A film, amiben Nicole Kidman - talán életében először - nem a hűvös végzet asszonya, hanem egy forró, tüzes nő, aki bár faék egyszerűségű, és olyannyira undorító, hogy jóérzésű ember bottal nem piszkálná meg, nemhogy szexuális fantáziába nem keverné bele, mégis... Mégis... Ott ez a hatalmas mégis. Nicole a filmben valóban gyönyörű, szakadt, olcsó, ócska, de gyönyörű, a maga hatvanas évek végi valójában. Érthető miért szeret bele olthatatlanul a Zac Efron játszotta újságos fiú.
Na de lássuk a történetet:
"Az Egyesült Államok déli része, 1969. Négy évvel korábban tisztázatlan körülmények között megölték egy kisvárosi seriffet. A gyilkossággal az aligátornyúzó Hillary Van Wettert (John Cusack) vádolták, aki most a börtönben várja halálos ítélete végrehajtását. A titokzatos és vonzó külsejű Charlotte Bless (Nicole Kidman) szenvedélyes levelezésbe kezd a férfival, és össze akar házasodni vele. Mivel Charlotte meg van győződve Van Wetter ártatlanságáról, kapóra jön neki, hogy a Miami Times két újságírója, a környékre való Ward Jansen (Matthew McConaughey) és Yardley Acheman (David Oyelowo) a városba érkeznek, hogy felderítsék az ügyet. Hármójukhoz csatlakozik Ward öccse, a főiskoláról kirúgott és most újságkihordóként dolgozó Jack (Zac Efron) is, és reménytelenül beleszeret Charlotte-ba." forrás: port.hu
Lee Daniels rendező és Peter Dexter forgatókönyvíró kihoztak ebből mindent, amit ki lehetett, és talán még olyan dolgokat is, amik mások számára elképzelhetetlenek voltak. Nem véletlenül lett Arany Pálma jelölt, és a Golden Globe-nál sem tévedésből volt esélyes Miss Kidman aka. Mrs. Urban. Végül egyik díjat sem zsebelhették be, de nincs miért szégyenkezniük, a film ettől még remekül sikerült. Pont annyira undorító, amennyire finom és szépelgő a róla szóló leírás, mely a zabolázatlan ribancot titokzatosként és vonzó külsejűként aposztrofálja, a közveszélyes őrült Hillary-t pedig majdhogynem ártatlannak mutatja be.
Ha elfogadjuk, hogy vannak feel-good filmek, melyeknek csak és kizárólag az a célja, hogy a néző az atmoszférába helyezkedve átvegyen a hangulatából, és igazán jól érezze magát, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy feel-bad, very, very, very bad film... Az első kockától az utolsóig rettentően nyomasztó, és sajnos snittről snittre képes fokozni, egyre mélyebbre kúszva az ember tudatában, illetve tudatalattijában. Ha jelzőket kellene sorolnom, a kegyetlen, fájdalmas, gusztustalan, undorító, félelmetes, elképesztő, na és persze a korábban már említett nyomasztó jutna elsőként eszembe. Egyszerűen maga a miliő, az ábrázolt közeg, a vászonra vitt karakterek, a végtelenül dekadens szereplők, és a dekadens korszak, olyan töményen kerülnek elénk, nézők elé, hogy borzasztó nehéz a látottakat befogadni. A film a legmesszebb menőkig realista, és ez a realizmus bizony húsba vágó. A néző akarva-akaratlanul együtt szenved Ward James-szel, együtt rajong Jack James-szel, és vannak olyan pillanatok, amikor még Hillary-től sem a hideg rázza, hanem képes vele azonosulni.
Nagyívű cselekményt, ezerfelé vezető szálakat, és komolyabb bonyodalmat ne várjon senki, mert akkor csalódni fog, a Paperboy erőssége a tűpontos korszak- valamint jellemábrázolás, és az önmagukban is rendkívül erős, valós karakterek, akik közül akár 2 elvinné a hátán filmet, de ebbe a történetbe valami csoda folytán mégis több jutott. A színészeket csak dicsérni tudom, Nicole olyan lazán adja az egyszerű, egybites lecsúszott nőcskét, amilyen lazának még életemben nem láttam. John Cusack-nak szerintem teljesen elment az esze a forgatás alatt, mert amit Hillary-ként nyújt, attól végig borsódzott a hátam. A sors furcsa fintora, hogy pont a "főhős" - ez persze viszonyítás kérdése - a címadó újságos fiú lett a leghaloványabb, Zac Efron a hatalmas égszínkék szemeivel ártatlanul pillog a szőke boszorkányra, ő maga a született tisztaság, az egyetlen, akinek talán nincs is helye ebben a mocsokban tapicskoló történetben, ebben a mocsokba süllyedő világban.
Aki valami könnyedre, vagy valami izgalmas krimire vágyik, semmiképpen ne nézze meg a Paperboy-t, mert sose kapja vissza az elvesztegetett időt. De aki képes elfogadni, hogy az utolsó harmadban az egyébként is lassú, döcögős cselekmény szinte teljesen megáll, és onnantól csak azt kapjuk - amit, aki kíváncsi a 60-as évek Amerikájának lassú kivérzésére, az ezt a filmet ne hagyja ki.
8 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése