The Philosophers/After the Dark 2013

Egy nemzetközi iskolában, Jakartában, az érettségi előtti utolsó filozófiaórán egy fiatal tanár úgy dönt, még egy utolsó kihívással szembesíti a diákjait. A húszfős csoportnak szituációs játékot kell játszania, azt kell eldönteniük, melyik 10 társuk menekülhet meg a bekövetkező nukleáris katasztrófa után, és kik népesíthetik be a bunkerból történő szabadulásuk után a földet.

Ennyi lenne a rövid tartalom. A filmre egyébként Bonnie Wright és James D'Arcy miatt figyeltem fel, és a meglepően izgalmas tartalom miatt akartam mindenképpen megnézni. Hát, ekkora pofont sem kívánok senkinek, amekkorát a blokkokra osztott történet 3. etapja adott. Nemhogy a fal adta a másikat, átvittem a falat, majd a keleti határt, és kikötöttem Csernobilban.

Az alapötlet kiváló, adott 20 intelligens gyerek, akiktől komoly viták, brilliáns érvelések várhatók, egy doboz, melyből mindenki kihúzza, kicsoda valójában (építészmérnök, vagy éppen meleg borszakértő), és máris csillog a néző szeme, hiszen végre a helyére kerülnek a dolgok, mindenki felismerheti a valós értékét a társadalomban. Azt az értéket, amit immáron nem termelt GDP-ben, hanem egymásra rakott kövekben - bizony, kétkezi munkában -  mérnek.

A 1.5 órás filmet 3 blokkra osztották, 3 szálon indulnak el a fiatalok, melyből - nem nagy meglepetés - 2 kísérletük csúfos kudarccal végződik. Az elsőben bár a legjobbakat választják maguk közül, s bár túlélik a nukleáris telet, de Petra emocionális alapokon meghozott döntése miatt végül mindenki meghal. A második körben szintén Petra hülyesége miatt buknak el. Ezek után pedig, mikor a lány arra kéri a társait, hogy adják a kezébe a döntés jogát, és engedjék, hogy vezesse őket, egyszerűen lemondanak a harmadik menetről, és tétlenül nézik, ahogy ez a lófejű Steven Seagal epigon ismételten csak emocionális alapokon dönt életről és halálról. A harmadik gondolatkísérlet komoly trauma nézőnek és színészeknek egyaránt, és totálisan agyoncsapja a film kezdetben érdekesnek tűnő problémafelvetéseit.

A nagy csavar a történet végén olyannyira szánalmas, hogy a bőrt szerettem volna levakarni az arcomról, amikor rájöttem, hogy a botsáska újabb szerelmi drámája miatt jutottunk idáig. Az álom és a valóság már rég egymásba folyt, és mikor eldörrent az az utolsó lövés, csak reménykedni tudtam, hogy igazi volt, és a szőke szörnyeteg kapta az arcába. A várt filozófia, érvelés, vérre menő viták helyett egy szerelmi csalódástól morózus, vágyakozással és haraggal átitatott, végletekig manipulált bosszújátékot láthattunk, ami egyrészt unalmas volt, másrészt legalább ennyire szánalmas is.

Hogy a főszereplőkről is ejtsek pár szót: Sophia Lowe filmlistája imdb-n görgetve indokolatlanul hosszú, főleg akkor, ha ebből az alakításából indulunk ki. Tökéletes antitalentum, aki olyan rezignáltan üli/állja/lépkedi végig ezt a másfél órát, hogy őszintén hiányolni kezdtem Kristen Stewart-ot. Bonnie Wright benne volt ugyan a filmben, de hogy minek, azt nem sikerült megállapítanom. Az 1.91 m magas James D'Arcy pedig magas volt, jóképű, és ... Nos ennyi. Bár az ő játéka vitte a hátán az egész filmet, mert abból a kalap szarból, amit karakterül kapott, tényleg a legtöbbet hozta ki, szomorú a forgatókönyvíróra nézve, hogy ez volt a legtöbb, amit kihozhatott.

Nem véletlen tehát, hogy az eredetileg a The philosophers címen futó film végül After the Dark címen bukott hatalmasat.

4 pont, de kizárólag az alapötlet és James D'Arcy miatt.