RSS
Welcome to my blog, hope you enjoy reading :)

2015. december 28., hétfő

Everybody's fine - Mindenki megvan

"Frank Goode egész életében keményen dolgozott egy huzalgyárban, hogy családjának mindent meg tudjon adni. Nyugdíjasként ébred rá, túl kevés időt töltött gyerekeivel, így itt az ideje, hogy változtasson. A szívhez szóló film egy olyan családi problémát mutat be, amit sokan jól ismerhetnek a modern világban. Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat." - port.hu

És tessék. Robert De Niro elérte, hogy taknyosra zokogjam magam. Elég volt hozzá ez a 2009-ben forgatott, alig 100 perces dráma. Hála ugyanis Kirk Jones bitang erős forgatókönyvének és a remek színészi alakításoknak (De Niro mellett Drew Barrymore, Kate Beckinsale, és Sam Rockwell is remekel), kénytelen voltam kicsit magamba nézni. De nem csak magamat elemeztem. Kívülről figyeltem a szüleim által meg nem értett 21. századot. Azt az évszázadot, amiben szeretetből, kíméletből - és persze talán kicsit nemtörődömségből is - könnyebben hazudunk, mint korábban. Belegondoltam, én magam hányszor hazudok. Nem anya, nincs semmi baj. Nem fáj a fogam, persze, hogy rendben a ciklusom... Persze, hogy főztem, és igen, a párommal is boldogok vagyunk. Pistike? Iskolaelső, és a kosárcsapat sztárja. A macskák? Most is az ágyban szundikálnak. Nem,apa, Oli nem törte össze a kocsit. Ezt mondta volna Manyi néni? Hazugság.  Olyan könnyedén csúsznak ki a szánkon ezek a mondatok, főleg, ha tudjuk, hogy következmények - a lebukás veszélye nélkül - hazudhatunk.

Ebben a filmben mindenki hazudik. Frank Goode magának, évekig, és talán már késő, hogy helyrehozza. A gyerekei pedig neki. Mindegyikük szeretetből (vagy épp félelemből) teszi, mindegyikük Frank-nek akar jót, de végül olyan mélyre süllyednek a hazugságok hálójába, ahonnan talán már nincs is kiút. A film egy nagy utazást mutat be, a klasszikus értelemben véve mégsem csak road movie. Persze utazunk térben (és kicsit időben is), mégis elsikkadnak a helyszínek, elsikkadnak a félnapok alatt felvillantott idilli családképek, az ajtó alatt beszivárgó dráma ugyanis mindent ural. Fel kell ismerni, meg kell látni az apró részletekben, a szánkba rágott konkrétumokban, a zseniális színészek feszengő játékában. Olyan őszinte, olyan végletekig lemeztelenített pillanatokkal van tele, amik önmagukban megérnének 1-1 önálló történetet. Persze ezekhez a pillanatokhoz szükséges a néző, az, hogy a film befogadója is magába nézzen, értékelje a saját helyzetét, saját kapcsolatait.

Érdemes volt szétkapni Tornatore 1990-es eredetijét, és amerikanizálva készíteni remake-et. De Niro lubickol a szerepben, és bár 2009-ben még bőven ereje teljében volt, tényleg elhittem neki, hogy egy legyengült, szánalomra méltó tüdőbeteg, és aggódva figyeltem minden tétova lépését. Egészen az utolsó képkockáig rettegtem érte, szívem szerint karon ragadtam volna, és hazakísérem. Annyira nem illett ebbe a világba. Pontosan ugyanezt a félelmet éreztem volna, ha az én apám indul neki egyedül egy ekkora útnak. Pontosan ugyanezek a veszélyek leselkedtek volna rá, hiszen nem szokott hozzá ahhoz, amit az én generációm már milliárdszor látott. Hogy tényleg érdemes megszámolni egy meleg baráti kézfogás után az ujjaidat, nem loptak-e el belőle. Hogy tilos a gyanúsan rángatózó, plédbe burkolózó fiatal srácnak pénzt adni a metróban, mert vélhetően nem a hideg rázza. Hogy ha egy fickó furcsa ívben halad előtted magában motyogva, katonai bakancsban és lebegő kabátban, érdemes lemaradni, mert ha túl közel érsz hozzá, bizony torkon vághat.

A film persze nem hibátlan, és nyilván hatásvadász is, hiszen a 30-as felnőttek Frank "látomásaiban" random változnak vissza imádnivaló kisgyerekké, és a film tetőpontján pedig egy szellem is megjelenik, hogy mindenki bocsánatot nyerjen... Aztán ott van Sir Paul.. Paul McCartney olyan zenét álmodott a történethez, amit nem véletlenül jelöltek Golden Globe-ra... De az ördög akkor is a részletekben lakik. Abban, ahogy De Niro megformálja a manírok nélküli kisembert, aki a nemrégiben elhunyt neje nélkül még egy tisztességes bort sem tud a boltban kiválasztani. Tétovaság, magány, kiüresedettség, fájdalom árad a képekből, de Hollywood nem is lenne Hollywood, ha végül nem adna - némi - feloldozást. A gyerekek rájönnek, hogy az apjukat sokkal keményebb fából faragták annál, mint hogy megrettenjen az igazságtól, az apa pedig rájön, hogy ezért az igazságért neki is kell tennie, nem hullik az ölébe, nem jár alanyi jogon.

Sírós film a Mindenki megvan, és erősen korhatáros (túlságosan fiatal, vagy túlságosan kiábrándult nézők fanyalogva kapcsolhatják el), de annyira a helyén van benne minden,, hogy érdemes egy esélyt adni neki. Helyén van benne De Niro, és helyünkre kerülünk mi, nézők is.

9/10