The Perks of Being a Wallflower 2012

A film, amiben Emma Watson végre tényleg Emma Watson, és nem Hermione Granger? (Bár örökké imádni fogom Hermione-ként is).
A film, amiben Ezra Miller annyira meleg, hogy 8 mp alatt sül meg egy rántotta a hasán?
A film, amiben Logan Lerman egyszerre félelmetes, és szeretnivaló?
A film, amiben nem mellékesen ott van Paul Rudd is?

Ezt nem hagyhattam ki.

Már maga a történet megfogott. A félszeg fiúcska előre elkönyveli, hogy számára pokol lesz a gimnázium, ennek köszönhetően tényleg pocsékul is indul, de egy futballmeccsen sikerül megismerkednie két igazi különccel, Patrick és Sam pedig befogadják, és magukkal húzzák a baráti társaságba, amit hosszú évek munkája formált ilyenné.
Charlie persze nagyjából első pillantásra belezúg Sam-be, tehát a film szólhatna arról, hogy is alakul a kapcsolatuk. Lehet-e bármi egy végzős, és egy szinte még pelenkás között. De nem erről szól.

Stephen Chbosky saját regényéből saját forgatókönyvvel rendezett egy meglepően remek mozit... a barátságról... Annak erejéről. Azokról a kapcsolatokról, amik formálnak, csiszolnak rajtunk, ha kell, radikálisan változtatnak meg, amik által meghatározhatjuk magunkat, ha egyedül erre képtelenek lennénk. Azokról a barátokról forgatott filmet, akik mindig kinyújtják egymás felé a kezüket, és mindig ott állnak tárt karokkal, ha a másik épp zuhan.

Szólhatna ez a film a drogokról, az alkoholról, az első szexről, vagy a bullying-ról, amit azért szépen körüljár... Mégsem ez a központ. Nem ez az átívelő szál. Nem is a személyes tragédiák, amiből Patrick-nek, Sam-nek és Charlie-nak is bőven kijutott. A szeretet vezet el minket a fő csapásirányba, és a bátorság, hogy olyanokkal tudjunk és akarjunk időt tölteni, akik ismerik az igaz valónkat, elfogadják azt, talán még kedvelik is... Hogy olyanokkal akarjunk időt tölteni, akiknek a kezébe lehet helyezni az életünket. Ennek a 3 fiatalnak ez sikerül.

És már a mélységnél vagyunk. Hiába van a spacecake, vagy az LSD a felszínen, hiába vakít el minket pár buli, vagy épp az a bizonyos bál, elértünk a dolgok mélyére.
Ezek a srácok sosem lesznek népszerűek a szó hagyományos, általánosan elfogadott értelmében. Soha nem fogja őket ünnepelni az uniformizálódó, szinte már masszává összefolyó tömeg. De ez így a jó. Tudják, hogy így a jó.
Küzdenek a saját démonaikkal, Patrick a homoszexualitással, és azzal, hogy a kedvese képtelen felvállalni az érzelmeit, egyáltalán a szexuális orientációját, Sam azzal, hogy folyamatosan olyan kapcsolatokba kerül, ahol nem becsülik meg, csak 'arra' használják... Charlie pedig... Nos, neki több titka is van. Nincs is idő igazán drámaian kibontani mindet, nem elég rá 1 óra 45 perc.

Ha valamit a film hiányosságaként hozhatnék fel, akkor az a végső "csattanó" kidolgozatlansága, súlytalansága. Kicsit olyan van, de minek érzésem lett tőle. Persze, újabb rétegeket ad Charlie jelleméhez, sok mindent megmagyaráz, de amekkora drámai fordulatnak szánhatta a rendező eredetileg, akkorát nem csattan. Kár érte. Mert egyébként remek a forgatókönyv, zseniálisak a zenék, a színészekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Paul Rudd még mindig csodálatos, és végre nem csak komikusként bizonyított. Miss Watson pedig nyithatna egy iskolát, és felvehetné K. Stewartot, hogy megmutassa neki, hogy is kell ezt csinálni... Hogy kell JÓL csinálni.

Az elsőfilmes író-rendező úr is kezet foghat saját magával, bensőséges, jól adagolt, szépen összerakott filmet tett le az asztalra, amiben a tartalom és a forma igényessége egyenlő arányban van jelen. Magnókazetták, tradicionális bálok, írógép, a social media még meg se született, nem hogy nem használták. A kamaszkorom juttatta eszembe. És, be kell vallanom, borzasztóan jó volt visszatekinteni.

Mint fentebb már említettem, vannak hibák, és a legnagyobbnak szánt WTF szól a legkisebbet, de talán ez nem is a rendező hibája. Talán a színészeké, mert egyszerűen annyira jók, annyira jól jelenítik meg a saját mindennapi poklukat, hogy a büntetőjogilag is elítélhető cselekedet már "nem sokat" ront a helyzeten.

8.5/10