A film, amire Jennifer Lawrence-nek karrierje akkori állása szerint már semmi szüksége nem volt. A film, amit egyébként JL színészi játéka mentett meg attól, hogy belesüllyedjen a hasonló horrorok mocsarába. A színészi játékon kívül amivel még kiemelkedik, az éppen az, hogy nem is igazán horror, inkább a thriller=horror határvonalon egyensúlyozó hibrid.
A történet rövid leírása unalomig ismert:
"Sarah nemrég vált el, szinte még meg sem száradt a pecsét a válási papírján. Az asszony új életet akar kezdeni a tini lányával, Elissával. Hamarosan meg is találják álmaik házát az egyik előkelő kisvárosban. Néhány megdöbbentő esményt követően megtudják, hogy a szomszédságukban, az utca végén álló házban évekkel ezelőtt szörnyű bűncselekmény történt. Egy lány megölte a szüleit, és utána eltűnt. A gyilkosságot csak a bátyja, Ryan élte túl. Elissa összebarátkozik a fiúval, ám kiderül, hogy a múlt árnyai kísértenek." forrás: port.hu
De a kis összefoglaló mögött most lényegesen több van.
A film elég erős képsorokkal nyit, talán ez az egyetlen klasszikusan horrornak mondható része, főleg a rendkívül manipulatív színek, és a kék szűrő miatt. A nagy csattanót már az első perc ellövi, elég csak figyelni, hogy ki és mit tesz. A mozgása, a tekintete, az arcvonásai... Minden. A hulló tollak. Van benne feszültség, bőséggel. Sajnos pontosan ennyi a feszültség az egész filmben.
JL bájosan gitározik, pufók kis kalácsarcával szerethető, tipikus átlag tini (annak ellenére, hogy ott van benne az Oscar-díjas szex-szimbólum ígérete). A ház, ahova beköltöznek, gyönyörű, bár bevallom a bánatom sem lakna fél köpésre egy végeláthatatlan erdőtől, főleg nem egy szabadon álló faházban, ahova csak az nem megy be, aki nem akar. Egy fogpiszkálóval be lehetne jutni, még nekem is sikerülne 2-3 perc alatt, innentől kezdve ez a ház a tökéletes horrorhelyszín. Kilométerekre mindentől, vélhetően térerő sem mindig van, minden nyikorog, minden klisés. A gusztustalanul viselkedő tinédzserek épp annyira, mint a szimpatikus szomszéd srác. A szép szőke lány egyedül vág át a susnyáson gyalog, mögötte egy kellemes 20 km/h-val haladó ismeretlen autó, amely lassan megáll. Aztán persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Na jó, a gusztustalanul viselkedő tinédzserek igen, ők pont azok, aminek első látásra tűnnek. Például az agresszív és bunkó srác, valóban szexista, agresszív és bunkó.
Hogy Jennifer-en kívül mást is dicsérjek: Elisabeth Shue szintén elég jól hozza az új életre vágyó anya karakterét (sajnos őt a borzalmas szinkron teljesen lenullázza), és Max Thieriot is kihozza magából mindazt, amit ki tud hozni. Mivel valódi feszültség rettenetesen kevés van a történetben, azt Jennifer melleivel kell eladni, Bár az Elissa névre hallgató főhősnőnk meztelenül nem mutogatja magát, a mélyen dekoltált trikókkal nem fukarkodik.
A legnagyobb gond a filmmel nem a feszültség hiánya, nem is az, hogy horrornak reklámozzák, de köze nincs hozzá, hanem főként a szereplők mérhetetlenül illogikus cselekedetei, különösen Elissa reakciói. Nem tudom mennyire adott szabad kezet Mark Tonderai rendező a színészeknek, és mennyire bízta rá szerencsétleneket a forgatókönyvre, de a kényelmetlen, feszengős beszélgetések kiváló hangulatfestései után hihetetlen kontraszt a sok marhaság, ami történik.
Pedig a film remek bepillantás lenne az emberi természet sötét oldalába... Ha jól lenne összerakva... Nem jól van.
6/10
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kanadai. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kanadai. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. október 31., szombat
2015. október 28., szerda
The Entitled 2011 - A jogosult - Megfontolt szándékkal
Elég vegyes érzésekkel ültem neki ennek a kritikának, mert a The Entitled az a film, amit háromszor kellett megnéznem, hogy egyszer emlékezzek arra, miről is szólt valójában. Nem a történettel volt gond, az a második képkockától visszajött teljes egészében, mikor újra át akartam pörgetni, egyszerűen a címhez nem tudtam emléket kötni, bő egy héttel az első megtekintés után. Ehhez a szóhoz - a "jogosult"- nem tartozott semmilyen többletinformáció (főleg mivel nálunk Megfontolt szándékkal címen adta a tv), azonban a szereplőgárdához már igen. Szóval a címadás nem legjobb, de ettől még a filmről érdemes szót ejteni.
A történet dióhéjban összefoglalható:
"Paul Dynan (Kevin Zegers) élete teljesen felfordul, amikor úgy dönt, hogy elrabol három ismert fiatalembert és fogva tartja őket váltságdíj ellenében. A három fiatal mindenáron szabadulni szeretne, s Dynannek igencsak össze kell szednie magát, ha meg akarja akadályozni a szökésüket." forrás: port.hu
De ennél ezért jóval több minden történik a vásznon. Egy kétségbeesett srác próbálja megváltoztatni a lapjárást, mert elégedetlen a kártyákkal, amiket eddigi élete során leosztottak neki. Egy remek stratéga tervezi meg, és bonyolítja le a tökéletes bűntényt, és nem is bukik bele. Paul már a film első percében a motivációjáról mesél, és érdemes meghallgatni, érdemes odafigyelni minden szavára, ugyanis már ezekből a mondatokból sejthető, mi is lesz a történet vége. Pontosan levezethető, hogyan fog bánni az elraboltakkal, és hogyan azokkal, akiket a terve kivitelezéséhez eszközként használ. A kis csapat tagjai nem egyenlő felek, Paul mind intellektusában, mind motivációját tekintve kiemelkedik közülük, és ennek bizony a későbbiekben komoly jelentősége lesz. Érdemes figyelni minden egyes múltidéző képkockát, minden - ami elsőre jelentéktelennek tűnhet - fontos információt hordoz.
Paul rendkívül összetett karakter, nem jó, nem rossz, nem fekete, nem fehér. Egyrészt törekszik a jóra, szeretne a helyes úton járni, másrészt végső elkeseredése, a kilátástalanság, a reménytelenség elemi erővel vonzzák a könnyebb út felé. Ő az a srác, akinek megbocsátjuk, hogy embereket rabol és tart fogva, hogy bármikor szavalhatna József Attilát (tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök), és hogy nem érez bűntudatot semmiért. Ő az a srác, akinél el lehet fogadni mindezt, megismerve az életét ugyanis belátható, hogy nem is lehetett ez másként. Nem juthatott volna máshová.
De mi a helyzet a 3 elrabolt fiatal szüleivel? Megismerjük a 3 apát, akiknél nagyobb szélhámost, hazugot, és szarabb alakot nem igen hordott a hátán a föld. Hazudnak a gyerekeiknek, egymásnak, és önmaguknak is. A történet egyik csúcspontján, egy kulcsjelenetben még arra is képes a 3 görény közül 2, hogy a szerencsétlen harmadikat hamis illúziókba ringassák, csak hogy pénzt csikarhassanak ki tőle, és ezzel a saját, valamint gyerekeik bőrét mentsék. Ray Liotta nagyszerűen alakítja a pénzét és tisztességét is elherdáló Takony Elemér No1-et, elég az arcára nézni, és rá van írva minden. Stephen McHattie kellően tétova és kellően aljas Takony Elemér No2-nek, Victor Garber pedig zseniálisan vetkőzik ki a joviális nagypapa bőréből, és változik tomboló őrültté. Hiába írja minden filmes oldal, hogy ez Kevin Zegers filmje, hogy ez Paul története, véleményem szerint nem az. A 3 vén róka hadakozásának és az álarcok lehullásának filmje A jogosult, amiben az egyébként zseniális "főszereplők" mellékszereplővé fokozódnak le a "nagy öregek mellett". Pedig mind Tatiana Maslany, mind Devon Bostick megőrül a vásznon.
Miss Maslany-ra egyébként érdemes odafigyelni, mert az Orphan Black-ben nyújtott alakításai is zseniálisak, és ebben a filmben is tökéletesen hozza a hatalomtól megrészegült, keménykedő szociopata szukát, aki meg van győződve arról, hogy már a törvények felett áll. Kevin Zegers is próbál megdolgozni a pénzéért, finom metszésű arcával és gyönyörű szemeivel nagyon elszántan mered a kamerába, közben pedig körüllengi valami vészjósló hideg, amitől csak még egyértelműbb, hogy egy pszichopatát látunk. Igazi színészi teljesítményt kizárólag a film elején valamint végén érdemes várni tőle, ha a két nagyjelenetét, és az azokban mutatott arcát összevetjük egymással, akkor kalapot emelhetünk előtte is.
Nem egy világmegváltó film, de egy feszes tempójú, feszült, elgondolkodtató darab, ami megfelelő hangulatban remek esti szórakozás lehet.
7 pont
A történet dióhéjban összefoglalható:
"Paul Dynan (Kevin Zegers) élete teljesen felfordul, amikor úgy dönt, hogy elrabol három ismert fiatalembert és fogva tartja őket váltságdíj ellenében. A három fiatal mindenáron szabadulni szeretne, s Dynannek igencsak össze kell szednie magát, ha meg akarja akadályozni a szökésüket." forrás: port.hu
De ennél ezért jóval több minden történik a vásznon. Egy kétségbeesett srác próbálja megváltoztatni a lapjárást, mert elégedetlen a kártyákkal, amiket eddigi élete során leosztottak neki. Egy remek stratéga tervezi meg, és bonyolítja le a tökéletes bűntényt, és nem is bukik bele. Paul már a film első percében a motivációjáról mesél, és érdemes meghallgatni, érdemes odafigyelni minden szavára, ugyanis már ezekből a mondatokból sejthető, mi is lesz a történet vége. Pontosan levezethető, hogyan fog bánni az elraboltakkal, és hogyan azokkal, akiket a terve kivitelezéséhez eszközként használ. A kis csapat tagjai nem egyenlő felek, Paul mind intellektusában, mind motivációját tekintve kiemelkedik közülük, és ennek bizony a későbbiekben komoly jelentősége lesz. Érdemes figyelni minden egyes múltidéző képkockát, minden - ami elsőre jelentéktelennek tűnhet - fontos információt hordoz.
Paul rendkívül összetett karakter, nem jó, nem rossz, nem fekete, nem fehér. Egyrészt törekszik a jóra, szeretne a helyes úton járni, másrészt végső elkeseredése, a kilátástalanság, a reménytelenség elemi erővel vonzzák a könnyebb út felé. Ő az a srác, akinek megbocsátjuk, hogy embereket rabol és tart fogva, hogy bármikor szavalhatna József Attilát (tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök), és hogy nem érez bűntudatot semmiért. Ő az a srác, akinél el lehet fogadni mindezt, megismerve az életét ugyanis belátható, hogy nem is lehetett ez másként. Nem juthatott volna máshová.
De mi a helyzet a 3 elrabolt fiatal szüleivel? Megismerjük a 3 apát, akiknél nagyobb szélhámost, hazugot, és szarabb alakot nem igen hordott a hátán a föld. Hazudnak a gyerekeiknek, egymásnak, és önmaguknak is. A történet egyik csúcspontján, egy kulcsjelenetben még arra is képes a 3 görény közül 2, hogy a szerencsétlen harmadikat hamis illúziókba ringassák, csak hogy pénzt csikarhassanak ki tőle, és ezzel a saját, valamint gyerekeik bőrét mentsék. Ray Liotta nagyszerűen alakítja a pénzét és tisztességét is elherdáló Takony Elemér No1-et, elég az arcára nézni, és rá van írva minden. Stephen McHattie kellően tétova és kellően aljas Takony Elemér No2-nek, Victor Garber pedig zseniálisan vetkőzik ki a joviális nagypapa bőréből, és változik tomboló őrültté. Hiába írja minden filmes oldal, hogy ez Kevin Zegers filmje, hogy ez Paul története, véleményem szerint nem az. A 3 vén róka hadakozásának és az álarcok lehullásának filmje A jogosult, amiben az egyébként zseniális "főszereplők" mellékszereplővé fokozódnak le a "nagy öregek mellett". Pedig mind Tatiana Maslany, mind Devon Bostick megőrül a vásznon.
Miss Maslany-ra egyébként érdemes odafigyelni, mert az Orphan Black-ben nyújtott alakításai is zseniálisak, és ebben a filmben is tökéletesen hozza a hatalomtól megrészegült, keménykedő szociopata szukát, aki meg van győződve arról, hogy már a törvények felett áll. Kevin Zegers is próbál megdolgozni a pénzéért, finom metszésű arcával és gyönyörű szemeivel nagyon elszántan mered a kamerába, közben pedig körüllengi valami vészjósló hideg, amitől csak még egyértelműbb, hogy egy pszichopatát látunk. Igazi színészi teljesítményt kizárólag a film elején valamint végén érdemes várni tőle, ha a két nagyjelenetét, és az azokban mutatott arcát összevetjük egymással, akkor kalapot emelhetünk előtte is.
Nem egy világmegváltó film, de egy feszes tempójú, feszült, elgondolkodtató darab, ami megfelelő hangulatban remek esti szórakozás lehet.
7 pont
2013. április 28., vasárnap
Circle of friends - Halálos egybeesés/Baráti kör/Gyilkos a nyomodban 2006
Három magyar címmel is betámadták ezt a filmet, azt hihették, hogy a Gyilkos a nyomodban majd jobban eladja, mint a Baráti kör. Pedig véleményem szerint sokkal izgalmasabb, és sokkal több titkot rejtene az eredeti cím.
A történet nem nagy durranás, de a csodálatos Julie Benz mindenkit mindenért kárpótol
A négy barátnő egy újabb temetésen találkozik. Egykori osztálytársuk állítólag öngyilkos lett, ám a nőknek feltűnik, hogy milyen sok osztálytársuk halt már meg. Maggie (Julie Benz), Susan (Venus Terzo), Joan (Paula Costain) és Emily (Adrianne Richards) rájönnek, hogy már rájuk is vadásznak. A megoldás kulcsa egy fotó. Szinte mindenki halott, aki szerepel a képen. A kérdés már csak az, ki készítette a fényképet?
A leírás teljesen félrevezető, nem a 4 barátnő kezdi gyanítani a dolgokat, hanem csak Maggie... De egyebekkel nem akarok spoilerezni.
Könnyed esti krimi, szép szerelmi szállal, és mérsékelt izgalommal, melyben ízléses, romantikus egymásra találást élvezhet, aki véletlenül belefut a tévében.
Hosszabban nem érdemes írni róla, annyi újdonságot nem nyújt. Julie-t pedig hiába dicsérném, nem mindenki értene egyet velem. Sajnos. Pedig Julie egy tiszta arcú, csodaszép színésznő, aki egyszerre bájos és természetes, valamint dögös.
Alapvetően tetszett a film, még úgy is, hogy nem estem hanyatt tőle.
7/10
A történet nem nagy durranás, de a csodálatos Julie Benz mindenkit mindenért kárpótol
A négy barátnő egy újabb temetésen találkozik. Egykori osztálytársuk állítólag öngyilkos lett, ám a nőknek feltűnik, hogy milyen sok osztálytársuk halt már meg. Maggie (Julie Benz), Susan (Venus Terzo), Joan (Paula Costain) és Emily (Adrianne Richards) rájönnek, hogy már rájuk is vadásznak. A megoldás kulcsa egy fotó. Szinte mindenki halott, aki szerepel a képen. A kérdés már csak az, ki készítette a fényképet?
A leírás teljesen félrevezető, nem a 4 barátnő kezdi gyanítani a dolgokat, hanem csak Maggie... De egyebekkel nem akarok spoilerezni.
Könnyed esti krimi, szép szerelmi szállal, és mérsékelt izgalommal, melyben ízléses, romantikus egymásra találást élvezhet, aki véletlenül belefut a tévében.
Hosszabban nem érdemes írni róla, annyi újdonságot nem nyújt. Julie-t pedig hiába dicsérném, nem mindenki értene egyet velem. Sajnos. Pedig Julie egy tiszta arcú, csodaszép színésznő, aki egyszerre bájos és természetes, valamint dögös.
Alapvetően tetszett a film, még úgy is, hogy nem estem hanyatt tőle.
7/10
2013. április 7., vasárnap
Amélia - Kalandok szárnyán - Amelia 2009
Ez a film is komoly hátránnyal indult nálam, mivel Hilary Swank sem tartozik a kedvenceim közé, sőt kimondottan irritál a játéka (ne kérdezzétek miért), és Amelia Earhart sem épp szimpatikus (sosem volt az). Kettejük bizarr találkozása pedig az egyik legunalmasabb film, amit életemben láttam.
Ugyanis úgy tesz, mintha nem szólna semmiről. A repülések nem izgalmasak, nem szépek, Amelia házasságtörése nem megbotránkoztató, nem felháborító, a média számára eszközzé válása nem elég egyértelmű, a konfliktusok liliomszínű függönyön át tekinthetőek csak meg, gondosan körbeparfümözve.
Történik itt sok minden, ami egyébként, ha ki lenne bontva rendesen, sokkal érdekesebb lenne, mint hogy melyik birkapásztorral fogott kezett ez a röpködő feminista, de a rettentően hosszú 111 perc játékidő ellenére sincs idő semminek a kibontására. Mindenbe csak belekap a rendező (ahogy a forgatókönyvíró is ezt tette) egy kis szerelem, egy kis szakmai féltékenység, egy kis házasság, egy kis ez, egy kis az. Olyan érzésem van, mintha egy rettentően béna kezdő cukrászt néznék, hogyan rontja el a süteményt. "Áhh tegyük bele ezt is, ártani nem árthat" felkiáltással kerülnek jelenetek, események a filmbe, iszonyú lassan haladunk, szinte már úgy érezzük, hogy semmi sem történik, miközben pár perc alatt túlrobogtunk a cselekmény háromnegyedén, csak azért, hogy az utolsó bő fél óra arról szólhasson, hogy Hilary Swank cserepes ajkakkal és könnyes szemekkel ül a repülőben, miközben az elvonási tünetekkel küzdő 80 kilós idióta remeg az utastérben/raktérben. Rendkívül izgalmas. Rendkívül érdekfeszítő.
Pedig a leírás egészen jókat ígért:
A kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank felejthetetlen alakítást nyújt Amelia Earhart, a legendás amerikai pilótanő szerepében. Filmbeli partnere Richard Gere, a karizmatikus üzletembert és ellenállhatatlan férjet, George Putnamet kelti életre. Kettejük kapcsolata szerelmen és kitartáson alapult, és sem Amelia mindent felülmúló, a repülés iránti szenvedélye, sem Gene Vidalhoz fűződő viszonya nem tudta tönkretenni - egészen a nő rejtélyes eltűnéséig. Lebilincselő dráma, vérpezsdítő romantika, izgalmas kalandok: az Amelia magával ragadja a képzeletet, és csodás érzés vele szárnyalni.
Szóval én vártam a lebilincselő drámát, de mivel tudtam, hogy a végén el fog tűnni, mégiscsak Earhart-ról van szó, nagy meglepetés nem ért. Vártam a vérpezsdítő romantikát, de ahogy Ewan McGregor fogdosta az aszott kóró Swank hátát a liftben, az minden volt, csak romantikus nem. Bár lehet, hogy erotikusnak szánták. Nos annak se sikerült. Amelia nem hogy a képzeletem nem ragadta meg, de semmilyen érzékszervem nem kötötte le annyira, hogy ne kezdjek közben kismillió más dologgal foglalkozni. Ne keressek ÉRTELMES programot estére, stb. Szinte végig szenvedtem az unalomtól, és azt éreztem, kicsit a színészek is szenvednek. Mert persze, fontos, hogy valami művészi legyen, meg szép, meg jajj de elegáns, meg jajj, de finom, de néha talán hasznosabb lenne félretenni a pasztellszíneket, odacsapni az igazságot az asztalra... Nyersen, ridegen. Amelia egy nyers, de erős nő volt, akiben (ha ennyire vonzódott a repüléshez) buzgott a szenvedély. Hol van ez ebben a filmben? Sehol.
Amelia enervált, Richard Gere beletörődő unott kihasznált bolond. Senkit se lehet megkedvelni, mert mindenki annyira élettelen, annyira valószerűtlen. Sőt, ha mondhatok ilyet, most ennek a filmnek a megtekintése után még kevésbé szimpatikus Earhart, mint eddig volt. Mi értelme ilyen filmet gyártani? Ha Mira Nair elsőfilmes lenne, megérteném, hogy nem megy neki, hiszen most tanulja a szakmát. De nem az! Így csak az a kérdés merül fel bennem, hogy mi történt vele az elmúlt évek alatt?
A forgatókönyvön ketten is dolgoztak. Röhej. Az esküvő monszun idején forgatókönyv-írója ilyet álmából felébresztve öt perc alatt írt volna. Talán jobbat is.
3.5/10
Ugyanis úgy tesz, mintha nem szólna semmiről. A repülések nem izgalmasak, nem szépek, Amelia házasságtörése nem megbotránkoztató, nem felháborító, a média számára eszközzé válása nem elég egyértelmű, a konfliktusok liliomszínű függönyön át tekinthetőek csak meg, gondosan körbeparfümözve.
Történik itt sok minden, ami egyébként, ha ki lenne bontva rendesen, sokkal érdekesebb lenne, mint hogy melyik birkapásztorral fogott kezett ez a röpködő feminista, de a rettentően hosszú 111 perc játékidő ellenére sincs idő semminek a kibontására. Mindenbe csak belekap a rendező (ahogy a forgatókönyvíró is ezt tette) egy kis szerelem, egy kis szakmai féltékenység, egy kis házasság, egy kis ez, egy kis az. Olyan érzésem van, mintha egy rettentően béna kezdő cukrászt néznék, hogyan rontja el a süteményt. "Áhh tegyük bele ezt is, ártani nem árthat" felkiáltással kerülnek jelenetek, események a filmbe, iszonyú lassan haladunk, szinte már úgy érezzük, hogy semmi sem történik, miközben pár perc alatt túlrobogtunk a cselekmény háromnegyedén, csak azért, hogy az utolsó bő fél óra arról szólhasson, hogy Hilary Swank cserepes ajkakkal és könnyes szemekkel ül a repülőben, miközben az elvonási tünetekkel küzdő 80 kilós idióta remeg az utastérben/raktérben. Rendkívül izgalmas. Rendkívül érdekfeszítő.
Pedig a leírás egészen jókat ígért:
A kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank felejthetetlen alakítást nyújt Amelia Earhart, a legendás amerikai pilótanő szerepében. Filmbeli partnere Richard Gere, a karizmatikus üzletembert és ellenállhatatlan férjet, George Putnamet kelti életre. Kettejük kapcsolata szerelmen és kitartáson alapult, és sem Amelia mindent felülmúló, a repülés iránti szenvedélye, sem Gene Vidalhoz fűződő viszonya nem tudta tönkretenni - egészen a nő rejtélyes eltűnéséig. Lebilincselő dráma, vérpezsdítő romantika, izgalmas kalandok: az Amelia magával ragadja a képzeletet, és csodás érzés vele szárnyalni.
Szóval én vártam a lebilincselő drámát, de mivel tudtam, hogy a végén el fog tűnni, mégiscsak Earhart-ról van szó, nagy meglepetés nem ért. Vártam a vérpezsdítő romantikát, de ahogy Ewan McGregor fogdosta az aszott kóró Swank hátát a liftben, az minden volt, csak romantikus nem. Bár lehet, hogy erotikusnak szánták. Nos annak se sikerült. Amelia nem hogy a képzeletem nem ragadta meg, de semmilyen érzékszervem nem kötötte le annyira, hogy ne kezdjek közben kismillió más dologgal foglalkozni. Ne keressek ÉRTELMES programot estére, stb. Szinte végig szenvedtem az unalomtól, és azt éreztem, kicsit a színészek is szenvednek. Mert persze, fontos, hogy valami művészi legyen, meg szép, meg jajj de elegáns, meg jajj, de finom, de néha talán hasznosabb lenne félretenni a pasztellszíneket, odacsapni az igazságot az asztalra... Nyersen, ridegen. Amelia egy nyers, de erős nő volt, akiben (ha ennyire vonzódott a repüléshez) buzgott a szenvedély. Hol van ez ebben a filmben? Sehol.
Amelia enervált, Richard Gere beletörődő unott kihasznált bolond. Senkit se lehet megkedvelni, mert mindenki annyira élettelen, annyira valószerűtlen. Sőt, ha mondhatok ilyet, most ennek a filmnek a megtekintése után még kevésbé szimpatikus Earhart, mint eddig volt. Mi értelme ilyen filmet gyártani? Ha Mira Nair elsőfilmes lenne, megérteném, hogy nem megy neki, hiszen most tanulja a szakmát. De nem az! Így csak az a kérdés merül fel bennem, hogy mi történt vele az elmúlt évek alatt?
A forgatókönyvön ketten is dolgoztak. Röhej. Az esküvő monszun idején forgatókönyv-írója ilyet álmából felébresztve öt perc alatt írt volna. Talán jobbat is.
3.5/10
2013. március 23., szombat
Selyem - Silk 2007
Alessandro Baricco könyvéből François Girard álmodott és írt forgatókönyvet.
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
2012. szeptember 22., szombat
ATM 2012
Csak, hogy teljes legyen mára a paletta, következzen egy olyan film, aminek a koncepcióját sem teljesen értem. Persze az világos, hogy láthatatlanul akarta elkövetni a bűnöket, kiélvezte, hogy az a 3 idióta megőrül, megfagy a fülkében, még gyilkolnak is, majd szépen meghalnak, ő pedig, a valódi tettes pedig egyszerűen elsétál, hiszen a kamerák látóterén kívül maradt, az ATM-nél rekedt szerencsétleneken kívül senki sem látta őt, de ők se tudnák azonosítani, hiszen az arcát nekik sem mutatta meg.
Ezzel az 5 sorral nagyjából le is lőttem a film összes poénját, bár azt már a trailer megteszi, nem kellett ehhez az elemzésem. Most pedig itt állok meglőve, hogy mit is írhatnék erről a történetről. Nézzük meg először a nemhivatalos leírást.
Az ATM történetének középpontjában pár fiatal áll, akik egy hazaút alkalmával megéheznek, majd mivel éppen nincs náluk kápé, úgy döntenek, hogy megállnak egy ATM-nél, hogy papírpénz zizegjen a markukban, viszont az ötletről kiderül, hogy eléggé megváltoztatja az életüket... Egy elmebeteg bezárja őket a fülkébe, lekapcsolja a fűtést, ezzel is növelve diszkomfortérzetüket, na meg a rettegésüket, majd válogatott módszerekkel riogatja őket, ezzel tesztelve, hogy mennyit bírnak mind fizikailag, mind mentálisan.
Ezzel az 5 sorral nagyjából le is lőttem a film összes poénját, bár azt már a trailer megteszi, nem kellett ehhez az elemzésem. Most pedig itt állok meglőve, hogy mit is írhatnék erről a történetről. Nézzük meg először a nemhivatalos leírást.
Az ATM történetének középpontjában pár fiatal áll, akik egy hazaút alkalmával megéheznek, majd mivel éppen nincs náluk kápé, úgy döntenek, hogy megállnak egy ATM-nél, hogy papírpénz zizegjen a markukban, viszont az ötletről kiderül, hogy eléggé megváltoztatja az életüket... Egy elmebeteg bezárja őket a fülkébe, lekapcsolja a fűtést, ezzel is növelve diszkomfortérzetüket, na meg a rettegésüket, majd válogatott módszerekkel riogatja őket, ezzel tesztelve, hogy mennyit bírnak mind fizikailag, mind mentálisan.
Most be is bizonyosodik, amit már eddig is mondtam, óvakodni kell az olyan emberektől, akiknek műszőrme van a kapucniján (azoktól meg, akiknek igazi, főleg!) mert valami gond lehet velük. Hát ezzel a fickóval, aki itt terrorizálja ezt a 3 jobb sorsra érdemes fiatalt, van is. Nagy gond például, hogy a forma egy másodpercig sem ijesztő, hogy bár hülyébbnél hülyébb ötletekkel áll elő, a jeges hidegben még vízzel locsolni is képes az áldozatait, mégse válik félelmetessé. Egy idő után szimplán unalmas a 3 bezárt jómadár vergődése.
Alice Eve, Josh Peck, Brian Geraghty pedig hiába próbál meg mindent (amire képes színészileg), egyrészt nem jutnak ki, másrészt nem nyerik el a szimpátiámat, harmadrészt nem teszik izgalmassá, átélhetővé a filmet. Ha már a kapucnis idegentől nem lehet félni, akkor talán a bezártsággal kéne machinálni, és folyamatosan fokozva a feszültséget a végletekig lehetne idegelni a nézőket, David Brooks rendező mégsem él ezzel a lehetőséggel (sem). Ez Brooks első komolyabb filmje, és hát mindenkinek el kell indulnia valahogyan... Nem is igazán őt okolom azért, hogy a film halálra rémítés helyett maximum halálra untatni tud, hanem Chris Sparling forgatókönyvírót, akitől azért ennél lényegesen többet vártam. Az operatőri munkára egy rossz szavam sincs, ha mást nem is, ezt legalább sikerült eltalálni.
Nem tudom, mennyiben javított volna a dolgon egy jobb casting, ha sikerült volna olyan nőt kiválasztani a főszerepre, aki, ha maga nem is színésznő, legalább látott már egyet munka közben, mert Alice Eve-ről sajnos még csak ez sem mondható el... De hogy ne csak a hölgyet szidjam, meg kell jegyezzem, hogy a két fiúval sem voltam maradéktalanul elégedett, bár legalább Josh Peck hihetően hozta az igaz surmók figuráját.
A film ezzel együtt is egy nagy semmi, szinte értékelhetetlen. Nagy jóindulattal:
2/10
2012. szeptember 21., péntek
Lazhar tanár úr - Monsieur Lazhar 2011
És akkor most a múltból térjünk vissza a jelenbe, a régebbi filmek után következzen egy olyan, ami bár 2011-ben készült, csak a napokban érkezett meg a magyar mozikba. A Monsieur Lazhar Évelyne de la Cheneliére drámáján alapul, bár annak kicsit feldúsított, többszereplőssé tett változata, mely nem egy nézőpontból mutatja az eseményeket, hanem a gyerekek szemén át láttat.
Egy montreali általános iskola alsós osztályának mindennapjait szeretett tanárnőjük öngyilkossága a feje tetejére állítja. A gyerekek egymás között próbálják meg feldolgozni az őket ért tragédiát, s eleinte nem fogadják el az iskolába helyettesítő tanárként jelentkező emigráns algériai pedagógus segítségét. Mr. Lazhar azonban sajátos eszközökkel lát neki az osztály kedvenc tanárnőjének elvesztése iránt érzett fájdalom közös feldolgozásának, aminél már csak oktatási módszerei tűnnek szokatlanabbnak. A tanár úr gyorsan népszerűvé válik a gyerekek között, s most már a kollégák tekintenek rá egyre inkább csodabogárként. A mindig mosolygós Lazhar múltja pedig titkokkal és tragédiákkal teli, s a zárkózott férfi életének részletei apránként kerülnek nyilvánosságra a tanáriban.
Philippe Falardeau nagy fába vágta a fejszéjét, ahogy ezt több interjúban ő maga is elismerte, hiszen olyan történetet próbált filmre vinni, amilyet korábban több-kevesebb sikerrel mások is próbáltak. Gondoljunk bár a Holt költők társaságára, vagy épp Az osztályra, melyek nagy vonalakban szintén arról szólnak, hogy megérkezik A TANÁR (így csupa nagybetűvel) és miatta minden megváltozik. Ebben ez a film is hasonló. Amiben más, hogy sokkal inkább fókuszál a gyerekekre, a sérült közösségre, melynek újra fel kell építenie önmagát, mint a belecsöppenő tanár gondolataira, érzéseire. Az ő terheiről, az ő fájdalmáról szinte csak a film végén szerzünk tudomást, addig csak a gyerekek kerülnek közel hozzánk. Ettől függetlenül a hagyományos, ma már szinte ósdinak és letűntnek tekinthető pedagógiai módszereket alkalmazó férfi uralja a vásznat, szinte lehetetlen nem figyelni rá. (Egyébként mivel hasonló szellemiségű általános iskolában volt szerencsém tölteni 8 évemet, kicsit nosztalgikussá is váltam a film megtekintése során. Hiányzik az, ami elveszett, amit ma már nem is biztos, hogy meg lehetne valósítani, hiszen már annyira mások a gyerekek is. Hiányzik az a "letűnt kor", amikor a retro még jelen volt.)
Tehát a gyerekek szemén át látunk. És micsoda gyerekek! Zseniális gyermekszereplők, hiteles alakítások. Csupa csupa olyan fiatal, aki nem akar többnek látszani annál, ami. Némelyikük ugyan koravén tekintettel mered a kamerába, mégis minden ízükben gyerekek, akik gyerekként gondolkoznak, gyerekként reagálnak az eseményekre, és akiknek szükségük van valakire, aki vezeti őket a felnőtté válás rögös útján. Falardeau direkt olyan gyerekeket keresett, akik már régebb óta forgolódnak kamerák előtt, saját akaratukból játszanak, és akik ugyan nem híresek, és főleg nem hírhedtek, de tehetségben bővelkednek. Ez a film egyik hatalmas pozitívuma, a másik pedig a Lazhar-t alakító Mohamed Fellag, aki visszafogottságával, finom humorával, és óvatos lépéseivel előbb-utóbb elnyeri mindenki szeretetét, főként a nézőkét persze.
A filmmel egyetlen baj van, hogy bár műfaját tekintve drámának kéne lennie, úgy kerüli a fajsúlyosabb drámai elemeket, mint a tüzet. Talán a gyerekeket akarták kímélni ezzel, talán csak ebben látott új, még ki nem aknázott lehetőséget a rendező, ezt nem tudom megítélni, de azt elmondhatom, hogy ezzel sokat ártott a saját filmjének. Kicsit steril marad, igazi, nehézkes feszültségtől mentes. Lehet, hogy épp emiatt csúszott le az Oscarról? Ezen is érdemes lenne elgondolkozni.
Ennek ellenére remekül összerakott mozi, amiben, Falardeau korábbi munkáihoz hasonlóan, ismét központi szerepet kap a bevándorlás témája is, Lazhar tanár úr ugyanis emigráns. Így a történet egyszerre szól az öngyilkosság feldolgozásáról, és egy algériai férfi beilleszkedéséről is.
9/10
