A film, amire Jennifer Lawrence-nek karrierje akkori állása szerint már semmi szüksége nem volt. A film, amit egyébként JL színészi játéka mentett meg attól, hogy belesüllyedjen a hasonló horrorok mocsarába. A színészi játékon kívül amivel még kiemelkedik, az éppen az, hogy nem is igazán horror, inkább a thriller=horror határvonalon egyensúlyozó hibrid.
A történet rövid leírása unalomig ismert:
"Sarah nemrég vált el, szinte még meg sem száradt a pecsét a válási papírján. Az asszony új életet akar kezdeni a tini lányával, Elissával. Hamarosan meg is találják álmaik házát az egyik előkelő kisvárosban. Néhány megdöbbentő esményt követően megtudják, hogy a szomszédságukban, az utca végén álló házban évekkel ezelőtt szörnyű bűncselekmény történt. Egy lány megölte a szüleit, és utána eltűnt. A gyilkosságot csak a bátyja, Ryan élte túl. Elissa összebarátkozik a fiúval, ám kiderül, hogy a múlt árnyai kísértenek." forrás: port.hu
De a kis összefoglaló mögött most lényegesen több van.
A film elég erős képsorokkal nyit, talán ez az egyetlen klasszikusan horrornak mondható része, főleg a rendkívül manipulatív színek, és a kék szűrő miatt. A nagy csattanót már az első perc ellövi, elég csak figyelni, hogy ki és mit tesz. A mozgása, a tekintete, az arcvonásai... Minden. A hulló tollak. Van benne feszültség, bőséggel. Sajnos pontosan ennyi a feszültség az egész filmben.
JL bájosan gitározik, pufók kis kalácsarcával szerethető, tipikus átlag tini (annak ellenére, hogy ott van benne az Oscar-díjas szex-szimbólum ígérete). A ház, ahova beköltöznek, gyönyörű, bár bevallom a bánatom sem lakna fél köpésre egy végeláthatatlan erdőtől, főleg nem egy szabadon álló faházban, ahova csak az nem megy be, aki nem akar. Egy fogpiszkálóval be lehetne jutni, még nekem is sikerülne 2-3 perc alatt, innentől kezdve ez a ház a tökéletes horrorhelyszín. Kilométerekre mindentől, vélhetően térerő sem mindig van, minden nyikorog, minden klisés. A gusztustalanul viselkedő tinédzserek épp annyira, mint a szimpatikus szomszéd srác. A szép szőke lány egyedül vág át a susnyáson gyalog, mögötte egy kellemes 20 km/h-val haladó ismeretlen autó, amely lassan megáll. Aztán persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Na jó, a gusztustalanul viselkedő tinédzserek igen, ők pont azok, aminek első látásra tűnnek. Például az agresszív és bunkó srác, valóban szexista, agresszív és bunkó.
Hogy Jennifer-en kívül mást is dicsérjek: Elisabeth Shue szintén elég jól hozza az új életre vágyó anya karakterét (sajnos őt a borzalmas szinkron teljesen lenullázza), és Max Thieriot is kihozza magából mindazt, amit ki tud hozni. Mivel valódi feszültség rettenetesen kevés van a történetben, azt Jennifer melleivel kell eladni, Bár az Elissa névre hallgató főhősnőnk meztelenül nem mutogatja magát, a mélyen dekoltált trikókkal nem fukarkodik.
A legnagyobb gond a filmmel nem a feszültség hiánya, nem is az, hogy horrornak reklámozzák, de köze nincs hozzá, hanem főként a szereplők mérhetetlenül illogikus cselekedetei, különösen Elissa reakciói. Nem tudom mennyire adott szabad kezet Mark Tonderai rendező a színészeknek, és mennyire bízta rá szerencsétleneket a forgatókönyvre, de a kényelmetlen, feszengős beszélgetések kiváló hangulatfestései után hihetetlen kontraszt a sok marhaság, ami történik.
Pedig a film remek bepillantás lenne az emberi természet sötét oldalába... Ha jól lenne összerakva... Nem jól van.
6/10
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 6/10. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 6/10. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. október 31., szombat
2013. április 4., csütörtök
A bosszú jogán - Seeking justice 2011
A lelkes angoltanár, Will Gerard boldogan él zenész feleségével, Laurával. Nyugodt családi életüket koncertek, kerti sütögetések töltik ki, és Will kedvenc hobbija, sakkpartik főnökével, az iskolaigazgatóval. Egy éjjel azonban borzalmas dolog történik: a próbáról hazafelé tartó Laurát brutálisan megerőszakolják. Miközben Will a kórházban feldúltan várja az orvost, hogy beszámoljon felesége állapotáról, egy jól öltözött ember szólítja meg, és felajánlja neki az azonnali igazságszolgáltatás lehetőségét. Az összezavarodott Will elfogadja az ajánlatot, nem is sejtve, hogy ezzel egy önbíráskodó földalatti szervezet hálójába kerül. Ijesztő és veszélyes játszma veszi kezdetét.
Nicholas Cage az elmúlt 10 éve legjobb alakítását nyújtja, bár most is hozza azt a megszokott, búvalbélelt, alapvetően élettelen karaktert, de feltölti némi szerelemmel, és egy jó adag haraggal és rettegéssel is. A film végére szinte már embernek tűnik. Lassan talán visszatalál magához, vagy a rendezők növekvő bizalmát hálálja meg? Nem tudom, de mindenképpen örülök a pozitív változásnak. Az Ál/Arc Cage-ét szeretném újra vásznon látni!
January Jones gyönyörű, és bár sokkal fiatalabbnak tűnik Cage-nél (14 évnél többnek látszik az, ami őket elválasztja) mégis meglepően jól működtek együtt. Volt köztük valami kellemes melegség, valami biztonságot sugárzó harmónia. Izzás nem, de egy ilyen témájú filmbe nem is illett volna. Egy erőszak köré épített cselekményben teljesen abnormális lenne, ha vad szenvedélyeket ábrázolnának.
Nagy fájdalmam, hogy Jennifer Carpenter szinte csak dekoráció a filmben, nem hagyták kibontakozni.
Ennél már csak az nagyobb, hogy a történetben rejlő lehetőségeket se hagyták filmmé forrni. Az alapötlet ugyanis zseniális, egy ilyen szituációban mindenki vért kívánna, az önbíráskodó csoport léte pedig szükségszerű velejárója lehet egy züllött társadalomnak. Elég csak olvasni a büntetőtárgyalásokról írott online tudósítások kommentjeit. Hozzászólók százai követelik a halálbüntetés visszaállítását, vagy legalább azt, hogy a majdani cellatársak elintézzék "azt a szemetet". A népharag ereje mindenkire lesújtana. Lehet tagadni, vagy lehet szépíteni, de egy ilyen "igény" igenis van a társadalomban, amikor nem tudnak beletörődni a jogerős ítéletbe, vagy lassúnak találják az igazságszolgáltatást, akkor a saját kezükbe vennék a dolgokat. Normális társadalmakban normális emberek természetesen nem teszik ezt. De ebben a torzult jelenben, ebben az iszonyatos értékválságban, amikor a bűnözés úgy terjed mint a pestis, az elkeseredett emberek sok mindenre képesek. Akár az önbíráskodásra is.
Az éhes nyúl ugrik. Simon beszervez mindenkit, akit csak tud. Aztán kezd túllőni a célon. Az eredeti terv, hogy csak valóban súlyos bűnökért fizessenek meg, dugába dől, mert mindenkit el kell takarítani az útból, aki lebuktathatná őket. Egy napon megcsörren Will Gerard telefonja, kérnek tőle egy szívességet, ő viszont nem akar részt venni ebben a borzalomban. Innentől kellene igazán izgalmassá válnia a történetnek, Will menekülni kényszerül a rendőrség elől, jó kis üldözés kerekedhetne ki, mégis itt fullad unalomba minden.
A végkifejlet sablonos, ötlettelen, a nagy wow a végén (annak tudatában, hogy ebben tényleg mindenki benne van) nem igazán csattan. Ennél feszítettebbre is lehetett volna venni, ha Roger Donaldson rendező kicsit jobban összefogja a szálakat. Guy Pearce viszont menti a menthetőt, ezt még el kell mondanom.
6/10
Nicholas Cage az elmúlt 10 éve legjobb alakítását nyújtja, bár most is hozza azt a megszokott, búvalbélelt, alapvetően élettelen karaktert, de feltölti némi szerelemmel, és egy jó adag haraggal és rettegéssel is. A film végére szinte már embernek tűnik. Lassan talán visszatalál magához, vagy a rendezők növekvő bizalmát hálálja meg? Nem tudom, de mindenképpen örülök a pozitív változásnak. Az Ál/Arc Cage-ét szeretném újra vásznon látni!
January Jones gyönyörű, és bár sokkal fiatalabbnak tűnik Cage-nél (14 évnél többnek látszik az, ami őket elválasztja) mégis meglepően jól működtek együtt. Volt köztük valami kellemes melegség, valami biztonságot sugárzó harmónia. Izzás nem, de egy ilyen témájú filmbe nem is illett volna. Egy erőszak köré épített cselekményben teljesen abnormális lenne, ha vad szenvedélyeket ábrázolnának.
Nagy fájdalmam, hogy Jennifer Carpenter szinte csak dekoráció a filmben, nem hagyták kibontakozni.
Ennél már csak az nagyobb, hogy a történetben rejlő lehetőségeket se hagyták filmmé forrni. Az alapötlet ugyanis zseniális, egy ilyen szituációban mindenki vért kívánna, az önbíráskodó csoport léte pedig szükségszerű velejárója lehet egy züllött társadalomnak. Elég csak olvasni a büntetőtárgyalásokról írott online tudósítások kommentjeit. Hozzászólók százai követelik a halálbüntetés visszaállítását, vagy legalább azt, hogy a majdani cellatársak elintézzék "azt a szemetet". A népharag ereje mindenkire lesújtana. Lehet tagadni, vagy lehet szépíteni, de egy ilyen "igény" igenis van a társadalomban, amikor nem tudnak beletörődni a jogerős ítéletbe, vagy lassúnak találják az igazságszolgáltatást, akkor a saját kezükbe vennék a dolgokat. Normális társadalmakban normális emberek természetesen nem teszik ezt. De ebben a torzult jelenben, ebben az iszonyatos értékválságban, amikor a bűnözés úgy terjed mint a pestis, az elkeseredett emberek sok mindenre képesek. Akár az önbíráskodásra is.
Az éhes nyúl ugrik. Simon beszervez mindenkit, akit csak tud. Aztán kezd túllőni a célon. Az eredeti terv, hogy csak valóban súlyos bűnökért fizessenek meg, dugába dől, mert mindenkit el kell takarítani az útból, aki lebuktathatná őket. Egy napon megcsörren Will Gerard telefonja, kérnek tőle egy szívességet, ő viszont nem akar részt venni ebben a borzalomban. Innentől kellene igazán izgalmassá válnia a történetnek, Will menekülni kényszerül a rendőrség elől, jó kis üldözés kerekedhetne ki, mégis itt fullad unalomba minden.
A végkifejlet sablonos, ötlettelen, a nagy wow a végén (annak tudatában, hogy ebben tényleg mindenki benne van) nem igazán csattan. Ennél feszítettebbre is lehetett volna venni, ha Roger Donaldson rendező kicsit jobban összefogja a szálakat. Guy Pearce viszont menti a menthetőt, ezt még el kell mondanom.
6/10
2013. április 2., kedd
Szerelmünk lapjai - The Notebook 2004
A történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adnak el nekem.
http://handson.provocateuse.com/images/photos/ryan_gosling_01.jpg
Allie és Noah tizenévesek voltak, amikor találkoztak, az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Kibontakozó szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, a szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket, melynek fontos jelentősége van számára, egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek.
Tehát a történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adtak el nekem. És az a két szeretkezés, aminél pontosan értettem miért szeretik a nők inkább a romantikus filmeket, és nem a pornót. Általában sokkal motiválóbb, érdekesebb, ha egy szex előtt felépítenek valamit, kialakul egyfajta kapcsolat, látjuk az izzást, nem csak megérkezik a vízvezeték-szerelő, aztán uccu neki, hadd szóljon. Szerintem az átlag nőknek így kéne pornót forgatni. Kerekíteni elé legalább 20-30 perc ismerkedést, kapcsolatot, egy csipetnyi romantikát, aztán végülis kiköthetnénk ugyanott, ahol az a másik műfaj zárja sorait. Persze nyilván van, aki beindul Catherine M. szexuális életére, de mások azért főként a szürke 50 árnyalatát olvassák. Azok, akiknek hiányzik az életéből, a világából valami álom, amit persze igazinak hisznek; azok, akik a bántóan színes mesék után fakónak látják a valóságot, és képtelenek azt elviselni.
Na ezek az emberek a legnagyobb fogyasztói a romantikus filmeknek, (és bár a szürkét rettentően rossz könyvnek tartom, és abszolút nem mozgatott meg, a romantikus filmeket én magam is szeretem) és nincs ezzel baj. Ha egy romantikus film korrekten van összerakva, vannak szimpatikus szereplők, akiket a néző megkedvelhet, van egy lány, akivel a nő azonosulni tud, akinek őszintén drukkol, van egy fiú, akibe azonnal beleszeret, mert annyira titokzatos, erős, jóképű, ügyes, okos, akármilyen... Akkor rendben is vagyunk. Ha emellé még van egy kerek, egész, lezárt történet, és koherens történetvezetés, akkor már lassan 5-6 pontnál járunk a 10-ből, ha osztályozni kell. Ha jók a színészek, szépen fényképezett, nem giccses, és még a zene is jó, akkor akár 8-9-es magasságokba is emelkedhetünk. A dráma és a humor révén pedig akár a 10-est is elérheti a film.
Nézzünk egy check-listát arról, mi is van meg a Szerelmünk lapjaiban.
Korrekten összerakott, ez tény. Remek, keretes szerkezetű, az idős párral indul és zárul.
Szimpatikus szereplők? A fiú kellemesen pofátlan és kellemesen szenvedélyes, és csodálatosak a kezei. Állhatatos, kitartó, vicces, és spontán. Rá nem lehet panasz.
A női főszereplő néha ostobácska, néha elkényeztetett, és a film bő 90%-ában nem tud magáról semmit. Idős nőként a demencia miatt, fiatalon pedig azért, mert túl gyáva felismerni az igazán értékes dolgokat. Bő 110 percen keresztül képtelen szembenézni saját magával, elfogadni a saját vágyait, a saját érzéseit. Alapvetően mégis szerethető, és mivel néhol azért a jelleméből is megcsillant valamit, nem tűnik üres csigaháznak. Rachel McAdams-nek nem ez az első "terhelt" karaktere, ahol olyan nőt alakít, aki elfelejtette az életét (a Fogadom-ban rendkívül hasonló a helyzet) itt csak annyi a csavar, hogy Gena Rowlands alakítja az idős Allie-t, és ő az, aki képtelen emlékezni. Kimondottan örülök, hogy nem a fiatalokat sminkelték rémisztőre némi rizsporral, műránccal és parókával, hanem kerestek két zseniális idősebb színészt, és velük játszatták el a szerelmeseket.
A történet lezárt, a megismerkedésüktől egészen életük végéig kísérjük a két szerelmest, mégis épp ez a lezártság von le rengeteget a film értékéből. Az utolsó bő 10 perc, az asszony tudatra ébredése, majd a férj szívrohama, és végül a közös halál annyira erőltetett, annyira hamis, hogy már ebbe a vattacukorral körbefújt vörös-zöld-kék álomba se fér bele. Mert persze, vannak idős párok, akik annyira kötődnek egymáshoz, hogy egyszerre halnak meg, de ez a "szerelmünk erejével lehetséges" szöveg... Ez annyira borzalmasan hangzik, hogy felfordul tőle az ember gyomra.
A sok szirup, nyál és a rettentő záró képsorok ellenére ez egy egészen kellemes film, ahol az ember végig drukkol Noah-nak, hogy végre ágyba vihesse már a hőn szeretett lányt, hogy ő húzhasson gyűrűt az ujjára, ő tehesse asszonnyá. De úgy a film felétől őszintén sajnálni kezdjük szerencsétlen Lon Hammond-ot, aki rossz ápolónőt szúrt ki magának, rossz nőért kezdett rajongani. Ugyanígy sajnálatra méltó a Noah körül legyeskedő özvegy, aki szintén nem sokat remélhet. Nekik kettőjüknek esélyük sincs a mindent elsöprő, első és egyetlen szerelem ellen.
Mi az, ami miatt (leszámítva a végét) képtelen vagyok jó pontszámot adni erre a filmre?
A logikátlanságok.
1) Honnan tudja Allie, hogy Noah a seregben van? Miért mondja azt a narráló, hogy Allie minden egyes sebesültben Noah-t vagy egy társát látja? Semmit se tud róla. Amennyi információja van, Noah lehetne évek óta halott is. A könyvben ezt biztos jobban kifejti Nicholas Sparks, de itt a filmben teljesen értelmetlen az egész.
2) Miért viszi el az anyja Allie-t a szálló por és a törmelék kellős közepére, hogy megmutassa neki a lapátoló embert mint élete szerelmét? Nem illik a történetbe. Nem illik a nő karakteréhez. Tudom, hogy a regényben nem is szerepel ez a jelenet, nem értem miért kellett a filmbe beleerőltetni. Felesleges. Logikátlan. Egy olyan nő, mint Allie anyja, sose állna le egy mozdonyfűtővel, vagy legyen bármi is a lapátoló foglalkozása.
3) Allie magától miért nem írt sosem Noah-nak? Azokban az években, amíg elvileg álomba sírta magát, és mindig csak rá gondolt, miért nem volt képes megereszteni csak 1 levelet? Ennyire büszke volt, vagy ennyire gyáva? Ha nekem kellett volna úgy otthagynom a szerelmemet, biztos, hogy nem érdekelt volna a büszkeség, se a tartás. Írtam volna neki. Ha kell, minden nap, amíg nem válaszol. (Noah legalább ebből rájött volna, hogy Allie nem kapja meg a leveleit, és elment volna érte személyesen.)
4) Miért borzolták a nézők idegeit azzal a pár másodperces jelenettel, amiben Allie szerelmet hazudik Lon-nak, majd kijelenti, hogy nem fogja őt elveszíteni, hiszem már TUDJA, hogy vele KELL lennie? Mi értelme volt ennek. Csak pislogunk egyet, és máris jön a feloldókép, a Noah háza elé begördülő autó. Mivel a filmet szinkronosan láttam, ez lehet, hogy a szinkron hibája, de mindenképpen rettenetes.
Ezek, valamint az utolsó pár perc jelenetei azok, amik miatt nem tudok sírni ezen a filmen, inkább csak dühöngök. Mert összességében nézve tehát nem lett jó. És kár érte.
6/10
http://handson.provocateuse.com/images/photos/ryan_gosling_01.jpg
Allie és Noah tizenévesek voltak, amikor találkoztak, az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Kibontakozó szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, a szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket, melynek fontos jelentősége van számára, egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek.
Tehát a történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adtak el nekem. És az a két szeretkezés, aminél pontosan értettem miért szeretik a nők inkább a romantikus filmeket, és nem a pornót. Általában sokkal motiválóbb, érdekesebb, ha egy szex előtt felépítenek valamit, kialakul egyfajta kapcsolat, látjuk az izzást, nem csak megérkezik a vízvezeték-szerelő, aztán uccu neki, hadd szóljon. Szerintem az átlag nőknek így kéne pornót forgatni. Kerekíteni elé legalább 20-30 perc ismerkedést, kapcsolatot, egy csipetnyi romantikát, aztán végülis kiköthetnénk ugyanott, ahol az a másik műfaj zárja sorait. Persze nyilván van, aki beindul Catherine M. szexuális életére, de mások azért főként a szürke 50 árnyalatát olvassák. Azok, akiknek hiányzik az életéből, a világából valami álom, amit persze igazinak hisznek; azok, akik a bántóan színes mesék után fakónak látják a valóságot, és képtelenek azt elviselni.
Na ezek az emberek a legnagyobb fogyasztói a romantikus filmeknek, (és bár a szürkét rettentően rossz könyvnek tartom, és abszolút nem mozgatott meg, a romantikus filmeket én magam is szeretem) és nincs ezzel baj. Ha egy romantikus film korrekten van összerakva, vannak szimpatikus szereplők, akiket a néző megkedvelhet, van egy lány, akivel a nő azonosulni tud, akinek őszintén drukkol, van egy fiú, akibe azonnal beleszeret, mert annyira titokzatos, erős, jóképű, ügyes, okos, akármilyen... Akkor rendben is vagyunk. Ha emellé még van egy kerek, egész, lezárt történet, és koherens történetvezetés, akkor már lassan 5-6 pontnál járunk a 10-ből, ha osztályozni kell. Ha jók a színészek, szépen fényképezett, nem giccses, és még a zene is jó, akkor akár 8-9-es magasságokba is emelkedhetünk. A dráma és a humor révén pedig akár a 10-est is elérheti a film.
Nézzünk egy check-listát arról, mi is van meg a Szerelmünk lapjaiban.
Korrekten összerakott, ez tény. Remek, keretes szerkezetű, az idős párral indul és zárul.
Szimpatikus szereplők? A fiú kellemesen pofátlan és kellemesen szenvedélyes, és csodálatosak a kezei. Állhatatos, kitartó, vicces, és spontán. Rá nem lehet panasz.
A női főszereplő néha ostobácska, néha elkényeztetett, és a film bő 90%-ában nem tud magáról semmit. Idős nőként a demencia miatt, fiatalon pedig azért, mert túl gyáva felismerni az igazán értékes dolgokat. Bő 110 percen keresztül képtelen szembenézni saját magával, elfogadni a saját vágyait, a saját érzéseit. Alapvetően mégis szerethető, és mivel néhol azért a jelleméből is megcsillant valamit, nem tűnik üres csigaháznak. Rachel McAdams-nek nem ez az első "terhelt" karaktere, ahol olyan nőt alakít, aki elfelejtette az életét (a Fogadom-ban rendkívül hasonló a helyzet) itt csak annyi a csavar, hogy Gena Rowlands alakítja az idős Allie-t, és ő az, aki képtelen emlékezni. Kimondottan örülök, hogy nem a fiatalokat sminkelték rémisztőre némi rizsporral, műránccal és parókával, hanem kerestek két zseniális idősebb színészt, és velük játszatták el a szerelmeseket.
A történet lezárt, a megismerkedésüktől egészen életük végéig kísérjük a két szerelmest, mégis épp ez a lezártság von le rengeteget a film értékéből. Az utolsó bő 10 perc, az asszony tudatra ébredése, majd a férj szívrohama, és végül a közös halál annyira erőltetett, annyira hamis, hogy már ebbe a vattacukorral körbefújt vörös-zöld-kék álomba se fér bele. Mert persze, vannak idős párok, akik annyira kötődnek egymáshoz, hogy egyszerre halnak meg, de ez a "szerelmünk erejével lehetséges" szöveg... Ez annyira borzalmasan hangzik, hogy felfordul tőle az ember gyomra.
A sok szirup, nyál és a rettentő záró képsorok ellenére ez egy egészen kellemes film, ahol az ember végig drukkol Noah-nak, hogy végre ágyba vihesse már a hőn szeretett lányt, hogy ő húzhasson gyűrűt az ujjára, ő tehesse asszonnyá. De úgy a film felétől őszintén sajnálni kezdjük szerencsétlen Lon Hammond-ot, aki rossz ápolónőt szúrt ki magának, rossz nőért kezdett rajongani. Ugyanígy sajnálatra méltó a Noah körül legyeskedő özvegy, aki szintén nem sokat remélhet. Nekik kettőjüknek esélyük sincs a mindent elsöprő, első és egyetlen szerelem ellen.
Mi az, ami miatt (leszámítva a végét) képtelen vagyok jó pontszámot adni erre a filmre?
A logikátlanságok.
1) Honnan tudja Allie, hogy Noah a seregben van? Miért mondja azt a narráló, hogy Allie minden egyes sebesültben Noah-t vagy egy társát látja? Semmit se tud róla. Amennyi információja van, Noah lehetne évek óta halott is. A könyvben ezt biztos jobban kifejti Nicholas Sparks, de itt a filmben teljesen értelmetlen az egész.
2) Miért viszi el az anyja Allie-t a szálló por és a törmelék kellős közepére, hogy megmutassa neki a lapátoló embert mint élete szerelmét? Nem illik a történetbe. Nem illik a nő karakteréhez. Tudom, hogy a regényben nem is szerepel ez a jelenet, nem értem miért kellett a filmbe beleerőltetni. Felesleges. Logikátlan. Egy olyan nő, mint Allie anyja, sose állna le egy mozdonyfűtővel, vagy legyen bármi is a lapátoló foglalkozása.
3) Allie magától miért nem írt sosem Noah-nak? Azokban az években, amíg elvileg álomba sírta magát, és mindig csak rá gondolt, miért nem volt képes megereszteni csak 1 levelet? Ennyire büszke volt, vagy ennyire gyáva? Ha nekem kellett volna úgy otthagynom a szerelmemet, biztos, hogy nem érdekelt volna a büszkeség, se a tartás. Írtam volna neki. Ha kell, minden nap, amíg nem válaszol. (Noah legalább ebből rájött volna, hogy Allie nem kapja meg a leveleit, és elment volna érte személyesen.)
4) Miért borzolták a nézők idegeit azzal a pár másodperces jelenettel, amiben Allie szerelmet hazudik Lon-nak, majd kijelenti, hogy nem fogja őt elveszíteni, hiszem már TUDJA, hogy vele KELL lennie? Mi értelme volt ennek. Csak pislogunk egyet, és máris jön a feloldókép, a Noah háza elé begördülő autó. Mivel a filmet szinkronosan láttam, ez lehet, hogy a szinkron hibája, de mindenképpen rettenetes.
Ezek, valamint az utolsó pár perc jelenetei azok, amik miatt nem tudok sírni ezen a filmen, inkább csak dühöngök. Mert összességében nézve tehát nem lett jó. És kár érte.
6/10
2013. március 23., szombat
Selyem - Silk 2007
Alessandro Baricco könyvéből François Girard álmodott és írt forgatókönyvet.
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
2013. március 21., csütörtök
Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak 2012
Avagy Genndy Tartakovski Dexter, a laboratóriuma, a Pindur Pandúrok, és a Szamuráj Jack után. Engem már a Dexterrel megvett kilóra, és nem is bohó gyermekkoromban, hanem áldott-áldatlan kamaszkorom idején. A kis vörös tudósgyerek annyira jó karakter volt, és annyira jó volt a rendezés, hogy Genndy-t már alapból a zsenik közé soroltam.
Vérszívó vagy nászúton? Farkasember családi lazuláson? Rémkoppantó, aki belefáradt a szürke hétköznapok egyformaságába? Vár a Hotel Transylvania - minőségi pihenés és felfrissülés mindennemű rémnek, szörnynek és gonosz torzszülöttnek.
Drakula gróf ötcsillagos erdélyi luxusszállodájában (főszakács: Quasimodo) a szörnyek és családjuk távol kerülhetnek az emberi világ zajától. Itt ejtőzik Frankenstein és a menyasszonya, Múmia, a láthatatlan ember, egy egész farkas falka és kollégáik - míg egyszer egy halandó nem téved közéjük. A bajt csak fokozza, hogy a gróf nemcsak szállodaigazgató, hanem apa is, aki eddig sikerrel óvta csemetéjét a valódi világ borzalmaitól: most azonban minden megváltozik.
A félig véres, félig prémes rémmese kicsit békebeli, olyan aranyosan régies, nem annyira formabontó és nem is annyira egyedi, mint a fentebb felsorolt Tartakovski nevéhez köthető rajzfilmek. A szörnyek között persze látunk nagyon egyedieket is, nem csak a máshonnan ismert figurák újragondolását, és a mimikára, gesztusokra épülő geg abszolút működik, folyamatosan mosolyra húzódik tőle a néző szája széle. Valami mégis hiányzik. De így elsőre meg se tudnám mondani, mi.
Mert a történet jó, a rajzok imádnivalóak, és remekül kidolgozottak, a cselekmény egy percre sem laposodik el, folyamatosan zajlanak az események, szusszanni sincs időnk. A zene fülbemászó, a rajzolt figurák igazi karakterek, van személyiségük, motivációjuk, múltjuk és jelenük. Tulajdonképpen többet nyújtanak néhány valós színésznél. Mégis ott az a de...
A központi téma, a szülőről való leválás, az elengedés problematikája, a felnőtteket is elgondolkoztathatja, ennek ellenére marad egy pici fanyar szájíz. Érezni, hogy nem a korosztályomnak szánták a mesét, az intellektuális humor, a frappáns odamondogatások hiányát magán viseli. És valami mást is... Amit még mindig nem tudok meghatározni. Nem feltétlenül a happy end a gond, nem az elnagyolt, gyerekes szerelmi szál... Csak az ingerküszöbünk lehet talán máshol.
A mosoly tehát konstans, de igazi nevetés nincs. A Twilight-paródia persze jó, én még durvábban ekéztem volna a helyükben.
A szinkron kellemesen enervált, szóval ha tehetitek, eredeti nyelven nézzétek meg, és ugorjátok át az 1.20 körüli éneket :)
6/10
Vérszívó vagy nászúton? Farkasember családi lazuláson? Rémkoppantó, aki belefáradt a szürke hétköznapok egyformaságába? Vár a Hotel Transylvania - minőségi pihenés és felfrissülés mindennemű rémnek, szörnynek és gonosz torzszülöttnek.
Drakula gróf ötcsillagos erdélyi luxusszállodájában (főszakács: Quasimodo) a szörnyek és családjuk távol kerülhetnek az emberi világ zajától. Itt ejtőzik Frankenstein és a menyasszonya, Múmia, a láthatatlan ember, egy egész farkas falka és kollégáik - míg egyszer egy halandó nem téved közéjük. A bajt csak fokozza, hogy a gróf nemcsak szállodaigazgató, hanem apa is, aki eddig sikerrel óvta csemetéjét a valódi világ borzalmaitól: most azonban minden megváltozik.
A félig véres, félig prémes rémmese kicsit békebeli, olyan aranyosan régies, nem annyira formabontó és nem is annyira egyedi, mint a fentebb felsorolt Tartakovski nevéhez köthető rajzfilmek. A szörnyek között persze látunk nagyon egyedieket is, nem csak a máshonnan ismert figurák újragondolását, és a mimikára, gesztusokra épülő geg abszolút működik, folyamatosan mosolyra húzódik tőle a néző szája széle. Valami mégis hiányzik. De így elsőre meg se tudnám mondani, mi.
Mert a történet jó, a rajzok imádnivalóak, és remekül kidolgozottak, a cselekmény egy percre sem laposodik el, folyamatosan zajlanak az események, szusszanni sincs időnk. A zene fülbemászó, a rajzolt figurák igazi karakterek, van személyiségük, motivációjuk, múltjuk és jelenük. Tulajdonképpen többet nyújtanak néhány valós színésznél. Mégis ott az a de...
A központi téma, a szülőről való leválás, az elengedés problematikája, a felnőtteket is elgondolkoztathatja, ennek ellenére marad egy pici fanyar szájíz. Érezni, hogy nem a korosztályomnak szánták a mesét, az intellektuális humor, a frappáns odamondogatások hiányát magán viseli. És valami mást is... Amit még mindig nem tudok meghatározni. Nem feltétlenül a happy end a gond, nem az elnagyolt, gyerekes szerelmi szál... Csak az ingerküszöbünk lehet talán máshol.
A mosoly tehát konstans, de igazi nevetés nincs. A Twilight-paródia persze jó, én még durvábban ekéztem volna a helyükben.
A szinkron kellemesen enervált, szóval ha tehetitek, eredeti nyelven nézzétek meg, és ugorjátok át az 1.20 körüli éneket :)
6/10
2013. január 19., szombat
After.Life - A halott túlélő 2009
A filmmel kapcsolatosan eléggé vegyes érzéseim voltak. Egyrészt ugye nagyon szeretem Liam Neeson-t, valamilyen bizarr módon kedvelem Justin Long-ot, aki ugyan nem sokat tett még hozzá a világ filmművészetéhez, de mégis szimpatikus, és szinte már beteges kíváncsisággal követem nyomon Christina Ricci munkásságát. Innentől kezdve nem volt kérdéses, hogy ha már egyesével is leültettek volna a képernyő elé, akkor a 3 főszereplő együtt biztosan be fog rántani. Másrészt viszont rengeteg negatív kritikát, kommentet, véleményt olvastam, és az imdb értékelés is elbizonytalanított. Maga a filmes oldalakon található egyrészt félrevezető másrészt spoileres leírás azonban ismét meggyőzött.
Elöljáróban, mielőtt rátérnék a filmre, el kell mondanom valamit Liam Neeson-ről. Egyre több szerepe kapcsán érzem azt, hogy Liam bizony pszichopatákat eszik reggelire, akcióhősöket tízóraira, tankokat darabol ebédre, cápát és farkast uzsonnázik, vacsorára pedig nyárson süti meg Chuck Norris-t. Ez is egy ilyen szerep, bár az is biztos, hogy minden egyes jelenetet reggeli után, ám még a tízórai előtt forgatott le.
Nézzük a tartalmát. Anna Taylor, a fiatal, depressziós, életébe teljesen belefásult tanárnő, aki már a pasijával való együttlétet sem képes élvezni, egy hosszú, fárasztó, idegeit végképp felőrlő nap után vacsorázni készül Paul-lal, aki az elegáns étteremben készül megkérni a kezét. Anna azonban félreérti a férfi kifejezetten suta monológját, azt hiszi, hogy szakítani akar vele, így elviharzik az étteremből, majd az aznap beszedett jó pár gyógyszer és a balul sikerült vacsora előtt ivott bor ellenére autóba ül, a szakadó esőben azonban kisodródik, és súlyos, végzetes autóbalesetet szenved. Anna teste bekerül a temetkezési vállalathoz. Paul, a majdnem vőlegény képtelen belenyugodni a veszteségbe, Deacon pedig elkezdi felkészíteni a lányt a temetésre.
A történet persze nem ennyi, hiszen Anna magához tér Deacon kezei között, először ugyan meg van győződve arról, hogy félreértés történt, ő él, később azonban tudomásul veszi, hogy Deacon az egyetlen, aki képes kapcsolatot teremteni vele, már halott, csak az a dolga, hogy megbékéljen és elinduljon tovább.
Ezzel már önmagában el lehetne adni 1.5 órát, de azért csavarnak még egyet a forgatókönyvön, hogy a thrillerek rajongóit is lekössék.
A filmnek persze vannak hibái, nagyon látszik, hogy huszonpár nap alatt vették fel, és olyan alapvető dolgokra se figyeltek, mint hogy Deacon barnára festette Anna vörösre színezett haját, a koporsóban mégis vörös hajjal feküdt ismét, a temetés napján. Az ilyen hibák ellenére mégis olyan atmoszférája van, hogy aki egyszer belekerül, órákkal a vége után se szabadul belőle. Liam Neeson félelmetes, remekül hozza a társadalomba láthatatlanul belesimuló elmebeteget, Christina Ricci élve halottabb, mint a koporsóban, Justin Long pedig teljesen elborul a történet végére. Szóval a színészi alakítással nem volt semmi gond, mindenki hozta az elvártat, Neeson még annál többet is.
Ha értelmezni akarjuk a látottakat, akkor két úton indulhatunk. Hihetünk a nyilvánvalóan beteg, folyamatosan hazudozó Deacon-nek, és gondolhatjuk azt, hogy itt tényleg arról van szó, hogy készül fel egy lélek a távozásra, és hogy dolgozza fel a feldolgozhatatlant, a saját halálát. Vagy hihetünk a teljesen egyértelmű bizonyítékoknak, Anna leheletének a tükrön, a gondosan adagolt injekcióknak, és a termosztát folyamatos állítgatásának, akkor viszont egy sorozatgyilkos temeti el élve az előtte napokig bénított áldozatait. Deacon eleinte jó szándékú szellemekkel suttogónak tűnhet, de hamar egyértelművé válik, hogy nem minden az, aminek látszik. A férfi bizarr gyűjtögető, aki olyan embereket pécéz ki magának, akik élve sem élnek igazán, olyanokat, akik "elszívják mások elől a levegőt", mert nem használják ki az ölükbe hulló lehetőségeket, nem indulnak el semmilyen úton, csak vegetálnak. Szerencsére nem zuhanunk Coelho-i mélységekbe, Anna ugyan felismeri, hogy pár dolgot másként csinálna, ha lenne még egy lehetősége, mégsem hagyja el a temetkezési vállalkozó házát, amikor az kinyitja az ajtót neki. Mégsem öli meg, pedig ott van a kezében az olló, majd a kés. Nem menekül. Nem él. Paul dörömböl az ajtón, ordít, követeli Deacon-tól hogy engedje be, Anna azonban nem reagál.
Nem csak ez a furcsaság. Honnan szerez áldozatokat Deacon? Hogy követi őket? Hogy nem lett gyanús ennyi év alatt egy ilyen kis közösségben? Ki írja neki a halotti anyakönyvi kivonatokat? Egyáltalán ki az, aki több száz embernél tévesen igazolta a halál beálltált? Mindenkit előre beinjekciózott ez az elmebeteg, ezért tévedtek a kiérkező mentősök minden egyes alkalommal? Vagy összejátszik valakikkel? Megannyi kérdés, amire nincs válasz, és ami nélkül igazából csak lóg a levegőben az egész. Nem kezdődik sehol, és nem is ér véget, ez bár nagyban hozzájárul a nyomasztó hangulathoz és a komorsághoz, mégis hiányérzetet hagy maga után. Szerencsére nem csapták agyon az egész történetet egy primitív happy enddel, de ez a befejezés is furcsán sült el.
A rendezőt tulajdonképpen dicséret illeti, a filmen látszik a kemény munka, és a koncepció rendben is lenne, de a költségvetés rendkívül alacsony lehetett, és ez egyes jelenetek kivitelezésénél visszaütött. A zárt tér, amibe kerül a lány, rémisztő kellene, hogy legyen, hiszen halottakkal van körülvéve, a hentelős pornóhorrorokhoz szokott néző azonban túl tágnak, túl szépnek és túl fényesnek érez mindent, a horrornak szánt jelenetek nem nagyon forgatják fel a gyomrát. Anna egy másodpercig sem kedvelhető, nem lehet drukkolni neki, senki se akarja igazán, hogy életben maradjon, hiszen nincs miért léteznie. Paul kellemesen balfék, az ő tragédiája már jobban megérintett. De azért ez kevés.
Eredetileg Alfred Molina-t szánták a pszichopata szerepére. Vele is megnéztem volna.
6/10
Elöljáróban, mielőtt rátérnék a filmre, el kell mondanom valamit Liam Neeson-ről. Egyre több szerepe kapcsán érzem azt, hogy Liam bizony pszichopatákat eszik reggelire, akcióhősöket tízóraira, tankokat darabol ebédre, cápát és farkast uzsonnázik, vacsorára pedig nyárson süti meg Chuck Norris-t. Ez is egy ilyen szerep, bár az is biztos, hogy minden egyes jelenetet reggeli után, ám még a tízórai előtt forgatott le.
Nézzük a tartalmát. Anna Taylor, a fiatal, depressziós, életébe teljesen belefásult tanárnő, aki már a pasijával való együttlétet sem képes élvezni, egy hosszú, fárasztó, idegeit végképp felőrlő nap után vacsorázni készül Paul-lal, aki az elegáns étteremben készül megkérni a kezét. Anna azonban félreérti a férfi kifejezetten suta monológját, azt hiszi, hogy szakítani akar vele, így elviharzik az étteremből, majd az aznap beszedett jó pár gyógyszer és a balul sikerült vacsora előtt ivott bor ellenére autóba ül, a szakadó esőben azonban kisodródik, és súlyos, végzetes autóbalesetet szenved. Anna teste bekerül a temetkezési vállalathoz. Paul, a majdnem vőlegény képtelen belenyugodni a veszteségbe, Deacon pedig elkezdi felkészíteni a lányt a temetésre.
A történet persze nem ennyi, hiszen Anna magához tér Deacon kezei között, először ugyan meg van győződve arról, hogy félreértés történt, ő él, később azonban tudomásul veszi, hogy Deacon az egyetlen, aki képes kapcsolatot teremteni vele, már halott, csak az a dolga, hogy megbékéljen és elinduljon tovább.
Ezzel már önmagában el lehetne adni 1.5 órát, de azért csavarnak még egyet a forgatókönyvön, hogy a thrillerek rajongóit is lekössék.
A filmnek persze vannak hibái, nagyon látszik, hogy huszonpár nap alatt vették fel, és olyan alapvető dolgokra se figyeltek, mint hogy Deacon barnára festette Anna vörösre színezett haját, a koporsóban mégis vörös hajjal feküdt ismét, a temetés napján. Az ilyen hibák ellenére mégis olyan atmoszférája van, hogy aki egyszer belekerül, órákkal a vége után se szabadul belőle. Liam Neeson félelmetes, remekül hozza a társadalomba láthatatlanul belesimuló elmebeteget, Christina Ricci élve halottabb, mint a koporsóban, Justin Long pedig teljesen elborul a történet végére. Szóval a színészi alakítással nem volt semmi gond, mindenki hozta az elvártat, Neeson még annál többet is.
Ha értelmezni akarjuk a látottakat, akkor két úton indulhatunk. Hihetünk a nyilvánvalóan beteg, folyamatosan hazudozó Deacon-nek, és gondolhatjuk azt, hogy itt tényleg arról van szó, hogy készül fel egy lélek a távozásra, és hogy dolgozza fel a feldolgozhatatlant, a saját halálát. Vagy hihetünk a teljesen egyértelmű bizonyítékoknak, Anna leheletének a tükrön, a gondosan adagolt injekcióknak, és a termosztát folyamatos állítgatásának, akkor viszont egy sorozatgyilkos temeti el élve az előtte napokig bénított áldozatait. Deacon eleinte jó szándékú szellemekkel suttogónak tűnhet, de hamar egyértelművé válik, hogy nem minden az, aminek látszik. A férfi bizarr gyűjtögető, aki olyan embereket pécéz ki magának, akik élve sem élnek igazán, olyanokat, akik "elszívják mások elől a levegőt", mert nem használják ki az ölükbe hulló lehetőségeket, nem indulnak el semmilyen úton, csak vegetálnak. Szerencsére nem zuhanunk Coelho-i mélységekbe, Anna ugyan felismeri, hogy pár dolgot másként csinálna, ha lenne még egy lehetősége, mégsem hagyja el a temetkezési vállalkozó házát, amikor az kinyitja az ajtót neki. Mégsem öli meg, pedig ott van a kezében az olló, majd a kés. Nem menekül. Nem él. Paul dörömböl az ajtón, ordít, követeli Deacon-tól hogy engedje be, Anna azonban nem reagál.
Nem csak ez a furcsaság. Honnan szerez áldozatokat Deacon? Hogy követi őket? Hogy nem lett gyanús ennyi év alatt egy ilyen kis közösségben? Ki írja neki a halotti anyakönyvi kivonatokat? Egyáltalán ki az, aki több száz embernél tévesen igazolta a halál beálltált? Mindenkit előre beinjekciózott ez az elmebeteg, ezért tévedtek a kiérkező mentősök minden egyes alkalommal? Vagy összejátszik valakikkel? Megannyi kérdés, amire nincs válasz, és ami nélkül igazából csak lóg a levegőben az egész. Nem kezdődik sehol, és nem is ér véget, ez bár nagyban hozzájárul a nyomasztó hangulathoz és a komorsághoz, mégis hiányérzetet hagy maga után. Szerencsére nem csapták agyon az egész történetet egy primitív happy enddel, de ez a befejezés is furcsán sült el.
A rendezőt tulajdonképpen dicséret illeti, a filmen látszik a kemény munka, és a koncepció rendben is lenne, de a költségvetés rendkívül alacsony lehetett, és ez egyes jelenetek kivitelezésénél visszaütött. A zárt tér, amibe kerül a lány, rémisztő kellene, hogy legyen, hiszen halottakkal van körülvéve, a hentelős pornóhorrorokhoz szokott néző azonban túl tágnak, túl szépnek és túl fényesnek érez mindent, a horrornak szánt jelenetek nem nagyon forgatják fel a gyomrát. Anna egy másodpercig sem kedvelhető, nem lehet drukkolni neki, senki se akarja igazán, hogy életben maradjon, hiszen nincs miért léteznie. Paul kellemesen balfék, az ő tragédiája már jobban megérintett. De azért ez kevés.
Eredetileg Alfred Molina-t szánták a pszichopata szerepére. Vele is megnéztem volna.
6/10
2012. december 31., hétfő
Én, József Attila
Véletlenül futottam a musical ajánlójába az M1-en, de úgy gondoltam nem hagyhatom ki, ha már a Madách-ban nem néztem/nézem meg.
Elöljáróban annyit mondanék el, hogy összességében kellemes csalódás volt.
Ezerszer rosszabbat vártam, és meglepően jó volt a feldolgozás. Bár ha teljesen őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy a legnagyobb pozitívuma egyértelműen az ismertebb (és csodálatos) József Attila versek felvonultatása, nem pedig a költő életéből a két nagy (nagyobb) szerelem felvillantása. Ha valaki ebből akarja megismerni Vágó Mártát, vagy magát József Attilát, akkor téves következtetéseket fog levonni. Ugyanúgy nem láthat valós képet az ember Kozmutza Flóráról sem. Az Én, József Attila cím mellett alcímül adott József Attila szerelmei se illik igazán a darabhoz, mert József Attilát, korhűséget és szerelmet csak nyomokban tartalmaz. A költő halálát egyértelműen öngyilkosságnak beállítani azért elég súlyos dolog, a rendező helyében nem tettem volna.
A zene néhol olyan érzetet kelthet, mintha már hallottuk volna máshol, ennek ellenére fülbemászó, populáris, eladható akár a középiskolás generációnak is. A színészi játék meglepően jó, Nagy Sándor hangilag néhol instabil, de impulzív, érzelmeit az arcán viselő József Attilája mégis élő, lélegző alak. Hölgypartnerei (Balla Eszter, Polyák Lilla) zseniálisak, ez kompenzálja Nagy minden hiányosságát.
Muri Enikőre és Posta Victorra is kíváncsi lennék.
Ez így, ebben a formájában 6/10. Érzelmesebb napjaimon 6.5.
Ízelítőül a darabból:
Elöljáróban annyit mondanék el, hogy összességében kellemes csalódás volt.
Ezerszer rosszabbat vártam, és meglepően jó volt a feldolgozás. Bár ha teljesen őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy a legnagyobb pozitívuma egyértelműen az ismertebb (és csodálatos) József Attila versek felvonultatása, nem pedig a költő életéből a két nagy (nagyobb) szerelem felvillantása. Ha valaki ebből akarja megismerni Vágó Mártát, vagy magát József Attilát, akkor téves következtetéseket fog levonni. Ugyanúgy nem láthat valós képet az ember Kozmutza Flóráról sem. Az Én, József Attila cím mellett alcímül adott József Attila szerelmei se illik igazán a darabhoz, mert József Attilát, korhűséget és szerelmet csak nyomokban tartalmaz. A költő halálát egyértelműen öngyilkosságnak beállítani azért elég súlyos dolog, a rendező helyében nem tettem volna.
A zene néhol olyan érzetet kelthet, mintha már hallottuk volna máshol, ennek ellenére fülbemászó, populáris, eladható akár a középiskolás generációnak is. A színészi játék meglepően jó, Nagy Sándor hangilag néhol instabil, de impulzív, érzelmeit az arcán viselő József Attilája mégis élő, lélegző alak. Hölgypartnerei (Balla Eszter, Polyák Lilla) zseniálisak, ez kompenzálja Nagy minden hiányosságát.
Muri Enikőre és Posta Victorra is kíváncsi lennék.
Ez így, ebben a formájában 6/10. Érzelmesebb napjaimon 6.5.
Ízelítőül a darabból:
2010. augusztus 10., kedd
Aquamarine 2006
| A tizenhárom éves Claire és legjobb barátnője, az ugyancsak tinédzser Hailey már előre siratják azt a napot, amikor talán örökre elválasztja őket egymástól a sors. Claire tenger-biológus anyukája ugyanis fontos állást kapott Ausztráliában, így néhány hét múlva az egész család elköltözik Tampából. Miközben a lányok azon törik a fejüket, hogyan akadályozhatnák meg az elkerülhetetlennek látszó elválást, hatalmas vihar kerekedik, és a tenger felkorbácsolt hullámai egy különös vízi lényt repítenek Hailey-ék úszómedencéjébe: egy Aquamarine névre hallgató hableányt, aki a barátnőkhöz hasonlóan szintén tini és szintén hatalmas lelki problémákkal küzd. Aqua édesapja - a víz alatti világ ura - ugyanis egy olyan hablegényhez szeretné feleségül adni lányát, akit a szépséges sellő egyáltalán nem szeret. Úgy tűnik, az uszonyos apuka tündérmesének tartja csupán a szerelmet, és ha lányának nem sikerül bizonyítania, hogy ez a bizonyos érzés nem csak légből kapott legenda, aligha úszhatja meg a kényszer-esküvőt. Aqua a lányok segítségét kéri, hogy megtalálhassa az igazit, ki is szúrja magának a jóképű vízimentőt, azonban a boldog befejezésig még sok kalandon kell átverekedniük magukat. Az Aquamarine bájos kis tanmese barátságról, szeretetről, őszinte érzelmekről. Megtanulhatjuk belőle, hányféleképpen csomózható egy átlagos hosszú ujjú vékony anyagú tunika csinos nyári ruhává, a stílusérzékünket kihajítva az első szembejövő kukába csináltathatunk akvamarin árnyalatú tincseket a hajunkba, láthatunk hangulatváltozásokat követő színváltós körmöket, és örökké a fülünkbe duruzsoló minket bókokkal elhalmozó tengeri csillagocskákat, amik jobban építik az önbizalmat, mint bármilyen átváltoztató show a kereskedelmi televíziókban. Sarah én nem értem miért tartják őt szexinek Paxton most kékesen csillámló uszonnyal hódít, a mindig csodálatos Arielle Kebbel pedig a főgonoszt alakítja, meglepően hitelesen keltve életre a hisztis fruskát. Az ausztrálok nagy kedvence Claudia Karvan anyaszerepben tündököl. Julia Roberts unokahúga Emma is korrekten sikoltozik, amikor vízbe akarják dobni, csillaga a film készültekor már felszállóágban volt, nem is érdemtelenül. Aranyos kislányból csinos nővé érett, és a mai igencsak híg felhozatalban üde színfoltként van jelen. Bizonyos mozdulatai, néhány pillantása a romantikus filmek egykori királynőjére, a csodálatos Juliára emlékeztetheti a nézőt. Ha másról nem, hát széles és telt ajkairól biztos a nagynénjére asszociálhatunk. A mindenki szívét megnyerő vízimentő figurája számomra kicsit nyálas, és kicsit esetlen, változnak az idők, változnak az igények, a 2006-os tinik biztosan az ilyen szőke szépfiúkat részesítették előnyben. Legalább nem emo, ez is valami. A mese története szép ívű, mindenkinek lehetőséget biztosít a forgatókönyv némi jellemfejlődésre. Még a gonosz Cecilia is elnyeri méltó büntetését. A víztől betegesen rettegő kislányt a barátság kigyógyítja félelméből, a sekélyes fiú megismeri az igazi, mély érzelmeket, Aqua papája megbocsát lányának, és az elválástól rettegő Claire is megbékél sorsával. Még a furcsa tekintetű öreg takarító is szerelemre gyúl az animátornővel. Így minden jó, ha a vége jó alapon, igazán gyerekbarát tündérmesét kapunk. Két nagyobb vihart leszámítva semmi ijesztő, és semmi negatív nincs a filmben, bátran ajánlható bármelyik korosztálynak. 6/10 |
