Az amerikai Samantha (Jennifer Love Hewitt) egy neves londoni zeneiskolában tanul, és a szabad szellemű, csupa tűz lány őrülten szerelmes brit barátjába, Ianbe (Paul Nicholls). Ian azonban csak a munkájának él, így még arra sincs ideje, hogy végiggondolja: ha nem törődik az érzelmeivel, és elhanyagolja barátnőjét, végleg elveszítheti. Amikor aztán Samanthát végzetes baleset éri, Ian végre ráébred, mit is jelentett számára a lány. Bárcsak elmondhatta volna neki... Vagy még nem késő? Egy különös csodának köszönhetően Ian lehetőséget kap, hogy újraélje a tragikus napot, és talán megváltoztassa a nekik rendelt sorsot.
Mind Jennifer mind Paul zseniálisak, őszinték, hitelesek. Jenny ugyan elképesztően vékony, összehasonlítva a Ghost Whisperer Melinda-jával, de annyira bájos, annyira tiszta, hogy azonnal beleszeret az ember. Legyen nő, vagy férfi. Kicsit ugyan idősebbnek hat egy végzős főiskolásnál, de hát művészberkekben sosem lehet tudni. Paul szép karakterfejlődést mutat a rendelkezésére álló rövid idő alatt, bár a végkifejlet borítékolható, mégis megéri megnézni. A tanulság persze ugyanaz, mint ezer másik hasonló filmben, és ez a történet se váltja meg a világot, mégis úgy gondolom, rá lehet szánni azt a 90 percet.
Külön érdekesség, hogy a filmben valóban Jenny énekel, ráadásul a saját dalát. És ha pontosak az információim, a producer is ő volt, ennek ellenére mégsem ő uralja a vásznat, hanem Paul Nicholls. Persze vannak hibák, a konfliktus a 2 szereplő között kicsit vérszegény, nem igazán lehet érteni, miért áll fel, és miért hagyja ott a vacsoránál Sam Ian-t, amennyit a film felvillant az előzményekből, az alapján nem feltétlenül kéne ezt tennie, de ha mindezek felett képesek vagyunk szemet hunyni, akkor egy jó kis könnyezve nevetős Hallmark-mozi kerekedik ki az egészből. Ha a helyén kezeljük, nem várunk komoly virtuozitást (tekintve, hogy Hallmark) még jól is szórakozhatunk. Anglia például szép.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése