Tinédzsernek lenni alapvetően nem egyszerű. Farkasvérű tinédzsernek lenni azonban még ennél is bonyolultabb. A 14 éves Maddy szereti különleges adottságával járó képességeit, szeret gyorsabb, erősebb és kecsesebb lenni, de utálja, hogy emiatt titkolóznia kell.
A farkasvérűek évszázadok óta élnek az emberek között, ám titkolják kifinomult érzékeiket és különleges képességeiket, így legtöbbjük egyszerűen elvegyül a hétköznapi emberek között.
Csakúgy, mint a tinédzser Maddy és szülei, akik az egyedüli farkasvérűek a környékükön. A helyzet azonban teljesen megváltozik, amikor egy új srác érkezik az iskolába.
Anglia a Disney csatornán is támad. De micsoda támadást vezet, te jó ég! A Wolfblood úgy lett a vérfarkasmitológia meglepően újszerű, friss rebootolása, hogy egy pillanatig sem távolodik el a "hagyományos" vérfarkasképtől. Nem facsarja ki, ahogy a Twilight tette, nem heréli ki őket, ezek bizony tényleg farkasok. Bundában, tépőfogakkal. Ezek a farkasok veszélyesek, de közben végtelenül szerethetőek. Hiszen bunda nélkül ők is csak a mindennapi élettel küzdő emberek. Az apa és az anya próbálnak megbirkózni kamaszlányuk hangulatváltozásaival, a lány a gimnáziumban kénytelen a bullyinggal szembesülni, mintha a farkasság keresztje nem lenne elég. És megjelenik Rhydian, AZ A FIÚ... Az a titokzatos, jóképű, aki felkavarja az állóvizet. Először csak barátként lesz Maddy életének része, később azonban szorosabb kapcsolatba kerülnek.
Ha van a gyerekeknek/kiskamaszoknak készült "egy kaptafa" sorozatok között olyan, ami valóban minőséget képvisel, akkor a Wolfblood bizony az. A színészek komolyan vették a feladatukat, nem ripacskodták el a könnyedebb, néhol gyerekesebb karakterek megformálását sem. Megtisztelték a nézőt azzal, hogy dolgoztak azért, hogy szórakoztathassák. Bobby Lockwood (Rhydian) és Aimee Kelly (Maddy) is szépek, fiatalok, tehetségesek, és bónusznak olyan forgatókönyvből dolgozhattak, aminek még értelme is van. A karakterek jellemfejlődése szinte tapintható, a konfliktusok valósághűek, szinte minden epizódban sikerül eljutni "valahonnan valahová". Néhol a magyar szinkron ugyan botladozik, de kiemelkedően jók a dialógusok is, és - ami különösen nagy piros pont - a mellékszereplőkre sem lehet panasz. Élvezet nézni a mimikájukat, a gesztusaikat, és általánosságban minden filmre vett megmozdulásukat, olyan éles kontrasztban áll ez a finom, visszafogott színészi játék a Disney-nél (Amerikában) megszokott, túljátszott poénkodással.
Aránylag kis költségvetésből dolgoztak, de a látványvilágra sem lehet panasz, a farkasok CGI-je messze felülmúlja a Twilight béna súlytalan rajzkutyáit, és külön meg kell dicsérnem az operatőrt (operatőröket), akinek (akiknek) sikerült a maga teljességében és gyönyörűségében ábrázolni az angol tájat.
A Wolfblood eddig 3 évad, összesen 39 résznyi izgalmas kamasz farkaskaland, amiben a felnőtté válás (és persze a farkaslét) nagy kérdései mellett helyet kap az első szerelem is. A negyedik évad jelenleg még forog, valamikor 2016-ban lesz látható.
10 pont
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. október 25., vasárnap
2013. április 3., szerda
On the Road - Úton 2012
Közvetlenül apja halála után Sal Paradise, egy feltörekvő New York-i író találkozik Dean Moriarty-val, egy lehengerlő stílusú, elbűvölő ex-szélhámossal, akinek a rendkívül felszabadult és egyben rendkívül vonzó Marylou a felesége. Arra ítéltetve, hogy ne beszűkült életet éljenek, a két barát megszakítja minden addigi kapcsolatát és útra kel Marylou-val. Éhezve a szabadságra, a három fiatal elindul, keresvén a világot, új találkozásokat és önmagukat.
Kicsit olyan ez a film, mint a Harry Potterben a Szükség Szobájának inverze, az akkor jelenik meg, ha valakinek kell valami, ez a film meg jött, ha kell, ha nem. Pedig nem kellett. Ilyen feldolgozásban nagyon nem.
Van az a bizonyos könyv, meg az a bizonyos szerző... Nem, nem a Twilight-ra gondolok, bár az is púp az emberiség hátán, és elgennyesedett pattanás a széppróza ülepén... Van az a bizonyos korszak... Nem, nem a felvilágosodás. Sőt, nem is a vámpírkultusz másodvirágzása... Van az a bizonyos életérzés... Amiből SEMMIT se fogunk megérteni, ha ránézünk Kristen Stewart üres, élettelen, unott, flegma arcára. Az a nő egy katasztrófa, egy szégyen, egy elképesztően tehetségtelen, mégis félhalottra futtatott ló, aki mint mindig, most is teljesen szürreálisan erőlködve igyekszik utolérni a körülötte játszó színészeket. A száját továbbra is képtelen csukva tartani, ez biztos valami olyan elsajátíthatatlan skill, amit mások életeken át tanulnak, de neki ez az első leszületése, így nem is okolhatjuk érte. Kárhozott, halott tekintete, amiben drog és alkohol visszfénye csillog, minden, csak nem egy sweet sixteen lány szeme. A filmet az unalmassága, tartalom nélkülisége és a halovány főhősök mellett ez a liba buktatja meg csúfosan. Minden egyes jelenetben vért izzad, de a legborzalmasabb az édeshármas, amiben Miss Szakadt merő görcsben vonaglik két szeretője között, és igyekszik élvezetet hazudni nekünk nézőknek, és saját magának. Botrányos.
Garrett Hedlund Dean Moriarty-ja erőtlen, egydimenziós, semmi lehengerlő nincs benne. Egy piti drogos tolvaj, aki olyanokat balhézik az asszonyával, hogy kimennek a rendőrök is. Tipikus lecsúszott, szánni való figura, nem az a magával ragadó karakter, akinek Kerouac szánta eredetileg. Nem az a Moriarty, akiről ő írt. Sam Riley Sal Paradise-ként tévelygő, érthetetlen. Abszolút nem szerethető.
A filmben pedig nem történik semmi, búzamezők, pusztaságok, esőben ázó zöld bokrok váltják egymást, mindent aranyra, narancsra és szépiára fest a nap. Okker és dinnyesárga túltengésben haldoklik a néző már 40 perc után. Esemény pedig nincs, csak felszínes, üres, italba és kábszerbe fulladó nihil. Kirsten Dunst hiába tesz meg mindent, hiába igyekszik hamvasan bájos lenni, korban és tehetségben is kilóg a főhősök sorából. Érett színésznő, akihez talán csak a Carlo Marx-ot játszó Tom Sturridge ér fel. Viggo Mortensen zseniális, mint mindig. Alice Braga egyetlen másodperc alatt Kristen S. fölé kerekedik, és lemossa a vászonról.
Santaolalla, a zeneszerző kihozta magából a maximumot, Jose Rivera forgatókönyvírónak lenne mit tanulnia, Walter Salles rendező pedig láthatóan műanyag késsel esett neki a mamutfenyőnek, bár dicséretére legyen mondva, böcsülettel dolgozott rajta, csak hát a végeredmény az olyan szar lett, amilyet már rég láttam.
Hogy miért néztem végig? A könyv iránti rajongásból és tiszteletből, és mert talán valami mégis volt ebben a feldolgozásban is. A drogban fürdő felszín mögé képes voltam értelmet és érzéseket látni. Láttam a könyvet, és szerettem a zenét. Bár a 2 óra 20 percet indokolatlannak tartom, ennyi ideig ugyanis csak a legelvakultabbak figyelmét köti le, mégis azt mondom, egyszer érdemes végigülni. Sosem lesz az, aminek szánták, kult. Sosem lesz korrajz, se könyvadaptáció, de talán ízelítőnek jó. Egy falat paradicsomos bazsalikomos (bár kissé égett) bruschetta, ami után egyes gourmandoknak lesz kedve megkóstolni a könyvet is.
4.5/10
Kicsit olyan ez a film, mint a Harry Potterben a Szükség Szobájának inverze, az akkor jelenik meg, ha valakinek kell valami, ez a film meg jött, ha kell, ha nem. Pedig nem kellett. Ilyen feldolgozásban nagyon nem.
Van az a bizonyos könyv, meg az a bizonyos szerző... Nem, nem a Twilight-ra gondolok, bár az is púp az emberiség hátán, és elgennyesedett pattanás a széppróza ülepén... Van az a bizonyos korszak... Nem, nem a felvilágosodás. Sőt, nem is a vámpírkultusz másodvirágzása... Van az a bizonyos életérzés... Amiből SEMMIT se fogunk megérteni, ha ránézünk Kristen Stewart üres, élettelen, unott, flegma arcára. Az a nő egy katasztrófa, egy szégyen, egy elképesztően tehetségtelen, mégis félhalottra futtatott ló, aki mint mindig, most is teljesen szürreálisan erőlködve igyekszik utolérni a körülötte játszó színészeket. A száját továbbra is képtelen csukva tartani, ez biztos valami olyan elsajátíthatatlan skill, amit mások életeken át tanulnak, de neki ez az első leszületése, így nem is okolhatjuk érte. Kárhozott, halott tekintete, amiben drog és alkohol visszfénye csillog, minden, csak nem egy sweet sixteen lány szeme. A filmet az unalmassága, tartalom nélkülisége és a halovány főhősök mellett ez a liba buktatja meg csúfosan. Minden egyes jelenetben vért izzad, de a legborzalmasabb az édeshármas, amiben Miss Szakadt merő görcsben vonaglik két szeretője között, és igyekszik élvezetet hazudni nekünk nézőknek, és saját magának. Botrányos.
Garrett Hedlund Dean Moriarty-ja erőtlen, egydimenziós, semmi lehengerlő nincs benne. Egy piti drogos tolvaj, aki olyanokat balhézik az asszonyával, hogy kimennek a rendőrök is. Tipikus lecsúszott, szánni való figura, nem az a magával ragadó karakter, akinek Kerouac szánta eredetileg. Nem az a Moriarty, akiről ő írt. Sam Riley Sal Paradise-ként tévelygő, érthetetlen. Abszolút nem szerethető.
A filmben pedig nem történik semmi, búzamezők, pusztaságok, esőben ázó zöld bokrok váltják egymást, mindent aranyra, narancsra és szépiára fest a nap. Okker és dinnyesárga túltengésben haldoklik a néző már 40 perc után. Esemény pedig nincs, csak felszínes, üres, italba és kábszerbe fulladó nihil. Kirsten Dunst hiába tesz meg mindent, hiába igyekszik hamvasan bájos lenni, korban és tehetségben is kilóg a főhősök sorából. Érett színésznő, akihez talán csak a Carlo Marx-ot játszó Tom Sturridge ér fel. Viggo Mortensen zseniális, mint mindig. Alice Braga egyetlen másodperc alatt Kristen S. fölé kerekedik, és lemossa a vászonról.
Santaolalla, a zeneszerző kihozta magából a maximumot, Jose Rivera forgatókönyvírónak lenne mit tanulnia, Walter Salles rendező pedig láthatóan műanyag késsel esett neki a mamutfenyőnek, bár dicséretére legyen mondva, böcsülettel dolgozott rajta, csak hát a végeredmény az olyan szar lett, amilyet már rég láttam.
Hogy miért néztem végig? A könyv iránti rajongásból és tiszteletből, és mert talán valami mégis volt ebben a feldolgozásban is. A drogban fürdő felszín mögé képes voltam értelmet és érzéseket látni. Láttam a könyvet, és szerettem a zenét. Bár a 2 óra 20 percet indokolatlannak tartom, ennyi ideig ugyanis csak a legelvakultabbak figyelmét köti le, mégis azt mondom, egyszer érdemes végigülni. Sosem lesz az, aminek szánták, kult. Sosem lesz korrajz, se könyvadaptáció, de talán ízelítőnek jó. Egy falat paradicsomos bazsalikomos (bár kissé égett) bruschetta, ami után egyes gourmandoknak lesz kedve megkóstolni a könyvet is.
4.5/10
2013. március 23., szombat
Selyem - Silk 2007
Alessandro Baricco könyvéből François Girard álmodott és írt forgatókönyvet.
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
2013. január 29., kedd
If only 2004 - Bárcsak (Ha másért nem is)
Íme egy példa arra, hogyan kell romantikus filmet rendezni. A LOL rendezőjének meg se merném mutatni, úgysem értené. Egy vérbeli drámával van dolgunk, ami egyszerre őszinte, szép, tiszta, és mint minden romantikus film, kissé persze klisés is, mégis szerethető.
2013. január 20., vasárnap
A szerető - L' amant 1992
Íme egy film, amit mindenkinek látnia kéne.
A Mekong folyón Saigon felé tartó kompon egy kínai férfi figyelmét megragadja egy fiatal lány, különös megjelenésével: agyonmosott selyemruhában és férfikalapjában - a korlátnak támaszkodik, s álmodózóan tekint a távolba. A férfi 32 éves, a lány 15. Megismerkednek. Szenvedélyes, eksztatikus szerelem lobban közöttük. Amikor a gazdag férfinak családi nyomásra meg kell nősülnie, a lány hazautazik Franciaországba. Híres íróként megírja első, igazi szerelmének a történetét, s ily módon vallja meg a férfinak, hogy mennyire szerette - s szereti még most is.
Szép, bár szomorú történet két világról, melyek bár egymásba folyva léteznek, mégis kőkeményen ragaszkodnak saját szabályaikhoz, a különállósághoz. A 20. század elejének minden bizonytalansága, minden keserve benne van ebben a filmben, ha elég sokáig és elég erősen nézzük. Az akkori fiatal lány már mint idős hölgy narrálja végig a történetet, értelmezi az eseményeket, felismeri és beismeri az akkor elkövetett hibáit.
Akárki akármit mond, ez egy szerelem története. A férfi éretlen, kora ellenére szinte még gyerek, a lány pedig már kész fiatal nő. Már a megismerkedésükkor pattognak közöttük a szikrák, de akkor még mindketten félnek, érdekes módon a férfi jobban. Megrémül a tiszta és akkor még romlatlan szépségtől, amivel találkozik. Később persze, mint az várható volt, tulajdonképpen egymást rontják meg. A férfi elmondja a lánynak, hogy csak kínai lányt vehet el, és csakis szűz lehet az arája, a lány pedig önmagát védendő játszadozni kezd. Olcsó szajhává alakul a férfi kedvéért, bízva abban, hogy így mindkettőjüknek könnyebb lesz az elválás. Miután a családja is megalázza, a férfi is szajhaként kezdi kezelni a lányt, a kettejük közti kezdeti szerelem olyannyira eltorzul, hogy szinte már az lenne meglepő, ha nem történne meg az az erőszak.
A tradíciók és az elvárások összecsapnak a szerelemmel és végül a felnőtt felelősségvállalás győzedelmeskedik. A férfi megnősül, elhagyja a lányt, nem jön el utolsó megbeszélt találkájukra sem. A lány már a hajón ráébred arra, mennyire ostoba volt, és mennyire szerette a férfit, de ekkor már késő. Évekkel később, könyve megjelenése után azonban a férfi egyetlen egyszer telefonál.
A két főszereplőről csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni, egyszerűen zseniálisak. Megvan közöttük az az összhang, ami egy ilyen történethez szükséges. Nagyrészt miattuk lett ilyen zseniális ez a film. Jane March tiszta és ártatlan, mégis vibráló nőiességű, csodálatosan alakítja a teljesen összezavarodott lányt. A film vége után órákig előttem volt az arca. Tony Leung Ka Fai is kiváló, annak ellenére is vonzó férfinak tudtam látni, hogy nekem abszolút nem tetszenek ezek a keleti arcberendezések. Mégis el tudta hitetni velem, hogy ő egy sármos, hihetetlen kisugárzású úriember, aki minden nő álma.
Jean-Jacques Annaud csodát tett ezzel a történettel, sikerült úgy láttatnia, hogy a számos szexjelenet ellenére sem lett hatásvadász, vagy olcsó a film. Művészi maradt, tiszta, és szép. Különösen jól sikerült eltalálni a romantika - erotika arányát, egyik sem csordul túl a filmben. Sokan bírálják, hogy egyáltalán nem romantikus, és hogy a lány nem is volt, nem is lehetett szerelmes a férfiba, bár ezt pontosan csak az író Marguerite Duras tudja, én mégis meg vagyok győződve, hogy igenis szerette. A maga módján, ami egy ilyen családban, ilyen környezetben nevelkedett ilyen fiataltól várható, ki is nyilvánította. Csak az eltérő kultúra, eltérő élethelyzet okán a férfi képtelen volt érteni a jelekből. Akkor még képtelen.
Az operatőri munka zseniális, nem is csodálom, hogy jelölték Oscar-díjra Robert Fraisse-t. A táj és a szeretkezések is csodásan fényképezettek. Gabriel Yared zeneszerző szintén kitett magáért. Remekül hangolta a muzsikát az eseményekhez.
9/10
A Mekong folyón Saigon felé tartó kompon egy kínai férfi figyelmét megragadja egy fiatal lány, különös megjelenésével: agyonmosott selyemruhában és férfikalapjában - a korlátnak támaszkodik, s álmodózóan tekint a távolba. A férfi 32 éves, a lány 15. Megismerkednek. Szenvedélyes, eksztatikus szerelem lobban közöttük. Amikor a gazdag férfinak családi nyomásra meg kell nősülnie, a lány hazautazik Franciaországba. Híres íróként megírja első, igazi szerelmének a történetét, s ily módon vallja meg a férfinak, hogy mennyire szerette - s szereti még most is.
Szép, bár szomorú történet két világról, melyek bár egymásba folyva léteznek, mégis kőkeményen ragaszkodnak saját szabályaikhoz, a különállósághoz. A 20. század elejének minden bizonytalansága, minden keserve benne van ebben a filmben, ha elég sokáig és elég erősen nézzük. Az akkori fiatal lány már mint idős hölgy narrálja végig a történetet, értelmezi az eseményeket, felismeri és beismeri az akkor elkövetett hibáit.
Akárki akármit mond, ez egy szerelem története. A férfi éretlen, kora ellenére szinte még gyerek, a lány pedig már kész fiatal nő. Már a megismerkedésükkor pattognak közöttük a szikrák, de akkor még mindketten félnek, érdekes módon a férfi jobban. Megrémül a tiszta és akkor még romlatlan szépségtől, amivel találkozik. Később persze, mint az várható volt, tulajdonképpen egymást rontják meg. A férfi elmondja a lánynak, hogy csak kínai lányt vehet el, és csakis szűz lehet az arája, a lány pedig önmagát védendő játszadozni kezd. Olcsó szajhává alakul a férfi kedvéért, bízva abban, hogy így mindkettőjüknek könnyebb lesz az elválás. Miután a családja is megalázza, a férfi is szajhaként kezdi kezelni a lányt, a kettejük közti kezdeti szerelem olyannyira eltorzul, hogy szinte már az lenne meglepő, ha nem történne meg az az erőszak.
A tradíciók és az elvárások összecsapnak a szerelemmel és végül a felnőtt felelősségvállalás győzedelmeskedik. A férfi megnősül, elhagyja a lányt, nem jön el utolsó megbeszélt találkájukra sem. A lány már a hajón ráébred arra, mennyire ostoba volt, és mennyire szerette a férfit, de ekkor már késő. Évekkel később, könyve megjelenése után azonban a férfi egyetlen egyszer telefonál.
A két főszereplőről csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni, egyszerűen zseniálisak. Megvan közöttük az az összhang, ami egy ilyen történethez szükséges. Nagyrészt miattuk lett ilyen zseniális ez a film. Jane March tiszta és ártatlan, mégis vibráló nőiességű, csodálatosan alakítja a teljesen összezavarodott lányt. A film vége után órákig előttem volt az arca. Tony Leung Ka Fai is kiváló, annak ellenére is vonzó férfinak tudtam látni, hogy nekem abszolút nem tetszenek ezek a keleti arcberendezések. Mégis el tudta hitetni velem, hogy ő egy sármos, hihetetlen kisugárzású úriember, aki minden nő álma.
Jean-Jacques Annaud csodát tett ezzel a történettel, sikerült úgy láttatnia, hogy a számos szexjelenet ellenére sem lett hatásvadász, vagy olcsó a film. Művészi maradt, tiszta, és szép. Különösen jól sikerült eltalálni a romantika - erotika arányát, egyik sem csordul túl a filmben. Sokan bírálják, hogy egyáltalán nem romantikus, és hogy a lány nem is volt, nem is lehetett szerelmes a férfiba, bár ezt pontosan csak az író Marguerite Duras tudja, én mégis meg vagyok győződve, hogy igenis szerette. A maga módján, ami egy ilyen családban, ilyen környezetben nevelkedett ilyen fiataltól várható, ki is nyilvánította. Csak az eltérő kultúra, eltérő élethelyzet okán a férfi képtelen volt érteni a jelekből. Akkor még képtelen.
Az operatőri munka zseniális, nem is csodálom, hogy jelölték Oscar-díjra Robert Fraisse-t. A táj és a szeretkezések is csodásan fényképezettek. Gabriel Yared zeneszerző szintén kitett magáért. Remekül hangolta a muzsikát az eseményekhez.
9/10
2012. szeptember 22., szombat
The Gathering 2002
Avagy ismét egy olyan film, aminek sikerült olyan agyament magyar címet, hogy senki se jöjjön rá, miről is szól valójában. "Gonosz falu" kóddal fut ez itthon, évek óta többször lehet találkozni a történettel a tv-ben, de sose lett igazi sikerfilm, se itthon, se külföldön. Több oka is lehet, egyrészt a teljesen zavaros forgatókönyv, másrészt a gyengus színészi játék.
Cassie (Christina Ricci) amerikai turistalány egy angol faluban, ahol éppen egy ősi templomot tártak fel. A szenzációs felfedezéssel egyidőben két fiatal tragikus baleset áldozatává válik, Cassie túléli. A család, aki a balesetet okozta, magához veszi a gyógyuló lányt, aki emlékezetkieséssel küzd. Álmában furcsa figurák jelennek meg. Nem tudja, hogy a múltból jönnek látomásai, vagy a jövő hírnökei. Dan (Ioan Gruffudd), a szomszéd fiú érdeklődést mutat a lány iránt és segíteni akar gyógyulásában. A faluban is egyre titokzatosabb dolgok történnek. Mintha az elfelejtett templom az emberek összes szenvedélyeit összegyűjtő hely lett volna évszázadokon keresztül.
Talán egyedül Christina Ricci az, akire nem lehet panaszunk, mindenki más elég szorulásosnak tűnik az egész film során. A hangulat kellően borongós, a megvalósítás is rímel erre, a fényképezés nagyjából a ráköltött összeggel arányosan szép. Anthony Horowitz forgatókönyvíró viszont összekaphatta volna magát kicsit, és pár mondatban, legalább a film végén elmagyarázhatta volna, hogy kik is azok a "furcsa figurák".
SPOILER következik:
Kik a "nézelődők", akik arra kárhoztattak, hogy minden egyes tragédiánál ott álljanak, és bámulják. Elmondhatták volna, hogy ők azok, akik anno több ezer évvel ezelőtt kíváncsian sorakoztak Krisztus megfeszítésénél, hogy láthassák a Megváltó szenvedését, és halálát.
Hát, ennyit erről. Lerántottam a leplet.
5/10
Cassie (Christina Ricci) amerikai turistalány egy angol faluban, ahol éppen egy ősi templomot tártak fel. A szenzációs felfedezéssel egyidőben két fiatal tragikus baleset áldozatává válik, Cassie túléli. A család, aki a balesetet okozta, magához veszi a gyógyuló lányt, aki emlékezetkieséssel küzd. Álmában furcsa figurák jelennek meg. Nem tudja, hogy a múltból jönnek látomásai, vagy a jövő hírnökei. Dan (Ioan Gruffudd), a szomszéd fiú érdeklődést mutat a lány iránt és segíteni akar gyógyulásában. A faluban is egyre titokzatosabb dolgok történnek. Mintha az elfelejtett templom az emberek összes szenvedélyeit összegyűjtő hely lett volna évszázadokon keresztül.
Talán egyedül Christina Ricci az, akire nem lehet panaszunk, mindenki más elég szorulásosnak tűnik az egész film során. A hangulat kellően borongós, a megvalósítás is rímel erre, a fényképezés nagyjából a ráköltött összeggel arányosan szép. Anthony Horowitz forgatókönyvíró viszont összekaphatta volna magát kicsit, és pár mondatban, legalább a film végén elmagyarázhatta volna, hogy kik is azok a "furcsa figurák".
SPOILER következik:
Kik a "nézelődők", akik arra kárhoztattak, hogy minden egyes tragédiánál ott álljanak, és bámulják. Elmondhatták volna, hogy ők azok, akik anno több ezer évvel ezelőtt kíváncsian sorakoztak Krisztus megfeszítésénél, hogy láthassák a Megváltó szenvedését, és halálát.
Hát, ennyit erről. Lerántottam a leplet.
5/10
