Jane Eyre 2011

Megpróbálom a többi feldolgozástól függetlenül értékelni ezt a filmet, bár bevallom nagyon nehéz, mert mindet láttam már, és mindet másért szeretem. Ezt, a 2011-es Cary Fukunaga rendezte verziót például a remek díszletek (amiket persze már láthattunk korábban is) és a fiatal Jane-t alakító Amelia Clarkson miatt. 

Nagyon szeretem a lowoodi árva történetét, könyvben is többször olvastam, és a BBC verziót, valamint a Zeffirelli rendezte adaptációt is sokszor láttam. Annak ellenére ülök le eléjük újra és újra, hogy szerintem az összes Jane Eyre film ezerszer szomorúbb és negatívabb, mint a könyv. Egyszerűen demotiválóak. Mégis szépek. 

A film története nagyjából követi a könyvet, bár természetesen vannak eltérések, hiszen a szűk időkeret (alig 120 perc) nem ad lehetőséget minden esemény részletes kibontására. 

Sivár gyermekkora után a fiatal Jane Eyre világi nevelőnőnek áll. Ahogy boldogan éldegél új szakmájában, Thornfield Hall-ban, találkozik a sötét, hideg, indulatos Mr. Rochesterrel, a ház urával. Jane és munkaadója az idők során barátságot kötnek, és hamarosan azon kapja magát, hogy beleszeretett a férfiba. Úgy tűnik, a boldogság végül rátalál Jane-re, de Mr. Rochester sötét titka örökre tönkre teheti azt.

Jane egy csúnyácska, mondhatni fonnyadt kis nő, akit határozottsága, állhatatossága és intelligenciája tesz igazán vonzóvá. Mia Wasikowska azonban egyszerűen csak fonnyadt és elveszett. Tétova kamaszlánynak látszik, akinek fogalma sincs mit keres Thornfield Hall-ban, és akinek kolibriszárnyként remeg a szíve a mellkasában, ha csak rápillant Mr. Rochesterre. Nyoma sincs benne az önálló, független, öntudatos nőnek, akinek Bronté eredetileg szánta a karakterét. Ez a Jane sem lesz Rochester szeretője, a történethez ugyanis hű volt a forgatókönyvíró, mégsem lehet érteni, miért is dönt így. Nem derül ki mennyire az elvek embere a kis nevelőnő, amikor elrohan a vonzó úr karjaiból. Mia-Jane egy gyenge jellem, akit csak a félelem űz el a szerelmétől, nem pedig az erkölcsi tartás.

Itt a második hiba a megvalósításban. A könyvbeli Mr. Rochester sem épp egy jóképű ficsúr, sőt még csak nem is egy könnyen kezelhető férfi. Egy múltja árnyai által üldözött pokróc alak, akit titokzatoskodása és az emberektől való távolságtartása jellemez leginkább. Fassbender Rochestere túl szexi, túl kívánatos, szinte már piperkőc, akinek minden egyes hajszála a megfelelő irányba mered. Játszi könnyedséggel bolondítja magába a férfiakat nem, vagy csak alig ismerő lánykát. Talán épp ebből adódik, hogy a kettejük közötti korkülönbség nem olyan feltűnő, mint amilyennek lennie kéne. Fassbender fiatalos, ruganyos, valami megdöbbentő módon könnyed, és az elmaradt esküvő után a könyvbeli Rochester-hez méltatlanul omlik össze. Ezt a felemás, szinte felismerhetetlen karaktert remekül hozza, Jane torkát szorongatva, derekát ölelve őszintének és szenvedélytől fuldoklónak hat, mégis nehéz együtt érezni vele. Van valamiféle távolságtartás ebben a filmben, mintha vitrinben lennének a szereplők, és azon kívülről figyelnénk őket. A színek visszafogottak, semmi éles, semmi bántó nincs, még az első feleség őrületének ábrázolása is óvatos. Így különösen megdöbbentő Rochester viselkedése, parkbeli játékossága, búcsúcsókja a lépcső aljában, és végül a tervezett esküvő utáni kiborulása. 

De mindezeket még elfogadná az ember, ha a mellékszereplőkről nem feledkeztek volna meg az alkotók. Adéle-ről szinte semmit nem tudunk meg, Jane múltjának felvillantásaiból sem kapunk eleget, és a zárójelenet tragikus felhangja is elég vérszegény. Fassbender továbbra is vonzó férfi, kis hibával, míg Rochester-nek eddigre egy emberi roncsnak kéne lennie. Azt kéne éreznünk, hogy Jane gazdagon, megerősödve tér vissza a lepusztult Thornfield-be, ahol egy testileg-lelkileg törött embert talál, ehelyett Mia-Jane verdeső szívvel, ugyanolyan kislányként szalad vissza a szerelméhez, ahogy elfutott tőle. 

Ez a film egy teljesen más hangulatú Jane Eyre történet, mint amit vártam. Szomorúbb, de valahol mégis könnyedebb, finomabb, de mégis szenvedélyesebb. Nem tudom, hogy a rendezővel, a koncepcióval, vagy a színészi játékkal van-e baj, vagy mindezekkel így együtt, de ez nem az az adaptáció, amiből meg lehetne ismerni Jane-t, vagy meg lehetne érteni, miért olyan csodálatos ez a Bronté regény. 

A magyar szinkront pedig kerülje, akinek kedves az élete. Mia magyarhangja egyszerűen botrányos. BOTRÁNYOS. 

5/10