Címszavakban a filmről: 2006-ban járunk, írek, zenészek, két hét forgatási idő, 160 ezer dollár összköltség, a rendező szintén zenész. Mi sülhet ki ebből? Első olvasásra talán egy bűnrossz független filmre gondolhat mindenki, de közlöm, hogy mindenki téved. Glen Hansard és Markéta Irglová filmje a legjobb filmzenéért járó Oscarral a zsebében a kritikusok rajongásának tárgya. (A nézők is szerették, legalábbis erre utal a 14 millió dolláros bevétel, valamint a 14 további díj, amelyet filmes és zenei körökben sikerült elnyerniük).
A Summit néha egészen jó filmeket csinál. Ez például tényleg egy egészen jó film. Hihetetlenül bájosak, igaziak, életszerűek a szereplők. A lány egyszerűen aranyos, hétköznapi, minden jól áll neki; a káromkodások, a porszívó, amit mint egy huszonegyedik századi high-tech kutyát húz maga után több snitten keresztül. Ha férfi lennék pillanatok alatt beleszeretnék. Az, hogy csodásan is énekel, és szeretni való dalszövegeket ír, már tényleg csak adalék. Valódi. Ahogy a fiú is. Átlagos arc egy átlagos utcán, de ha gitározni kezd, vonzza a pillantásokat.
Felmerül a kérdés, hogy akkor ez szerelmes film-e. Hiszen van benne egy fiú, és van benne egy lány, akiket összeköt a zene. Talán szerelmes, de nem a hagyományos értelemben. Nincs benne cukorszirupos boldogság, egyikük élete se lesz szebb, nem virágzik ki, csak azért mert megismerték egymást. Egyszerűen egymás mellett haladnak egy ideig, más lesz pár dolog, majd mikor mindez véget ér, akkor újra ugyanolyan. Persze ők már nem lehetnek ugyanolyanok többé.
Több olyan jelenet is volt, amiért annyira lelkesedtem, hogy még magamat is megleptem. Az egyik ilyen, amikor a lány mamuszban és köntösben leszalad a boltba elemért, majd hazafelé immár a discmannel a fülében végig énekli a dalt, amit a fiúnak írt. Normál sétatempóban a nyuszis mamuszban battyog hazafelé, és énekel. A másik a megismerkedésük, a harmadik amikor a porszívójavító műhelyben dolgozó és mellékesként az utcán gitározó fiút kirabolják. Vicces, élettel teli, eredeti snitt az is. Főleg, hogy nem igazán vágták meg.
A zene úgy kíséri végig a filmet, mint aggódó gardedám az ifjú szüzet az első bálon. A dalok nagyon hasonló stílusúak, de pont emiatt ragadja magával a nézőt. Egy rock-betét megtörné a harmóniát. Leszállítana minket arról a békésen döcögő vonatról, amire felültünk, és amin haladunk lassan a változás felé. Érdekes egyébként, hogy a két fiatal szinte alig kommunikál, nem igazán küldenek más jelet egymásnak, csak a zenében kerülnek egyre közelebb és közelebb.
Két dal maradt meg a fejemben, az egyik a Broken Hearted Hoover Fixer Sucker Guy, mert hihetetlenül vicces, a másik pedig a Falling Slowly, mert csodálatosan szép.
Olyan mint az egész film. Se klisé, se giccs, se happy end.
9/10
A Summit néha egészen jó filmeket csinál. Ez például tényleg egy egészen jó film. Hihetetlenül bájosak, igaziak, életszerűek a szereplők. A lány egyszerűen aranyos, hétköznapi, minden jól áll neki; a káromkodások, a porszívó, amit mint egy huszonegyedik századi high-tech kutyát húz maga után több snitten keresztül. Ha férfi lennék pillanatok alatt beleszeretnék. Az, hogy csodásan is énekel, és szeretni való dalszövegeket ír, már tényleg csak adalék. Valódi. Ahogy a fiú is. Átlagos arc egy átlagos utcán, de ha gitározni kezd, vonzza a pillantásokat.
Felmerül a kérdés, hogy akkor ez szerelmes film-e. Hiszen van benne egy fiú, és van benne egy lány, akiket összeköt a zene. Talán szerelmes, de nem a hagyományos értelemben. Nincs benne cukorszirupos boldogság, egyikük élete se lesz szebb, nem virágzik ki, csak azért mert megismerték egymást. Egyszerűen egymás mellett haladnak egy ideig, más lesz pár dolog, majd mikor mindez véget ér, akkor újra ugyanolyan. Persze ők már nem lehetnek ugyanolyanok többé.
Több olyan jelenet is volt, amiért annyira lelkesedtem, hogy még magamat is megleptem. Az egyik ilyen, amikor a lány mamuszban és köntösben leszalad a boltba elemért, majd hazafelé immár a discmannel a fülében végig énekli a dalt, amit a fiúnak írt. Normál sétatempóban a nyuszis mamuszban battyog hazafelé, és énekel. A másik a megismerkedésük, a harmadik amikor a porszívójavító műhelyben dolgozó és mellékesként az utcán gitározó fiút kirabolják. Vicces, élettel teli, eredeti snitt az is. Főleg, hogy nem igazán vágták meg.
A zene úgy kíséri végig a filmet, mint aggódó gardedám az ifjú szüzet az első bálon. A dalok nagyon hasonló stílusúak, de pont emiatt ragadja magával a nézőt. Egy rock-betét megtörné a harmóniát. Leszállítana minket arról a békésen döcögő vonatról, amire felültünk, és amin haladunk lassan a változás felé. Érdekes egyébként, hogy a két fiatal szinte alig kommunikál, nem igazán küldenek más jelet egymásnak, csak a zenében kerülnek egyre közelebb és közelebb.
Két dal maradt meg a fejemben, az egyik a Broken Hearted Hoover Fixer Sucker Guy, mert hihetetlenül vicces, a másik pedig a Falling Slowly, mert csodálatosan szép.
Olyan mint az egész film. Se klisé, se giccs, se happy end.
9/10
