És akkor most a múltból térjünk vissza a jelenbe, a régebbi filmek után következzen egy olyan, ami bár 2011-ben készült, csak a napokban érkezett meg a magyar mozikba. A Monsieur Lazhar Évelyne de la Cheneliére drámáján alapul, bár annak kicsit feldúsított, többszereplőssé tett változata, mely nem egy nézőpontból mutatja az eseményeket, hanem a gyerekek szemén át láttat.
Egy montreali általános iskola alsós osztályának mindennapjait szeretett tanárnőjük öngyilkossága a feje tetejére állítja. A gyerekek egymás között próbálják meg feldolgozni az őket ért tragédiát, s eleinte nem fogadják el az iskolába helyettesítő tanárként jelentkező emigráns algériai pedagógus segítségét. Mr. Lazhar azonban sajátos eszközökkel lát neki az osztály kedvenc tanárnőjének elvesztése iránt érzett fájdalom közös feldolgozásának, aminél már csak oktatási módszerei tűnnek szokatlanabbnak. A tanár úr gyorsan népszerűvé válik a gyerekek között, s most már a kollégák tekintenek rá egyre inkább csodabogárként. A mindig mosolygós Lazhar múltja pedig titkokkal és tragédiákkal teli, s a zárkózott férfi életének részletei apránként kerülnek nyilvánosságra a tanáriban.
Philippe Falardeau nagy fába vágta a fejszéjét, ahogy ezt több interjúban ő maga is elismerte, hiszen olyan történetet próbált filmre vinni, amilyet korábban több-kevesebb sikerrel mások is próbáltak. Gondoljunk bár a Holt költők társaságára, vagy épp Az osztályra, melyek nagy vonalakban szintén arról szólnak, hogy megérkezik A TANÁR (így csupa nagybetűvel) és miatta minden megváltozik. Ebben ez a film is hasonló. Amiben más, hogy sokkal inkább fókuszál a gyerekekre, a sérült közösségre, melynek újra fel kell építenie önmagát, mint a belecsöppenő tanár gondolataira, érzéseire. Az ő terheiről, az ő fájdalmáról szinte csak a film végén szerzünk tudomást, addig csak a gyerekek kerülnek közel hozzánk. Ettől függetlenül a hagyományos, ma már szinte ósdinak és letűntnek tekinthető pedagógiai módszereket alkalmazó férfi uralja a vásznat, szinte lehetetlen nem figyelni rá. (Egyébként mivel hasonló szellemiségű általános iskolában volt szerencsém tölteni 8 évemet, kicsit nosztalgikussá is váltam a film megtekintése során. Hiányzik az, ami elveszett, amit ma már nem is biztos, hogy meg lehetne valósítani, hiszen már annyira mások a gyerekek is. Hiányzik az a "letűnt kor", amikor a retro még jelen volt.)
Tehát a gyerekek szemén át látunk. És micsoda gyerekek! Zseniális gyermekszereplők, hiteles alakítások. Csupa csupa olyan fiatal, aki nem akar többnek látszani annál, ami. Némelyikük ugyan koravén tekintettel mered a kamerába, mégis minden ízükben gyerekek, akik gyerekként gondolkoznak, gyerekként reagálnak az eseményekre, és akiknek szükségük van valakire, aki vezeti őket a felnőtté válás rögös útján. Falardeau direkt olyan gyerekeket keresett, akik már régebb óta forgolódnak kamerák előtt, saját akaratukból játszanak, és akik ugyan nem híresek, és főleg nem hírhedtek, de tehetségben bővelkednek. Ez a film egyik hatalmas pozitívuma, a másik pedig a Lazhar-t alakító Mohamed Fellag, aki visszafogottságával, finom humorával, és óvatos lépéseivel előbb-utóbb elnyeri mindenki szeretetét, főként a nézőkét persze.
A filmmel egyetlen baj van, hogy bár műfaját tekintve drámának kéne lennie, úgy kerüli a fajsúlyosabb drámai elemeket, mint a tüzet. Talán a gyerekeket akarták kímélni ezzel, talán csak ebben látott új, még ki nem aknázott lehetőséget a rendező, ezt nem tudom megítélni, de azt elmondhatom, hogy ezzel sokat ártott a saját filmjének. Kicsit steril marad, igazi, nehézkes feszültségtől mentes. Lehet, hogy épp emiatt csúszott le az Oscarról? Ezen is érdemes lenne elgondolkozni.
Ennek ellenére remekül összerakott mozi, amiben, Falardeau korábbi munkáihoz hasonlóan, ismét központi szerepet kap a bevándorlás témája is, Lazhar tanár úr ugyanis emigráns. Így a történet egyszerre szól az öngyilkosság feldolgozásáról, és egy algériai férfi beilleszkedéséről is.
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése