Nanni Moretti története egy kitalált pápaválasztást mesél el, mely tele van meglepő fordulatokkal. Az újonnan megválasztott pápa ugyanis megrémül a rá nehezedő tehertől és nem jelenik meg a Szent Péter téren a hívek előtt. A bíborosok pedig mindent megtesznek, hogy eltitkolják a problémát.
A port-os összefoglaló változatosság kedvéért nagyjából a film valós tartalmát mutatja meg. Egy pápa temetési menete a nyitókép, kicsit össze is szorult a szívem, hogy vajon ennyire drámai lesz-e végig a film, de aztán a konklávé összeülésekor már észrevehetőek a vígjátéki elemek. Hivatalosan tényleg vígjátéki besorolást kapott a film, véleményem szerint azonban inkább szomorú komédia, vagy néhol komikus dráma. Moretti és két forgatókönyvíró társa hihetetlen pontossággal és ügyességgel lavíroznak a tragédia és a vígjáték határvonalán, a néző talán el se tudja dönteni mit lát éppen. Hiszen a pápa menekülése, a nagy futás képi ábrázolása vicces, de ha mélyebben belegondolunk, az effajta pánik azért inkább rémisztő.
A konklávé során is játszik velünk a rendező, eleinte csak a komoly tanácskozást látjuk, halljuk a suttogást, épp csak kezdenénk beleélni magunkat az izgalmakba, amikor hirtelen elmegy az áram, és paff, az egyik bíboros a földön köt ki. Tipikus vígjátéki jelenet. Szinte már burleszk. Mi hozhatná ennél közelebb hozzánk az ott tanácskozókat? Mi lehetne emberibb, valóságosabb? Látjuk a problémáikat, látjuk őket izzadni, elesni, röplabdázni, szervezkedni... És bár a katolikus vallás legfelsőbb szervezetének életébe pillanthatunk be, mégse terhel minket a rendező az elvárt (??) emelkedett hangulattal, és távolságtartással. Épp ez az, ami a mélyen vallásos emberek számára első pillantásra talán zavaró is lehet, talán megütközést kelthet bennük, és azt a téves képzetet, hogy Nanni Moretti nem tiszteli az egyházat. Én teljesen másként gondolom. Véleményem szerint ezzel, hogy képes volt emberként megmutatni a bíborosokat, és magát a pápát, csak közelebb hozta őket a hívőkhöz, és csak a tiszteletét rótta le a vallás előtt. Végre nem elérhetetlen szenteket láttunk, akik sosem hibáznak, és akiket Isten "csak helyes lépések" megtételére vezet, hanem igazi embereket, akik félnek, kételkednek, de végül megtalálják az utat, és ezáltal válnak képessé arra, hogy nekünk is megmutassák.
A Vatikán, hogy rossz szóviccel éljek, áldását adta a filmre, ők is felismerték tehát, hogy Moretti nem kigúnyolni akarta őket, csupán emberközelibbé tenni. Moretti maga ugyan ateista, mégis olyan érzékenységgel nyúl a témához, ami példamutató lehet más rendezők számára is. Kiváló érzékkel osztotta saját magára a szintén ateista pszichoterapeuta szerepét, és remekül együtt tud működni a film többi szereplőjével. Nem ellenpontként funkcionál, nem fordul szembe velük, inkább csak egy másik lehetőséget, egy másik utat villant fel, miközben félig-meddig beolvad közéjük, és megszervezi a házi röplabda bajnokságot. A helyzetkomikumokra építő játék mintha csak a Vatikán és a rendező valós együttműködésének leképeződése lenne, apróságokon múlik, hogy a labda a vonalon belül marad-e, vagy sem, esetleg a hálóba lövi-e valaki. A tökéletes számítások, a komoly felkészülés, és Moretti tiszteletteljes hozzáállásának eredményeképpen ez a film végig pályán marad, egyszer sem lépi túl a képzeletbeli határvonalat.
A menekülő pápát Michel Piccoli alakítja, aki még most, nyolcvanon jóval felül is zseniális alakítást nyújt. Szabadság iránti vágya szinte tapintható. Amíg Melville bíboros, az immáron megválasztott új pápa elrohan élni még kicsit, a Vatikánban maradottak egy gárdistát költöztetnek be a pápa lakosztályába, hogy ezzel csitítsák a tömeget, akik persze a téren állva várják a Szentatyát, és az áldást. De az ablakból néha kiintegető őr se tudja elhallgattatni a felmerülő találgatásokat, így hát a sofőr, a terapeuta, és mindenki, aki tud a pápa szökéséről, őt keresi, igyekeznek minél tovább titokban tartani, hogy bár választottak pápát, épp eltűnt.
Melville végül egy színházban köt ki, egy Csehov-darab próbáján, innen kerül vissza lakosztálya erkélyére, hogy végre szembenézhessen önmagával, és a rá váró hívekkel is.
A film nem ítélkezik, nem moralizál, csak egyszerűen láttat. Megmutatja, hogy akármilyen palástot (köpenyt, koronát, tiarát, béklyót, bilincset) viselünk, attól még emberek vagyunk, és valahonnan mélyről, közös tőről fakadnak a vágyaink. Ezeknek a megéléséhez pedig sosincs késő. Még 86 évesen sem.
Nem tökéletes alkotás, sok magas labdát lecsaphatott volna még a rendező, és utólag talán bánja is, hogy kihagyta őket, de ennek ellenére érdemes megnézni, mert tele van finomsággal, bájjal, és hús-vér emberekkel
8.5/10
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: művészfilm. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: művészfilm. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. október 6., szombat
2012. szeptember 22., szombat
Mientras Duermes 2011
Vannak dolgok, amiket a spanyolok remekül csinálnak. Jól beszélnek spanyolul (haha) (ami a világ egyik legszebb nyelve szerintem) egész korrektül fociznak, egyre jobb sorozatokat csinálnak, és nagyon, de nagyon tudnak filmeket forgatni. Igazi, kispárnát ölelgetős horrort, vagy éppen lassan, fojtogatóan ránk telepedő thrillert, ami a végére úgy rúg gyomorszájon, hogy napokig nem térünk magunkhoz belőle.
A Mientras Duermes az utóbbi kategóriába tartozik, lassan építkező, óvatosan belénk kúszó thriller, hiába illetik a horror címkével. Nincsenek benne magukban kiragadható rémisztő jelenetek, de a történetet egészben tekintve kevés ennél ijesztőbbet tudnék elképzelni.
Cesar egy társasház lakója, aki szereti kifigyelni a lakókat és azok szenvedéseit. Ám van egy lány a társasházból, aki mindig mosolygós és jókedvű. Cesar ezt nehezen viseli, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a lány boldogságát megsemmisítse.
Cesar módszeresen gyilkolja a lakók önbizalmát, minden csepp örömet igyekszik elvenni mindegyiküktől, azért mert ő maga a végletekig sérült és boldogtalan, és akit csak lehet magával szeretne rántani a nyomorba. A célja elérése érdekében semmitől sem riad vissza, csak hogy egy kevésbé súlyos példát említsek: addig eteti az idős hölgy kutyáját, amíg az eb meg nem betegszik.
De akármit tesz, akármennyi problémát is okoz neki, Clara minden reggel mosolyt erőltet az arcára, úgy sétál le a portához. Hiába tölti fel Cesar allergizáló anyaggal a tusfürdőit, testápolóit, hiába borítják el a vörös foltok, hiába kialvatlan, hiába fáradt, a lakása ajtaján belül hagyja a problémáit, fájdalmát, és a külvilág felé mindig ugyanazt a boldog arcot mutatja. Marta Etura legalább olyan zseniálisan alakítja a mindenen felülkerekedni képes nőt, mint ahogy Luis Tosar a magánytól teljesen elborult pszichopatát. Cesar-on érződik, hogy nincs vesztenivalója, már rég feladta a saját életét, csak abban lát némi értelmet, hogy másoktól is elvehesse a fényt. Clara makacsul kitart, egészen a film utolsó jelenetéig, hiába él át annyi borzalmat, mindenen túl tud lendülni, még a szerelme elvesztésén is, de az az utolsó döfés, Cesar neki küldött levele, felülír mindent.
Jaume Balagueró rendező valami olyat tesz velünk, nézőkkel, amit már évek óta nem tett senki. Megtanít igazán félni. Félni a velünk élő, ismert dolgoktól, emberektől, az ágy alatt rejtőző mumus helyett az ágy alá bebújó portástól, aki minden nap tiszta arccal néz ránk, és köszön. Megtanít félni attól, hogy mi történhet velünk amíg tudattalanul lebegünk az álmok tengerén, ki használhatja ki védtelenségünket, és milyen módokon. Alberto Marini forgatókönyvíró segítségével megmutatja nekünk, milyen a pokol.
Megismerni Cesar-t, az életét, a cselekedetei mögötti motivációt legalább olyan rémisztő, mintha nem tudnánk róla semmit, ha egy titokzatos erő, vagy maszkos gyilkos garázdálkodna. Sőt, talán még ijesztőbb is. Semmi sem olyan borzasztó, mint az emberi gonoszság, a bennünk élő démonok, amikkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Az operatőrt külön dicséret illeti, csodálatos munkát végzett, de a spanyoloknál ezzel sosincs probléma. Lucas Vidal pedig olyan zenét hozott a történet aláfestéséül, ami bár nem hatásvadász, nem direktben riogató, de a történet előrehaladtával mégis a kezünkbe fagyasztja a párnát. Több helyen olvastam azt a kritikát, hogy a popdalok nem mindig illettek egy-egy jelenet hangulatához. Szerintem pont emiatt lett annyira jó, hogy néha első hallásra oda nem illő zenék kerültek a jelenetek alá. Tessék csak megnézni még egyszer a filmet, és ki fog derülni, hogy bizony kellenek azok oda.
A film igazi érdekessége azonban az, hogy mindazok ellenére, amiket Cesar tesz, a néző egy másodpercig sem tudja gyűlölni őt, sajnálja, szánja, néha talán még egyet is ért vele, mert olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy nem érdemel mást. Könyörgöm, még a szomszéd kislány is zsarolja, egy alig tizenéves gyerek., tejet köp a pultjára, és élvezettel nézi, ahogy az a szerencsétlen bolond takarítja. Lehet egy ennyire életképtelen embert gyűlölni? Szerintem nem. Még akkor sem, ha továbbra is rettegünk tőle.
A spanyolok megint magasra tették a lécet. Amerika! Tessék megugrani.
9.5/10
A Mientras Duermes az utóbbi kategóriába tartozik, lassan építkező, óvatosan belénk kúszó thriller, hiába illetik a horror címkével. Nincsenek benne magukban kiragadható rémisztő jelenetek, de a történetet egészben tekintve kevés ennél ijesztőbbet tudnék elképzelni.
Cesar egy társasház lakója, aki szereti kifigyelni a lakókat és azok szenvedéseit. Ám van egy lány a társasházból, aki mindig mosolygós és jókedvű. Cesar ezt nehezen viseli, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a lány boldogságát megsemmisítse.
Cesar módszeresen gyilkolja a lakók önbizalmát, minden csepp örömet igyekszik elvenni mindegyiküktől, azért mert ő maga a végletekig sérült és boldogtalan, és akit csak lehet magával szeretne rántani a nyomorba. A célja elérése érdekében semmitől sem riad vissza, csak hogy egy kevésbé súlyos példát említsek: addig eteti az idős hölgy kutyáját, amíg az eb meg nem betegszik.
De akármit tesz, akármennyi problémát is okoz neki, Clara minden reggel mosolyt erőltet az arcára, úgy sétál le a portához. Hiába tölti fel Cesar allergizáló anyaggal a tusfürdőit, testápolóit, hiába borítják el a vörös foltok, hiába kialvatlan, hiába fáradt, a lakása ajtaján belül hagyja a problémáit, fájdalmát, és a külvilág felé mindig ugyanazt a boldog arcot mutatja. Marta Etura legalább olyan zseniálisan alakítja a mindenen felülkerekedni képes nőt, mint ahogy Luis Tosar a magánytól teljesen elborult pszichopatát. Cesar-on érződik, hogy nincs vesztenivalója, már rég feladta a saját életét, csak abban lát némi értelmet, hogy másoktól is elvehesse a fényt. Clara makacsul kitart, egészen a film utolsó jelenetéig, hiába él át annyi borzalmat, mindenen túl tud lendülni, még a szerelme elvesztésén is, de az az utolsó döfés, Cesar neki küldött levele, felülír mindent.
Jaume Balagueró rendező valami olyat tesz velünk, nézőkkel, amit már évek óta nem tett senki. Megtanít igazán félni. Félni a velünk élő, ismert dolgoktól, emberektől, az ágy alatt rejtőző mumus helyett az ágy alá bebújó portástól, aki minden nap tiszta arccal néz ránk, és köszön. Megtanít félni attól, hogy mi történhet velünk amíg tudattalanul lebegünk az álmok tengerén, ki használhatja ki védtelenségünket, és milyen módokon. Alberto Marini forgatókönyvíró segítségével megmutatja nekünk, milyen a pokol.
Megismerni Cesar-t, az életét, a cselekedetei mögötti motivációt legalább olyan rémisztő, mintha nem tudnánk róla semmit, ha egy titokzatos erő, vagy maszkos gyilkos garázdálkodna. Sőt, talán még ijesztőbb is. Semmi sem olyan borzasztó, mint az emberi gonoszság, a bennünk élő démonok, amikkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Az operatőrt külön dicséret illeti, csodálatos munkát végzett, de a spanyoloknál ezzel sosincs probléma. Lucas Vidal pedig olyan zenét hozott a történet aláfestéséül, ami bár nem hatásvadász, nem direktben riogató, de a történet előrehaladtával mégis a kezünkbe fagyasztja a párnát. Több helyen olvastam azt a kritikát, hogy a popdalok nem mindig illettek egy-egy jelenet hangulatához. Szerintem pont emiatt lett annyira jó, hogy néha első hallásra oda nem illő zenék kerültek a jelenetek alá. Tessék csak megnézni még egyszer a filmet, és ki fog derülni, hogy bizony kellenek azok oda.
A film igazi érdekessége azonban az, hogy mindazok ellenére, amiket Cesar tesz, a néző egy másodpercig sem tudja gyűlölni őt, sajnálja, szánja, néha talán még egyet is ért vele, mert olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy nem érdemel mást. Könyörgöm, még a szomszéd kislány is zsarolja, egy alig tizenéves gyerek., tejet köp a pultjára, és élvezettel nézi, ahogy az a szerencsétlen bolond takarítja. Lehet egy ennyire életképtelen embert gyűlölni? Szerintem nem. Még akkor sem, ha továbbra is rettegünk tőle.
A spanyolok megint magasra tették a lécet. Amerika! Tessék megugrani.
9.5/10
2012. szeptember 15., szombat
Shame 2011
Az elmúlt év egyik igazi katarzisélménye volt számomra a magyarul (szerintem egyébként botrányosan) A szégyentelennek keresztelt film megtekintése. Napokig Fassbender körül forogtak a gondolataim, és nem, nem amiatt, mert láttam meztelenül (bár tény, hogy mind ruhában, mind anélkül kivételes példány).
A mai napig nem tudok napirendre térni az ostoba magyar címek felett, pedig hosszú éveim voltak megszokni a tökéletesen agyament fordításokat, vagy a röhejes ferdítéseket, de ilyet még nem láttam, hogy valamit nemes egyszerűséggel az ellentétére fordítottak volna. Vagy nem figyeltem eléggé, és elsiklottam a korábbi hasonlók felett, vagy ez az első ilyen orbitális baromság, amikor a tegnapból ma lesz, a sötétből világosság, és a Shame Szégyentelenné válik. Nájsz. Ezúton is gratulálok a honi forgalmazóknak. (Komolyan még a Grey - Fehér pokol címadásnál se háborodtam fel ennyire, pedig az is megért volna egy bejegyzést.) A szégyentelen. Adták ezt a címet egy olyan filmnek, amiben másról sincs szó, mint a szégyenről, a perverzió rejtegetéséről, és újabb és újabb bizarr kísérletekről, hogy mindaz, amit eddig sikerült titokban tartania, rejtve is maradjon. No comment.
Brandon harmincas éveiben járó New York-i férfi, aki nagy elővigyázattal titkolja magánéletét - a város szerencsére elég sok lehetőséget biztosít szex-függősége kielégítésére, anélkül, hogy közvetlen ismerősei tudomást szereznének erről. Amikor azonban húga, Sissy határozatlan időre hozzáköltözik, Brandon élete fenekestül felfordul.
Ismét kaptunk egy történetleírást, ami bizonyos tekintetben összefoglalja a dolgokat, bizonyos tekintetben azonban köze nincs hozzá. Brandon élete maga a káosz Sissy nélkül is, minden erejével azon van, hogy leplezze valódi természetét, hogy a perverzióiról senki ne tudjon meg semmit, hogy "biztonságos" és amennyire csak lehet "ellenőrzött és rendezett" keretek között élhesse ki a vágyait, mindez azonban napról napra nehezebben megy neki. A film egy férfi története, aki súlyos sebeket hordoz, akit olyan mértékben megnyomorított és tönkretett a múlt, hogy képtelen feloldódni a jelenben. Csak szex közben tud felejteni, akkor próbál megszabadulni a feszültségtől és az ürességtől, ami szép lassan elemészti. Eleinte biztosan működött is ez a sajátos terápia, de a film kezdetekor már láthatóan semmi sem elég. Brandon a nap 24 órájában hajszolja a kielégülést, bárokban ismerkedik, prostituáltaknak fizet, munkahelyi és otthoni gépére is tömegével tölti a pornót, ha van pár szabad perce, már nyitja is meg a videochat alkalmazást, vagy csak kifut a mosdóba, hogy könnyítsen magán. De bármit tesz, akárhányszor is jut a csúcsra, az üresség többé nem tűnik el belőle. Egyre mélyebbre ássa magát, és egyre többet akar, újabb és újabb kielégülést, a lehető leghamarabb, most, azonnal. Brandon hihetetlenül gyorsan ér az ördögi spirál végére, ahonnan már nincs út lefelé. Egyszerűen már nincs tovább. Nem lehet többé fenntartani a látszatot, nem lehet többé normális életet élni, és ott és akkor választani kell, merre tovább. A film pár nap, maximum pár hét eseményeit foglalja össze, azokat a napokat, amikor már olyan veszélyesen gyors ez a zuhanás, hogy az ember minden percben retteg, hogyan fog földet érni.
Sissy ebbe az élethelyzetbe csöppen bele, ide menekül a saját örvénylő spiráljából. Ugyanazok a titkok, ugyanazok a sebek, és ugyanaz a fájdalom uralja, de ő a kapcsolatfüggésben próbál megoldást találni. A férfiak persze inkább csak használják, mert buja, és könnyen megkapható nő, aki hajlamos mindenét odadobni egy-egy jó szóért. Később persze elhajítják, ő pedig minden egyes visszautasításba belehal kicsit. A legfrissebb szakítása fájdalma elől menekül a bátyjához, nem tudva, hogy rosszabb helyet keresve sem találna.
A testvérek közötti viszony már az elejétől fogva pattanásig feszült, Brandon kínosan feszengve próbálja rejtegetni aberrációjának bizonyítékait, próbál távol maradni Sissy-től fizikai és érzelmi tekintetben is, de a lány közvetlensége és szeretet iránti igénye ezt szinte teljesen lehetetlenné teszi. Egy este egy bárban lép fel (kiemelkedően tehetséges énekesnő), egy igazán szívből szóló dalával megríkatja Brandon-t, ez után kerülnek lelkileg közelebb egymáshoz. Sissy impulzív ösztönlény, folyton a bátyja fizikai közelségét keresi, átölelné, bebújna mellé az ágyba, hogy végre egy kis időre biztonságban érezhesse magát, és nem veszi észre, hogy Brandon, mint egy megfeszített íj létezik mellette. Hogy a szexuális ragadozó egy percig sem képes nyugodni, és hogy ott rezeg a levegőben Brandon félelme, tapintható a rettegése, hogy valami megbocsáthatatlant tesz a húgával, ha az túl közel kerül hozzá. Egyrészt lehetséges, hogy összeomlik teljesen, és többé képtelen lesz talpra állni, hiszen képtelen elviselni a szeretetet, erre a legjobb bizonyíték, hogy ő, akinek minden másodpercre a szexről és a kielégülésről szól, teljesen impotenssé válik egy olyan kapcsolatban, ahol őszintén érdeklődik egy nő iránt. A normális emberi kapcsolatokban abszolút diszfunkcionális, képtelen a gyengéd ölelés érzelmi megélésére, képtelen kitárulkozni. Másrészt érezhető, hogy mennyire retteg attól, hogy valami végtelenül perverz, vérfertőző pillanatban csúcsosodik ki kettejük újra egymásra találása.
Sissy egyéjszakás kalandja Brandon nős főnökével csak még inkább összezavarja a dolgokat, és mire Brandon ráébred, hogy felelős a testvéréért, már majdnem túl késő.
A film keretes szerkezete egyszerűen zseniális, az üres, jéghideg tekintettel nőkre vadászó férfi szemezni kezd egy vonzó nővel, aki eleinte pirulva tűri, majd egyre inkább megrémül attól, mire is lenne képes a rá meredő kék tekintet hatására. A történet végén a metrón ismét összetalálkoznak, és Brandon-nak most először van lehetősége választani, merre is menjen tovább. A döntését persze már nem tudjuk meg, én viszont szeretnék hinni abban, hogy miután elérte a végét, a spirál legalját (összeverve látogatást tett egy melegbárban) talán most megpróbál majd kifelé mászni. Remélhetőleg Sissy, és a vele történtek elég erőt adnak neki ahhoz, hogy felismerje magában a szeretet iránti vágyat. Persze nem tudhatjuk.
A Shame nem ítélkezik, senkit sem bírál, nem ad tanácsokat, és még csak nem is mutat olyan igazi, könnyen járható filmes kiutat. Csak felvillant egy epizódot két a végletekig elcseszett ember életéből, akik talán elég intelligensek ahhoz, hogy a segítséget a későbbiekben maguk keressék meg. Steve McQueen-t dicséret illeti, mert igazán szépen adagolta az arányokat, a film a rengeteg szex ellenére sem válik olcsó pornóvá, sőt, még a meztelenség sem érződik öncélúnak egy pillanatig se. Carey Mulligan csodálatos színésznő, és gyönyörű a hangja is, őszintén csodálkozom, hogy Hollywood eddig még nem fedezte fel magának, és nem csinált gigasztárt belőle, bár valahol örülök is, mert úgy érzem, hogy túl jó ő oda. Fassbender pedig... Róla nincs mit mondani. Egyszerűen tökéletes. Van valami jeges távolságtartás a tekintetében, a vonásaiban, nem is nagyon tudok nála alkalmasabbat elképzelni ebben a szerepben. Emellé még tehetséges is, ugyanolyan hitelesen és természetesen sír, ahogy nevet.
A fényképezés szerintem csodálatos, a mások által annyit kritizált teátrálisság és kontrasztosság nekem nagyon tetszik. A nagy nyitott terek illetve a hatalmas üvegfelületek alkalmazása, hogy ezzel is az elérhető/esetleg elérhetetlen végtelent juttassák a néző eszébe, szintén működik. Sean Bobbitt tud valamit. Ahogy Abi Morgan is, aki segített McQueen-nek megírni a forgatókönyvet. Több helyen olvastam, hogy a folyamatos fokozás egy függőségről szóló filmben tipikus klisé, nem értek vele egyet. A függőség a fokozásról szól. Egy ideig elég a szokásos adag, aztán emelni kell a dózist. Ez nem elcsépelt filmes elem, ez a szomorú valóság, amit (ha függőségről forgatunk filmet) meg kell mutatni.
A Shame fájdalmas film, az emberben itt is üresség marad, és csak napokkal később jön a kérdések özöne, de van pár olyan jelenete, amikért érdemes akár többször is rászánni az időt, és újra betenni a lejátszóba.
9.5/10
A mai napig nem tudok napirendre térni az ostoba magyar címek felett, pedig hosszú éveim voltak megszokni a tökéletesen agyament fordításokat, vagy a röhejes ferdítéseket, de ilyet még nem láttam, hogy valamit nemes egyszerűséggel az ellentétére fordítottak volna. Vagy nem figyeltem eléggé, és elsiklottam a korábbi hasonlók felett, vagy ez az első ilyen orbitális baromság, amikor a tegnapból ma lesz, a sötétből világosság, és a Shame Szégyentelenné válik. Nájsz. Ezúton is gratulálok a honi forgalmazóknak. (Komolyan még a Grey - Fehér pokol címadásnál se háborodtam fel ennyire, pedig az is megért volna egy bejegyzést.) A szégyentelen. Adták ezt a címet egy olyan filmnek, amiben másról sincs szó, mint a szégyenről, a perverzió rejtegetéséről, és újabb és újabb bizarr kísérletekről, hogy mindaz, amit eddig sikerült titokban tartania, rejtve is maradjon. No comment.
Brandon harmincas éveiben járó New York-i férfi, aki nagy elővigyázattal titkolja magánéletét - a város szerencsére elég sok lehetőséget biztosít szex-függősége kielégítésére, anélkül, hogy közvetlen ismerősei tudomást szereznének erről. Amikor azonban húga, Sissy határozatlan időre hozzáköltözik, Brandon élete fenekestül felfordul.
Ismét kaptunk egy történetleírást, ami bizonyos tekintetben összefoglalja a dolgokat, bizonyos tekintetben azonban köze nincs hozzá. Brandon élete maga a káosz Sissy nélkül is, minden erejével azon van, hogy leplezze valódi természetét, hogy a perverzióiról senki ne tudjon meg semmit, hogy "biztonságos" és amennyire csak lehet "ellenőrzött és rendezett" keretek között élhesse ki a vágyait, mindez azonban napról napra nehezebben megy neki. A film egy férfi története, aki súlyos sebeket hordoz, akit olyan mértékben megnyomorított és tönkretett a múlt, hogy képtelen feloldódni a jelenben. Csak szex közben tud felejteni, akkor próbál megszabadulni a feszültségtől és az ürességtől, ami szép lassan elemészti. Eleinte biztosan működött is ez a sajátos terápia, de a film kezdetekor már láthatóan semmi sem elég. Brandon a nap 24 órájában hajszolja a kielégülést, bárokban ismerkedik, prostituáltaknak fizet, munkahelyi és otthoni gépére is tömegével tölti a pornót, ha van pár szabad perce, már nyitja is meg a videochat alkalmazást, vagy csak kifut a mosdóba, hogy könnyítsen magán. De bármit tesz, akárhányszor is jut a csúcsra, az üresség többé nem tűnik el belőle. Egyre mélyebbre ássa magát, és egyre többet akar, újabb és újabb kielégülést, a lehető leghamarabb, most, azonnal. Brandon hihetetlenül gyorsan ér az ördögi spirál végére, ahonnan már nincs út lefelé. Egyszerűen már nincs tovább. Nem lehet többé fenntartani a látszatot, nem lehet többé normális életet élni, és ott és akkor választani kell, merre tovább. A film pár nap, maximum pár hét eseményeit foglalja össze, azokat a napokat, amikor már olyan veszélyesen gyors ez a zuhanás, hogy az ember minden percben retteg, hogyan fog földet érni.
Sissy ebbe az élethelyzetbe csöppen bele, ide menekül a saját örvénylő spiráljából. Ugyanazok a titkok, ugyanazok a sebek, és ugyanaz a fájdalom uralja, de ő a kapcsolatfüggésben próbál megoldást találni. A férfiak persze inkább csak használják, mert buja, és könnyen megkapható nő, aki hajlamos mindenét odadobni egy-egy jó szóért. Később persze elhajítják, ő pedig minden egyes visszautasításba belehal kicsit. A legfrissebb szakítása fájdalma elől menekül a bátyjához, nem tudva, hogy rosszabb helyet keresve sem találna.
A testvérek közötti viszony már az elejétől fogva pattanásig feszült, Brandon kínosan feszengve próbálja rejtegetni aberrációjának bizonyítékait, próbál távol maradni Sissy-től fizikai és érzelmi tekintetben is, de a lány közvetlensége és szeretet iránti igénye ezt szinte teljesen lehetetlenné teszi. Egy este egy bárban lép fel (kiemelkedően tehetséges énekesnő), egy igazán szívből szóló dalával megríkatja Brandon-t, ez után kerülnek lelkileg közelebb egymáshoz. Sissy impulzív ösztönlény, folyton a bátyja fizikai közelségét keresi, átölelné, bebújna mellé az ágyba, hogy végre egy kis időre biztonságban érezhesse magát, és nem veszi észre, hogy Brandon, mint egy megfeszített íj létezik mellette. Hogy a szexuális ragadozó egy percig sem képes nyugodni, és hogy ott rezeg a levegőben Brandon félelme, tapintható a rettegése, hogy valami megbocsáthatatlant tesz a húgával, ha az túl közel kerül hozzá. Egyrészt lehetséges, hogy összeomlik teljesen, és többé képtelen lesz talpra állni, hiszen képtelen elviselni a szeretetet, erre a legjobb bizonyíték, hogy ő, akinek minden másodpercre a szexről és a kielégülésről szól, teljesen impotenssé válik egy olyan kapcsolatban, ahol őszintén érdeklődik egy nő iránt. A normális emberi kapcsolatokban abszolút diszfunkcionális, képtelen a gyengéd ölelés érzelmi megélésére, képtelen kitárulkozni. Másrészt érezhető, hogy mennyire retteg attól, hogy valami végtelenül perverz, vérfertőző pillanatban csúcsosodik ki kettejük újra egymásra találása.
Sissy egyéjszakás kalandja Brandon nős főnökével csak még inkább összezavarja a dolgokat, és mire Brandon ráébred, hogy felelős a testvéréért, már majdnem túl késő.
A film keretes szerkezete egyszerűen zseniális, az üres, jéghideg tekintettel nőkre vadászó férfi szemezni kezd egy vonzó nővel, aki eleinte pirulva tűri, majd egyre inkább megrémül attól, mire is lenne képes a rá meredő kék tekintet hatására. A történet végén a metrón ismét összetalálkoznak, és Brandon-nak most először van lehetősége választani, merre is menjen tovább. A döntését persze már nem tudjuk meg, én viszont szeretnék hinni abban, hogy miután elérte a végét, a spirál legalját (összeverve látogatást tett egy melegbárban) talán most megpróbál majd kifelé mászni. Remélhetőleg Sissy, és a vele történtek elég erőt adnak neki ahhoz, hogy felismerje magában a szeretet iránti vágyat. Persze nem tudhatjuk.
A Shame nem ítélkezik, senkit sem bírál, nem ad tanácsokat, és még csak nem is mutat olyan igazi, könnyen járható filmes kiutat. Csak felvillant egy epizódot két a végletekig elcseszett ember életéből, akik talán elég intelligensek ahhoz, hogy a segítséget a későbbiekben maguk keressék meg. Steve McQueen-t dicséret illeti, mert igazán szépen adagolta az arányokat, a film a rengeteg szex ellenére sem válik olcsó pornóvá, sőt, még a meztelenség sem érződik öncélúnak egy pillanatig se. Carey Mulligan csodálatos színésznő, és gyönyörű a hangja is, őszintén csodálkozom, hogy Hollywood eddig még nem fedezte fel magának, és nem csinált gigasztárt belőle, bár valahol örülök is, mert úgy érzem, hogy túl jó ő oda. Fassbender pedig... Róla nincs mit mondani. Egyszerűen tökéletes. Van valami jeges távolságtartás a tekintetében, a vonásaiban, nem is nagyon tudok nála alkalmasabbat elképzelni ebben a szerepben. Emellé még tehetséges is, ugyanolyan hitelesen és természetesen sír, ahogy nevet.
A fényképezés szerintem csodálatos, a mások által annyit kritizált teátrálisság és kontrasztosság nekem nagyon tetszik. A nagy nyitott terek illetve a hatalmas üvegfelületek alkalmazása, hogy ezzel is az elérhető/esetleg elérhetetlen végtelent juttassák a néző eszébe, szintén működik. Sean Bobbitt tud valamit. Ahogy Abi Morgan is, aki segített McQueen-nek megírni a forgatókönyvet. Több helyen olvastam, hogy a folyamatos fokozás egy függőségről szóló filmben tipikus klisé, nem értek vele egyet. A függőség a fokozásról szól. Egy ideig elég a szokásos adag, aztán emelni kell a dózist. Ez nem elcsépelt filmes elem, ez a szomorú valóság, amit (ha függőségről forgatunk filmet) meg kell mutatni.
A Shame fájdalmas film, az emberben itt is üresség marad, és csak napokkal később jön a kérdések özöne, de van pár olyan jelenete, amikért érdemes akár többször is rászánni az időt, és újra betenni a lejátszóba.
9.5/10
2010. augusztus 29., vasárnap
Once 2006
Címszavakban a filmről: 2006-ban járunk, írek, zenészek, két hét forgatási idő, 160 ezer dollár összköltség, a rendező szintén zenész. Mi sülhet ki ebből? Első olvasásra talán egy bűnrossz független filmre gondolhat mindenki, de közlöm, hogy mindenki téved. Glen Hansard és Markéta Irglová filmje a legjobb filmzenéért járó Oscarral a zsebében a kritikusok rajongásának tárgya. (A nézők is szerették, legalábbis erre utal a 14 millió dolláros bevétel, valamint a 14 további díj, amelyet filmes és zenei körökben sikerült elnyerniük).
A Summit néha egészen jó filmeket csinál. Ez például tényleg egy egészen jó film. Hihetetlenül bájosak, igaziak, életszerűek a szereplők. A lány egyszerűen aranyos, hétköznapi, minden jól áll neki; a káromkodások, a porszívó, amit mint egy huszonegyedik századi high-tech kutyát húz maga után több snitten keresztül. Ha férfi lennék pillanatok alatt beleszeretnék. Az, hogy csodásan is énekel, és szeretni való dalszövegeket ír, már tényleg csak adalék. Valódi. Ahogy a fiú is. Átlagos arc egy átlagos utcán, de ha gitározni kezd, vonzza a pillantásokat.
Felmerül a kérdés, hogy akkor ez szerelmes film-e. Hiszen van benne egy fiú, és van benne egy lány, akiket összeköt a zene. Talán szerelmes, de nem a hagyományos értelemben. Nincs benne cukorszirupos boldogság, egyikük élete se lesz szebb, nem virágzik ki, csak azért mert megismerték egymást. Egyszerűen egymás mellett haladnak egy ideig, más lesz pár dolog, majd mikor mindez véget ér, akkor újra ugyanolyan. Persze ők már nem lehetnek ugyanolyanok többé.
Több olyan jelenet is volt, amiért annyira lelkesedtem, hogy még magamat is megleptem. Az egyik ilyen, amikor a lány mamuszban és köntösben leszalad a boltba elemért, majd hazafelé immár a discmannel a fülében végig énekli a dalt, amit a fiúnak írt. Normál sétatempóban a nyuszis mamuszban battyog hazafelé, és énekel. A másik a megismerkedésük, a harmadik amikor a porszívójavító műhelyben dolgozó és mellékesként az utcán gitározó fiút kirabolják. Vicces, élettel teli, eredeti snitt az is. Főleg, hogy nem igazán vágták meg.
A zene úgy kíséri végig a filmet, mint aggódó gardedám az ifjú szüzet az első bálon. A dalok nagyon hasonló stílusúak, de pont emiatt ragadja magával a nézőt. Egy rock-betét megtörné a harmóniát. Leszállítana minket arról a békésen döcögő vonatról, amire felültünk, és amin haladunk lassan a változás felé. Érdekes egyébként, hogy a két fiatal szinte alig kommunikál, nem igazán küldenek más jelet egymásnak, csak a zenében kerülnek egyre közelebb és közelebb.
Két dal maradt meg a fejemben, az egyik a Broken Hearted Hoover Fixer Sucker Guy, mert hihetetlenül vicces, a másik pedig a Falling Slowly, mert csodálatosan szép.
Olyan mint az egész film. Se klisé, se giccs, se happy end.
9/10
A Summit néha egészen jó filmeket csinál. Ez például tényleg egy egészen jó film. Hihetetlenül bájosak, igaziak, életszerűek a szereplők. A lány egyszerűen aranyos, hétköznapi, minden jól áll neki; a káromkodások, a porszívó, amit mint egy huszonegyedik századi high-tech kutyát húz maga után több snitten keresztül. Ha férfi lennék pillanatok alatt beleszeretnék. Az, hogy csodásan is énekel, és szeretni való dalszövegeket ír, már tényleg csak adalék. Valódi. Ahogy a fiú is. Átlagos arc egy átlagos utcán, de ha gitározni kezd, vonzza a pillantásokat.
Felmerül a kérdés, hogy akkor ez szerelmes film-e. Hiszen van benne egy fiú, és van benne egy lány, akiket összeköt a zene. Talán szerelmes, de nem a hagyományos értelemben. Nincs benne cukorszirupos boldogság, egyikük élete se lesz szebb, nem virágzik ki, csak azért mert megismerték egymást. Egyszerűen egymás mellett haladnak egy ideig, más lesz pár dolog, majd mikor mindez véget ér, akkor újra ugyanolyan. Persze ők már nem lehetnek ugyanolyanok többé.
Több olyan jelenet is volt, amiért annyira lelkesedtem, hogy még magamat is megleptem. Az egyik ilyen, amikor a lány mamuszban és köntösben leszalad a boltba elemért, majd hazafelé immár a discmannel a fülében végig énekli a dalt, amit a fiúnak írt. Normál sétatempóban a nyuszis mamuszban battyog hazafelé, és énekel. A másik a megismerkedésük, a harmadik amikor a porszívójavító műhelyben dolgozó és mellékesként az utcán gitározó fiút kirabolják. Vicces, élettel teli, eredeti snitt az is. Főleg, hogy nem igazán vágták meg.
A zene úgy kíséri végig a filmet, mint aggódó gardedám az ifjú szüzet az első bálon. A dalok nagyon hasonló stílusúak, de pont emiatt ragadja magával a nézőt. Egy rock-betét megtörné a harmóniát. Leszállítana minket arról a békésen döcögő vonatról, amire felültünk, és amin haladunk lassan a változás felé. Érdekes egyébként, hogy a két fiatal szinte alig kommunikál, nem igazán küldenek más jelet egymásnak, csak a zenében kerülnek egyre közelebb és közelebb.
Két dal maradt meg a fejemben, az egyik a Broken Hearted Hoover Fixer Sucker Guy, mert hihetetlenül vicces, a másik pedig a Falling Slowly, mert csodálatosan szép.
Olyan mint az egész film. Se klisé, se giccs, se happy end.
9/10
