On the Road - Úton 2012

Közvetlenül apja halála után Sal Paradise, egy feltörekvő New York-i író találkozik Dean Moriarty-val, egy lehengerlő stílusú, elbűvölő ex-szélhámossal, akinek a rendkívül felszabadult és egyben rendkívül vonzó Marylou a felesége. Arra ítéltetve, hogy ne beszűkült életet éljenek, a két barát megszakítja minden addigi kapcsolatát és útra kel Marylou-val. Éhezve a szabadságra, a három fiatal elindul, keresvén a világot, új találkozásokat és önmagukat.

Kicsit olyan ez a film, mint a Harry Potterben a Szükség Szobájának inverze, az akkor jelenik meg, ha valakinek kell valami, ez a film meg jött, ha kell, ha nem. Pedig nem kellett. Ilyen feldolgozásban nagyon nem.

Van az a bizonyos könyv, meg az a bizonyos szerző... Nem, nem a Twilight-ra gondolok, bár az is púp az emberiség hátán, és elgennyesedett pattanás a széppróza ülepén... Van az a bizonyos korszak... Nem, nem a felvilágosodás.  Sőt, nem is a vámpírkultusz másodvirágzása... Van az a bizonyos életérzés... Amiből SEMMIT se fogunk megérteni, ha ránézünk Kristen Stewart üres, élettelen, unott, flegma arcára. Az a nő egy katasztrófa, egy szégyen, egy elképesztően tehetségtelen, mégis félhalottra futtatott ló, aki mint mindig, most is teljesen szürreálisan erőlködve igyekszik utolérni a körülötte játszó színészeket. A száját továbbra is képtelen csukva tartani, ez biztos valami olyan elsajátíthatatlan skill, amit mások  életeken át tanulnak, de neki ez az első leszületése, így nem is okolhatjuk érte. Kárhozott, halott tekintete, amiben drog és alkohol visszfénye csillog, minden, csak nem egy sweet sixteen lány szeme. A filmet az unalmassága, tartalom nélkülisége és a halovány főhősök mellett ez a liba buktatja meg csúfosan. Minden egyes jelenetben vért izzad, de a legborzalmasabb az édeshármas, amiben Miss Szakadt merő görcsben vonaglik két szeretője között, és igyekszik élvezetet hazudni nekünk nézőknek, és saját magának. Botrányos.

Garrett Hedlund Dean Moriarty-ja erőtlen, egydimenziós, semmi lehengerlő nincs benne. Egy piti drogos tolvaj, aki olyanokat balhézik az asszonyával, hogy kimennek a rendőrök is. Tipikus lecsúszott, szánni való figura, nem az a magával ragadó karakter, akinek Kerouac szánta eredetileg. Nem az a Moriarty, akiről ő írt. Sam Riley Sal Paradise-ként tévelygő, érthetetlen. Abszolút nem szerethető.

A filmben pedig nem történik semmi, búzamezők, pusztaságok, esőben ázó zöld bokrok váltják egymást, mindent aranyra, narancsra és szépiára fest a nap. Okker és dinnyesárga túltengésben haldoklik a néző már 40 perc után. Esemény pedig nincs, csak felszínes, üres, italba és kábszerbe fulladó nihil. Kirsten Dunst hiába tesz meg mindent, hiába igyekszik hamvasan bájos lenni, korban és tehetségben is kilóg a főhősök sorából. Érett színésznő, akihez talán csak a Carlo Marx-ot játszó Tom Sturridge ér fel. Viggo Mortensen zseniális, mint mindig. Alice Braga egyetlen másodperc alatt Kristen S. fölé kerekedik, és lemossa a vászonról.

Santaolalla, a zeneszerző kihozta magából a maximumot, Jose Rivera forgatókönyvírónak lenne mit tanulnia, Walter Salles rendező pedig láthatóan műanyag késsel esett neki a mamutfenyőnek, bár dicséretére legyen mondva, böcsülettel dolgozott rajta, csak hát a végeredmény az olyan szar lett, amilyet már rég láttam.

 Hogy miért néztem végig? A könyv iránti rajongásból és tiszteletből, és mert talán valami mégis volt ebben a feldolgozásban is. A drogban fürdő felszín mögé képes voltam értelmet és érzéseket látni. Láttam a könyvet, és szerettem a zenét. Bár a 2 óra 20 percet indokolatlannak tartom, ennyi ideig ugyanis csak a legelvakultabbak figyelmét köti le, mégis azt mondom, egyszer érdemes végigülni. Sosem lesz az, aminek szánták, kult. Sosem lesz korrajz, se könyvadaptáció, de talán ízelítőnek jó. Egy falat paradicsomos bazsalikomos (bár kissé égett) bruschetta, ami után egyes gourmandoknak lesz kedve megkóstolni a könyvet is.

4.5/10