After.Life - A halott túlélő 2009

A filmmel kapcsolatosan eléggé vegyes érzéseim voltak. Egyrészt ugye nagyon szeretem Liam Neeson-t, valamilyen bizarr módon kedvelem Justin Long-ot, aki ugyan nem sokat tett még hozzá a világ filmművészetéhez, de mégis szimpatikus, és szinte már beteges kíváncsisággal követem nyomon Christina Ricci munkásságát. Innentől kezdve nem volt kérdéses, hogy ha már egyesével is leültettek volna a képernyő elé, akkor a 3 főszereplő együtt biztosan be fog rántani. Másrészt viszont rengeteg negatív kritikát, kommentet, véleményt olvastam, és az imdb értékelés is elbizonytalanított.  Maga a filmes oldalakon található egyrészt félrevezető másrészt spoileres leírás azonban ismét meggyőzött.

Elöljáróban, mielőtt rátérnék a filmre, el kell mondanom valamit Liam Neeson-ről. Egyre több szerepe kapcsán érzem azt, hogy Liam bizony pszichopatákat eszik reggelire, akcióhősöket tízóraira, tankokat darabol ebédre, cápát és farkast uzsonnázik, vacsorára pedig nyárson süti meg Chuck Norris-t. Ez is egy ilyen szerep, bár az is biztos, hogy minden egyes jelenetet reggeli után, ám még a tízórai előtt forgatott le.

Nézzük a tartalmát. Anna Taylor, a fiatal, depressziós, életébe teljesen belefásult tanárnő, aki már a pasijával való együttlétet sem képes élvezni, egy hosszú, fárasztó, idegeit végképp felőrlő nap után vacsorázni készül Paul-lal, aki az elegáns étteremben készül megkérni a kezét. Anna azonban félreérti a férfi kifejezetten suta monológját, azt hiszi, hogy szakítani akar vele, így elviharzik az étteremből, majd az aznap beszedett jó pár gyógyszer és a balul sikerült vacsora előtt ivott bor ellenére autóba ül, a szakadó esőben azonban kisodródik, és súlyos, végzetes autóbalesetet szenved. Anna teste bekerül a temetkezési vállalathoz. Paul, a majdnem vőlegény képtelen belenyugodni a veszteségbe, Deacon pedig elkezdi felkészíteni a lányt a temetésre.

A történet persze nem ennyi, hiszen Anna magához tér Deacon kezei között, először ugyan meg van győződve arról, hogy félreértés történt, ő él, később azonban tudomásul veszi, hogy Deacon az egyetlen, aki képes kapcsolatot teremteni vele, már halott, csak az a dolga, hogy megbékéljen és elinduljon tovább.
Ezzel már önmagában el lehetne adni 1.5 órát, de azért csavarnak még egyet a forgatókönyvön, hogy a thrillerek rajongóit is lekössék.

A filmnek persze vannak hibái, nagyon látszik, hogy huszonpár nap alatt vették fel, és olyan alapvető dolgokra se figyeltek, mint hogy Deacon barnára festette Anna vörösre színezett haját, a koporsóban mégis vörös hajjal feküdt ismét, a temetés napján. Az ilyen hibák ellenére mégis olyan atmoszférája van, hogy aki egyszer belekerül, órákkal a vége után se szabadul belőle. Liam Neeson félelmetes, remekül hozza a társadalomba láthatatlanul belesimuló elmebeteget, Christina Ricci élve halottabb, mint a koporsóban, Justin Long pedig teljesen elborul a történet végére. Szóval a színészi alakítással nem volt semmi gond, mindenki hozta az elvártat, Neeson még annál többet is.

Ha értelmezni akarjuk a látottakat, akkor két úton indulhatunk. Hihetünk a nyilvánvalóan beteg, folyamatosan hazudozó Deacon-nek, és gondolhatjuk azt, hogy itt tényleg arról van szó, hogy készül fel egy lélek a távozásra, és hogy dolgozza fel a feldolgozhatatlant, a saját halálát. Vagy hihetünk a teljesen egyértelmű bizonyítékoknak, Anna leheletének a tükrön, a gondosan adagolt injekcióknak, és a termosztát folyamatos állítgatásának, akkor viszont egy sorozatgyilkos temeti el élve az előtte napokig bénított áldozatait.  Deacon eleinte jó szándékú szellemekkel suttogónak tűnhet, de hamar egyértelművé válik, hogy nem minden az, aminek látszik. A férfi bizarr gyűjtögető, aki olyan embereket pécéz ki magának, akik élve sem élnek igazán, olyanokat, akik "elszívják mások elől a levegőt", mert nem használják ki az ölükbe hulló lehetőségeket, nem indulnak el semmilyen úton, csak vegetálnak. Szerencsére nem zuhanunk Coelho-i mélységekbe, Anna ugyan felismeri, hogy pár dolgot másként csinálna, ha lenne még egy lehetősége, mégsem hagyja el a temetkezési vállalkozó házát, amikor az kinyitja az ajtót neki. Mégsem öli meg, pedig ott van a kezében az olló, majd a kés. Nem menekül. Nem él. Paul dörömböl az ajtón, ordít, követeli Deacon-tól hogy engedje be, Anna azonban nem reagál.

Nem csak ez a furcsaság. Honnan szerez áldozatokat Deacon? Hogy követi őket? Hogy nem lett gyanús ennyi év alatt egy ilyen kis közösségben? Ki írja neki a halotti anyakönyvi kivonatokat? Egyáltalán ki az, aki több száz embernél tévesen igazolta a halál beálltált? Mindenkit előre beinjekciózott ez az elmebeteg, ezért tévedtek a kiérkező mentősök minden egyes alkalommal? Vagy összejátszik valakikkel? Megannyi kérdés, amire nincs válasz, és ami nélkül igazából csak lóg a levegőben az egész. Nem kezdődik sehol, és nem is ér véget, ez bár nagyban hozzájárul a nyomasztó hangulathoz és a komorsághoz, mégis hiányérzetet hagy maga után. Szerencsére nem csapták agyon az egész történetet egy primitív happy enddel, de ez a befejezés is furcsán sült el.

A rendezőt tulajdonképpen dicséret illeti, a filmen látszik a kemény munka, és a koncepció rendben is lenne, de a költségvetés rendkívül alacsony lehetett, és ez egyes jelenetek kivitelezésénél visszaütött. A zárt tér, amibe kerül a lány, rémisztő kellene, hogy legyen, hiszen halottakkal van körülvéve, a hentelős pornóhorrorokhoz szokott néző azonban túl tágnak, túl szépnek és túl fényesnek érez mindent, a horrornak szánt jelenetek nem nagyon forgatják fel a gyomrát. Anna egy másodpercig sem kedvelhető, nem lehet drukkolni neki, senki se akarja igazán, hogy életben maradjon, hiszen nincs miért léteznie. Paul kellemesen balfék, az ő tragédiája már jobban megérintett. De azért ez kevés.

Eredetileg Alfred Molina-t szánták a pszichopata szerepére. Vele is megnéztem volna.

6/10