nőnek, akinek Bronté eredetileg szánta a karakterét. Ez a Jane sem lesz Rochester szeretője, a történethez ugyanis hű volt a forgatókönyvíró, mégsem lehet érteni, miért is dönt így. Nem derül ki mennyire az elvek embere a kis nevelőnő, amikor elrohan a vonzó úr karjaiból. Mia-Jane egy gyenge jellem, akit csak a félelem űz el a szerelmétől, nem pedig az erkölcsi tartás.

Itt a második hiba a megvalósításban. A könyvbeli Mr. Rochester sem épp egy jóképű ficsúr, sőt még csak nem is egy könnyen kezelhető férfi. Egy múltja árnyai által üldözött pokróc alak, akit titokzatoskodása és az emberektől való távolságtartása jellemez leginkább. Fassbender Rochestere túl szexi, túl kívánatos, szinte már piperkőc, akinek minden egyes hajszála a megfelelő irányba mered. Játszi könnyedséggel bolondítja magába a férfiakat nem, vagy csak alig ismerő lánykát. Talán épp ebből adódik, hogy a kettejük közötti korkülönbség nem olyan feltűnő, mint amilyennek lennie kéne. Fassbender fiatalos, ruganyos, valami megdöbbentő módon könnyed, és az elmaradt esküvő után a könyvbeli Rochester-hez méltatlanul omlik össze. Ezt a felemás, szinte felismerhetetlen karaktert remekül hozza, Jane torkát szorongatva, derekát ölelve őszintének és szenvedélytől fuldoklónak hat, mégis nehéz együtt érezni vele. Van valamiféle távolságtartás ebben a filmben, mintha vitrinben lennének a szereplők, és azon kívülről figyelnénk őket. A színek visszafogottak, semmi éles, semmi bántó nincs, még az első feleség őrületének ábrázolása is óvatos. Így különösen megdöbbentő Rochester viselkedése, parkbeli játékossága, búcsúcsókja a lépcső aljában, és végül a tervezett esküvő utáni kiborulása. 

De mindezeket még elfogadná az ember, ha a mellékszereplőkről nem feledkeztek volna meg az alkotók. Adéle-ről szinte semmit nem tudunk meg, Jane múltjának felvillantásaiból sem kapunk eleget, és a zárójelenet tragikus felhangja is elég vérszegény. Fassbender továbbra is vonzó férfi, kis hibával, míg Rochester-nek eddigre egy emberi roncsnak kéne lennie. Azt kéne éreznünk, hogy Jane gazdagon, megerősödve tér vissza a lepusztult Thornfield-be, ahol egy testileg-lelkileg törött embert talál, ehelyett Mia-Jane verdeső szívvel, ugyanolyan kislányként szalad vissza a szerelméhez, ahogy elfutott tőle. 

Ez a film egy teljesen más hangulatú Jane Eyre történet, mint amit vártam. Szomorúbb, de valahol mégis könnyedebb, finomabb, de mégis szenvedélyesebb. Nem tudom, hogy a rendezővel, a koncepcióval, vagy a színészi játékkal van-e baj, vagy mindezekkel így együtt, de ez nem az az adaptáció, amiből meg lehetne ismerni Jane-t, vagy meg lehetne érteni, miért olyan csodálatos ez a Bronté regény. 

A magyar szinkront pedig kerülje, akinek kedves az élete. Mia magyarhangja egyszerűen botrányos. BOTRÁNYOS. 

5/10

Dr. Seuss' The Lorax 2012

A Ted-fiaskó után félve ültem neki ennek a mesének, mert a port-os leírás nem ígért túl sokat, de szerencsére pozitívat csalódtam!

A Lorax Dr. Seuss klasszikus meséjének animációs adaptációja, melyben egy fiú keresi azt az egyetlen dolgot, amivel belophatja magát álmai hölgyének szívébe. Ehhez azonban meg kell fejtenie a Lorax történetét. A Lorax egy zsémbes, mégis elbűvölő lény, aki azért harcol, hogy megvédje világát.

A történet leírása egyébként stimmel, ami már magában is meglepő, de ezen túl is csak pozitív dolgokat tudok mondani. Az animáció gyönyörű, a táj, a fák, az állatok, szinte tapinthatóak. Kedvem lenne beletúrni a selymes lombokba, vagy a fénylő bundácskákba. Ha kisgyerek lennék, be se tudnék telni a látvánnyal, csak bámulnék tátott szájjal, hogy mennyi szín, mennyi forma... A mályvacukor-esőnél teljesen beleszerettem a a filmbe, csodálatos volt!

Érezhetően a kisebb korosztályra is koncentráltak, végre nem csak egy olyan mesét kaptunk, amiben kell bizonyos fokú érettség a poénok megértéséhez. Ebben a történetben nem is nagyon vannak poénok, inkább mély gondolatok a természet- és környezetvédelemről, a barátság fontosságáról, a családról, de persze mindez kicsik számára is emészthető formában. De azért gondoltak a felnőttekre is, a kicsiknek felvillantott problémák és megoldások egy egészen más dimenziója nyílik meg a film elé lecsüccsenő felnőtt előtt, ha tényleg értő szemmel nézi végig. Kapunk egy kis társadalomkritikát, korunk problémáiból egy természetközpontú egyveleget, valamint jut egy fricska a népbutító médiának is. Az ipar - gyárak - folyamatos fejlődés vs. egészséges emberek - egészséges környezet - fenntartható fejlődés ellentétét is felvillantja a film, szóval unatkozni nem lehet rajta.

Mindezek mellé még az emberszereplők is érdekesek. Audrey, Ted plátói szerelme majdhogynem dögösebb, mint Aranyhaj volt, akit pedig a férfi nézők egyöntetűen minden idők legvonzóbb Disney-hercegnőjének szavaztak meg. Audrey vörös haja, zöld szeme, finom mívű vonásai azonban garantálják, hogy ő is eyecandy-ként funkcionálhasson, és ne kelljen szégyenkeznie a Disney- lányok mellett. Ted aranyos arcú, elszánt kisfiú, amilyennek az ember egy átlagos, a világra nyitott, szerető-nevelő környezetben felnőtt 12 évest képzel. A nagymama kellően mulatságos, az anyuka pedig szintén valóságosnak hat. O'Hare-ben és gorilláiban sem nehéz korunk bármelyik mágnásának karikatúrájára ismerni.

Lorax kicsit olyan mint Csukás István morcosan, de rendkívül szerethető kis lény, az embernek kedve támadna dögönyözni picit. Once-ler pedig a feszültséget szolgáltatja, persze épp csak a kicsik számára is tolerálható mértékben. Abszolút rendben van az egész, aranyos a történet, zseniálisak az eredeti hangok (már előre félek, hogy fogja a szinkron elrontani) pergőek a párbeszédek, és hála a folyamatos rímeknek, rendkívül dallamos az egész. A gyerekeknek akár még a nyelv"tanuláshoz" is megjöhet a kedvük tőle, mert olyan fülbemászó az egész.

A zene rendben van, a képi világ, mint már említettem korábban, több mint rendben. A történet eredeti(nek hat) és emellé még sugárzik róla az igényesség is. Látszik, hogy a készítők megbecsülik a nézőket, legyenek akár egészen kicsik, vagy nagyobbacskák. Így kell ezt csinálni.

8/10

Shame 2011

Az elmúlt év egyik igazi katarzisélménye volt számomra a magyarul (szerintem egyébként botrányosan) A szégyentelennek keresztelt film megtekintése. Napokig Fassbender körül forogtak a gondolataim, és nem, nem amiatt, mert láttam meztelenül (bár tény, hogy mind ruhában, mind anélkül kivételes példány).

A mai napig nem tudok napirendre térni az ostoba magyar címek felett, pedig hosszú éveim voltak megszokni a tökéletesen agyament fordításokat, vagy a röhejes ferdítéseket, de ilyet még nem láttam, hogy valamit nemes egyszerűséggel az ellentétére fordítottak volna. Vagy nem figyeltem eléggé, és elsiklottam a korábbi hasonlók felett, vagy ez az első ilyen orbitális baromság, amikor a tegnapból ma lesz, a sötétből világosság, és a Shame Szégyentelenné válik. Nájsz. Ezúton is gratulálok a honi forgalmazóknak. (Komolyan még a Grey - Fehér pokol címadásnál se háborodtam fel ennyire, pedig az is megért volna egy bejegyzést.) A szégyentelen. Adták ezt a címet egy olyan filmnek, amiben másról sincs szó, mint a szégyenről, a perverzió rejtegetéséről, és újabb és újabb bizarr kísérletekről, hogy mindaz, amit eddig sikerült titokban tartania, rejtve is maradjon. No comment.

Brandon harmincas éveiben járó New York-i férfi, aki nagy elővigyázattal titkolja magánéletét - a város szerencsére elég sok lehetőséget biztosít szex-függősége kielégítésére, anélkül, hogy közvetlen ismerősei tudomást szereznének erről. Amikor azonban húga, Sissy határozatlan időre hozzáköltözik, Brandon élete fenekestül felfordul.

 Ismét kaptunk egy történetleírást, ami bizonyos tekintetben összefoglalja a dolgokat, bizonyos tekintetben azonban köze nincs hozzá. Brandon élete maga a káosz Sissy nélkül is, minden erejével azon van, hogy leplezze valódi természetét, hogy a perverzióiról senki ne tudjon meg semmit, hogy "biztonságos" és amennyire csak lehet "ellenőrzött és rendezett" keretek között élhesse ki a vágyait, mindez azonban napról napra nehezebben megy neki. A film egy férfi története, aki súlyos sebeket hordoz, akit olyan mértékben megnyomorított és tönkretett a múlt, hogy képtelen feloldódni a jelenben. Csak szex közben tud felejteni, akkor próbál megszabadulni a feszültségtől és az ürességtől, ami szép lassan elemészti. Eleinte biztosan működött is ez a sajátos terápia, de a film kezdetekor már láthatóan semmi sem elég. Brandon a nap 24 órájában hajszolja a kielégülést, bárokban ismerkedik, prostituáltaknak fizet, munkahelyi és otthoni gépére is tömegével tölti a pornót, ha van pár szabad perce, már nyitja is meg a videochat alkalmazást, vagy csak kifut a mosdóba, hogy könnyítsen magán. De bármit tesz, akárhányszor is jut a csúcsra, az üresség többé nem tűnik el belőle. Egyre mélyebbre ássa magát, és egyre többet akar, újabb és újabb kielégülést, a lehető leghamarabb, most, azonnal. Brandon hihetetlenül gyorsan ér az ördögi spirál végére, ahonnan már nincs út lefelé. Egyszerűen már nincs tovább. Nem lehet többé fenntartani a látszatot, nem lehet többé normális életet élni, és ott és akkor választani kell, merre tovább. A film pár nap, maximum pár hét eseményeit foglalja össze, azokat a napokat, amikor már olyan veszélyesen gyors ez a zuhanás, hogy az ember minden percben retteg, hogyan fog földet érni.

Sissy ebbe az élethelyzetbe csöppen bele, ide menekül a saját örvénylő spiráljából. Ugyanazok a titkok, ugyanazok a sebek, és ugyanaz a fájdalom uralja, de ő a kapcsolatfüggésben próbál megoldást találni. A férfiak persze inkább csak használják, mert buja, és könnyen megkapható nő, aki hajlamos mindenét odadobni egy-egy jó szóért. Később persze elhajítják, ő pedig minden egyes visszautasításba belehal kicsit. A legfrissebb szakítása fájdalma elől menekül a bátyjához, nem tudva, hogy rosszabb helyet keresve sem találna.

A testvérek közötti viszony már az elejétől fogva pattanásig feszült, Brandon kínosan feszengve próbálja rejtegetni aberrációjának bizonyítékait, próbál távol maradni Sissy-től fizikai és érzelmi tekintetben is, de a lány közvetlensége és szeretet iránti igénye ezt szinte teljesen lehetetlenné teszi. Egy este egy bárban lép fel (kiemelkedően tehetséges énekesnő), egy igazán szívből szóló dalával megríkatja Brandon-t, ez után kerülnek lelkileg közelebb egymáshoz. Sissy impulzív ösztönlény, folyton a bátyja fizikai közelségét keresi, átölelné, bebújna mellé az ágyba, hogy végre egy kis időre biztonságban érezhesse magát, és nem veszi észre, hogy Brandon, mint egy megfeszített íj létezik mellette. Hogy a szexuális ragadozó egy percig sem képes nyugodni, és hogy ott rezeg a levegőben Brandon félelme, tapintható a rettegése, hogy valami megbocsáthatatlant tesz a húgával, ha az túl közel kerül hozzá. Egyrészt lehetséges, hogy összeomlik teljesen, és többé képtelen lesz talpra állni, hiszen képtelen elviselni a szeretetet, erre a legjobb bizonyíték, hogy ő, akinek minden másodpercre a szexről és a kielégülésről szól, teljesen impotenssé válik egy olyan kapcsolatban, ahol őszintén érdeklődik egy nő iránt. A normális emberi kapcsolatokban abszolút diszfunkcionális, képtelen a gyengéd ölelés érzelmi megélésére, képtelen kitárulkozni. Másrészt érezhető, hogy mennyire retteg attól, hogy valami végtelenül perverz, vérfertőző pillanatban csúcsosodik ki kettejük újra egymásra találása.

Sissy egyéjszakás kalandja Brandon nős főnökével csak még inkább összezavarja a dolgokat, és mire Brandon ráébred, hogy felelős a testvéréért, már majdnem túl késő.

A film keretes szerkezete egyszerűen zseniális, az üres, jéghideg tekintettel nőkre vadászó férfi szemezni kezd egy vonzó nővel, aki eleinte pirulva tűri, majd egyre inkább megrémül attól, mire is lenne képes a rá meredő kék tekintet hatására. A történet végén a metrón ismét összetalálkoznak, és Brandon-nak most először van lehetősége választani, merre is menjen tovább. A döntését persze már nem tudjuk meg, én viszont szeretnék hinni abban, hogy miután elérte a végét, a spirál legalját (összeverve látogatást tett egy melegbárban) talán most megpróbál majd kifelé mászni. Remélhetőleg Sissy, és a vele történtek elég erőt adnak neki ahhoz, hogy felismerje magában a szeretet iránti vágyat. Persze nem tudhatjuk.

A Shame nem ítélkezik, senkit sem bírál, nem ad tanácsokat, és még csak nem is mutat olyan igazi, könnyen járható filmes kiutat. Csak felvillant egy epizódot két a végletekig elcseszett ember életéből, akik talán elég intelligensek ahhoz, hogy a segítséget a későbbiekben maguk keressék meg. Steve McQueen-t dicséret illeti, mert igazán szépen adagolta az arányokat, a film a rengeteg szex ellenére sem válik olcsó pornóvá, sőt, még a meztelenség sem érződik öncélúnak egy pillanatig se. Carey Mulligan csodálatos színésznő, és gyönyörű a hangja is, őszintén csodálkozom, hogy Hollywood eddig még nem fedezte fel magának, és nem csinált gigasztárt belőle, bár valahol örülök is, mert úgy érzem, hogy túl jó ő oda. Fassbender pedig... Róla nincs mit mondani. Egyszerűen tökéletes. Van valami jeges távolságtartás a tekintetében, a vonásaiban, nem is nagyon tudok nála alkalmasabbat elképzelni ebben a szerepben. Emellé még tehetséges is, ugyanolyan hitelesen és természetesen sír, ahogy nevet.

A fényképezés szerintem csodálatos, a mások által annyit kritizált teátrálisság és kontrasztosság nekem nagyon tetszik. A nagy nyitott terek illetve a hatalmas üvegfelületek alkalmazása, hogy ezzel is az elérhető/esetleg elérhetetlen végtelent juttassák a néző eszébe, szintén működik. Sean Bobbitt tud valamit. Ahogy Abi Morgan is, aki segített McQueen-nek megírni a forgatókönyvet. Több helyen olvastam, hogy a folyamatos fokozás egy függőségről szóló filmben tipikus klisé, nem értek vele egyet. A függőség a fokozásról szól. Egy ideig elég a szokásos adag, aztán emelni kell a dózist. Ez nem elcsépelt filmes elem, ez a szomorú valóság, amit (ha függőségről forgatunk filmet) meg kell mutatni.

A Shame fájdalmas film, az emberben itt is üresség marad, és csak napokkal később jön a kérdések özöne, de van pár olyan jelenete, amikért érdemes akár többször is rászánni az időt, és újra betenni a lejátszóba.

9.5/10

Tres metros sobre el cielo

Egyrészt visszatértem, másrészt egy régi filmmel, és annak egészen friss, szinte még ropogós folytatásával kezdem meg ismét a kritikák írását.

A felhők felett 3 méterrel. Én nem ott jártam az utóbbi időben, de a filmet megnézve azt kell mondanom a főszereplők se voltak még csak a közelében sem. A port.hu, illetve minden filmes portál leírása szerint a film két világ találkozásáról szól. Vessünk egy pillantást erre a sablonleírásra: 

A történet két különböző világban élő tinédzserről szól. Egy valószerűtlen kapcsolat krónikája, ami gyakorlatilag lehetetlen, mindazonáltal elkerülhetetlen. Babi tehetős felső középosztálybeli családból származik, aki korlátok közt nőtt fel, jól nevelt, ártatlan és betart minden szabályt. Hache ellenben lobbanékony, lázadó alkat, és megbízhatatlan természet. Állandóan keresi a veszélyt, folyamatosan harcban áll mindennel és mindenkivel, illegális motorversenyeken vesz részt. A két fiatal megtapasztalja az igazi szerelem érzését.

Már a felvezetés is hibás, szinte egyáltalán nem különbözik ez a két világ, mindketten jó körülmények között nőttek fel, mindketten rendezett családban, csak amíg az egyikük számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szülei kapcsolata zátonyra futott, a másik szülői házban szinte észrevétlenül, csendben rohad szét egy házasság. Hache (H.) egy szerencsétlen véletlen folytán szembesül azzal, hogy az anyja szeretőt tart, a világról, családról, erkölcsről alkotott képe másodpercek alatt dől össze, szétárad benne a harag, és megüti a családját szétzúzó férfit. Az első ütés után felszabaduló adrenalin és energia elködösíti az agyát, és képtelen leállni. Eszméletlenre veri a szeretőt, majd magától is elborzadva ott hagyja az anyját és a vérben fetrengő betolakodót a lakásban. Ettől azonban ő nem lesz más világ szülötte, ugyanúgy felső középosztálybeli marad, gazdag apával, aki képes megvásárolni a fia szabadságát, jól kereső idősebb testvérrel, akinél lakhat, hiszen már nincs igazi otthona, folyton száguldó motorral, amibe valaki biztosan fizeti a benzint. Egyszerűen csak más szabályok szerint él mint Babi. Kevésbé képmutatóan. 

Babi a kifinomultság és a szabálykövetés szobra, egyenruhás iskoláslány, aki csak azért tanul, hogy sose okozzon csalódást. Divattervezők drága ruháiban jár elképesztően unalmas estélyekre, ahol lagymatag klasszikus zene szól, és az ital csak akkor bódít, ha az alkoholmentes gyümölcspuncs forrni kezd. Az élete tökéletes. Az anyja és az apja ugyan elhidegültek egymástól, de ezt vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, a húga lázadozik, mint egy átlagos 15 éves kamasz, de nem veszi a szárnyai alá. Fújja magára a drága parfümöt, és boldog tudatlanságban lengedezik az antipatikusság buborékában, egészen addig, amíg nem találkozik H-val. (H. első mondata hozzá, hogy csúfságnak nevezve vérig sérti)

A sablonos történet szerint H. és utcán randalírozó barátai berontanak az elit partira, ahol Babi és a barátai szórakoznak, és igyekeznek a maguk módján feldobni azt. A kapcsolatuk innentől a szokásos mederben folyik, vitatkoznak, sértegetik egymást, elmerülnek a habokban egy medencében... H. a tipikus rosszfiú formát hozza, kicsit talán agresszívebben, mint ami megemészthető, általában előbb üt, aztán kérdez, de nem tudom felróni neki. Egynémelyik szituációban én is inkább ütnék, nem várnék magyarázatot. Babi közelsége azonban megszelídíti. Teljesen megváltozik a lány mellett, levetkőzi a sebzett, haragtól feszülő énjét. Más emberré válik. 

Egymásba szeretnek, Babi pedig egyre inkább kinyílik, elkezdi meglátni a világot, ami rózsaszín leányszobája ablakán túl él, lélegzik, dübörög. Katina, Babi legjobb barátnője szerelmes lesz Pollo-ba (Csirke) H. legjobb barátjába, és kezdetét veszi az őrület, motoros gyorsulási versenyek, páros illegális rallyk, betörések, packázás a rendőrökkel. Folyamatosan feszegetik a határokat, már rég túl vannak a törvényesség határán, H. túszul ejt egy kutyát, hogy ezzel zsarolja szerelme tanárát, aki így kénytelen csupa jelessel honorálni a lány változó iskolai teljesítményét. Betörnek egy uszodába, majd egy a tengerparton álló, eladó házba... 

A spanyolok nagyon tudnak filmeket gyártani, ezt eddig is tudtam, de arról fogalmam sem volt, hogy tragikus-romantikus vonalon is ennyire erősen vannak jelen. Fernando González Molina most megmutatta, nem csak nekünk, Hollywood-nak is. Olyan hangulatot teremtett, ami teljesen magába tudja szippantani a nézőt, és bizonyos negatívumok ellenére is a sokszor újranézős kategóriába helyezi a filmet. Mert persze vannak negatívumok. Mario Casas túlságosan ripacs, amikor keménykedik, és olyan mintha nem lenne mimikája (ez egyébként nagyon érdekes, mert néztem vele interjúkat, és ott teljesen normális az arca, csak itt ebben a filmben olyan, mintha baltával igazították volna rá a kőkemény arckifejezést). Babi karaktere egyszerűen elviselhetetlen, folyamatosan hisztizik, állandóan másokat okol a kialakult helyzetekért, és az egész történet során rendkívül igazságtalan H.-val. Pedig a fiú a józan ész határain túl is bármit megtenne érte.   Ennek ellenére lehet nekik drukkolni, mert H. annyira megérdemelné a boldogságot, és a szerelmet, hogy az ember azon kapja magát, hogy szorít értük. Reméli és várja a happy end-et, ami (nem árulok zsákbamacskát) sosem érkezik el. 

Jön azonban valami más. Katarzis. Az a szívet szorongató, szembe könnyeket csalós fajta, hála Ramón Salazar forgatókönyvírónak, és Daniel Aranyo operatőrnek. Babi és a magát teljesen meghazudtoló, elegáns ingbe és nadrágba bújtatott Hache épp csak kezd ismét egymásra találni, a táncuk közben a Forever Young szól (és nem Mr. Bikicsunáj adja elő)... Eközben Katina és Pollo életük versenyét kezdik. Az egyik pillanatban drága hófehér és fekete ruhák lebegnek a szemünk előtt, a másikban szikrázik az aszfalt a kerekek mögött. Minden és mindenki forog, egy motor pedig megcsúszik ... 

Persze a tragédia az elejétől borítékolható, nem is spanyol film lenne, ha jó lenne a vége. Babi viselkedésére egyszerűen nincs magyarázat. Undorító, amit tesz. H. pedig ismét elveszíti a kontrollt. Csodálatosan szép, és hihetetlenül szomorú jelenet, amikor a félig roncs motort igyekszik szétverni, ezzel bosszulva meg, hogy az elvette valaki életét. 

Csodálatosan fényképezett, főleg a képi megvalósításból és a zenékből építkező film, bár a dialógusoknak sem kell szégyenkezniük (annál inkább a magyar szinkronnak, az valami botrányos). Ennek ellenére azt kell mondanom, amit egy kedves ismerősöm mondott, az életben nem láttam még demotiválóbbat. Szomorúbb szerelmes történetet már sokat, de olyat még egyet se, ami után ekkora ürességet éreztem volna. Egyrészről ott volt  az irigység, hogy ezeknek a fiataloknak volt valamijük, ami nekem sose, a vadság, a pillanat, másrészről ott volt a fájdalom, hogy egy kedvelt szereplőnek meg kellett halnia... Ott volt bennem a csalódottság, hogy Babi és H. mindezek ellenére sem maradt együtt... És ott volt az üresség. A történet kiszívott belőlem mindent. Ritkán élek meg ilyet, emiatt éreztem szükségét, hogy külön kiemeljem. 

Csodálom, hogy Federico Moccia regényét még nem adták ki itthon, lecsaphatott volna rá akár az Ulpius, akár a Könyvmolyképző... Bár, ha választhatnék, inkább európásnak várnám. 

8.5/10

Dragon Ball Evolution

Amikor egy film úgy indul nálam, hogy megkérdezem ismerőseimtől, hogy ebben van-e a Pikachu, mert akkor kikapcsolom még megtekintés előtt, akkor nem sok jogom van bármit is mondani róla. Hálisten a Pikachu nem ebben van, mert az Pokémon, úgyhogy sárga CGI nyúlgörényekkel nem kínozták az érzékszerveim, ehelyett kaptam egy amerikanizált Songokut 7 aranyló sárkánygömbbel, és befutott James Marsters, mint Piccolo. Miatta néztem meg a filmet. James Marsters a Buffy óta rajongásom tárgya, hihetetlenül jó arca van a gonosz karakterekhez. Ő maga a gonosz.

A filmről nem tudok semmit mondani, a sorozatot nem láttam, így elvárásom nem volt. A látvány klassz, monumentális, néhol még lenyűgöző is. Marsters kicsit gumiarcú benne, Songoku nem olyan tiszta, mint ismerősöm mesélte. A történet élvezetéhez eléggé el kell vonatkoztatni, de nekem sikerült.

Se az animék, se a mangák világa nem az én világom, így számomra nem volt komoly érvágás, hogy egy amerikai akciófilmet látok, nem egy keleti harcművészettel teli mozit. Abszolút laikusként túl sok rosszat nem tudok mondani, persze jót se.

Kellemes 1.5 óra volt, egészen jól szórakoztam.

5.5/10

Lady and the tramp - Dnek

Az ötösben van amit mondtam. A végén meg sírtam.

RP Csillagvirágnak

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgS8IAkluV6YhE1TjqatBMbAWJg3CTAf6ZuPjVBh-Vad-7Isun5xZ8n9Mb9hOoMxXl3IBMIwi0FNoMZ0fQ-ElgphBng9Hy_nfS8cYt7Vkqmbb1fHpyL38q8e5kQM3078TQpn0ZClKZ34Hh-/s1600/rpfnar2.jpg

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhkzXUs-3NLFOIAfHxW6YS0CHneD1lx6SPIZvjhyzZYIMvq8xPPOaDT08Dip1WEOHM3aTOF0hiKIWlJfi2XjmEMWQIFwsCKT3Kjyb0Xo1UjwTm509AL3LecSmHGLbTzQ8DIkCtTLajiqp-I/s1600/rpfnar.jpg

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgzppJL957o0Yz9ztF0iTtnWZR05cW00DPn3wluRCGVgJP5qsmBHiFAWj18HibSZkwOnukFLjMJCXgoAAXOzn8YtC12snsK7Eu7IXZm4aYxKavHatqm7LbezP35yGGbNQAsC6pnt41pIVcR/s1600/rpfnar3.jpg

Ez 3 olyan kép, amitől bennem is megismerési inger támadt. Na persze, photoshopban mindenki szép.

Kontroll -megint

• Amikor már évek óta úgy kelsz föl, hogy minden áldott nap, minden csatát meg kell nyerni. Mindig be kell bizonyítani, hogy te vagy a legjobb. Nagyon elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb. Nem akartam félni.

ElvisManiac

http://www.youtube.com/watch?v=SBmAPYkPeYU

meg az in the ghetto... de az más.

Dexter