Everybody's fine - Mindenki megvan

"Frank Goode egész életében keményen dolgozott egy huzalgyárban, hogy családjának mindent meg tudjon adni. Nyugdíjasként ébred rá, túl kevés időt töltött gyerekeivel, így itt az ideje, hogy változtasson. A szívhez szóló film egy olyan családi problémát mutat be, amit sokan jól ismerhetnek a modern világban. Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat." - port.hu

És tessék. Robert De Niro elérte, hogy taknyosra zokogjam magam. Elég volt hozzá ez a 2009-ben forgatott, alig 100 perces dráma. Hála ugyanis Kirk Jones bitang erős forgatókönyvének és a remek színészi alakításoknak (De Niro mellett Drew Barrymore, Kate Beckinsale, és Sam Rockwell is remekel), kénytelen voltam kicsit magamba nézni. De nem csak magamat elemeztem. Kívülről figyeltem a szüleim által meg nem értett 21. századot. Azt az évszázadot, amiben szeretetből, kíméletből - és persze talán kicsit nemtörődömségből is - könnyebben hazudunk, mint korábban. Belegondoltam, én magam hányszor hazudok. Nem anya, nincs semmi baj. Nem fáj a fogam, persze, hogy rendben a ciklusom... Persze, hogy főztem, és igen, a párommal is boldogok vagyunk. Pistike? Iskolaelső, és a kosárcsapat sztárja. A macskák? Most is az ágyban szundikálnak. Nem,apa, Oli nem törte össze a kocsit. Ezt mondta volna Manyi néni? Hazugság.  Olyan könnyedén csúsznak ki a szánkon ezek a mondatok, főleg, ha tudjuk, hogy következmények - a lebukás veszélye nélkül - hazudhatunk.

Ebben a filmben mindenki hazudik. Frank Goode magának, évekig, és talán már késő, hogy helyrehozza. A gyerekei pedig neki. Mindegyikük szeretetből (vagy épp félelemből) teszi, mindegyikük Frank-nek akar jót, de végül olyan mélyre süllyednek a hazugságok hálójába, ahonnan talán már nincs is kiút. A film egy nagy utazást mutat be, a klasszikus értelemben véve mégsem csak road movie. Persze utazunk térben (és kicsit időben is), mégis elsikkadnak a helyszínek, elsikkadnak a félnapok alatt felvillantott idilli családképek, az ajtó alatt beszivárgó dráma ugyanis mindent ural. Fel kell ismerni, meg kell látni az apró részletekben, a szánkba rágott konkrétumokban, a zseniális színészek feszengő játékában. Olyan őszinte, olyan végletekig lemeztelenített pillanatokkal van tele, amik önmagukban megérnének 1-1 önálló történetet. Persze ezekhez a pillanatokhoz szükséges a néző, az, hogy a film befogadója is magába nézzen, értékelje a saját helyzetét, saját kapcsolatait.

Érdemes volt szétkapni Tornatore 1990-es eredetijét, és amerikanizálva készíteni remake-et. De Niro lubickol a szerepben, és bár 2009-ben még bőven ereje teljében volt, tényleg elhittem neki, hogy egy legyengült, szánalomra méltó tüdőbeteg, és aggódva figyeltem minden tétova lépését. Egészen az utolsó képkockáig rettegtem érte, szívem szerint karon ragadtam volna, és hazakísérem. Annyira nem illett ebbe a világba. Pontosan ugyanezt a félelmet éreztem volna, ha az én apám indul neki egyedül egy ekkora útnak. Pontosan ugyanezek a veszélyek leselkedtek volna rá, hiszen nem szokott hozzá ahhoz, amit az én generációm már milliárdszor látott. Hogy tényleg érdemes megszámolni egy meleg baráti kézfogás után az ujjaidat, nem loptak-e el belőle. Hogy tilos a gyanúsan rángatózó, plédbe burkolózó fiatal srácnak pénzt adni a metróban, mert vélhetően nem a hideg rázza. Hogy ha egy fickó furcsa ívben halad előtted magában motyogva, katonai bakancsban és lebegő kabátban, érdemes lemaradni, mert ha túl közel érsz hozzá, bizony torkon vághat.

A film persze nem hibátlan, és nyilván hatásvadász is, hiszen a 30-as felnőttek Frank "látomásaiban" random változnak vissza imádnivaló kisgyerekké, és a film tetőpontján pedig egy szellem is megjelenik, hogy mindenki bocsánatot nyerjen... Aztán ott van Sir Paul.. Paul McCartney olyan zenét álmodott a történethez, amit nem véletlenül jelöltek Golden Globe-ra... De az ördög akkor is a részletekben lakik. Abban, ahogy De Niro megformálja a manírok nélküli kisembert, aki a nemrégiben elhunyt neje nélkül még egy tisztességes bort sem tud a boltban kiválasztani. Tétovaság, magány, kiüresedettség, fájdalom árad a képekből, de Hollywood nem is lenne Hollywood, ha végül nem adna - némi - feloldozást. A gyerekek rájönnek, hogy az apjukat sokkal keményebb fából faragták annál, mint hogy megrettenjen az igazságtól, az apa pedig rájön, hogy ezért az igazságért neki is kell tennie, nem hullik az ölébe, nem jár alanyi jogon.

Sírós film a Mindenki megvan, és erősen korhatáros (túlságosan fiatal, vagy túlságosan kiábrándult nézők fanyalogva kapcsolhatják el), de annyira a helyén van benne minden,, hogy érdemes egy esélyt adni neki. Helyén van benne De Niro, és helyünkre kerülünk mi, nézők is.

9/10

Paperboy 2012 - Az újságos fiú

A film, amiben Nicole Kidman - talán életében először - nem a hűvös végzet asszonya, hanem egy forró, tüzes nő, aki bár faék egyszerűségű, és olyannyira undorító, hogy jóérzésű ember bottal nem piszkálná meg, nemhogy szexuális fantáziába nem keverné bele, mégis... Mégis... Ott ez a hatalmas mégis. Nicole a filmben valóban gyönyörű, szakadt, olcsó, ócska, de gyönyörű, a maga hatvanas évek végi valójában. Érthető miért szeret bele olthatatlanul a Zac Efron játszotta újságos fiú.

Na de lássuk a történetet:
"Az Egyesült Államok déli része, 1969. Négy évvel korábban tisztázatlan körülmények között megölték egy kisvárosi seriffet. A gyilkossággal az aligátornyúzó Hillary Van Wettert (John Cusack) vádolták, aki most a börtönben várja halálos ítélete végrehajtását. A titokzatos és vonzó külsejű Charlotte Bless (Nicole Kidman) szenvedélyes levelezésbe kezd a férfival, és össze akar házasodni vele. Mivel Charlotte meg van győződve Van Wetter ártatlanságáról, kapóra jön neki, hogy a Miami Times két újságírója, a környékre való Ward Jansen (Matthew McConaughey) és Yardley Acheman (David Oyelowo) a városba érkeznek, hogy felderítsék az ügyet. Hármójukhoz csatlakozik Ward öccse, a főiskoláról kirúgott és most újságkihordóként dolgozó Jack (Zac Efron) is, és reménytelenül beleszeret Charlotte-ba." forrás: port.hu

Lee Daniels rendező és Peter Dexter forgatókönyvíró kihoztak ebből mindent, amit ki lehetett, és talán még olyan dolgokat is, amik mások számára elképzelhetetlenek voltak. Nem véletlenül lett Arany Pálma jelölt, és a Golden Globe-nál sem tévedésből volt esélyes Miss Kidman aka. Mrs. Urban. Végül egyik díjat sem zsebelhették be, de nincs miért szégyenkezniük, a film ettől még remekül sikerült. Pont annyira undorító, amennyire finom és szépelgő a róla szóló leírás, mely a zabolázatlan ribancot titokzatosként és vonzó külsejűként aposztrofálja, a közveszélyes őrült Hillary-t pedig majdhogynem ártatlannak mutatja be.

Ha elfogadjuk, hogy vannak feel-good filmek, melyeknek csak és kizárólag az a célja, hogy a néző az atmoszférába helyezkedve átvegyen a hangulatából, és igazán jól érezze magát, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy feel-bad, very, very, very bad film...  Az első kockától az utolsóig rettentően nyomasztó, és sajnos snittről snittre képes fokozni, egyre mélyebbre kúszva az ember tudatában, illetve tudatalattijában. Ha jelzőket kellene sorolnom, a kegyetlen, fájdalmas, gusztustalan, undorító, félelmetes, elképesztő, na és persze a korábban már említett nyomasztó jutna elsőként eszembe. Egyszerűen maga a miliő, az ábrázolt közeg, a vászonra vitt karakterek, a végtelenül dekadens szereplők, és a dekadens korszak, olyan töményen kerülnek elénk, nézők elé, hogy borzasztó nehéz a látottakat befogadni. A film a legmesszebb menőkig realista, és ez a realizmus bizony húsba vágó. A néző akarva-akaratlanul együtt szenved Ward James-szel, együtt rajong Jack James-szel, és vannak olyan pillanatok, amikor még Hillary-től sem a hideg rázza, hanem képes vele azonosulni.

Nagyívű cselekményt, ezerfelé vezető szálakat, és komolyabb bonyodalmat ne várjon senki, mert akkor csalódni fog, a Paperboy erőssége a tűpontos korszak- valamint jellemábrázolás, és az önmagukban is rendkívül erős, valós karakterek, akik közül akár 2 elvinné a hátán filmet, de ebbe a történetbe valami csoda folytán mégis több jutott. A színészeket csak dicsérni tudom, Nicole olyan lazán adja az egyszerű, egybites lecsúszott nőcskét, amilyen lazának még életemben nem láttam. John Cusack-nak szerintem teljesen elment az esze a forgatás alatt, mert amit Hillary-ként nyújt, attól végig borsódzott a hátam. A sors furcsa fintora, hogy pont a "főhős" - ez persze viszonyítás kérdése - a címadó újságos fiú lett a leghaloványabb, Zac Efron a hatalmas égszínkék szemeivel ártatlanul pillog a szőke boszorkányra, ő maga a született tisztaság, az egyetlen, akinek talán nincs is helye ebben a mocsokban tapicskoló történetben, ebben a mocsokba süllyedő világban.

Aki valami könnyedre, vagy valami izgalmas krimire vágyik, semmiképpen ne nézze meg a Paperboy-t, mert sose kapja vissza az elvesztegetett időt. De aki képes elfogadni, hogy az utolsó harmadban az egyébként is lassú, döcögős cselekmény szinte teljesen megáll, és onnantól csak azt kapjuk - amit, aki kíváncsi a 60-as évek Amerikájának lassú kivérzésére, az ezt a filmet ne hagyja ki.

8 pont

Amélia - Kalandok szárnyán - Amelia 2009

Ez a film is komoly hátránnyal indult nálam, mivel Hilary Swank sem tartozik a kedvenceim közé, sőt kimondottan irritál a játéka (ne kérdezzétek miért), és Amelia Earhart sem épp szimpatikus (sosem volt az). Kettejük bizarr találkozása pedig az egyik legunalmasabb film, amit életemben láttam.

Ugyanis úgy tesz, mintha nem szólna semmiről. A repülések nem izgalmasak, nem szépek, Amelia házasságtörése nem megbotránkoztató, nem felháborító, a média számára eszközzé válása nem elég egyértelmű, a konfliktusok liliomszínű függönyön át tekinthetőek csak meg, gondosan körbeparfümözve.
Történik itt sok minden, ami egyébként, ha ki lenne bontva rendesen, sokkal érdekesebb lenne, mint hogy melyik birkapásztorral fogott kezett ez a röpködő feminista, de a rettentően hosszú 111 perc játékidő ellenére sincs idő semminek a kibontására. Mindenbe csak belekap a rendező (ahogy a forgatókönyvíró is ezt tette) egy kis szerelem, egy kis szakmai féltékenység, egy kis házasság, egy kis ez, egy kis az. Olyan érzésem van, mintha egy rettentően béna kezdő cukrászt néznék, hogyan rontja el a süteményt. "Áhh tegyük bele ezt is, ártani nem árthat" felkiáltással kerülnek jelenetek, események a filmbe, iszonyú lassan haladunk, szinte már úgy érezzük, hogy semmi sem történik, miközben pár perc alatt túlrobogtunk a cselekmény háromnegyedén, csak azért, hogy az utolsó bő fél óra arról szólhasson, hogy Hilary Swank cserepes ajkakkal és könnyes szemekkel ül a repülőben, miközben az elvonási tünetekkel küzdő 80 kilós idióta remeg az utastérben/raktérben. Rendkívül izgalmas. Rendkívül érdekfeszítő.

Pedig a leírás egészen jókat ígért:

A kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank felejthetetlen alakítást nyújt Amelia Earhart, a legendás amerikai pilótanő szerepében. Filmbeli partnere Richard Gere, a karizmatikus üzletembert és ellenállhatatlan férjet, George Putnamet kelti életre. Kettejük kapcsolata szerelmen és kitartáson alapult, és sem Amelia mindent felülmúló, a repülés iránti szenvedélye, sem Gene Vidalhoz fűződő viszonya nem tudta tönkretenni - egészen a nő rejtélyes eltűnéséig. Lebilincselő dráma, vérpezsdítő romantika, izgalmas kalandok: az Amelia magával ragadja a képzeletet, és csodás érzés vele szárnyalni.

Szóval én vártam a lebilincselő drámát, de mivel tudtam, hogy a végén el fog tűnni, mégiscsak Earhart-ról van szó, nagy meglepetés nem ért. Vártam a vérpezsdítő romantikát, de ahogy Ewan McGregor fogdosta az aszott kóró Swank hátát a liftben, az minden volt, csak romantikus nem. Bár lehet, hogy erotikusnak szánták. Nos annak se sikerült. Amelia nem hogy a képzeletem nem ragadta meg, de semmilyen érzékszervem nem kötötte le annyira, hogy ne kezdjek közben kismillió más dologgal foglalkozni. Ne keressek ÉRTELMES programot estére, stb. Szinte végig szenvedtem az unalomtól, és azt éreztem, kicsit a színészek is szenvednek. Mert persze, fontos, hogy valami művészi legyen, meg szép, meg jajj de elegáns, meg jajj, de finom, de néha talán hasznosabb lenne félretenni a pasztellszíneket, odacsapni az igazságot az asztalra... Nyersen, ridegen. Amelia egy nyers, de erős nő volt, akiben (ha ennyire vonzódott a repüléshez) buzgott a szenvedély. Hol van ez ebben a filmben? Sehol.

Amelia enervált, Richard Gere beletörődő unott kihasznált bolond. Senkit se lehet megkedvelni, mert mindenki annyira élettelen, annyira valószerűtlen. Sőt, ha mondhatok ilyet, most ennek a filmnek a megtekintése után még kevésbé szimpatikus Earhart, mint eddig volt. Mi értelme ilyen filmet gyártani? Ha Mira Nair elsőfilmes lenne, megérteném, hogy nem megy neki, hiszen most tanulja a szakmát. De nem az! Így csak az a kérdés merül fel bennem, hogy mi történt vele az elmúlt évek alatt?

A forgatókönyvön ketten is dolgoztak. Röhej. Az esküvő monszun idején forgatókönyv-írója ilyet álmából felébresztve öt perc alatt írt volna. Talán jobbat is.

3.5/10

On the Road - Úton 2012

Közvetlenül apja halála után Sal Paradise, egy feltörekvő New York-i író találkozik Dean Moriarty-val, egy lehengerlő stílusú, elbűvölő ex-szélhámossal, akinek a rendkívül felszabadult és egyben rendkívül vonzó Marylou a felesége. Arra ítéltetve, hogy ne beszűkült életet éljenek, a két barát megszakítja minden addigi kapcsolatát és útra kel Marylou-val. Éhezve a szabadságra, a három fiatal elindul, keresvén a világot, új találkozásokat és önmagukat.

Kicsit olyan ez a film, mint a Harry Potterben a Szükség Szobájának inverze, az akkor jelenik meg, ha valakinek kell valami, ez a film meg jött, ha kell, ha nem. Pedig nem kellett. Ilyen feldolgozásban nagyon nem.

Van az a bizonyos könyv, meg az a bizonyos szerző... Nem, nem a Twilight-ra gondolok, bár az is púp az emberiség hátán, és elgennyesedett pattanás a széppróza ülepén... Van az a bizonyos korszak... Nem, nem a felvilágosodás.  Sőt, nem is a vámpírkultusz másodvirágzása... Van az a bizonyos életérzés... Amiből SEMMIT se fogunk megérteni, ha ránézünk Kristen Stewart üres, élettelen, unott, flegma arcára. Az a nő egy katasztrófa, egy szégyen, egy elképesztően tehetségtelen, mégis félhalottra futtatott ló, aki mint mindig, most is teljesen szürreálisan erőlködve igyekszik utolérni a körülötte játszó színészeket. A száját továbbra is képtelen csukva tartani, ez biztos valami olyan elsajátíthatatlan skill, amit mások  életeken át tanulnak, de neki ez az első leszületése, így nem is okolhatjuk érte. Kárhozott, halott tekintete, amiben drog és alkohol visszfénye csillog, minden, csak nem egy sweet sixteen lány szeme. A filmet az unalmassága, tartalom nélkülisége és a halovány főhősök mellett ez a liba buktatja meg csúfosan. Minden egyes jelenetben vért izzad, de a legborzalmasabb az édeshármas, amiben Miss Szakadt merő görcsben vonaglik két szeretője között, és igyekszik élvezetet hazudni nekünk nézőknek, és saját magának. Botrányos.

Garrett Hedlund Dean Moriarty-ja erőtlen, egydimenziós, semmi lehengerlő nincs benne. Egy piti drogos tolvaj, aki olyanokat balhézik az asszonyával, hogy kimennek a rendőrök is. Tipikus lecsúszott, szánni való figura, nem az a magával ragadó karakter, akinek Kerouac szánta eredetileg. Nem az a Moriarty, akiről ő írt. Sam Riley Sal Paradise-ként tévelygő, érthetetlen. Abszolút nem szerethető.

A filmben pedig nem történik semmi, búzamezők, pusztaságok, esőben ázó zöld bokrok váltják egymást, mindent aranyra, narancsra és szépiára fest a nap. Okker és dinnyesárga túltengésben haldoklik a néző már 40 perc után. Esemény pedig nincs, csak felszínes, üres, italba és kábszerbe fulladó nihil. Kirsten Dunst hiába tesz meg mindent, hiába igyekszik hamvasan bájos lenni, korban és tehetségben is kilóg a főhősök sorából. Érett színésznő, akihez talán csak a Carlo Marx-ot játszó Tom Sturridge ér fel. Viggo Mortensen zseniális, mint mindig. Alice Braga egyetlen másodperc alatt Kristen S. fölé kerekedik, és lemossa a vászonról.

Santaolalla, a zeneszerző kihozta magából a maximumot, Jose Rivera forgatókönyvírónak lenne mit tanulnia, Walter Salles rendező pedig láthatóan műanyag késsel esett neki a mamutfenyőnek, bár dicséretére legyen mondva, böcsülettel dolgozott rajta, csak hát a végeredmény az olyan szar lett, amilyet már rég láttam.

 Hogy miért néztem végig? A könyv iránti rajongásból és tiszteletből, és mert talán valami mégis volt ebben a feldolgozásban is. A drogban fürdő felszín mögé képes voltam értelmet és érzéseket látni. Láttam a könyvet, és szerettem a zenét. Bár a 2 óra 20 percet indokolatlannak tartom, ennyi ideig ugyanis csak a legelvakultabbak figyelmét köti le, mégis azt mondom, egyszer érdemes végigülni. Sosem lesz az, aminek szánták, kult. Sosem lesz korrajz, se könyvadaptáció, de talán ízelítőnek jó. Egy falat paradicsomos bazsalikomos (bár kissé égett) bruschetta, ami után egyes gourmandoknak lesz kedve megkóstolni a könyvet is.

4.5/10

Halálra szóló barátság - New Best Friend 2002

Alicia, a szerény ösztöndíjas lány egy szociológiai kutatómunka kapcsán megismeri Hadley-t, aki gyönyörű, mesésen gazdag és hihetetlenül népszerű. Új barátnője bevezeti Aliciát az elit klikk világába, aki úgy tűnik gyorsan beletanul a felső tízezer életvitelébe. Az új barátnő hamar a társaság központi figurája lesz, és minden tökéletesnek tűnik, talán túl tökéletesnek is.

A fentebbi leírásnak semmi köze a történethez, talán az egyetlen igaz gondolat Hadley szépsége és gazdagsága, meg a szociológiai kutatás. Minden más teljesen másként történik.

Mia Kirshner remekül alakítja a manipulatív, törekvő, közben a végletekig züllő fiatalt, sokáig nem is lehet biztosan tudni, hogy mindez a terv része-e, vagy csak járulékos veszteség, hogy a tisztességét is feláldozza.

Meredith Monroe is jól hozza a leheletvékony, kőgazdag, szívtelen szukát, aki, ha a lelke mélyére pillantunk, nem is annyira szívtelen.

Dominique Swain ezt a filmet is a testével akarja eladni, bár lassan megérthetné, hogy a kislányos bája már rég oda, és felnőttként kigyúrva, derék és mellek nélkül kevéssé vonzó, bár az arca még mindig szép. A biszexuális dögöt pedig legalább olyan jól játssza, mint anno a kis manipulatív Lolitát.

A cselekmény erősen hajaz a Kegyetlen játékokra, még erősebben érezhető rajta, hogy Egyedülálló nő megosztaná, de van benne egy pici Spinédzserek, és A csaj nem jár egyedül is. Leszámítva a humort. Mert ebben egyetlen poén sincs. Kőkemény züllésfilmmel van dolgunk, amit drámának akarnak eladni, de thriller címszó alatt. Érdekes koncepció. Legalább annyira zavaros, amennyire az a Colby Főiskola hallgatóinak élete. Egyik főszereplő lány se szimpatikus igazán, nincs köztük példakép, jellemfejlődést se mutatnak 1.5 óra alatt... A fiúk csak gondolatok nélküli, üres párzóeszközök, akiket ezek a lányok csak használnak. Hátborzongató korrajz a 2000-es évek elejéről, és az azóta eltelt 12 évről.

Feloldást, enyhülést hiába várunk. Az igazságszolgáltatás malmai őrölnek, de ez vajon elégtétel egy emberéletért?

7/10

Szerelmünk lapjai - The Notebook 2004

A történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adnak el nekem.

http://handson.provocateuse.com/images/photos/ryan_gosling_01.jpg

Allie és Noah tizenévesek voltak, amikor találkoztak, az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Kibontakozó szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, a szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket, melynek fontos jelentősége van számára, egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek.

Tehát a történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adtak el nekem. És az a két szeretkezés, aminél pontosan értettem miért szeretik a nők inkább a romantikus filmeket, és nem a pornót. Általában sokkal motiválóbb, érdekesebb, ha egy szex előtt felépítenek valamit, kialakul egyfajta kapcsolat, látjuk az izzást, nem csak megérkezik a vízvezeték-szerelő, aztán uccu neki, hadd szóljon. Szerintem az átlag nőknek így kéne pornót forgatni. Kerekíteni elé legalább 20-30 perc ismerkedést, kapcsolatot, egy csipetnyi romantikát, aztán végülis kiköthetnénk ugyanott, ahol az a másik műfaj zárja sorait. Persze nyilván van, aki beindul Catherine M. szexuális életére, de mások azért főként a szürke 50 árnyalatát olvassák. Azok, akiknek hiányzik az életéből, a világából valami álom, amit persze igazinak hisznek; azok, akik a bántóan színes mesék után fakónak látják a valóságot, és képtelenek azt elviselni.

Na ezek az emberek a legnagyobb fogyasztói a romantikus filmeknek, (és bár a szürkét rettentően rossz könyvnek tartom, és abszolút nem mozgatott meg, a romantikus filmeket én magam is szeretem) és nincs ezzel baj. Ha egy romantikus film korrekten van összerakva, vannak szimpatikus szereplők, akiket a néző megkedvelhet, van egy lány, akivel a nő azonosulni tud, akinek őszintén drukkol, van egy fiú, akibe azonnal beleszeret, mert annyira titokzatos, erős, jóképű, ügyes, okos, akármilyen... Akkor rendben is vagyunk. Ha emellé még van egy kerek, egész, lezárt történet, és koherens történetvezetés, akkor már lassan 5-6 pontnál járunk a 10-ből, ha osztályozni kell. Ha jók a színészek, szépen fényképezett, nem giccses, és még a zene is jó, akkor akár 8-9-es magasságokba is emelkedhetünk. A dráma és a humor révén pedig akár a 10-est is elérheti a film.

Nézzünk egy check-listát arról, mi is van meg a Szerelmünk lapjaiban.

Korrekten összerakott, ez tény. Remek, keretes szerkezetű, az idős párral indul és zárul.

Szimpatikus szereplők? A fiú kellemesen pofátlan és kellemesen szenvedélyes, és csodálatosak a kezei. Állhatatos, kitartó, vicces, és spontán. Rá nem lehet panasz.
A női főszereplő néha ostobácska, néha elkényeztetett, és a film bő 90%-ában nem tud magáról semmit. Idős nőként a demencia miatt, fiatalon pedig azért, mert túl gyáva felismerni az igazán értékes dolgokat. Bő 110 percen keresztül képtelen szembenézni saját magával, elfogadni a saját vágyait, a saját érzéseit. Alapvetően mégis szerethető, és mivel néhol azért a jelleméből is megcsillant valamit, nem tűnik üres csigaháznak. Rachel McAdams-nek nem ez az első "terhelt" karaktere, ahol olyan nőt alakít, aki elfelejtette az életét (a Fogadom-ban rendkívül hasonló a helyzet) itt csak annyi a csavar, hogy Gena Rowlands alakítja az idős Allie-t, és ő az, aki képtelen emlékezni. Kimondottan örülök, hogy nem a fiatalokat sminkelték rémisztőre némi rizsporral, műránccal és parókával, hanem kerestek két zseniális idősebb színészt, és velük játszatták el a szerelmeseket.

A történet lezárt, a megismerkedésüktől egészen életük végéig kísérjük a két szerelmest, mégis épp ez a lezártság von le rengeteget a film értékéből. Az utolsó bő 10 perc, az asszony tudatra ébredése, majd a férj szívrohama, és végül a közös halál annyira erőltetett, annyira hamis, hogy már ebbe a vattacukorral körbefújt vörös-zöld-kék álomba se fér bele. Mert persze, vannak idős párok, akik annyira kötődnek egymáshoz, hogy egyszerre halnak meg, de ez a "szerelmünk erejével lehetséges" szöveg... Ez annyira borzalmasan hangzik, hogy felfordul tőle az ember gyomra.

A sok szirup, nyál és a rettentő záró képsorok ellenére ez egy egészen kellemes film, ahol az ember végig drukkol Noah-nak, hogy végre ágyba vihesse már a hőn szeretett lányt, hogy ő húzhasson gyűrűt az ujjára, ő tehesse asszonnyá. De úgy a film felétől őszintén sajnálni kezdjük szerencsétlen Lon Hammond-ot, aki rossz ápolónőt szúrt ki magának, rossz nőért kezdett rajongani.  Ugyanígy sajnálatra méltó a Noah körül legyeskedő özvegy, aki szintén nem sokat remélhet. Nekik kettőjüknek esélyük sincs a mindent elsöprő, első és egyetlen szerelem ellen.

Mi az, ami miatt (leszámítva a végét) képtelen vagyok jó pontszámot adni erre a filmre?
A logikátlanságok.

1) Honnan tudja Allie, hogy Noah a seregben van? Miért mondja azt a narráló, hogy Allie minden egyes sebesültben Noah-t vagy egy társát látja? Semmit se tud róla. Amennyi információja van, Noah lehetne évek óta halott is. A könyvben ezt biztos jobban kifejti Nicholas Sparks, de itt a filmben teljesen értelmetlen az egész.

2) Miért viszi el az anyja Allie-t a szálló por és a törmelék kellős közepére, hogy megmutassa neki a lapátoló embert mint élete szerelmét? Nem illik a történetbe. Nem illik a nő karakteréhez. Tudom, hogy a regényben nem is szerepel ez a jelenet, nem értem miért kellett a filmbe beleerőltetni. Felesleges. Logikátlan. Egy olyan nő, mint Allie anyja, sose állna le egy mozdonyfűtővel, vagy legyen bármi is a lapátoló foglalkozása.

3) Allie magától miért nem írt sosem Noah-nak? Azokban az években, amíg elvileg álomba sírta magát, és mindig csak rá gondolt, miért nem volt képes megereszteni csak 1 levelet? Ennyire büszke volt, vagy ennyire gyáva? Ha nekem kellett volna úgy otthagynom a szerelmemet, biztos, hogy nem érdekelt volna a büszkeség, se a tartás. Írtam volna neki. Ha kell, minden nap, amíg nem válaszol. (Noah legalább ebből rájött volna, hogy Allie nem kapja meg a leveleit, és elment volna érte személyesen.)

4) Miért borzolták a nézők idegeit azzal a pár másodperces jelenettel, amiben Allie szerelmet hazudik Lon-nak, majd kijelenti, hogy nem fogja őt elveszíteni, hiszem már TUDJA, hogy vele KELL lennie? Mi értelme volt ennek. Csak pislogunk egyet, és máris jön a feloldókép, a Noah háza elé begördülő autó. Mivel a filmet szinkronosan láttam, ez lehet, hogy a szinkron hibája, de mindenképpen rettenetes.

Ezek, valamint az utolsó pár perc jelenetei azok, amik miatt nem tudok sírni ezen a filmen, inkább csak dühöngök. Mert összességében nézve tehát nem lett jó. És kár érte.

6/10

Szavak és érzések - Bee Season 2005

Kevés olyan film van, amit ha egyszer megnézek, ne tudnék mit mondani róla, vagy ne tudnék mit kezdeni vele. Még kevesebb olyan, amit hiába látok többször, továbbra se tudok összerakni egy értelmes mondatot is se. A Bee Season azonban ilyen film.

A tizenegy éves Eliza családjában mindenki a saját gondjával van elfoglalva. Szülei, Saul és Miriam a házasságuk problémái elől a munkába temetkeznek, csak a karrierjük érdekli őket. A bátyja zenei tehetség, de bezárkózik a maga kamasz világába. Amikor Elizáról kiderül, hogy milyen érzéke van a helyesíráshoz, a megszokott családi rend kezd felborulni. Az újonnan felismert tehetsége azonban nemcsak örömet okoz a család életében, rengeteg, korábban nem sejtett titkok bukkannak napvilágra.

Tulajdonképpen nem szól semmiről, de eközben mélynek próbálja mutatni magát. Hallucináló kislány, akinek minden bizonnyal súlyos mentális problémái vannak, kleptomániás és kissé őrült anya, akinek fogalma sincs arról, mi a valóság. Talán ő örökítette át a lányára a terheltséget. Egy megalomániás apa, aki mindent a kezében akar tartani, miközben minden kifolyik az ujjai közül. A családja, az élete. Még a zsidó vallást se képes úgy megmutatni a gyerekeinek, hogy azok valóban gyakorolni akarják. Elfojtás, rejtegetés, őrjítő szabálykövetés jellemzi a karaktereket, akik a saját útját kereső fiún kívül mind borzalmasak...

Persze, tudhatnám előre, hogy amiben J. Binoche szerepel, azzal vigyázni kell, de sosem tanulok a korábbiakból. Ha nagyon akarnék, belemagyarázhatnék olyan dolgokat, amik ebben a filmben nincsenek, Isten keresését, a szabad akarat fontosságát, elemezhetném a kulcsjelenetet, amiben Eliza úgy DÖNT, mégsem az hozza vissza az édesanyját a való világba, ha nyer, és inkább szánt szándékkal veszít, csak újra teljes családban élhessen. De ennek a pár kockának épp úgy nincs semmi értelme, ahogy a történetnek se sok. Már maga a betűzőverseny is nevetséges. Sosem értettem, mi olyan nehéz ezen. Világéletemben jó helyesíró voltam (az internet persze sokat rontott rajtam), de nekem a betűzés annyira könnyen ment (menne), annyira természetesen, hogy ebben képtelen vagyok meglátni a kihívást. Biztos rendkívül fontos az USA-ban, és még annál is fontosabb a történet szempontjából, de engedtessék meg nekem az a luxus, hogy kinevessem az egészet. Számomra komolytalan. Súlytalan. Ahogy súlytalan az egész film is. Nem kedvelünk meg egyetlen karaktert sem, nem tudunk senkivel azonosulni, nem drukkolunk senkinek. Merem állítani, hogy Gere a pályája legellenszenvesebb figuráját hozza, ez pedig (tekintve, hogy tisztes családapát játszik) nem semmi. Binoche pocsék, mint mindig. Van ez a rendkívül irritáló "lágy, finom nő vagyok, és ez minden mozdulatomon látszik" karaktere, amibe belefagyott 20 évvel ezelőtt, most ebből próbált kiordítani a pszichiátrián, kevés sikerrel.

Akik miatt mégis érdemes megnézni a filmet: Kate Bosworth és Max Minghella. Jó látni őket "ilyen fiatalon". Ugyanez sajnos nem mondható el a rémisztően pszichopata külsejű Flora Cross-ról.

4/10

The Door - Az ajtó 2012

Egy könyv, amiről szinte csak jókat lehet mondani...
És egy film, amiről igazából nem sok jót...

Különös szépségű film az emberi tartásról, a titkokról, az egymás iránti megbecsülésről és szeretetről.
A Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regényéből készült film, két szigorú elvek szerint élő asszony portréja. A házvezetőnő és a ház asszonyának apránként kibontakozó és sokszor viharos kapcsolatának megrendítően szép története.
Magda, az írónő bejárónőt keres. Megismeri Emerencet a meglehetősen öntörvényű, nyers asszonyt. A kezdetben egymás iránt érzett gyanakvás és közöny helyét, lassanként átveszi az elfogadás és a bizalom. Ahogy Emerencről leválik a ridegség máza, úgy tárul ki egyre jobban a közöttük lévő ajtó.

Helen Mirren persze zseniális, hiszen ő Helen Mirren, de nem ő Emerenc. Egy kemény francia nő, ez igaz, de nem képes hitelesen alakítani a paraszti élet edzette szikár házvezetőnőt.

Martina Gedeck úgy rossz, ahogy van. Semmi sincs benne Szabó Magdából. Ez még a kisebb gond, de mintha a forgatás alatt végig gyengélkedett volna... Vagy csak teljesen híján van minden színészi tehetségnek.

Eperjes Károly még életében nem játszott jól, mindig a szerencsétlen hülyét adja, akkor is, ha mást kéne mutatni. Itt ez különösen kínos.

A bakik szemet szúróak, a pasztell émelyítően árad túl, főleg a szépia emlékekben. A történetből pedig az igazán fontos részek, az árnyalatok maradnak ki. A kapcsolatok fejlődése, az út az origóból a végkifejlet felé. Szabó István olyan filmet rendezett, melyből kapásból az origó hányzik. CGI viszont került bele, olyan bőségesen mérve, hogy az embernek sírni támad kedve.

Szomorú, hogy úgy akar értéket közvetíteni, hogy középszerű és kommersz módon ábrázol egy ilyen zseniális könyvet.

4/10

Selyem - Silk 2007

Alessandro Baricco könyvéből  François Girard álmodott és írt forgatókönyvet.

Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.

Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.

Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.

Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.

A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.

A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.

A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.

Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.

Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.


6/10

The Perks of Being a Wallflower 2012

A film, amiben Emma Watson végre tényleg Emma Watson, és nem Hermione Granger? (Bár örökké imádni fogom Hermione-ként is).
A film, amiben Ezra Miller annyira meleg, hogy 8 mp alatt sül meg egy rántotta a hasán?
A film, amiben Logan Lerman egyszerre félelmetes, és szeretnivaló?
A film, amiben nem mellékesen ott van Paul Rudd is?

Ezt nem hagyhattam ki.

Már maga a történet megfogott. A félszeg fiúcska előre elkönyveli, hogy számára pokol lesz a gimnázium, ennek köszönhetően tényleg pocsékul is indul, de egy futballmeccsen sikerül megismerkednie két igazi különccel, Patrick és Sam pedig befogadják, és magukkal húzzák a baráti társaságba, amit hosszú évek munkája formált ilyenné.
Charlie persze nagyjából első pillantásra belezúg Sam-be, tehát a film szólhatna arról, hogy is alakul a kapcsolatuk. Lehet-e bármi egy végzős, és egy szinte még pelenkás között. De nem erről szól.

Stephen Chbosky saját regényéből saját forgatókönyvvel rendezett egy meglepően remek mozit... a barátságról... Annak erejéről. Azokról a kapcsolatokról, amik formálnak, csiszolnak rajtunk, ha kell, radikálisan változtatnak meg, amik által meghatározhatjuk magunkat, ha egyedül erre képtelenek lennénk. Azokról a barátokról forgatott filmet, akik mindig kinyújtják egymás felé a kezüket, és mindig ott állnak tárt karokkal, ha a másik épp zuhan.

Szólhatna ez a film a drogokról, az alkoholról, az első szexről, vagy a bullying-ról, amit azért szépen körüljár... Mégsem ez a központ. Nem ez az átívelő szál. Nem is a személyes tragédiák, amiből Patrick-nek, Sam-nek és Charlie-nak is bőven kijutott. A szeretet vezet el minket a fő csapásirányba, és a bátorság, hogy olyanokkal tudjunk és akarjunk időt tölteni, akik ismerik az igaz valónkat, elfogadják azt, talán még kedvelik is... Hogy olyanokkal akarjunk időt tölteni, akiknek a kezébe lehet helyezni az életünket. Ennek a 3 fiatalnak ez sikerül.

És már a mélységnél vagyunk. Hiába van a spacecake, vagy az LSD a felszínen, hiába vakít el minket pár buli, vagy épp az a bizonyos bál, elértünk a dolgok mélyére.
Ezek a srácok sosem lesznek népszerűek a szó hagyományos, általánosan elfogadott értelmében. Soha nem fogja őket ünnepelni az uniformizálódó, szinte már masszává összefolyó tömeg. De ez így a jó. Tudják, hogy így a jó.
Küzdenek a saját démonaikkal, Patrick a homoszexualitással, és azzal, hogy a kedvese képtelen felvállalni az érzelmeit, egyáltalán a szexuális orientációját, Sam azzal, hogy folyamatosan olyan kapcsolatokba kerül, ahol nem becsülik meg, csak 'arra' használják... Charlie pedig... Nos, neki több titka is van. Nincs is idő igazán drámaian kibontani mindet, nem elég rá 1 óra 45 perc.

Ha valamit a film hiányosságaként hozhatnék fel, akkor az a végső "csattanó" kidolgozatlansága, súlytalansága. Kicsit olyan van, de minek érzésem lett tőle. Persze, újabb rétegeket ad Charlie jelleméhez, sok mindent megmagyaráz, de amekkora drámai fordulatnak szánhatta a rendező eredetileg, akkorát nem csattan. Kár érte. Mert egyébként remek a forgatókönyv, zseniálisak a zenék, a színészekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Paul Rudd még mindig csodálatos, és végre nem csak komikusként bizonyított. Miss Watson pedig nyithatna egy iskolát, és felvehetné K. Stewartot, hogy megmutassa neki, hogy is kell ezt csinálni... Hogy kell JÓL csinálni.

Az elsőfilmes író-rendező úr is kezet foghat saját magával, bensőséges, jól adagolt, szépen összerakott filmet tett le az asztalra, amiben a tartalom és a forma igényessége egyenlő arányban van jelen. Magnókazetták, tradicionális bálok, írógép, a social media még meg se született, nem hogy nem használták. A kamaszkorom juttatta eszembe. És, be kell vallanom, borzasztóan jó volt visszatekinteni.

Mint fentebb már említettem, vannak hibák, és a legnagyobbnak szánt WTF szól a legkisebbet, de talán ez nem is a rendező hibája. Talán a színészeké, mert egyszerűen annyira jók, annyira jól jelenítik meg a saját mindennapi poklukat, hogy a büntetőjogilag is elítélhető cselekedet már "nem sokat" ront a helyzeten.

8.5/10

Loving Leah 2009 - A bátyám cipőjében

Íme még egy példa arra, hogyan csináljunk szép és érzékeny filmet, remek szereplőgárdával.

Leah (Lauren Ambrose), a 26 éves özvegy férje elvesztését gyászolja, majd találkozik egykori férje testvérével, a jóképű, 30 éves szívsebésszel, Jake-kel (Adam Kaufman). Amikor a pár rájön, hogy a zsidó szentírás szerint Jake-nek feleségül kell vennie testvére özvegyét, akkor a férfi és Leah bohém álházasságra lépnek. Csak egy a probléma: Jake már eljegyezte magát Carollal (Christy Pusz).

A szükségesnél nem akarom tovább elemezni, Lauren Ambrose-t a Six feet under óta imádom, itt is hozta a tőle várhatót, Adam Kaufman pedig meglepően jó volt Jake szerepében. Lassan csordogáló és még lassabban építkező film, de aki vevő az érzelmek, hangulatok ábrázolására, az egy másodpercig sem fog unatkozni. A rendező biztos kézzel fogta a gyeplőt, nem voltak mellékvágányok, semmi kisiklás, csak egy szép lineáris történetvezetés némi nosztalgiával. Az operatőr olyan látványvilágot álmodott, ami illik a film finomságához, minden puha pasztell, minden lágy. Sehol semmi éles, semmi hirtelen vágás. Van azonban finom humor, ami főleg a fiatal nő félénkségéből fakad. Mégse érezzük egy pillanatig se szerencsétlennek, nem sajnáljuk, mert elfogadjuk, hogy más közegből származik, más szokások között nőtt fel. Bár esetlen a való világban, mégis bájos. Az lenne a meglepő, ha Jake nem szeretne bele. Mivel azonban ez egy romantikus film, borítékolható a szerelem. Nincs is vele semmi baj, abszolút hitelesen ábrázolták.Visszafogottan. Óvatosan. 

A zsidó hit inkább csak mint egyfajta fűszer lengi körül a történetet, bár az alaphelyzet a hitnek köszönhető, mégsem feltétlenül a zsidó szokásokról, vagy azok elhagyásáról szól a film, hiszen bő 90%-ában Jake egyáltalán nem foglalkozik a vallással, Leah pedig egyre inkább kitör a korlátok közül, mégis érdekes kicsit bepillantani a zsinagógába, vagy a súl-ba, hogy megtudjuk m is zajlik ott.

Nem feltétlenül újranézős, de egyszer érdemes látni.

8/10

If only 2004 - Bárcsak (Ha másért nem is)

Íme egy példa arra, hogyan kell romantikus filmet rendezni. A LOL rendezőjének meg se merném mutatni, úgysem értené. Egy vérbeli drámával van dolgunk, ami egyszerre őszinte, szép, tiszta, és mint minden romantikus film, kissé persze klisés is, mégis szerethető.

Az amerikai Samantha (Jennifer Love Hewitt) egy neves londoni zeneiskolában tanul, és a szabad szellemű, csupa tűz lány őrülten szerelmes brit barátjába, Ianbe (Paul Nicholls). Ian azonban csak a munkájának él, így még arra sincs ideje, hogy végiggondolja: ha nem törődik az érzelmeivel, és elhanyagolja barátnőjét, végleg elveszítheti. Amikor aztán Samanthát végzetes baleset éri, Ian végre ráébred, mit is jelentett számára a lány. Bárcsak elmondhatta volna neki... Vagy még nem késő? Egy különös csodának köszönhetően Ian lehetőséget kap, hogy újraélje a tragikus napot, és talán megváltoztassa a nekik rendelt sorsot.

Mind Jennifer mind Paul zseniálisak, őszinték, hitelesek. Jenny ugyan elképesztően vékony, összehasonlítva a Ghost Whisperer Melinda-jával, de annyira bájos, annyira tiszta, hogy azonnal beleszeret az ember. Legyen nő, vagy férfi. Kicsit ugyan idősebbnek hat egy végzős főiskolásnál, de hát művészberkekben sosem lehet tudni. Paul szép karakterfejlődést mutat a rendelkezésére álló rövid idő alatt, bár a végkifejlet borítékolható, mégis megéri megnézni. A tanulság persze ugyanaz, mint ezer másik hasonló filmben, és ez a történet se váltja meg a világot, mégis úgy gondolom, rá lehet szánni azt a 90 percet. 

Külön érdekesség, hogy a filmben valóban Jenny énekel, ráadásul a saját dalát. És ha pontosak az információim, a producer is ő volt, ennek ellenére mégsem ő uralja a vásznat, hanem Paul Nicholls. Persze vannak hibák, a konfliktus a 2 szereplő között kicsit vérszegény, nem igazán lehet érteni, miért áll fel, és miért hagyja ott a vacsoránál Sam Ian-t, amennyit a film felvillant az előzményekből, az alapján nem feltétlenül kéne ezt tennie, de ha mindezek felett képesek vagyunk szemet hunyni, akkor egy jó kis könnyezve nevetős Hallmark-mozi kerekedik ki az egészből. Ha a helyén kezeljük, nem várunk komoly virtuozitást (tekintve, hogy Hallmark) még jól is szórakozhatunk. Anglia például szép. 

7/10

LOL 2012

A  film, amiben Miley Cyrus-t elkapta a Kristen Stewart -kór, ennek hála végig tátott szájjal és elképesztően bambán meredt a világba, mellette pedig egy végletekig kiélt, és piszkafává soványodott Ashley Greene próbálta 16 évesnek eladni magát.

Ha 2 szóval kéne jellemeznem az egészet, úgy, hogy a "fiatalabb generáció", akiknek a filmet szánták, is megértse, akkor az EPIC FAIL kifejezést ragasztanám fel a DVD-borítókra. Ez a film ugyanis rossz. Nagyon nagyon rossz.

Alig kezdődik el az iskolaév, Lolát otthagyja Chad, de hamarosan kiderül, hogy a lány legjobb barátja, a zenésznek készülő Kyle viszont gyengéd érzelmeket táplál iránta. Csakhogy a srácra a bombázó Ashley is szemet vetett. A Facebook, Youtube, Twitter és iTunes korában is ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük a tinédzsereknek: túlélni a szakítást és valahogy kijönni néha elviselhetetlen szüleikkel.

 Nem is értem miért kellett ezt 2×(!) leforgatni. (A francia eredeti sem jó, ugyanis.) Miley a Hannah Montana-ban se volt valami kiemelkedő, de ott legalább képes volt bájos, aranyos, vicces lenni egyszerre, Az utolsó dalban szerethető volt a maga sérülékenységével... De itt... Itt olyan, mintha egy folyamatosan magát felfújó pulyka lenne, ami előtte önbarnítóban hempergett 3 napig. A színészi eszköztára zéró, csak a nyitott száj és a polírozott fogak villantása meg a bárgyú mosolygás váltakozik. Egyszerre hihetetlen és rémisztő. Mintha tényleg Kristen-hez járt volna tanfolyamra.

Demi Moore. Demi Moore... Demi Moore 4millió plasztikai műtéttel elérte, hogy pontosan annyi idősnek nézzen ki, amennyi valójában, de úgy tűnjön, mintha kimerevedett gumiarca  leválni készülne a koponyájáról. Emellett ez a nő anorexiás, és sose hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de ez a legkisebb baj vele. A nagyobb az, hogy pocsék színésznő. A karakter is borzalmas, amit játszania kéne, üres, egysíkú, éretlen, 3 gyermekes anya létére is, de a színészi játéka is minősíthetetlen. Nem találok rá szavakat.

A főszereplő barátnőiként felvonultatott tinilányok borzalmasak, ha ilyenek a mai tinik, akkor szeretném, ha valaki most azonnal lelőne. Lehetőleg a fejemre célozzon. A hímek a mai divatnak biztosan megfelelnek, de egy cseppnyi férfiasság sem szorult beléjük. Lola ex-legjobb barátja és újdonsült szerelme Kyle pedig (Dougles Booth) még a többieket is alulmúlja. Néhol nem tudtam eldönteni, rajta van-e több rúzs, vagy Lola-n, annyira bizarrul csillogott a szája. Azt hittem Edward Cullen castingot tartanak.

A történet bugyuta, üres, szinte mindenki r*banc benne, vagy legalábbis annak akar látszani, mert az menő, az az elvárt... A telefonokat persze nyomkodják 0-24-ben, na meg a laptopot, és egy percre el is gondolkoztam, miben különböznek akkor tőlem, hiszen én is a laptopon pötyögök, és a barátaimmal 90%-ban online vagy mobilon beszélek, de hamar rájöttem. Abban a 10%-ban, amiben én odakint nagyjából normális vagyok, dolgozom, felelősséget vállalok, és próbálom ápolni és építeni a kapcsolataim a körülöttem levő emberekkel, míg ezek a kis véglények piti félreértések miatt rombolják azokat.

A filmnek szinte csak mélypontjai vannak, de a csirkébe chatroulette-en kamerát dugó és azt női nemi szervnek eladó szöszi ezek közül is kitűnik. Annyira súlyos, hogy már fáj. Emellet eltörpül a piától teljesen kiütött nagymama, vagy anyuka szánalmas féltékenykedése és kalandja a zsaruval. Még Franciaország klisés bemutatását, és a franciák cikizését sem utáltam annyira, mint a csirkés jelenetet.

Hogy ajánlom-e bárkinek ezt a filmet? NEM
Hogy érdemes-e végigszenvedni a másfél órát, ami ötnek érződik? NEM
Van tanulsága? NINCS
Miért néztem meg? Gondoltam nem árthat. Tévedtem. Ártott.
Ha most lennék tini, és 12 évesen ebből a filmből próbálnám megtudni, hogyan éljem túl ezt a nehéz időszakot, akkor csak az derülne ki számomra, hogy a szex buli, lehet csinálni iskolai WC-ben is, csak hogy túl legyünk rajta végre, na meg megkérhetem az egyik jó barátom, aki ha szerencsém van, nemet mond, ha nincs szerencsém, azonnal letámad. Hogy ha füvezek és erről írogatok a naplómba, akkor anyám a szemét, nem én vagyok hülye, és hogy Párizsban a Down-kórosok vonzódnak a négerekhez. Biztos még nem láttak olyat. Végülis alig van Párizsban néger. Amikor ott jártam csak minden második ember volt az.

Szóval ez a műfaját tekintve besorolhatatlan trash nagyjából ennyit ér:
-10/-10

A szerető - L' amant 1992

Íme egy film, amit mindenkinek látnia kéne.

A Mekong folyón Saigon felé tartó kompon egy kínai férfi figyelmét megragadja egy fiatal lány, különös megjelenésével: agyonmosott selyemruhában és férfikalapjában - a korlátnak támaszkodik, s álmodózóan tekint a távolba. A férfi 32 éves, a lány 15. Megismerkednek. Szenvedélyes, eksztatikus szerelem lobban közöttük. Amikor a gazdag férfinak családi nyomásra meg kell nősülnie, a lány hazautazik Franciaországba. Híres íróként megírja első, igazi szerelmének a történetét, s ily módon vallja meg a férfinak, hogy mennyire szerette - s szereti még most is.

Szép, bár szomorú történet két világról, melyek bár egymásba folyva léteznek, mégis kőkeményen ragaszkodnak saját szabályaikhoz, a különállósághoz. A 20. század elejének minden bizonytalansága, minden keserve benne van ebben a filmben, ha elég sokáig és elég erősen nézzük. Az akkori fiatal lány már mint idős hölgy narrálja végig a történetet, értelmezi az eseményeket, felismeri és beismeri az akkor elkövetett hibáit.


Akárki akármit mond, ez egy szerelem története. A férfi éretlen, kora ellenére szinte még gyerek, a lány pedig már kész fiatal nő. Már a megismerkedésükkor pattognak közöttük a szikrák, de akkor még mindketten félnek, érdekes módon a férfi jobban. Megrémül a tiszta és akkor még romlatlan szépségtől, amivel találkozik. Később persze, mint az várható volt, tulajdonképpen egymást rontják meg. A férfi elmondja a lánynak, hogy csak kínai lányt vehet el, és csakis szűz lehet az arája, a lány pedig önmagát védendő játszadozni kezd. Olcsó szajhává alakul a férfi kedvéért, bízva abban, hogy így mindkettőjüknek könnyebb lesz az elválás. Miután a családja is megalázza, a férfi is szajhaként kezdi kezelni a lányt, a kettejük közti kezdeti szerelem olyannyira eltorzul, hogy szinte már az lenne meglepő, ha nem történne meg az az erőszak.

A tradíciók és az elvárások összecsapnak a szerelemmel és végül a felnőtt felelősségvállalás győzedelmeskedik. A férfi megnősül, elhagyja a lányt, nem jön el utolsó megbeszélt találkájukra sem. A lány már a hajón ráébred arra, mennyire ostoba volt, és mennyire szerette a férfit, de ekkor már késő. Évekkel később, könyve megjelenése után azonban a férfi egyetlen egyszer telefonál.

A két főszereplőről csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni, egyszerűen zseniálisak. Megvan közöttük az az összhang, ami egy ilyen történethez szükséges. Nagyrészt miattuk lett ilyen zseniális ez a film. Jane March tiszta és ártatlan, mégis vibráló nőiességű, csodálatosan alakítja a teljesen összezavarodott lányt. A film vége után órákig előttem volt az arca. Tony Leung Ka Fai is kiváló, annak ellenére is vonzó férfinak tudtam látni, hogy nekem abszolút nem tetszenek ezek a keleti arcberendezések. Mégis el tudta hitetni velem, hogy ő egy sármos, hihetetlen kisugárzású úriember, aki minden nő álma.

Jean-Jacques Annaud csodát tett ezzel a történettel, sikerült úgy láttatnia, hogy a számos szexjelenet ellenére sem lett hatásvadász, vagy olcsó a film. Művészi maradt, tiszta, és szép. Különösen jól sikerült eltalálni a romantika - erotika arányát, egyik sem csordul túl a filmben. Sokan bírálják, hogy egyáltalán nem romantikus, és hogy a lány nem is volt, nem is lehetett szerelmes a férfiba, bár ezt pontosan csak az író Marguerite Duras tudja, én mégis meg vagyok győződve, hogy igenis szerette. A maga módján, ami egy ilyen családban, ilyen környezetben nevelkedett ilyen fiataltól várható, ki is nyilvánította. Csak az eltérő kultúra, eltérő élethelyzet okán a férfi képtelen volt érteni a jelekből. Akkor még képtelen.

Az operatőri munka zseniális, nem is csodálom, hogy jelölték Oscar-díjra Robert Fraisse-t. A táj és a szeretkezések is csodásan fényképezettek. Gabriel Yared zeneszerző szintén kitett magáért. Remekül hangolta a muzsikát az eseményekhez.

9/10

A nyelvtanárnő - The Sleeping Dictionary 2002

John Truscott, a brit korona ifjú titánja a gyarmati Sarawakba érkezik és a helyi kormányzónak, Henry Bullardnak kezd dolgozni. Mellérendelnek egy fiatal lányt, Selimát, aki a helyiek furcsa módszerét, az "alvó szótár" nevű nyelvtanítási módszert alkalmazza férjénél. Lényege, hogy az angolok hamarabb megtanuljanak kommunikálni a helyiekkel és így jobban be tudjanak illeszkedni. John hatalmas elméleti tudással érkezik a civilizálatlanok gyarmatosításával kapcsolatban, ám semmit sem tud még az életről. Selima gyengédségével és romlatlanságával lenyűgözi Johnt. Egymásba szeretnek, de titkolniuk kell kapcsolatukat. Ráadásul a kormányzó finoman, de határozottan Henry értésére adja, hogy Cecil lányát neki szánja feleségül.

Jessica Alba túl szép, egyáltalán nem hiteles a bennszülött lány szerepében, még úgy sem, hogy angol apát álmodtak neki. Hugh Dancy szeretnivalóan ostoba és idétlen, de elég gyorsan adaptálódik a környezethez, és elég gyorsan válik felnőtt férfivá. Noah Taylor épp annyira visszataszító, amennyire Neville-t annak szánták.

A film nyilván nem akarja megváltani a világot, de amit vállal, hogy keserédes drámát tár elénk, azt maradéktalanul teljesíti is. A táj gyönyörű, a romantikus jelenetek nem csöpögnek, inkább erotikától fűtöttek. Alba-ból sugárzik a szexualitás, még akkor is bájos marad, mikor tudatosan rájátszik erre. Emily Mortimer a művelt, ámde végtelenül semmilyen angolkisasszony nem veheti fel vele a versenyt. Már a startnál elbukik. De nem lehet sajnálni, furcsa természete, és folyamatos bizonytalansága miatt akkor is elmarná maga mellől Truscott-ot, ha az nem lenne másba szerelmes.

Egy kis izgalom után persze boldog véggel zárul a történet. Különösebb probléma tehát nincs a filmmel, néhol az igazságérzetünk lázadozhat, néhol picit gyűlölhetjük az angolokat, de amellett, hogy kellemes és szórakoztató mozit kapunk, még nagy vonalakban korrajznak is tekinthető.

Nem tudom mekkora hírverést kapott ez készültekor, de kicsit olyannak érzem, mint ami szürke eminenciásként osont be a "nagy, komoly hírverést kapott produkciók mellett", mégis jobban megszerették a nézők. Talán a ráköltött pénz, idő, energia volt a kulcsa, talán a rengeteg ember, aki azért dolgozott, hogy a végeredmény ilyen élő, ilyen valódi legyen. Talán csak annyi, hogy tényleg nem akartak vele többet annál, mint amit nyújtani tudott. Akármi is az ok, Guy Jenkin örülhet, maradandót alkotott.

A címet magyarra fordítóknak pedig jár a sarokban kukoricán térdeplés szokás szerint...

7.5/10

Kék lagúna - Az ébredés 2012

Ez az első olyan film, amiről nem tudom eldönteni, kiknek is szánták. Mert akció, izgalom, fordulat az nincs benne, 18 felett szerintem senkit sem köt le. Drámát próbálnak becsempészni, de annyira pocsék a forgatókönyv, és annyira botrányosak a dialógusok, hogy ebből se lesz semmi. Kiskamaszok esetleg jól szórakozhatnának rajta, de ahhoz, hogy ez elé leültessek egy 12-13 évest, a megítélésem szerint sok benne a szex. Persze nem mutatják, minden ki van takarva, de azért többször is egymásnak esnek a fiatalok, és nem biztos, hogy szeretném, ha egy "kislány" ebből tanulna.

A történet tehát egy nulla:

Két középiskolás diák egy trópusi szigeten ragad, a a külvilágtól elzárva. A túléléshez szükségük van egymásra - egyre többet tanulnak az őket körülvevő világról és egymásról is, miközben lassan egymásba szeretnek.


A látvány nagyjából nulla, még csak a "lagúna" sem túl különleges. A szereplők színészi képességei szinte már magyar kertévés magasságokba emelik őket... Indiana Evans se jutott túl messzire a H2O-tól. Érdekes, hogy amíg Claire Holt egy pocsék horrorfilm mellékszerepe után egy lejtmenetbe kapcsolt ám még mindig népszerű sorozat hihetetlenül dögös és veszélyes vámpírlánya lett, Phoebe Tonkin pedig bukott egyet a Titkos körrel, majd most "bedögösnősködte" magát az előbb már említett Vámpírnaplókba, farkaslánynak (bár igen haloványan teljesít), Evans kisasszonynak nem volt más lehetősége, mint hogy ledobja a textil nagy részét, és falatnyi bikiniben riszálva cipelje a pálmaleveleket, egy szemmel láthatóan még a pubertáskor előtt álló kisfiú párás tekintetének sugarában.

Meg vagyok lőve. A film nem drámai, a színészek nem jók, humorral még csak nyomokban sem találkozunk, a konfliktusok hiteltelenek, és néhol értelmetlenek is. Mégse tudom azt mondani, hogy egyértelműen pocsék film. Egyszer végig lehet ülni. Van benne egy aranyos majom.

3.5/10

Un heureux évenement - A legszebb dolog 2011

Barbara (Louise Bourgoin) és Nicolas (Pio Marmai) egy csendes téli estén találkoznak először, a fiú munkahelyén egy párizsi videotékában. Kapcsolatuk nagyon hamar szárba szökken olyannyira, hogy megfékezhetetlen szerelmük, összeköltözésük után rövid idővel meghozza gyümölcsét, a legszebb dolgot egy pár életében.
A kilenc hónap alatt Nicolas új munkát keres, babaszobát fest, és gyerekbútorokat szerel. Ugyanakkor Barbara minden erejével készül az anyaságra és régi álmához hűen elkezdi írni élete első könyvét. Gyermekük megérkezése után mindkettejükben komoly kérdések vetődnek fel: Vajon lehet e, ugyanolyan hévvel folytatni egy kapcsolatot, miközben gyereket nevelnek? Vajon várnak e minket még a barátok a péntek esti buliban? Vajon lehet e, az álmaink után menni, miközben egy csecsemő várja, hogy tisztába tegyék? Vagy egy egészen új életet kell kezdeni?

A film szereplői minden létező hibát elkövetnek, amit csak lehet, a kapcsolatuk során, és a gyerek nevelésében is. Újra és újra futják ugyanazokat a köröket, és a néző sosem tudhatja, kivel érezzen együtt. Az egyik pillanatban úgy tűnik, a férfi alig veszi ki a részét az otthoni dolgokból nem könnyíti meg a nő dolgát, a másikban viszont példamutató a hozzáállása, és a nő fogja fel mamutfenyőnyi méretűként az aprócska problémákat. Kétség, düh, összeomlás, frusztráció mindkét oldalon, amit a szex, a gyengédség, és a két felnőtt közötti normális kommunikáció hiánya a végletekig fokoz. 

A forgatókönyv egy regényen alapul, Eliette Abecassis a gyermeke születéséről és az azt követő teljes összeomlásról mesél kegyetlen őszinteséggel. Louise Bourgoin őt formálja meg, Barbara néven. Az ő kételyei, az ő félelmei, az ő gyengeségei jelennek meg a vásznon, emiatt a történetben szinte csak mellékszereplő a férfi. Szexuális partner, kvázi spermadonor, majd bűnbak, sosem társ, pedig Nico próbálkozik rendesen, Pio Marmai is leizzad párszor az alakítása során. A boldog szerelmesek először izgatott, majd egyre ingerültebb babavárókká lépnek elő, egy nagyon is valósághű szülésjelenet után azonban hamar romba dől az idilli kép. Az újdonsült szülők közötti korábbi kapcsolat kiüresedik, az egymással töltött órák száma nullára redukálódik, a baba először csak egy estét tölt a közös ágyban, majd minden éjszakát, végképp barikádot vonva a két fiatal közé. A nőben egyre csak gyűlik a feszültség, már olyan dolgokon is összevesznek, melyek egyébként 2 perc alatt megbeszélhetőek lennének, ha le tudnának ülni higgadtan. A veszélyes babakocsi és annak cseréje is vitát generál. Egy hűtőnek és a rosszkor érkező szerelőknek hála is elszabadul a pokol. Rémi Bezancon rendező belead mindent, hogy hitelesnek, valóságosnak hasson a film. A szereplők vetkőznek, amikor kell, szexelnek, amikor épp szükséges, és kínlódnak egy olyan szituációban, amihez nem voltak elég érettek. 

Érdekes dolog ez, Barbara a történet szerint 30-as évei elején jár, és mégis képtelen elfogadni, hogy megváltozott az élete. A kislány tervezett gyerek, mégis "romba dönti" a szülei addigi világát. Egy 22 éves ismerősöm lassan 1 éve, hogy szült. Meglepetésbaba érkezett, egy azóta már véget ért kapcsolatból. Ennek ellenére képes volt megélni az anyaság szépségeit, boldog és kiegyensúlyozott, azóta férjhez ment, sőt a gyerek a férj nevét viseli. Csodaszép, és jólnevelt baba, élénk és intelligens, és mintha a legboldogabb gyerek lenne a világon. Ennyire mások vagyunk hát, mi nők. Ennyire másként értjük meg és fogjuk fel az anyaság mibenlétét. Ennyire másként kezeljük a nehezebb helyeteket. 

A film nem ad feloldást, nem derül ki, mi lesz a pár sorsa, de a dörzsölt néző pontosan tudja, hogy csak két végkifejlet lehetséges. A könyvet nem olvastam, nem tudom végül mi lett velük, de a film alapján, és az ismerősöm pozitív példáján felbuzdulva, én drukkoltam nekik. És innen a messzi távolból, ennyi év távlatából is minden jót kívánok Eliette-nek, még úgy is, hogy véleményem szerint önző, és rossz döntéseket hozott. 

8/10

Habemus Papam 2011

Nanni Moretti története egy kitalált pápaválasztást mesél el, mely tele van meglepő fordulatokkal. Az újonnan megválasztott pápa ugyanis megrémül a rá nehezedő tehertől és nem jelenik meg a Szent Péter téren a hívek előtt. A bíborosok pedig mindent megtesznek, hogy eltitkolják a problémát.

A port-os összefoglaló  változatosság kedvéért nagyjából a film valós tartalmát mutatja meg. Egy pápa temetési menete a nyitókép, kicsit össze is szorult a szívem, hogy vajon ennyire drámai lesz-e végig a film, de aztán a konklávé összeülésekor már észrevehetőek a vígjátéki elemek. Hivatalosan tényleg vígjátéki besorolást kapott a film, véleményem szerint azonban inkább szomorú komédia, vagy néhol komikus dráma. Moretti és két forgatókönyvíró társa hihetetlen pontossággal és ügyességgel lavíroznak a tragédia és a vígjáték határvonalán, a néző talán el se tudja dönteni mit lát éppen. Hiszen a pápa menekülése, a nagy futás képi ábrázolása vicces, de ha mélyebben belegondolunk, az effajta pánik azért inkább rémisztő. 

A konklávé során is játszik velünk a rendező, eleinte csak a komoly tanácskozást látjuk, halljuk a suttogást, épp csak kezdenénk beleélni magunkat az izgalmakba, amikor hirtelen elmegy az áram, és paff, az egyik bíboros a földön köt ki. Tipikus vígjátéki jelenet. Szinte már burleszk. Mi hozhatná ennél közelebb hozzánk az ott tanácskozókat? Mi lehetne emberibb, valóságosabb? Látjuk a problémáikat, látjuk őket izzadni, elesni, röplabdázni, szervezkedni... És bár a katolikus vallás legfelsőbb szervezetének életébe pillanthatunk be, mégse terhel minket a rendező az elvárt (??) emelkedett hangulattal, és távolságtartással. Épp ez az, ami a mélyen vallásos emberek számára első pillantásra talán zavaró is lehet, talán megütközést kelthet bennük, és azt a téves képzetet, hogy Nanni Moretti nem tiszteli az egyházat. Én teljesen másként gondolom. Véleményem szerint ezzel, hogy képes volt emberként megmutatni a bíborosokat, és magát a pápát, csak közelebb hozta őket a hívőkhöz, és csak a tiszteletét rótta le a vallás előtt. Végre nem elérhetetlen szenteket láttunk, akik sosem hibáznak, és akiket Isten "csak helyes lépések" megtételére vezet, hanem igazi embereket, akik félnek, kételkednek, de végül megtalálják az utat, és ezáltal válnak képessé arra, hogy nekünk is megmutassák. 

A Vatikán, hogy rossz szóviccel éljek, áldását adta a filmre, ők is felismerték tehát, hogy Moretti nem kigúnyolni akarta őket, csupán emberközelibbé tenni. Moretti maga ugyan ateista, mégis olyan érzékenységgel nyúl a témához, ami példamutató lehet más rendezők számára is. Kiváló érzékkel osztotta saját magára a szintén ateista pszichoterapeuta szerepét, és remekül együtt tud működni a film többi szereplőjével. Nem ellenpontként funkcionál, nem fordul szembe velük, inkább csak egy másik lehetőséget, egy másik utat villant fel, miközben félig-meddig beolvad közéjük, és megszervezi a házi röplabda bajnokságot. A helyzetkomikumokra építő játék mintha csak a Vatikán és a rendező valós együttműködésének leképeződése lenne, apróságokon múlik, hogy a labda a vonalon belül marad-e, vagy sem, esetleg a hálóba lövi-e valaki. A tökéletes számítások, a komoly felkészülés, és Moretti tiszteletteljes hozzáállásának eredményeképpen ez a film végig pályán marad, egyszer sem lépi túl a képzeletbeli határvonalat. 

A menekülő pápát Michel Piccoli alakítja, aki még most, nyolcvanon jóval felül is zseniális alakítást nyújt. Szabadság iránti vágya szinte tapintható. Amíg Melville bíboros, az immáron megválasztott új pápa elrohan élni még kicsit, a Vatikánban maradottak egy gárdistát költöztetnek be a pápa lakosztályába, hogy ezzel csitítsák a tömeget, akik persze a téren állva várják a Szentatyát, és az áldást. De az ablakból néha kiintegető őr se tudja elhallgattatni a felmerülő találgatásokat, így hát a sofőr, a terapeuta, és mindenki, aki tud a pápa szökéséről, őt keresi, igyekeznek minél tovább titokban tartani, hogy bár választottak pápát, épp eltűnt. 

Melville végül egy színházban köt ki, egy Csehov-darab próbáján, innen kerül vissza lakosztálya erkélyére, hogy végre szembenézhessen önmagával, és a rá váró hívekkel is. 

A film nem ítélkezik, nem moralizál, csak egyszerűen láttat. Megmutatja, hogy akármilyen palástot (köpenyt, koronát, tiarát, béklyót, bilincset) viselünk, attól még emberek vagyunk, és valahonnan mélyről, közös tőről fakadnak a vágyaink. Ezeknek a megéléséhez pedig sosincs késő. Még 86 évesen sem.  

Nem tökéletes alkotás, sok magas labdát lecsaphatott volna még a rendező, és utólag talán bánja is, hogy kihagyta őket, de ennek ellenére érdemes megnézni, mert tele van finomsággal, bájjal, és hús-vér emberekkel

8.5/10

How do you know 2010

Annyira rossz film, hogy minden másodpercet bánok, amit azzal töltöttem, hogy bámultam és vártam mi sül ki belőle.
Láttatok már romantika és humor nélküli romantikus komédiát?
Hát, ne is nézzétek meg.

Lisa szépen felépített élete romokban hever, amikor kiteszik a softball csapatból. Próbál beilleszkedni a normális életbe, amikor találkozik az önző, nőcsábász baseballjátékossal, Mattyvel. A kezdeti nehézségek ellenére összeköltöznek, amikor a lúzer George képében felbukkan a harmadik. A fickó rossz passzban van, elhagyta a barátnője, anyagilag a csőd szélén áll, az apja ellen meg szövetségi nyomozás folyik. Úgy tűnik, minden széthullik körülötte, ám mégis felettébb vonzó Lisa számára. Ettől kezdve a lány a két pasi között hánykódik, nem tudja, melyik az igazi.


Trash. 120 perc trash. Egyik fickónál sem értem miért van velük a nő, de azt sem, hogy ők miért foglalkoznak a nővel. Semmi érzelem, semmi kötődés, csak sodródás van, meg balfék döntések. Mindezt iszonyatos, arcról bőrt lekaparósan botrányos párbeszédek koronázzák meg, és persze a kedvenc Szöszink tágra nyílt csillagszemei, amiknek varázsa azért megkopott az elmúlt években. Reese már nem az a hamvas tinilány, akit a Kegyetlen Játékokban Ryan Philippe tett nővé, hanem egy érett (lassan középkor felé lépdelő) nő, akinek már egyáltalán nem állnak jól ezek a végletekig lebutított, ostobácska szerepek.

Egyedül Owen Wilson menti a menthetőt, remekül alakítja az arrogáns, nagyképű, tenyérbe mászó sportolót, aki azt képzeli, minden az övé lehet. Paul Rudd naiv karaktere borzalmas, a cselekmény (ami nincs) botrányosan unalmas. Jack Nicholson-nál pedig nem is értem mit keres a filmben. Annyival felette áll ennek az egésznek. Egy szemöldökrándulása érdekesebb, mint a 120 perc trash összesen.

Innen is gratulálnék James L. Brooks-nak. Ilyen rosszat is régen láttam.

1/10

De csak Wilson & Nicholson miatt

Kieg: Az eddig leírtaknál szomorúbb, hogyha mindezt csak paródiának szánták, mert paródiának még gyengébb, mint romantikus filmnek.

Step Up 2 - The Streets 2008

Avagy egy másik film a millióból.

Eleven utcai táncok, amelyben mozgásba lendül a test, felforrósodik a szív és szárnyra kap a képzelet. Új diák érkezik a marylandi művészeti iskolába: a lázadó Andie (Briana Evigan) megpróbál beilleszkedni új közösségébe, miközben arról álmodozik, hogy baltimore-i utcai táncosokkal dolgozhasson. Közben az iskola legnagyobb reménysége, Chase (Robert Hoffman) új kihívások után kutat, ezért létrehoz egy táncegyüttest, mellyel benevez Baltimore legnagyobb, legkeményebb utcai táncversenyére. Chase beveszi a csapatba a tehetséges Andie-t is, akitől ugyan egy világ választja el, a győzelem érdekében mégis kénytelenek megtalálni a közös hangot és mozdulatokat. Andie két világ - elit táncos-társai és az utca szabadsága - között őrlődik, s ahogy egyre forróbbá válik körülötte a levegő, rá kell jönnie arra, hogy építhet hidat a szerelem és lojalitás, a függetlenség és a karrier között. Mert csak így találhatja meg helyét az életben. 

Eltelt két év az első rész óta, és újra támadásba lendült a Summit, de most az utcára vitte a táncot és a zenét, hátha mindez érdekesebbé, szenvedélyesebbé, pezsgőbbé válik. Kiemelte a steril környezetből a karaktereket, életet csepegtetett a történésekbe, és ez nagyon jót tett a film... elejének...

Sajnos fogalmam sincs, ki táncolt Channing Tatum helyett, de ezúton is üzenem neki, hogy elismerésem. Tyler szerepében valami eszméletlen volt, amit lenyomott a párbajon, hogy ezzel motiválja Andie-t. Az átkötés mondjuk harmatos, és felesleges is, ezzel azért nem tudták a Tatum-rajongó tiniket a mozikba csábítani. De szépen felvezette a későbbi igazán dinamikus jeleneteket.

A színészi játék szokás szerint gyök kettő, a drámaiság szintén. Jellemfejlődés 0, a szereplőkről szinte semmit sem tudunk meg, így a mezei jellemábrázolás is zéró. A romantika az előző részhez képest mínusz három, de a tánc, az csillagos ötös. Nekem ugyan kicsit sok ilyen töménységben az utcai stílus, és néhol hiányoltam az első rész egyes táncainak kifinomultságát, eleganciáját. Ott valahogy megvolt az egyensúly, ami innen hiányzik, de ugye ízlések és pofonok.

Az utolsó jelenet az esővel igazán ütős lett, bár kicsit úgy éreztem, mintha az első rész "lemenő nap fényében romantikusan táncikálunk" jelenetét forgatták volna ki, és alkották volna újra "éjszaka a közvilágítás fénykörei és az esőcseppeken megtörő sugarak között járunk násztáncot" jelenetre. Mintha az a kapcsolat, ami a Step up-ban kezdődött, itt jutott volna egy másik fázisba. A swingerklubban a csoportos előjátékig.

Nem vártam csodát a filmtől, de az első pár perc annyira klassz volt, hogy a maradék egy és negyed óra mégis csalódást okozott. A főszereplő páros különösen. Egyáltalán nem volt közöttük szikra, nem éreztem, hogy nekik kezdeniük kéne egymással valamit. A nagy egymásra találás, a csók, egyszerűen erőltetett volt. Kár is volt bele.

4/10