Én, József Attila

Véletlenül futottam a musical ajánlójába az M1-en, de úgy gondoltam nem hagyhatom ki, ha már a Madách-ban nem néztem/nézem meg.

Elöljáróban annyit mondanék el, hogy összességében kellemes csalódás volt.

Ezerszer rosszabbat vártam, és meglepően jó volt a feldolgozás. Bár ha teljesen őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy a legnagyobb pozitívuma egyértelműen az ismertebb (és csodálatos) József Attila versek felvonultatása, nem pedig a költő életéből a két nagy (nagyobb) szerelem felvillantása. Ha valaki ebből akarja megismerni Vágó Mártát, vagy magát József Attilát, akkor téves következtetéseket fog levonni. Ugyanúgy nem láthat valós képet az ember Kozmutza Flóráról sem. Az Én, József Attila cím mellett alcímül adott József Attila szerelmei se illik igazán a darabhoz, mert József Attilát, korhűséget és szerelmet csak nyomokban tartalmaz. A költő halálát egyértelműen öngyilkosságnak beállítani azért elég súlyos dolog, a rendező helyében nem tettem volna.

A zene néhol olyan érzetet kelthet, mintha már hallottuk volna máshol, ennek ellenére fülbemászó, populáris, eladható akár a középiskolás generációnak is. A színészi játék meglepően jó, Nagy Sándor hangilag néhol instabil, de impulzív, érzelmeit az arcán viselő József Attilája mégis élő, lélegző alak. Hölgypartnerei (Balla Eszter, Polyák Lilla) zseniálisak, ez kompenzálja Nagy minden hiányosságát.

Muri Enikőre és Posta Victorra is kíváncsi lennék.

Ez így, ebben a formájában 6/10. Érzelmesebb napjaimon 6.5.

Ízelítőül a darabból:

The Apparition 2012

Ezt a filmet még a bugyiban parádézó Ashley Greene se tudta eladni. A lány egyébként bűn rossz színésznő, nem is értem miért építenek rá. De az igazi probléma nem is, inkább az a 48 perc tömény unalom, amíg kb. semmi nem történik a vásznon (a DVDn). A fennmaradó 30 perc se viszi túlzásba az izgalmakat, innentől már eleve bukásra van ítélve a film. Nem is értem, hogy adhatta a nevét Tom Felton egy ilyen hulladékhoz. Bár ő az egyetlen, aki magasan kiemelkedik ebből a színvonaltalan trágyából.

Elméletüket bizonyítandó, hogy a paranormális jelenségeket az emberi hit teremti, néhány diák megpróbál egy természetfeletti lényt alkotni. A kísérlet rettenetesen félresikerül. Évekkel később egy fiatal pár, Kelly (Ashley Greene - Alkonyat-sorozat) és Ben (Sebastian Stan - Pletykafészek) félelmetes, megmagyarázhatatlan dolgokat tapasztal új otthonukban. Kétségbeesésükben egy paranormális jelenségekkel foglalkozó specialista (Tom Felton - Harry Potter-sorozat) segítségét kérik, ám csak annyi derül ki: nem a házzal van a gond. De ha a jelenés vadászik rájuk, vajon van-e esélyük a menekülésre?

Remekül tükrözi a helyzetet, hogy még a Twilight rajongó csimoták olvasztótégelyén, a porton is csak 4.9-es a film. 
Nálam a kettest súrolja alulról. A rendezőnek üzenem, hogy következő hasonló filmjére szánt összeget inkább adakozza el!

2/10

100 Feet

Újabb gyenge horror, egy közepes forgatókönyv végletekig egyszerű megvalósítása némi magyar közreműködéssel és Famke Janssen-nel.

Marnie hosszas szenvedés és több hiába tett feljelentés után megölte az őt bántalmazó zsaru férjét, emiatt több év börtönre, majd egy év házi őrizetre ítélték. A zsaru egykori társa, a valaha volt családi barát Shanks kíséri haza, és zárja otthona börtönébe a testileg-lelkileg megtört nőt. Marnie csinos pittyegő bokapántot is kap, hogy ne juthasson 30-31 méternél távolabb lakása közepén elhelyezett központi egységtől. Ha kilép a kütyü hatósugarából, pl. kiviszi a szemetet, akkor az pittyegni kezd, majd meghatározott idő után riaszt a rendőrségen. A bejárati ajtót is csak széles terpeszben, bokapántos lábát a nappali küszöbén belül tartva nyithatja ki, ha nem akarja hallani a csipogást. A ház sötét, nyomott hangulatú, bizarr, senki se költözne be szívesen, de Marnie-nak nincs választása. Lassan berendezkedik, lefesti a falat, hogy ne kelljen nap mint nap szembesülnie a tette nyomaival, megszervezi a mindennapjait, futárral rendeli az ételt, telefonos otthonról végezhető munkát vállal. Mike azonban nem törődik bele ilyen könnyen az események alakulásába. 

Nem tipikus szellemes film, sőt, nem is tipikus horror, inkább csak egy combos thriller-nek mondanám, ami, ha valaki képes elhinni és kész tényként kezelni az univerzumot, amiben játszódik, még akár működhet is. A CGI ugyan rettentően gagyi, a szellem-Mike táncoló körvonalai, a körülötte tekergőző szürke árnyék, a japánosra vett sminkje inkább mosolyra fakasztják az embert, nem rettegést váltanak ki belőle. A feszültség főleg Famke játékának köszönhető, meglepően komolyan veszi a szerepét, és szépen sikoltozik, szépen fogadkozik, hogy őt nem űzi el innen az egykori férj. A nő viszont borzasztóan öregszik, és a mellé választott Edward Cullen-nek sminkelt kifutófiú mellett a saját öreganyjának tűnik, emiatt kettőjük vonzalma és szexjelenete egyszerűen röhejessé válik. Nem is értem miért erőltették. A férj persze rendesen megveri a fiatal csábítót is, olyan szögekbe állítva a végtagjait, amilyenekbe szerintem törni sem tud egy ember. Aztán vérben fürdő arccal feleségére és egykori kollegájára ront.

A befejezés kiszámítható, és rém gyenge. Ha nem tudtam volna már a megtekintés előtt, akkor is biztosra vettem volna, hogy az Asylum-nak köze van hozzá. Ilyen botrányosan béna horrorokat ők szoktak gyártani. Ezt elvileg csak forgalmazzák, de nyilván nem véletlenül. Másoknak érthető okokból nem kellett.

Olvastam olyan cikkeket, hogy a film nagy részét itt nálunk forgatták, hát... Erre annyit tudok csak mondani, hogy olyan is lett. De ha kint forgatják, se hiszem, hogy jobban sikerült volna.

Nem tudom eldönteni, hogy trashmovie-e, mert azért vannak benne egészen értékelhető gondolatok, amikből lehetett volna filmet csinálni. Csak nem így.

2/10

Un heureux évenement - A legszebb dolog 2011

Barbara (Louise Bourgoin) és Nicolas (Pio Marmai) egy csendes téli estén találkoznak először, a fiú munkahelyén egy párizsi videotékában. Kapcsolatuk nagyon hamar szárba szökken olyannyira, hogy megfékezhetetlen szerelmük, összeköltözésük után rövid idővel meghozza gyümölcsét, a legszebb dolgot egy pár életében.
A kilenc hónap alatt Nicolas új munkát keres, babaszobát fest, és gyerekbútorokat szerel. Ugyanakkor Barbara minden erejével készül az anyaságra és régi álmához hűen elkezdi írni élete első könyvét. Gyermekük megérkezése után mindkettejükben komoly kérdések vetődnek fel: Vajon lehet e, ugyanolyan hévvel folytatni egy kapcsolatot, miközben gyereket nevelnek? Vajon várnak e minket még a barátok a péntek esti buliban? Vajon lehet e, az álmaink után menni, miközben egy csecsemő várja, hogy tisztába tegyék? Vagy egy egészen új életet kell kezdeni?

A film szereplői minden létező hibát elkövetnek, amit csak lehet, a kapcsolatuk során, és a gyerek nevelésében is. Újra és újra futják ugyanazokat a köröket, és a néző sosem tudhatja, kivel érezzen együtt. Az egyik pillanatban úgy tűnik, a férfi alig veszi ki a részét az otthoni dolgokból nem könnyíti meg a nő dolgát, a másikban viszont példamutató a hozzáállása, és a nő fogja fel mamutfenyőnyi méretűként az aprócska problémákat. Kétség, düh, összeomlás, frusztráció mindkét oldalon, amit a szex, a gyengédség, és a két felnőtt közötti normális kommunikáció hiánya a végletekig fokoz. 

A forgatókönyv egy regényen alapul, Eliette Abecassis a gyermeke születéséről és az azt követő teljes összeomlásról mesél kegyetlen őszinteséggel. Louise Bourgoin őt formálja meg, Barbara néven. Az ő kételyei, az ő félelmei, az ő gyengeségei jelennek meg a vásznon, emiatt a történetben szinte csak mellékszereplő a férfi. Szexuális partner, kvázi spermadonor, majd bűnbak, sosem társ, pedig Nico próbálkozik rendesen, Pio Marmai is leizzad párszor az alakítása során. A boldog szerelmesek először izgatott, majd egyre ingerültebb babavárókká lépnek elő, egy nagyon is valósághű szülésjelenet után azonban hamar romba dől az idilli kép. Az újdonsült szülők közötti korábbi kapcsolat kiüresedik, az egymással töltött órák száma nullára redukálódik, a baba először csak egy estét tölt a közös ágyban, majd minden éjszakát, végképp barikádot vonva a két fiatal közé. A nőben egyre csak gyűlik a feszültség, már olyan dolgokon is összevesznek, melyek egyébként 2 perc alatt megbeszélhetőek lennének, ha le tudnának ülni higgadtan. A veszélyes babakocsi és annak cseréje is vitát generál. Egy hűtőnek és a rosszkor érkező szerelőknek hála is elszabadul a pokol. Rémi Bezancon rendező belead mindent, hogy hitelesnek, valóságosnak hasson a film. A szereplők vetkőznek, amikor kell, szexelnek, amikor épp szükséges, és kínlódnak egy olyan szituációban, amihez nem voltak elég érettek. 

Érdekes dolog ez, Barbara a történet szerint 30-as évei elején jár, és mégis képtelen elfogadni, hogy megváltozott az élete. A kislány tervezett gyerek, mégis "romba dönti" a szülei addigi világát. Egy 22 éves ismerősöm lassan 1 éve, hogy szült. Meglepetésbaba érkezett, egy azóta már véget ért kapcsolatból. Ennek ellenére képes volt megélni az anyaság szépségeit, boldog és kiegyensúlyozott, azóta férjhez ment, sőt a gyerek a férj nevét viseli. Csodaszép, és jólnevelt baba, élénk és intelligens, és mintha a legboldogabb gyerek lenne a világon. Ennyire mások vagyunk hát, mi nők. Ennyire másként értjük meg és fogjuk fel az anyaság mibenlétét. Ennyire másként kezeljük a nehezebb helyeteket. 

A film nem ad feloldást, nem derül ki, mi lesz a pár sorsa, de a dörzsölt néző pontosan tudja, hogy csak két végkifejlet lehetséges. A könyvet nem olvastam, nem tudom végül mi lett velük, de a film alapján, és az ismerősöm pozitív példáján felbuzdulva, én drukkoltam nekik. És innen a messzi távolból, ennyi év távlatából is minden jót kívánok Eliette-nek, még úgy is, hogy véleményem szerint önző, és rossz döntéseket hozott. 

8/10

Demotiváló filmajánló - Hole in One 2010

Eric  rendkívül tehetséges golfozó, de komolytalan, nagyképű, link egyetemista. Fogadást köt azonban két elmebeteg szadista plasztikai sebésszel, akik egyik napról a másikra megváltoztatják a srác világát, na meg persze a testét. Szerencsétlen főhősünk, aki épp egy haverja húgát szedné fel, másnap reggel két hatalmas és rendkívül ócska műanyagnak tűnő szilikon mellel ébred, és innentől nincs megállás számára a lejtőn. 

De a film számára se. Amikor már azt hinnénk, hogy elérte a legalját, még mindig tudják fokozni. Eric elveszíti a pénzét, a méltóságát, és nagyon úgy áll a dolog, hogy a Best-Ball versenyt is el fogja, ahol mindezeket a már említett dolgokat szeretné visszanyerni.

A Hole in One alpári, dögletesen unalmas, a benne szereplő fiatalokat még zs kategóriásnak se mondanám, nemhogy színésznek. A felnőtteket alakítóknál pedig nem is értem, miért vállalták el a szerepet. A felapplikált  műcickók annyira borzalmasak, hogy aki egy jóféle horror után édesdeden alszik, az a Hole in One megtekintésének következtében hetekig ordítva fog felébredni az éjszaka közepén, hogy "Miért uram, mondd miért????"

Szóval kerüljétek ezt a filmet, mint a pestist, mert csak pusztulnak tőle az agysejtek. Ha valaki véletlenül DVD-n vette meg, akkor meg törje legalább 8 darabba, és dobja a kukába, hogy ne árthasson többé senkinek.

-10/-10

Eskalofrío 2008

És megint a spanyolok. Ha lehet eltekintenék azoktól az ódáktól, amiket több spanyol film felvezetőjeként zengtem már, miszerint mennyire tudnak filmeket gyártani, mennyire jók a hangulatkeltésben, és a diszfunkcionális emberek, közösségek ábrázolásában. Ezeket vegyük tudottnak. A pszicho-gyerekekhez való hozzáállásom szintén.

A fentebbiekből következik, hogy a Rettegés nálam már jó pontokkal indul, és kezdeti nyerő pozíciójából szinte csak bukni tud, ha mégis gyenge film. A rendező neve szinte már garancia arra, hogy valami igazán jót kapunk ismét, Isidro Ortiz nevéhez kapcsolódik ugyanis a Fausto 5.0, amiről korábban már megemlékeztem a blog keretein belül. Ortiz nem viszi túlzásba a munkát, nem hajlandó futószalagon egy kaptafára gyártani a filmeket, legyen szó akár moziról, akár tévéfilmről. Ha megnézzük az adatlapját elég rövidke listát találunk a neve alatt, első pillantásra szegényesnek is tűnhet, de ha jobban utánajárunk, akkor bizony rájöhetünk mekkorát tévedtünk. A megoldás rémesen egyszerű, már a kezdetektől egyértelműen sz** filmet nem vállal el. Nem hódol be, nem hagyja, hogy rákényszerítsék, és milyen jól teszi.

Ennek ellenére az Eskalofrío olyan film, ami után vegyes érzelmek maradtak bennem. Nem tudom, hogy amit láttam, az most jó volt-e, vagy csak annyira jól fényképezett, és jól rendezett, hogy még a sz**t is megkajáltam, csak mert spanyolok tálalták elém.

A 16 éves Santi első pillantásra olyannak tűnik, mint a többi tinédzser, de különleges betegsége, ami miatt óvakodnia kell az erős fénytől, különösen a napfénytől, nagyon megnehezíti beilleszkedését. Anyja ezért úgy dönt, egy kis faluba költözik fiával, amelybe a körülötte lévő hegyek miatt nem sok napfény jut be. Megérkezésük után viszont hamarosan baljós és véres események történnek, amikért a helyiek természetesen a sokuk által vámpírnak gondolt Santit teszik felelőssé, pedig az itt élők közül némelyeknek sokkal sötétebb titkaik vannak...

 A leírás alapján tucathorror is lehetne, szerencsére mégsem az. Nem új köntösbe bújtatott vámpírtörténet, és nem is tipikus hangeffektekkel és olcsó kliséképekkel riogató film, sőt, kicsit továbblép a szokásos a "szörny bennünk emberekben él" fordulaton is. A szörny most valóságos, bár eredetileg embernek született (és nem, nem halt meg) , és emberek tetté azzá, ami ma, mégis a film utolsó előtti jelenetéig ő a legkevésbé emberi lény, akit valaha ember által megformálva láttam. A Rettegés tele van remek jelenetekkel, Santi rémálmaiban megjelenő nap okozta égési sebei, az idillikus környezetben az anyuka által kibérelt új otthon, mely egyszerre tűnik melegnek, és barátságosnak, valamint túl szépnek, hogy igaz legyen, a baljós erdő, amibe ilyen megvilágításban puskával se tudnának bekergetni, a boltos, aki gyanúsan kedves a csonka családhoz... Minden apró momentumból árad a nehézkesség, érezni a titkok okozta nyomást.

A túl szép volt, hogy igaz legyen ház természetesen titkot őriz, szörnyű gyilkosságok titkát, a falu rejtegeti a bűnöst, aki bár ma is ember, ezerszer rosszabb a "szörnynél", akit teremtett. A padló recseg, az ajtók nyikorognak, néha maguktól, a semmitől, a széltől, néha pedig a beosonó szörny miatt, aki időről időre visszatér az eredeti otthonába, talán a honvágy, talán a bosszú iránti vágya vezeti, ez nem mindig derül ki pontosan. Santi megjelenése azonban megváltoztatja a dolgokat. Az erdőben egy bokor mögül a szörny szemei néznek vissza rá, és mögöttük meglátja az egykori gyermeket.
A fiú otthon takaró alá bújik, alvást színlel, később a kamrába zárkózik, és ott retteg tovább. Most, hogy tudja mi ölte meg az állatokat, és mi rejtőzik az erdőben, még jobban fél. Pedig a szörny nem csak hogy megkímélte az életét, még érdeklődni is kezdett iránta. Sőt, valami bizarr módon barátjává fogadta. Ennek a jelentőségét azonban csak a film végén ismerjük fel. A házban addig tett látogatásai inkább fenyegetőek, mögöttük rossz, gyilkos szándék valószínűsíthető, a boltos lelepleződésekor azonban értelmet nyer minden.

Santi frissen szerzett barátjával, a rendőrfőnök lányával, és a rég látott madridi haverral nyomozásba kezd, megpróbálják felgöngyölíteni az egész mocskos ügyet, felfedni a szörny kilétét, és lehetőség szerint "rehabilitálni" őt. A fiú nem puszta emberi szívjóságból teszi ezt, hanem a saját bőrét is menti, hiszen a feltrancsírozott állatok után az emberek is hullani kezdenek, és valahogy mindig a közelben van, amikor valami szörnyűség történik, így a rendőrfőnök egyre gyanúsabban méregeti, és a falu is a szájára veszi a messziről érkezett bizarr gyereket.

A történet végére a bűnösök egy része meglakol, Santi felfedi a szörny titkát, aki ezzel esélyt kap egy új, jobb életre.

Remek színészi alakítások jellemzik az Eskalofrío-t, Junio Valverde Santi-ként egyszerre bátor és rettegő, tettre kész és menekülni vágyó. Mindemellett betegsége ellenére próbál normális kamaszként élni, kapcsolatokat építeni, és romantikusan közeledni a rendőrfőnök lányához. Julia, az anya, kicsit súlytalan marad a történetben, távolléte néha érthető, máskor azonban furcsa, mert a gondoskodó szülői képbe elég nehezen illeszkedik, hogy ennyit hagyja egyedül a fiát. A falusiakkal kialakított kapcsolata azonban mégis fontos eleme a filmnek, nélküle egyáltalán nem működne ez az egész. Az Erica Hassel-t megformáló Berta Ros is hihetetlen jól hozza a számára írt karaktert. Ha valaki megnézi a filmet, sokáig nem felejti el az alakítását, sem az arcát, sem a tekintetét.

Felépítésében inkább a régi horrorokra emlékeztet, nincsenek benne gore jelenetek, se túl sok misztikusság. A helyszínt zseniálisan választották meg, az operatőri munka csillagos ötös, egyáltalán nem látszik, hogy alacsony költségvetésből dolgoztak. Sőt! Nyilván vannak idegesítő megoldások a filmben (pl. az erdőben játszódó tipikus "váljunk szét" jelenet) és vannak olyan momentumok,amiket máshol mástól már láthattunk, de aki teljesen eredeti, sosem látott, sosem hallott dolgokra kíváncsi, az a mozi világában rossz helyen keresgél. Az ilyen filmek ritkábbak a fehér hollónál is.

Nekem alapvetően egy élmény volt, sokkal jobbnak tartom a mások által felmagasztalt Az árvaháznál.

8/10

Habemus Papam 2011

Nanni Moretti története egy kitalált pápaválasztást mesél el, mely tele van meglepő fordulatokkal. Az újonnan megválasztott pápa ugyanis megrémül a rá nehezedő tehertől és nem jelenik meg a Szent Péter téren a hívek előtt. A bíborosok pedig mindent megtesznek, hogy eltitkolják a problémát.

A port-os összefoglaló  változatosság kedvéért nagyjából a film valós tartalmát mutatja meg. Egy pápa temetési menete a nyitókép, kicsit össze is szorult a szívem, hogy vajon ennyire drámai lesz-e végig a film, de aztán a konklávé összeülésekor már észrevehetőek a vígjátéki elemek. Hivatalosan tényleg vígjátéki besorolást kapott a film, véleményem szerint azonban inkább szomorú komédia, vagy néhol komikus dráma. Moretti és két forgatókönyvíró társa hihetetlen pontossággal és ügyességgel lavíroznak a tragédia és a vígjáték határvonalán, a néző talán el se tudja dönteni mit lát éppen. Hiszen a pápa menekülése, a nagy futás képi ábrázolása vicces, de ha mélyebben belegondolunk, az effajta pánik azért inkább rémisztő. 

A konklávé során is játszik velünk a rendező, eleinte csak a komoly tanácskozást látjuk, halljuk a suttogást, épp csak kezdenénk beleélni magunkat az izgalmakba, amikor hirtelen elmegy az áram, és paff, az egyik bíboros a földön köt ki. Tipikus vígjátéki jelenet. Szinte már burleszk. Mi hozhatná ennél közelebb hozzánk az ott tanácskozókat? Mi lehetne emberibb, valóságosabb? Látjuk a problémáikat, látjuk őket izzadni, elesni, röplabdázni, szervezkedni... És bár a katolikus vallás legfelsőbb szervezetének életébe pillanthatunk be, mégse terhel minket a rendező az elvárt (??) emelkedett hangulattal, és távolságtartással. Épp ez az, ami a mélyen vallásos emberek számára első pillantásra talán zavaró is lehet, talán megütközést kelthet bennük, és azt a téves képzetet, hogy Nanni Moretti nem tiszteli az egyházat. Én teljesen másként gondolom. Véleményem szerint ezzel, hogy képes volt emberként megmutatni a bíborosokat, és magát a pápát, csak közelebb hozta őket a hívőkhöz, és csak a tiszteletét rótta le a vallás előtt. Végre nem elérhetetlen szenteket láttunk, akik sosem hibáznak, és akiket Isten "csak helyes lépések" megtételére vezet, hanem igazi embereket, akik félnek, kételkednek, de végül megtalálják az utat, és ezáltal válnak képessé arra, hogy nekünk is megmutassák. 

A Vatikán, hogy rossz szóviccel éljek, áldását adta a filmre, ők is felismerték tehát, hogy Moretti nem kigúnyolni akarta őket, csupán emberközelibbé tenni. Moretti maga ugyan ateista, mégis olyan érzékenységgel nyúl a témához, ami példamutató lehet más rendezők számára is. Kiváló érzékkel osztotta saját magára a szintén ateista pszichoterapeuta szerepét, és remekül együtt tud működni a film többi szereplőjével. Nem ellenpontként funkcionál, nem fordul szembe velük, inkább csak egy másik lehetőséget, egy másik utat villant fel, miközben félig-meddig beolvad közéjük, és megszervezi a házi röplabda bajnokságot. A helyzetkomikumokra építő játék mintha csak a Vatikán és a rendező valós együttműködésének leképeződése lenne, apróságokon múlik, hogy a labda a vonalon belül marad-e, vagy sem, esetleg a hálóba lövi-e valaki. A tökéletes számítások, a komoly felkészülés, és Moretti tiszteletteljes hozzáállásának eredményeképpen ez a film végig pályán marad, egyszer sem lépi túl a képzeletbeli határvonalat. 

A menekülő pápát Michel Piccoli alakítja, aki még most, nyolcvanon jóval felül is zseniális alakítást nyújt. Szabadság iránti vágya szinte tapintható. Amíg Melville bíboros, az immáron megválasztott új pápa elrohan élni még kicsit, a Vatikánban maradottak egy gárdistát költöztetnek be a pápa lakosztályába, hogy ezzel csitítsák a tömeget, akik persze a téren állva várják a Szentatyát, és az áldást. De az ablakból néha kiintegető őr se tudja elhallgattatni a felmerülő találgatásokat, így hát a sofőr, a terapeuta, és mindenki, aki tud a pápa szökéséről, őt keresi, igyekeznek minél tovább titokban tartani, hogy bár választottak pápát, épp eltűnt. 

Melville végül egy színházban köt ki, egy Csehov-darab próbáján, innen kerül vissza lakosztálya erkélyére, hogy végre szembenézhessen önmagával, és a rá váró hívekkel is. 

A film nem ítélkezik, nem moralizál, csak egyszerűen láttat. Megmutatja, hogy akármilyen palástot (köpenyt, koronát, tiarát, béklyót, bilincset) viselünk, attól még emberek vagyunk, és valahonnan mélyről, közös tőről fakadnak a vágyaink. Ezeknek a megéléséhez pedig sosincs késő. Még 86 évesen sem.  

Nem tökéletes alkotás, sok magas labdát lecsaphatott volna még a rendező, és utólag talán bánja is, hogy kihagyta őket, de ennek ellenére érdemes megnézni, mert tele van finomsággal, bájjal, és hús-vér emberekkel

8.5/10

How do you know 2010

Annyira rossz film, hogy minden másodpercet bánok, amit azzal töltöttem, hogy bámultam és vártam mi sül ki belőle.
Láttatok már romantika és humor nélküli romantikus komédiát?
Hát, ne is nézzétek meg.

Lisa szépen felépített élete romokban hever, amikor kiteszik a softball csapatból. Próbál beilleszkedni a normális életbe, amikor találkozik az önző, nőcsábász baseballjátékossal, Mattyvel. A kezdeti nehézségek ellenére összeköltöznek, amikor a lúzer George képében felbukkan a harmadik. A fickó rossz passzban van, elhagyta a barátnője, anyagilag a csőd szélén áll, az apja ellen meg szövetségi nyomozás folyik. Úgy tűnik, minden széthullik körülötte, ám mégis felettébb vonzó Lisa számára. Ettől kezdve a lány a két pasi között hánykódik, nem tudja, melyik az igazi.


Trash. 120 perc trash. Egyik fickónál sem értem miért van velük a nő, de azt sem, hogy ők miért foglalkoznak a nővel. Semmi érzelem, semmi kötődés, csak sodródás van, meg balfék döntések. Mindezt iszonyatos, arcról bőrt lekaparósan botrányos párbeszédek koronázzák meg, és persze a kedvenc Szöszink tágra nyílt csillagszemei, amiknek varázsa azért megkopott az elmúlt években. Reese már nem az a hamvas tinilány, akit a Kegyetlen Játékokban Ryan Philippe tett nővé, hanem egy érett (lassan középkor felé lépdelő) nő, akinek már egyáltalán nem állnak jól ezek a végletekig lebutított, ostobácska szerepek.

Egyedül Owen Wilson menti a menthetőt, remekül alakítja az arrogáns, nagyképű, tenyérbe mászó sportolót, aki azt képzeli, minden az övé lehet. Paul Rudd naiv karaktere borzalmas, a cselekmény (ami nincs) botrányosan unalmas. Jack Nicholson-nál pedig nem is értem mit keres a filmben. Annyival felette áll ennek az egésznek. Egy szemöldökrándulása érdekesebb, mint a 120 perc trash összesen.

Innen is gratulálnék James L. Brooks-nak. Ilyen rosszat is régen láttam.

1/10

De csak Wilson & Nicholson miatt

Kieg: Az eddig leírtaknál szomorúbb, hogyha mindezt csak paródiának szánták, mert paródiának még gyengébb, mint romantikus filmnek.

Step Up 4 - Revolution 2012

Nem hittem volna, hogy a Mátrix után lesz még bármi, ami ilyen forradalmi címmel akarja eladni magát. De ezek szerint a Step Up-osok nagyot álmodtak. A két próbálkozás között igazából "csak" annyi a különbség, hogy amíg a Mátrix - trilógia 3 film (nem is akármilyen), addig a Step Up sorozat 4 (eddigi?? vagy összesen???) része se tesz ki egyet se, ha az értékeit nézzük.

Emily (Kathryn McCormick) profi táncosi karrierről álmodik, ezért Miamiba költözik. Itt hamarosan beleszeret egy Sean nevű fiúba (Ryan Guzman), aki a Banda nevű tánccsoportot vezeti, amely profin kidolgozott, látványos flash mobokkal hívja fel magára a figyelmet. Amikor egy dúsgazdag üzletember épp a Banda területén tervez szállodákat építeni, és emiatt emberek ezrei veszítenék el az otthonukat, Emily kötelességének érzi, hogy csatlakozzon Seanhoz és a Bandához. Együtt dolgoznak azért, hogy a táncot puszta előadó-művészetből a tiltakozás művészetévé változtassák, és a nagy ügyért még az álmaikat is készek feláldozni.

Nem sok jó dolog mondható el erről a részről sem, megkapjuk az átkötést, hiszen ettől sorozat a sorozat, felbukkan Moose és Camille, kapunk egy dekoratív főszereplő hölgyet, aki tényleg már az anyaméhben is balettozott, és ez minden mozdulatán látszik, és persze megkapjuk Calvin Klein kedvenc alsónemű modelljét 2009-ből, aki ugyan a táncban nem olyan erős, de ha megfelelő szögből veszi a kamera, akkor több millió tinilány nyálelválasztása indul be tőle. Ha még ennél is jobb szögből és messziről mutatják, akkor még én is elgondolkozom néhány pillanatra, hogy a 183 cm magas texasi születésű úriembernek vajon mennyi mexikói vér csörgedezik az ereiben. A mozdulatai (és a családneve) alapján azért örökölt az apjától bőven, szerencsére. 

Férfi főszereplőben tehát az egyik legrondább hollywoodi (Channing Tatum) után egész szép fejlődési ívet írtak le, bár már a harmadik rész főhőse is elment szódával, ez a Guzman gyerek kimondottan finom példány.  Talán a női főszereplők közül is McCormick a leginkább szemrevaló, a mozgása mindenesetre neki a legszebb.

A film viszont a szokásos hibákkal terhelt. Nulla, zéró, semmi történet. Még annál is nullább. Gyök kettő színészi játék, ezek a főszereplők is csak táncolni tudnak, immáron úgy tűnik a kollízió feloldhatatlan. Vagy táncolnak, vagy karaktert formálnak meg. A kettő együtt nem létezhet. Pont. Mondjuk a fiataloknak könnyű dolguk van, ugyanis ebben a történetben sincsenek karakterek, ergo nem is kell megformálni senkit. Megy a tánci-tánci, céllal vagy anélkül, most épp az eddigiekhez képest agresszívebb flashmob formájában. Néhol érdekesek a mozdulatok, néhol olyan "láttam már" érzésem van, és untat.

Hiába a hangzatos cím, a Forradalom sem fogja megváltani a világot, ahogy az előző részt sem mentette meg az unalomtól a kettős szerelmi(??) történet sem. Vannak olyan forgatókönyvek, amiken nem nagyon lehet segíteni. Hát, tulajdonképpen ezen se. De lesz happy end, meg sok olyan mozdulat, amitől már akkor kiújul a lumbágóm, ha csak nézem.

Ha a tisztelt készítők nem érnék be ennyivel, és újabb bőrt akarnak lehúzni az évek óta döglött rókáról, arra alapozva, hogy azóta újabb kislányok léptek preteen korba, és nekik ez biztosan hatalmas élmény lesz majd, akkor csak annyit jegyeznék meg, hogy férfi fronton érdemes még magasabbra tenni a lécet, és talán egy picikét hitelesebben ábrázolni a társadalmi különbözőségeket. Mert ha valakit szegény "népfiának" akarnak eladni, akkor nem igazán esik jól a néző kicsi lelkének, ha a gardróbja teljes tartalma nem ér annyit, mint a csórébéla egy cipője a filmben.

4/10

Step Up 3D 2010

A harmadik film, ami laza-kevésbé laza füzérrel kapcsolódik mind az elsőhöz, mind a másodikhoz.
Ismét találkozunk Camille-lal, még a Step Up-ból, együtt megy egyetemre Moose-zal, akit a The Streets-ben ismertünk meg.

Veszélyben az utcai táncosok otthona, a Kalózokat ki akarják lakoltatni a lepukkant New York-i áruházból. Egyetlen esélyük a maradásra, ha a pénzdíjas utcai táncversenyen legyőzik a rivális Szamurájok csapatát. Luke tudja, hogy ehhez különleges táncosra is szüksége van. Sikerül rátalálnia Natalie-re és Moose-ra. Közeleg a verseny napja, amikor kiderül, hogy a Szamurájok ellopták a koreográfiájukat. A szorult helyzetben Moose a régi bandájához fordul segítségért. Vajon képesek lesznek az utolsó pillanatban összehozni egy olyan számot, amellyel diadalt arathatnak?

Érdekes koncepció, hogy a film rövidke önvallomásokkal indul, ahol különböző nemzetiségű fiatalok vallanak a tánchoz való viszonyukról. Kicsit úgy érzem magam, mint egy Benetton reklámban, csak most nem a márka köti össze a világ gyermekeit, hanem a ritmus, a zene, és a vérükben csorgó tánc. Aztán persze jöhet a történet, a Summit belecsap a tutiba, és egy a fizika törvényeinek teljesen ellentmondó akrobatikus mozdulatokkal tűzdelt jelenetben Moose az égbe enged több tucat színes léggömböt. Még pislogni sincs időnk, máris rendőrök elől menekül, majd az egészet filmre vevő srác révén eljut a Benetton-csapathoz. Innentől pedig nincs megállás. Hiába anyuci és apuci vágya, jöhet a tánc, és a mérnökképzés bizony háttérbe szorul.

Abszolút feledhető zenére vonaglanak a teljesen üres szereplők, akik nem is karakterek, csak jó testek, és bár jól mutatnak a vásznon, amint pörögni kezd a stáblista, már nem érdeklik a nézőt. Annyira se, hogy a nevüket elolvassa. A történet nagyjából mínusz ötös szinten mozog, de mivel kiegyensúlyozatlanul rossz, néhol még ennél is lejjebb süllyed. De ez talán nem is fontos, hiszen a lényeg  látvány. Vagy Fred és George Weasley magyarhangja? Érdekes volt őket meghallani a szinkronban, ahogy itt is egymás szavába vágnak. Mintha csak a Potter-t hallgatnám. A párbeszédek és vergődések egyébként teljesen feleslegesek, ha 1.5 órát táncolnának szünet nélkül, és csak a testükkel mondanák el, amit most a szájukkal próbálnak, lényegesen jobb lenne a film..

Látványra viszont nagyon is rendben van, még a 3D-nek is van létjogosultsága. Annak ellenére, hogy igazából semmi sztorija nincs, azt kell mondanom, hogy Melissa Rosenberg nélkül még a forgatókönyv is jobb, mint az előző részé. A megvalósítással pedig csak egyetlen bajom van. Néhol túl komoly számítógépes utómunkát érzek a táncokon is, és hatásvadásznak tűnik az egész. A vízben pirosban táncoló Moose pl. mintha Michael Jackson eltitkolt testvére lenne.

A színészi játék iszonyatos, a szinkron az eddigiek közül talán a legrosszabb, de táncolni ezek a srácok is tudnak, és ez is valami.

4.5/10

I love Gjoni

Remélem ezt a műsort komolyan gondolják, mert viccnek elég szar.

Életemben nem láttam még szürreálisabb dolgot, pedig néztem a Benkő arakeresőjét és Alekosz prostiválasztóját is. De ez, Delhusa Gjoni filozofálásával, meg a fényceremóniával MINDENT VITT. Ahogy a "hölgyek" átkeltek a vízen, ezzel mintegy megtisztulva, újjászületve egy másik világban, Dzsoni világító nyakláncáért... Hát... Tátva maradt a szám. Hogy ilyen van. Mert rendben, volt ilyen 2010-ben, leforgatták, és valamikor le kellett adni, már így is ciki volt a tologatás, de azért vasárnap este főműsoridőben, vagy előtte egy paraszthajszállal? Hihetetlen.

Egyetlen dolgon gondolkoztam csak el a műsor kapcsán, méghozzá azon, hogy érezhetik magukat ezek a nők most, bő két évvel később, amikor a saját ezerszer elátkozott bal****ságukat nézhetik vissza a képernyőn, immáron tudva, hogy hiába másztak rá az 59 éves buzukisra, nem lettek celebek.

A felhozatal egyébként jobb mint Benkőnél és Alekinnyónál volt, bár szerintem ez csak annak köszönhető, hogy pár lelkes önkéntes kemény munkával ostromolta az online társkeresők párra váró nőit, és komolyabb összegeket ajánlott a műsorban való szereplésért. Kicsit sok a komolyan televarrt, azonban itt első ránézésre nem 400% a prostik aránya, bár még nem tudni túl sokat a hölgyekről, így ebben nem lehetek biztos. Ahogy elnéztem ezt nem is a pornóvillában forgatták, vagy ha igen, szépen átalakították, mert nem ismertem fel. Ez azért komoly pluszpont a műsornak. Ha nem láttam volna Dzsonit táncolni, és nem hallottam volna beszélni, nem is hánynék ordítva, mert a legirritálóbb nőket Keleti Andreára hallgatva már a mai ceremónián hazaküldte, de sajnos láttam a "remek mozdulatait". Eszméletlen. ESZMÉLETLEN.

Évekkel ezelőtt nem hittem volna, hogy ez a csatorna tud még mélyebbre süllyedni, de újra és újra bizonyítja, hogy tud. Dzsoni még 8 részen keresztül keresi álmai asszonyát, akivel persze nem marad együtt, mint az elmúlt 2 évben már megtudhattuk. Majd hamarosan Házasodik a gazda... Előre várom...

-10/-10

X tábor itthon

Azt a sunnyogós autóantenna-tolvaj szafarimajmát neki, micsoda igazságtalanságok voltak itt ma. Hihetetlen. Amit ez a 4 magát mentornak nevező inkompetens művelt, arra nincsenek szavak.
Minden kategóriában születtek teljesen érthetetlen döntések. Lass Bea? Adélka? PJZ? Miről beszélünk???
A továbbjutók között a szimpatikus szereplők száma konvergál nullához, jelen pillanatban egyikükről se tudnám azt mondani, hogy drukkolnék neki, vagy legalább minimálisan érdekelne a sorsa. Ahogy korábban is megmondtam, az évad teljesen bukta számomra.
Zámbó Krisztián hihetetlenül gyenge produkcióval simán a 6 között, Adélkának a lányok között nyitnak egy 7. helyet, énekelni ugyan nem tud, de teljesen hülye, sokat vihog, tenyérbemászó, és sokat riszál. Jó lesz itthonra celebnek...
Felháborító ez az egész, mert olyan tehetséges énekeseket meg hagytak elvérezni, mint Fóris-Ferenczi Gábor. Cserébe bejut az összes színész, illetve máshonnan már ismert ember? Hát gratulálok. Elértük a mélypontot.

-10/-10

Step Up 2 - The Streets 2008

Avagy egy másik film a millióból.

Eleven utcai táncok, amelyben mozgásba lendül a test, felforrósodik a szív és szárnyra kap a képzelet. Új diák érkezik a marylandi művészeti iskolába: a lázadó Andie (Briana Evigan) megpróbál beilleszkedni új közösségébe, miközben arról álmodozik, hogy baltimore-i utcai táncosokkal dolgozhasson. Közben az iskola legnagyobb reménysége, Chase (Robert Hoffman) új kihívások után kutat, ezért létrehoz egy táncegyüttest, mellyel benevez Baltimore legnagyobb, legkeményebb utcai táncversenyére. Chase beveszi a csapatba a tehetséges Andie-t is, akitől ugyan egy világ választja el, a győzelem érdekében mégis kénytelenek megtalálni a közös hangot és mozdulatokat. Andie két világ - elit táncos-társai és az utca szabadsága - között őrlődik, s ahogy egyre forróbbá válik körülötte a levegő, rá kell jönnie arra, hogy építhet hidat a szerelem és lojalitás, a függetlenség és a karrier között. Mert csak így találhatja meg helyét az életben. 

Eltelt két év az első rész óta, és újra támadásba lendült a Summit, de most az utcára vitte a táncot és a zenét, hátha mindez érdekesebbé, szenvedélyesebbé, pezsgőbbé válik. Kiemelte a steril környezetből a karaktereket, életet csepegtetett a történésekbe, és ez nagyon jót tett a film... elejének...

Sajnos fogalmam sincs, ki táncolt Channing Tatum helyett, de ezúton is üzenem neki, hogy elismerésem. Tyler szerepében valami eszméletlen volt, amit lenyomott a párbajon, hogy ezzel motiválja Andie-t. Az átkötés mondjuk harmatos, és felesleges is, ezzel azért nem tudták a Tatum-rajongó tiniket a mozikba csábítani. De szépen felvezette a későbbi igazán dinamikus jeleneteket.

A színészi játék szokás szerint gyök kettő, a drámaiság szintén. Jellemfejlődés 0, a szereplőkről szinte semmit sem tudunk meg, így a mezei jellemábrázolás is zéró. A romantika az előző részhez képest mínusz három, de a tánc, az csillagos ötös. Nekem ugyan kicsit sok ilyen töménységben az utcai stílus, és néhol hiányoltam az első rész egyes táncainak kifinomultságát, eleganciáját. Ott valahogy megvolt az egyensúly, ami innen hiányzik, de ugye ízlések és pofonok.

Az utolsó jelenet az esővel igazán ütős lett, bár kicsit úgy éreztem, mintha az első rész "lemenő nap fényében romantikusan táncikálunk" jelenetét forgatták volna ki, és alkották volna újra "éjszaka a közvilágítás fénykörei és az esőcseppeken megtörő sugarak között járunk násztáncot" jelenetre. Mintha az a kapcsolat, ami a Step up-ban kezdődött, itt jutott volna egy másik fázisba. A swingerklubban a csoportos előjátékig.

Nem vártam csodát a filmtől, de az első pár perc annyira klassz volt, hogy a maradék egy és negyed óra mégis csalódást okozott. A főszereplő páros különösen. Egyáltalán nem volt közöttük szikra, nem éreztem, hogy nekik kezdeniük kéne egymással valamit. A nagy egymásra találás, a csók, egyszerűen erőltetett volt. Kár is volt bele.

4/10

Step Up 2006

Avagy egy a millió táncos film közül.

Nehezen kezelhető srác Tyler Gage, a táncparkett ördöge. Nevelőszülőkkel él, ideje nagy részét a haverokkal az utcán tölti. Egy éjjeli balhé után a fiatalkorúak bíróságán köt ki, ahol közmunkára ítélik. Takarítóként kell letöltenie a büntetését abban a művészeti középiskolában, ahol barátaival randalíroztak. A fiú itt találkozik Norával. A táncos lány felfigyel Tyler ösztönös, szinte akrobatikus tánctudására. Így, amikor lesérül a táncpartnere, és veszélybe kerül a vizsgaelőadása, Nora elintézi, hogy Tyler kerüljön a helyére. A tánc és Nora segítségével egy új élet lehetősége villan fel Tyler előtt.

Mi történik akkor, ha a Summit, és Melissa Rosenberg nem a Twilight-on erőlködnek, hanem valami más műfajban is kipróbálják magukat? 12-es karikával is bátran vetíthető lagymatag történetű, klisét klisére halmozó középszerű filmet kapunk, ami bár romantikusnak van beállítva, de nem más, mint egy suttyó srác viharos és hiteltelen jellemfejlődése, 3 olyan csókjelenettel dúsítva, amin már az általános iskolások is csak röhögnének.

Szóval kihúzhatjuk a romantikát, és bár az utolsó 10 percben kapunk egy kis drámát, ezt se feltétlenül kell felvennünk a listánkra a film pozitívumai közé. Ennek ellenére működhetne a dolog, ha ez egy táncfilm lenne, és igazán pezsegne az egész, de nem pezseg. Keveset táncolnak, sok a kitérő, sok a felesleges kör.

A színészi játék pocsék, Channing Tatum továbbra is a legrondább férfi Hollywood-ban, bár be kell vallanom, hogy látom, milyen sokat dolgozott a testén, elég nehéz levennem a szemem az izmairól, de aztán a fejére pillantok, és máris úgy vagyok, hogy bárhová néznék, csak rá ne kelljen. Alapvetően nem egy szimpatikus fiú, itt pedig egy hülye bunkót kell megformálnia, ami többé-kevésbé sikerül is neki, bár nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert ő maga is ilyen (avagy ilyen volt) vagy mert sikerült magáévá tenni a karaktert. Van azonban még egy dolog, amit nem kritizálhatok. A mozgása. Hihetetlen ritmusérzéke van, és meglepően tehetséges. Remek a kontraszt a film eleji "laza vagyok, szét tudnék esni, sz*rok mindenre" srác és a film végi "pontosan, ritmusra csinálom a koreográfiát" táncos között. El se hinném, ha nem tudnám, hogy ez ugyanaz az ember.

Jenna Dewan legalább olyan furcsán előnyös (előnytelen) külsejű, mint C. T., talán pont emiatt szerettek egymásba a forgatás alatt. Viszont azt róla is el kell mondanom, hogy csodálatos táncos. Szépen működnek együtt a vásznon Tatum-mal, aki azóta már hites ura. Láthatóan már a forgatás kezdetén megtalálták a közös hangot, és a vonzalom is ott volt kettőjük között a kezdetektől. Sokkal szimpatikusabbak is, mint a Summit másik "álompárja" (mindenki tudja kire gondolok... KStew és RPattz... akik most elvileg ismét összejövőben vannak... vagy nem) nekik őszintén lehet drukkolni, hogy mind a film során, mind az életben találjanak egymásra, és maradjanak is együtt. Boldogan.

Az igazi baj nem is azzal van, hogy ezt a történetet már hallottuk ezerszer, vagy hogy ezt a filmet is láttuk már, csak épp mások táncoltak benne, hanem azzal, hogy az 1980-as születésű(!!!) Mrs. Tatum 2006-ban, 26 évesen alakít 17 éves fruskát, aki az ÉRETTSÉGI UTÁNI szerződésért harcol... A szintén 1980-as születésű (!!!) Mr. Tatum pedig 17 éves suhancot, aki balhézik, verekszik, kocsikat lop, és nem találja a helyét az életben, bár jobbára azért, mert nem is keresi azt.

A szinkron furcsa, de igazából nem rossz, csak az eredeti hangokhoz szokott fülem hördült fel néha... Alapvetően túl sok gond nincs ezzel a filmmel, bár egyediség sincs benne, meg ötlet se, de legalább nem demotivál, nem tanít rosszra, sőt, igyekszik pozitív példákat állítani, felvillantani a mindenki számára elérhető (muhaha) amerikai álmot. Még ezzel az ordas hazugsággal sincs igazán probléma, mert a dolog szerethető, még így is. A 12 egy tucat táncos történetek között a középmezőnybe jutott be, egyszer legalább érdemes megnézni, és ha valakit kicsit jobban érdekel a tánc, talán kétszer is be fogja tenni a dvd lejátszóba. Én valószínűleg nem fogom

5/10

Jane Eyre 2011

Megpróbálom a többi feldolgozástól függetlenül értékelni ezt a filmet, bár bevallom nagyon nehéz, mert mindet láttam már, és mindet másért szeretem. Ezt, a 2011-es Cary Fukunaga rendezte verziót például a remek díszletek (amiket persze már láthattunk korábban is) és a fiatal Jane-t alakító Amelia Clarkson miatt. 

Nagyon szeretem a lowoodi árva történetét, könyvben is többször olvastam, és a BBC verziót, valamint a Zeffirelli rendezte adaptációt is sokszor láttam. Annak ellenére ülök le eléjük újra és újra, hogy szerintem az összes Jane Eyre film ezerszer szomorúbb és negatívabb, mint a könyv. Egyszerűen demotiválóak. Mégis szépek. 

A film története nagyjából követi a könyvet, bár természetesen vannak eltérések, hiszen a szűk időkeret (alig 120 perc) nem ad lehetőséget minden esemény részletes kibontására. 

Sivár gyermekkora után a fiatal Jane Eyre világi nevelőnőnek áll. Ahogy boldogan éldegél új szakmájában, Thornfield Hall-ban, találkozik a sötét, hideg, indulatos Mr. Rochesterrel, a ház urával. Jane és munkaadója az idők során barátságot kötnek, és hamarosan azon kapja magát, hogy beleszeretett a férfiba. Úgy tűnik, a boldogság végül rátalál Jane-re, de Mr. Rochester sötét titka örökre tönkre teheti azt.

Jane egy csúnyácska, mondhatni fonnyadt kis nő, akit határozottsága, állhatatossága és intelligenciája tesz igazán vonzóvá. Mia Wasikowska azonban egyszerűen csak fonnyadt és elveszett. Tétova kamaszlánynak látszik, akinek fogalma sincs mit keres Thornfield Hall-ban, és akinek kolibriszárnyként remeg a szíve a mellkasában, ha csak rápillant Mr. Rochesterre. Nyoma sincs benne az önálló, független, öntudatos nőnek, akinek Bronté eredetileg szánta a karakterét. Ez a Jane sem lesz Rochester szeretője, a történethez ugyanis hű volt a forgatókönyvíró, mégsem lehet érteni, miért is dönt így. Nem derül ki mennyire az elvek embere a kis nevelőnő, amikor elrohan a vonzó úr karjaiból. Mia-Jane egy gyenge jellem, akit csak a félelem űz el a szerelmétől, nem pedig az erkölcsi tartás.

Itt a második hiba a megvalósításban. A könyvbeli Mr. Rochester sem épp egy jóképű ficsúr, sőt még csak nem is egy könnyen kezelhető férfi. Egy múltja árnyai által üldözött pokróc alak, akit titokzatoskodása és az emberektől való távolságtartása jellemez leginkább. Fassbender Rochestere túl szexi, túl kívánatos, szinte már piperkőc, akinek minden egyes hajszála a megfelelő irányba mered. Játszi könnyedséggel bolondítja magába a férfiakat nem, vagy csak alig ismerő lánykát. Talán épp ebből adódik, hogy a kettejük közötti korkülönbség nem olyan feltűnő, mint amilyennek lennie kéne. Fassbender fiatalos, ruganyos, valami megdöbbentő módon könnyed, és az elmaradt esküvő után a könyvbeli Rochester-hez méltatlanul omlik össze. Ezt a felemás, szinte felismerhetetlen karaktert remekül hozza, Jane torkát szorongatva, derekát ölelve őszintének és szenvedélytől fuldoklónak hat, mégis nehéz együtt érezni vele. Van valamiféle távolságtartás ebben a filmben, mintha vitrinben lennének a szereplők, és azon kívülről figyelnénk őket. A színek visszafogottak, semmi éles, semmi bántó nincs, még az első feleség őrületének ábrázolása is óvatos. Így különösen megdöbbentő Rochester viselkedése, parkbeli játékossága, búcsúcsókja a lépcső aljában, és végül a tervezett esküvő utáni kiborulása. 

De mindezeket még elfogadná az ember, ha a mellékszereplőkről nem feledkeztek volna meg az alkotók. Adéle-ről szinte semmit nem tudunk meg, Jane múltjának felvillantásaiból sem kapunk eleget, és a zárójelenet tragikus felhangja is elég vérszegény. Fassbender továbbra is vonzó férfi, kis hibával, míg Rochester-nek eddigre egy emberi roncsnak kéne lennie. Azt kéne éreznünk, hogy Jane gazdagon, megerősödve tér vissza a lepusztult Thornfield-be, ahol egy testileg-lelkileg törött embert talál, ehelyett Mia-Jane verdeső szívvel, ugyanolyan kislányként szalad vissza a szerelméhez, ahogy elfutott tőle. 

Ez a film egy teljesen más hangulatú Jane Eyre történet, mint amit vártam. Szomorúbb, de valahol mégis könnyedebb, finomabb, de mégis szenvedélyesebb. Nem tudom, hogy a rendezővel, a koncepcióval, vagy a színészi játékkal van-e baj, vagy mindezekkel így együtt, de ez nem az az adaptáció, amiből meg lehetne ismerni Jane-t, vagy meg lehetne érteni, miért olyan csodálatos ez a Bronté regény. 

A magyar szinkront pedig kerülje, akinek kedves az élete. Mia magyarhangja egyszerűen botrányos. BOTRÁNYOS. 

5/10

X határon innen és túl

Mivel a magyar merítés a válogatók adásai alapján katasztrófa, és alig 10 olyan embert tudnék mondani, akiket elviselhető volt hallgatni és maximum 3-at, akiket jól esett, továbbá ez a maroknyi "sztárjelölt" is régóta ismert ember (színházból, innen-onnan), megunva a szemfényvesztést és az RTL Klub már most halott tehetségkutatóját, úgy gondoltam körülnézek külföldön is, hogy ott mi a helyzet.

Rá kellett döbbennem, hogy mi se rekesztünk Dunát a tehetségekkel, és mások se Delaware-t, se Temzét, de még csak az ausztrálok sem emelhetnek gátat belőlük a Darling-ra. Ez az idei év rém gyenge nálunk, és Amerikában is, és épp csak megüti a mércét az ausztráloknál. Így őket most ebből a sárdobálásból kihagyom. A UK Factor bevonásán még gondolkozom. A britekre kitérve ugyanis nem tudom, hogy érdemes-e méltatnom vagy szidnom egy olyan műsort, ami a világra szabadította a One Direction-t (mintha enélkül nem utálnám eléggé Nicole Scherzinger-t), akiket a legutóbbi hazai Csillag Születik során olyan ügyesen másolt le az Immigrants. Komoly dilemmában vagyok.  De amíg  ezt eldöntöm, csak az USA-ra és kis hazánkra koncentrálok.

Színvonalbeli különbséget igazából csak a műsorvezetők és a mentorok között látok, de azt sem tudom eldönteni, hogy valóban jobban működik-e a dolog külföldön, vagy csak annyira utálom már a honiakat, hogy azt is élvezettel nézném végig, ha egy falusi nyugdíjas kórus énekelne nekik magyar nótákat 8 órán keresztül szünet nélkül, miközben a vérben forgó szemű Korda György pisztolyt fogna a fejükhöz, és kényszerítené őket, hogy a helyükön maradjanak. Mert a tény, hogy itthon Keresztes Ildikó, Geszti Péter, Malek Miklós és Nagy Feró ülnek ennél az asztalnál, sok-sok ponttal rontja az értékelésemet. Malek pofavágásaitól, és Mount Everest-szerű egójától kiver a víz, Keresztes műsírásai, hisztériája, és plasztikai sebészek által évről évre rémisztőbbre varrt arcának torzulásai szimplán idegesítenek, Geszti horrorfilmbe illő ábrázata, és bicskanyitogató stílusa viszont adásról  adásra kihozza belőlem az állatot. Nyoma sincs már benne annak az embernek, aki a Rapülők tagjaként messziről nézve olyan ígéretesnek tűnt. Vagy csak annyival fiatalabb voltam akkor, hogy képtelen voltam reálisan megítélni őt. Most annak látom ami, tenyérbe mászó, öntelt alaknak, aki azt képzeli hogy valaki. Miközben nem.

De a legnagyobbat Feróban csalódtam. Az előző években ő volt az egyetlen, akit képes voltam akár még kedvelni is, de idén elásta magát, az a nyílt ellenszenv, ami a kövérebb, "kevésbé képernyőképes" nők felé árad belőle, egyszerűen sok. Felfoghatatlan, és tűrhetetlen, hogy képes gondolkodás nélkül igent mondani két kipakolt szilikonmellnek, akármilyen hang is jön a viselőjének torkából, de undorító megjegyzéseket tesz a színpadon teljesen hibbant módon táncoló, ám sok 4 igennel távozónál lényegesen jobb hangi adottságokkal rendelkező dundi nőre, és arra kéri mentortársait, hogy szabadítsák meg tőle. Szánalmasnak tartom, hogy 2012-ben egy tehetségkutató ennyire nyíltan és szájba rágósan képviselje azt a már a 90-es években túlhaladott nézetet, miszerint egy sztárnak elég, ha jól mutat a klipekben, és szépen mosolyog a fotókon, a többit majd "megoldják okosba". Pont Ferónak, aki maga sem egy szép ember, ennek ellenére tehetséges, kéne a legmerevebben elutasítania ezt a diszkriminációt, hogy csak ab ovo előnyös külsejűek juthatnak közel a kondérhoz, mindenki más pedig választódjék ki "természetes szelekció" útján. Keresztes mama is szót emelhetne ez ellen, hiszen hazánkba szakadt erdélyi lányként anno több együttes hang nélküli üresfejű cicababája helyett is énekelt, szintén a már említett 90-es években. Mind a 4 mentor megélte és végigküzdötte azt az időszakot, amikor az egész hazai zenei világ tele volt hazugságokkal ön- és nézőáltatással. Ennek ellenére most mindezt feledve mégis mind a négyen aktívan részt vesznek ennek a tradíciónak a folytatásában.

Geszti Pétertől - aki már korábban is hozott rémesen rossz döntéseket, elég csak az élő show-ig tolt Ikrekre gondolni, akik biztos nem az X faktor, inkább a csöcs-faktor miatt kerültek az adásba, vagy a nem túl tehetséges, de cserébe rendkívül idegesítő Domokos Fannira, aki helyett akár Szirota Dzseni, akár  Németh Katica is sokkal jobb választás lehetett volna - idén sem vártam semmit, esetleg csak azt, hogy megpróbál kevésbé tenyérbe mászó lenni, de még ezt se volt képes teljesíteni.

A koronát az egész idei évadra, és a tehetségtelen, legjobb esetben középszerű énekesek özönére Ördög Nórika ostobácska megjegyzései, és reakciói tették fel. Semmi jót nem várok az idei X-től, a jobbak biztosan elvéreznek még a Táborban, a Mentorok Házában, vagy az első döntők egyikén, és a végén majd három átlagos, semmi pluszt nem mutató, de tollas bazári majomnak öltöztetett szerencsétlen közül kell kiválasztania a nézőknek, hogy ki kevésbé szar. Itthon az X kifulladt, ahogy anno a Megasztár is a másik csatornán. Ezzel a felállással legalábbis biztosan. Ez a 4 mentor már semmi újat nem tud mutatni nekünk, hiába ültették őket más sorrendbe, hiába lett új frizurája Ilda mamának, és hiába öregedett újabb évet Geszti.  A műsor vérfrissítésért, vagy kaszáért kiált (én az utóbbira szavazok, mert nem tudom van-e 4 olyan személyiség itthon, aki méltó lenne arra, hogy a székbe üljön, ez a 4 ember ugyanis sajnos nem az).

Külföldön is érezték, hogy valami nem klappol, mert idén 2 mentort is újítottak, a meglepően fiatal és sok megpróbáltatáson épp csak túlevickélt Demi Lovato-t, valamint a teljes összeomlásból önmaga darabjait szorgalmasan egymáshoz illesztgető Britney Spears-t, akik a promóképeken mindketten elveszettnek és töröttnek tűntek továbbra is. Simon Cowell 19-re húzott lapot, két időzített bombát választott maga mellé, akikről sem a közönség, sem a szakma nem tudhatta előre, robbannak-e, vagy profikhoz méltó módon teszik a dolgukat, és azt hiszem mindenkit hatalmas meglepetés ért. Britney ugyanis bájos kislányhangon, édesen mosolyogva árasztotta magából a vitriolos megjegyzéseket már az első válogatón, ha mondhatom ezt, sokkal keményebb volt, mint Simon valaha is. Demi pedig egészen összeszedettnek tűnt, és majdhogynem boldognak, bár eleinte nem igazán találta a helyét.

Mivel a formátum azonos, Amerikában sem hagyhatták ki az önkritika nélküli önégetőket, nyilván a gyökérparádé hozza eleinte a nézettséget, azonban amíg a hazai idióták helyett általában én szégyelltem magam, az amerikaiakon néhol nevetni is tudtam. Valahogy bájosan, naivan voltak hülyék, illetve a szerkesztők ügyeltek arra, hogy ne csak szánni való majdhogynem a gyengeelméjűség határát súroló embereket mutassanak tölteléknek, hanem olyan magamutogató hülyéket, akiknek vagy jól jön egy nevelő hatású pofon az élettől, vagy kellő öniróniával rendelkeznek ahhoz, hogy ők is tudjanak röhögni magukon. Persze itt is megvoltak a szokásos körök, bájosan mosolygó gyereksztárok, tragikus sorsú fiatal felnőttek életének felvillantása, nekem gyerekem van, én meg kutyát hoztam magammal, hogy szeressetek - körök, mégis kicsit összeszedettebbnek, profibbnak érződik az egész. Ez pedig nem a beleölt pénz mennyiségén múlik, hanem azon, hogy partnernek tekintik-e a nézőket, vagy teljesen ostoba birkacsordának, akiknek bármi jó, amit ők, a magasságos kertévé eléjük vetnek. Simon és a stuff partnernek tekinti a nézőket, és Britney odamondogatásai sem hasonlíthatóak a honi Csillag Születik (tudom más licence) Puzsérjének öncélúskodásához. Britney egyszerűen csak kimondja, ha valami nem jó. Nem olvad el egy farokfogdosó bárpultostól, ahogy Keresztes tenné, nem fakad könnyekre, ha szorongva lép színpadra előtte egy gyerek. Ha nem tud énekelni, kidobja, és kész. 20 éve a szakmában van, pontosan tudja mit jelent ez, és azt is pontosan tudja, hogy az itt próbálkozóknak is sokkal jobb, ha időben megtudják, hogy ebből nem fognak megélni. Íme egy újabb dolog, amiben a magyar mentorok le vannak maradva, amiben az RTL Klub le van maradva (sok más mellett).

Demi egyelőre inkább kedves kislány, mint vérbeli ítész, de a későbbiekben biztosan jobban kibontakozik majd. Jó füle és jó szeme van a tehetségre, nem féltem. Egyelőre azonban ő tűnik a leginkább vérszegénynek. De még ezzel a teljesítményével is messze felülmúlja a magyarokat, legalább nem ugyanazokból az elkoptatott frázisokból válogat, ha dicsérni kell. Ez külön pluszpont.

Amerikában mindenkit hagynak kibontakozni, végigénekelhetik a számot a transzvesztiták is, sőt, ha szórakoztatóak, megkapják a maguk 3 igenjét a továbbjutáshoz. Én pedig csak sárgulok az irigységtől, mert ezek a "nők" úgy járkálnak, úgy táncolnak, úgy guggolnak 15-17 centis sarkú cipőkben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, nekem pedig már a 10 centi is kihívás. De ez most lényegtelen.

A két gyengus műsor közül tehát magasan az amerikai nyer, és ha az igeneket bezsebelők nem is kiugróan tehetségesek, legalább szimpatikusak és valóban eddig fel nem fedezettnek tűnnek. Bárcsak elmondható lenne ez a magyar mentorált-jelöltekről is.

Összesítve:

X Faktor Hungary 2/10
X Factor US 5/10

UK és Ausztrália faktoráról pedig később.

ATM 2012

Csak, hogy teljes legyen mára a paletta, következzen egy olyan film, aminek a koncepcióját sem teljesen értem. Persze az világos, hogy láthatatlanul akarta elkövetni a bűnöket, kiélvezte, hogy az a 3 idióta megőrül, megfagy a fülkében, még gyilkolnak is, majd szépen meghalnak, ő pedig, a valódi tettes pedig egyszerűen elsétál, hiszen a kamerák látóterén kívül maradt, az ATM-nél rekedt szerencsétleneken kívül senki sem látta őt, de ők se tudnák azonosítani, hiszen az arcát nekik sem mutatta meg.

Ezzel az 5 sorral nagyjából le is lőttem a film összes poénját, bár azt már a trailer megteszi, nem kellett ehhez az elemzésem. Most pedig itt állok meglőve, hogy mit is írhatnék erről a történetről. Nézzük meg először a nemhivatalos leírást.

Az ATM történetének középpontjában pár fiatal áll, akik egy hazaút alkalmával megéheznek, majd mivel éppen nincs náluk kápé, úgy döntenek, hogy megállnak egy ATM-nél, hogy papírpénz zizegjen a markukban, viszont az ötletről kiderül, hogy eléggé megváltoztatja az életüket... Egy elmebeteg bezárja őket a fülkébe, lekapcsolja a fűtést, ezzel is növelve diszkomfortérzetüket, na meg a rettegésüket, majd válogatott módszerekkel riogatja őket, ezzel tesztelve, hogy mennyit bírnak mind fizikailag, mind mentálisan. 

Most be is bizonyosodik, amit már eddig is mondtam, óvakodni kell az olyan emberektől, akiknek műszőrme van a kapucniján (azoktól meg, akiknek igazi, főleg!) mert valami gond lehet velük. Hát ezzel a fickóval, aki itt terrorizálja ezt a 3 jobb sorsra érdemes fiatalt, van is. Nagy gond például, hogy a forma egy másodpercig sem ijesztő, hogy bár hülyébbnél hülyébb ötletekkel áll elő, a jeges hidegben még vízzel locsolni is képes az áldozatait, mégse válik félelmetessé. Egy idő után szimplán unalmas a 3 bezárt jómadár vergődése. 

Alice Eve, Josh Peck, Brian Geraghty pedig hiába próbál meg mindent (amire képes színészileg), egyrészt nem jutnak ki, másrészt nem nyerik el a szimpátiámat, harmadrészt nem teszik izgalmassá, átélhetővé a filmet. Ha már a kapucnis idegentől nem lehet félni, akkor talán a bezártsággal kéne machinálni, és folyamatosan fokozva a feszültséget a végletekig lehetne idegelni a nézőket, David Brooks rendező mégsem él ezzel a lehetőséggel (sem). Ez Brooks első komolyabb filmje, és hát mindenkinek el kell indulnia valahogyan... Nem is igazán őt okolom azért, hogy a film halálra rémítés helyett maximum halálra untatni tud, hanem Chris Sparling forgatókönyvírót, akitől azért ennél lényegesen többet vártam. Az operatőri munkára egy rossz szavam sincs, ha mást nem is, ezt legalább sikerült eltalálni. 

Nem tudom, mennyiben javított volna a dolgon egy jobb casting, ha sikerült volna olyan nőt kiválasztani a főszerepre, aki, ha maga nem is színésznő, legalább látott már egyet munka közben, mert Alice Eve-ről sajnos még csak ez sem mondható el... De hogy ne csak a hölgyet szidjam, meg kell jegyezzem, hogy a két fiúval sem voltam maradéktalanul elégedett, bár legalább Josh Peck hihetően hozta az igaz surmók figuráját. 

A film ezzel együtt is egy nagy semmi, szinte értékelhetetlen. Nagy jóindulattal:

2/10

Livide 2008

A franciák is egészen jó horrorfilmeket tudnak összerakni, elég csak a Magasfeszültségre, vagy a Betolakodóra gondolni, esetleg a Mártírokra... De ez a Holtkelte... Ez most nem igazán sikerült... És akkor még finom voltam és nőies. 

A történet pedig egészen jó, olyan lehetőségek vannak benne, amiből sem a rendező, sem a forgatókönyvíró, sem a színészek nem aknáznak ki egyet sem. 

A zárkózott Lucy elvállal egy ápolói állást.Első munkanapján ellátogat Mrs. Jessel házába. Az öreg hölgy - aki korábban szigorú balett-tanár volt - kómában van és nincs aki gondoskodjon róla. Mikor a lány fülébe jut, hogy a kísérteties, sötét ingatlanban állítólag igen nagy értékű kincs van elrejtve, Lucy néhány barátjával együtt úgy dönt, hogy megpróbálja felkutatni. Este William-mel és Ben-nel betörnek a házba és megszereznek egy titokzatos kulcsot is, amit a tanárnő a nyakláncán hordott, hogy az állítólagos elrejtett kincseket megtalálják. De azt nem is sejtik, hogy a kulcs a Pokol kapuját nyitja meg.

Van itt minden, mint a búcsúban, vámpírok, táncoslányok, pszicho-gyerek, némi boszorkányság, egy gyilkos, aki gyereklányok vérét veszi a fürdőkádban, ezzel garantálva Jessel-nek az örök életet, mégsem történik semmi a filmben. Ha azt mondom, hogy a visszaemlékezések, Jessel és lánya életének nüansznyi felvillantásai izgalmasabbak mint a bujkálás és menekülés a sötét házban, azzal szerintem elmondtam mindent. Egy-két félelmetes jelenetet azért sikerül produkálniuk, a vén banya már az ágyán fekve is rémisztő, ahogy a bizarr lélegeztető berendezés beborítja csontvázszerű félholt arcát, majd az is vérfagyasztó, amikor felkel az ágyból,  hogy lerója tartozását a lányának, aki miatta lett nyomorék. 

Jessel addig taposta a balettruhában spárgázni próbáló gyerekét, amíg annak darabokra nem tört a gerince, a kedves mama ezután mint a zenélő dobozok táncoslányait, rögzítette a testet, a legdrágább kincsét. A lány természetesen halhatatlan, hiszen vámpír, rég halott, de most Lucy segítségével visszanyerheti a szabad mozgás képességét. 

A záró képsorok igazán meghatóak, azért a bő 2 percért talán volt is értelme végignézni, de a többi miatt nem igazán. A Lucy-t alakító Chloé Coulloud gyönyörű nő, mindenéből árad a szexualitás, és a bujaság, vastag ajkai, eltérő színű szemei csak még vonzóbbá teszik. De túl sokat nem mutat magából a vásznon, így aki a horrorfilmek kötelező csöcs-faktora miatt töltené le, vagy szerezné be DVD-n, az csalódni fog. A férfiak szóra sem érdemesek. 

A film egyetlen érdekessége, hogy senki sem az benne, akinek látszik. Jessel tehetetlen öregasszonynak tűnik, és mi lesz belőle? Lucy kedves ápolónőnek van beállítva, mégis már az első adandó alkalommal megpróbálja kirabolni az idős nőt. Lucy segítője, a másik ápolónő, ő pedig igazi meglepetés. 

3.5/10

Babysitter Wanted 2008

A belső démonokon kívül még egy dolog van, ami igazán félelmetes tud lenni, mégpedig a "pszicho" kinézetű gyerek/gyerekek. Bár egy teljesen pszicho kisfiút kapunk ebben a filmben, mégis egy dögunalmas kliséhalom marad az egész.

Adott a sablontörténet, amiben a bébisintérnek álló Angie kiautózik a sunnyogóson túlra egy farmra, hogy ott pesztrálja a már első látásra hibbant kisgyereket, amíg a szintén teljesen hülyének tűnő szülők kikapcsolódnak. A Sarah Thompson alakította lány sajnos kicsit debil, így nem lát semmi gyanúsat abban, hogy a kölyök reggeltől estig cowboy-ruhában és kalapban feszít, folyamatosan éhes, és vértől csöpögő nyers vörös húst fogyaszt, mert különleges diétán van. Ahányszor felharsan a síri hangú "ÉHES VAGYOK!" a kis szörnyeteg szájából, máris tányérra borítja a hűtőben dobozokban tárolt borzalmat, és tesz is a mikróba.

Előbb-utóbb persze kiderül a turpisság, hogy Jim és Violet Stanton nem a vér szerinti szülei a kisfiúnak, ő ugyanis a kalapja alatt helyes kis szarvakat visel, mert az ördög fia. A filmben megjelenik még egy titokzatos alak, aki el akarja tenni a gyereket láb alól, hogy ezzel megfossza az ördögöt az utánpótlástól, mivel azonban Angie imbecillis, megdöbbentően sokáig védi a szörnyivadékot, és áll a rossz oldalon.

Klisét klisé követ, a film szereplőgárdájának 80%-a elhalálozik, különösebben nem is izgalmas módokon. Erős közepes feszültséggel zajlanak az események, majd persze, jó horrorfilmekhez méltóan a hülye tyúk megmenekül, a kis gnóm pedig új nevelőszülőket talál magának.

Sarah Thompson hozza a kötelezőt, meregeti a kis kökényszemeit, hogy a férfiaknak se fulladjon teljes unalomba a film, Matt Dallas pedig kinőve a Kyle XY szépfiúskatulyájából most ügyes fiút próbál alakítani. Szegény nem tehet róla, hogy annyi férfiasság sem szorult belé, mint egy átlagos jól fejlett óvodásba, ahogy arról sem, hogy Thompson lényegesen tökösebbnek hat nála.

Tény, hogy láttam már rosszabbat is, de azért ettől még ez egy rossz film.

4/10

Mientras Duermes 2011

Vannak dolgok, amiket a spanyolok remekül csinálnak. Jól beszélnek spanyolul (haha) (ami a világ egyik legszebb nyelve szerintem) egész korrektül fociznak, egyre jobb sorozatokat csinálnak, és nagyon, de nagyon tudnak filmeket forgatni. Igazi, kispárnát ölelgetős horrort, vagy éppen lassan, fojtogatóan ránk telepedő thrillert, ami a végére úgy rúg gyomorszájon, hogy napokig nem térünk magunkhoz belőle.

A Mientras Duermes az utóbbi kategóriába tartozik, lassan építkező, óvatosan belénk kúszó thriller, hiába illetik a horror címkével. Nincsenek benne magukban kiragadható rémisztő jelenetek, de a történetet egészben tekintve kevés ennél ijesztőbbet tudnék elképzelni.

Cesar egy társasház lakója, aki szereti kifigyelni a lakókat és azok szenvedéseit. Ám van egy lány a társasházból, aki mindig mosolygós és jókedvű. Cesar ezt nehezen viseli, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a lány boldogságát megsemmisítse.

Cesar módszeresen gyilkolja a lakók önbizalmát, minden csepp örömet igyekszik elvenni mindegyiküktől, azért mert ő maga a végletekig sérült és boldogtalan, és akit csak lehet magával szeretne rántani a nyomorba. A célja elérése érdekében semmitől sem riad vissza, csak hogy egy kevésbé súlyos példát említsek: addig eteti az idős hölgy kutyáját, amíg az eb meg nem betegszik. 

De akármit tesz, akármennyi problémát is okoz neki, Clara minden reggel mosolyt erőltet az arcára, úgy sétál le a portához. Hiába tölti fel Cesar allergizáló anyaggal a tusfürdőit, testápolóit, hiába borítják el a vörös foltok, hiába kialvatlan, hiába fáradt, a lakása ajtaján belül hagyja a problémáit,  fájdalmát, és a külvilág felé mindig ugyanazt a boldog arcot mutatja. Marta Etura legalább olyan zseniálisan alakítja a mindenen felülkerekedni képes nőt, mint ahogy Luis Tosar a magánytól teljesen elborult pszichopatát. Cesar-on érződik, hogy nincs vesztenivalója, már rég feladta a saját életét, csak abban lát némi értelmet, hogy másoktól is elvehesse a fényt. Clara makacsul kitart, egészen a film utolsó jelenetéig, hiába él át annyi borzalmat, mindenen túl tud lendülni, még a szerelme elvesztésén is, de az az utolsó döfés, Cesar neki küldött levele, felülír mindent.  

Jaume Balagueró rendező valami olyat tesz velünk, nézőkkel, amit már évek óta nem tett senki. Megtanít igazán félni. Félni a velünk élő, ismert dolgoktól, emberektől, az ágy alatt rejtőző mumus helyett az ágy alá bebújó portástól, aki minden nap tiszta arccal néz ránk, és köszön. Megtanít félni attól, hogy mi történhet velünk amíg tudattalanul lebegünk az álmok tengerén, ki használhatja ki védtelenségünket, és milyen módokon. Alberto Marini forgatókönyvíró segítségével megmutatja nekünk, milyen a pokol. 

Megismerni Cesar-t, az életét, a cselekedetei mögötti motivációt legalább olyan rémisztő, mintha nem tudnánk róla semmit, ha egy titokzatos erő, vagy maszkos gyilkos garázdálkodna. Sőt, talán még ijesztőbb is.   Semmi sem olyan borzasztó, mint az emberi gonoszság, a bennünk élő démonok, amikkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Az operatőrt külön dicséret illeti, csodálatos munkát végzett, de a spanyoloknál ezzel sosincs probléma. Lucas Vidal pedig olyan zenét hozott a történet aláfestéséül, ami bár nem hatásvadász, nem direktben riogató, de a történet előrehaladtával mégis a kezünkbe fagyasztja a párnát. Több helyen olvastam azt a kritikát, hogy a popdalok nem mindig illettek egy-egy jelenet hangulatához. Szerintem pont emiatt lett annyira jó, hogy néha első hallásra oda nem illő zenék kerültek a jelenetek alá. Tessék csak megnézni még egyszer a filmet, és ki fog derülni, hogy bizony kellenek azok oda.

A film igazi érdekessége azonban az, hogy mindazok ellenére, amiket Cesar tesz, a néző egy másodpercig sem tudja gyűlölni őt, sajnálja, szánja, néha talán még egyet is ért vele, mert olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy nem érdemel mást. Könyörgöm, még a szomszéd kislány is zsarolja, egy alig tizenéves gyerek., tejet köp a pultjára, és élvezettel nézi, ahogy az a szerencsétlen bolond takarítja. Lehet egy ennyire életképtelen embert gyűlölni? Szerintem nem. Még akkor sem, ha továbbra is rettegünk tőle.

A spanyolok megint magasra tették a lécet. Amerika! Tessék megugrani.

9.5/10

Demotiváló horrorajánló - Summer's Moon 2009

Akartok jó horrorfilmet látni?
Én is.
De a Summer's Moon nem az.
Kritika nélkül. Nem érdemes írni sem róla.

3/10

The Gathering 2002

Avagy ismét egy olyan film, aminek sikerült olyan agyament magyar címet, hogy senki se jöjjön rá, miről is szól valójában. "Gonosz falu" kóddal fut ez itthon, évek óta többször lehet találkozni a történettel a tv-ben, de sose lett igazi sikerfilm, se itthon, se külföldön. Több oka is lehet, egyrészt a teljesen zavaros forgatókönyv, másrészt a gyengus színészi játék.

Cassie (Christina Ricci) amerikai turistalány egy angol faluban, ahol éppen egy ősi templomot tártak fel. A szenzációs felfedezéssel egyidőben két fiatal tragikus baleset áldozatává válik, Cassie túléli. A család, aki a balesetet okozta, magához veszi a gyógyuló lányt, aki emlékezetkieséssel küzd. Álmában furcsa figurák jelennek meg. Nem tudja, hogy a múltból jönnek látomásai, vagy a jövő hírnökei. Dan (Ioan Gruffudd), a szomszéd fiú érdeklődést mutat a lány iránt és segíteni akar gyógyulásában. A faluban is egyre titokzatosabb dolgok történnek. Mintha az elfelejtett templom az emberek összes szenvedélyeit összegyűjtő hely lett volna évszázadokon keresztül.

Talán egyedül Christina Ricci az, akire nem lehet panaszunk, mindenki más elég szorulásosnak tűnik az egész film során. A hangulat kellően borongós, a megvalósítás is rímel erre, a fényképezés nagyjából a ráköltött összeggel arányosan szép. Anthony Horowitz forgatókönyvíró viszont összekaphatta volna magát kicsit, és pár mondatban, legalább a film végén elmagyarázhatta volna, hogy kik is azok a "furcsa figurák". 
SPOILER következik:
Kik a "nézelődők", akik arra kárhoztattak, hogy minden egyes tragédiánál ott álljanak, és bámulják. Elmondhatták volna, hogy ők azok, akik anno több ezer évvel ezelőtt kíváncsian sorakoztak Krisztus megfeszítésénél, hogy láthassák a Megváltó szenvedését, és halálát. 

Hát, ennyit erről. Lerántottam a leplet. 

5/10

Lazhar tanár úr - Monsieur Lazhar 2011

És akkor most a múltból térjünk vissza a jelenbe, a régebbi filmek után következzen egy olyan, ami bár 2011-ben készült, csak a napokban érkezett meg a magyar mozikba. A Monsieur Lazhar Évelyne de la Cheneliére drámáján alapul, bár annak kicsit feldúsított, többszereplőssé tett változata, mely nem egy nézőpontból mutatja az eseményeket, hanem a gyerekek szemén át láttat. 

Egy montreali általános iskola alsós osztályának mindennapjait szeretett tanárnőjük öngyilkossága a feje tetejére állítja. A gyerekek egymás között próbálják meg feldolgozni az őket ért tragédiát, s eleinte nem fogadják el az iskolába helyettesítő tanárként jelentkező emigráns algériai pedagógus segítségét. Mr. Lazhar azonban sajátos eszközökkel lát neki az osztály kedvenc tanárnőjének elvesztése iránt érzett fájdalom közös feldolgozásának, aminél már csak oktatási módszerei tűnnek szokatlanabbnak. A tanár úr gyorsan népszerűvé válik a gyerekek között, s most már a kollégák tekintenek rá egyre inkább csodabogárként. A mindig mosolygós Lazhar múltja pedig titkokkal és tragédiákkal teli, s a zárkózott férfi életének részletei apránként kerülnek nyilvánosságra a tanáriban.

Philippe Falardeau nagy fába vágta a fejszéjét, ahogy ezt több interjúban ő maga is elismerte, hiszen olyan történetet próbált filmre vinni, amilyet korábban több-kevesebb sikerrel mások is próbáltak. Gondoljunk bár a Holt költők társaságára, vagy épp Az osztályra, melyek nagy vonalakban szintén arról szólnak, hogy megérkezik A TANÁR (így csupa nagybetűvel) és miatta minden megváltozik. Ebben ez a film is hasonló. Amiben más, hogy sokkal inkább fókuszál a gyerekekre, a sérült közösségre, melynek újra fel kell építenie önmagát, mint a belecsöppenő tanár gondolataira, érzéseire. Az ő terheiről, az ő fájdalmáról szinte csak a film végén szerzünk tudomást, addig csak a gyerekek kerülnek közel hozzánk. Ettől függetlenül a hagyományos, ma már szinte ósdinak és letűntnek tekinthető pedagógiai módszereket alkalmazó férfi uralja a vásznat, szinte lehetetlen nem figyelni rá. (Egyébként mivel hasonló szellemiségű általános iskolában volt szerencsém tölteni 8 évemet, kicsit nosztalgikussá is váltam a film megtekintése során. Hiányzik az, ami elveszett, amit ma már nem is biztos, hogy meg lehetne valósítani, hiszen már annyira mások a gyerekek is. Hiányzik az a "letűnt kor", amikor a retro még jelen volt.)

Tehát a gyerekek szemén át látunk. És micsoda gyerekek! Zseniális gyermekszereplők, hiteles alakítások. Csupa csupa olyan fiatal, aki nem akar többnek látszani annál, ami. Némelyikük ugyan koravén tekintettel mered a kamerába, mégis minden ízükben gyerekek, akik gyerekként gondolkoznak, gyerekként reagálnak az eseményekre, és akiknek szükségük van valakire, aki vezeti őket a felnőtté válás rögös útján. Falardeau direkt olyan gyerekeket keresett, akik már régebb óta forgolódnak kamerák előtt, saját akaratukból játszanak, és akik ugyan nem híresek, és főleg nem hírhedtek, de tehetségben bővelkednek. Ez a film egyik hatalmas pozitívuma, a másik pedig a Lazhar-t alakító Mohamed Fellag, aki visszafogottságával, finom humorával, és óvatos lépéseivel előbb-utóbb elnyeri mindenki szeretetét, főként a nézőkét persze. 

A filmmel egyetlen baj van, hogy bár műfaját tekintve drámának kéne lennie, úgy kerüli a fajsúlyosabb drámai elemeket, mint a tüzet. Talán a gyerekeket akarták kímélni ezzel, talán csak ebben látott új, még ki nem aknázott lehetőséget a rendező, ezt nem tudom megítélni, de azt elmondhatom, hogy ezzel sokat ártott a saját filmjének. Kicsit steril marad, igazi, nehézkes feszültségtől mentes. Lehet, hogy épp emiatt csúszott le az Oscarról? Ezen is érdemes lenne elgondolkozni. 

Ennek ellenére remekül összerakott mozi, amiben, Falardeau korábbi munkáihoz hasonlóan, ismét központi szerepet kap a bevándorlás témája is, Lazhar tanár úr ugyanis emigráns. Így a történet egyszerre szól az öngyilkosság feldolgozásáról, és egy algériai férfi beilleszkedéséről is. 

9/10

L- Change the world 2008

A Death Note meg nem írt fejezeteként emlegetik a filmet, így természetesen nem hagyhattam ki. Már csak Kenichi Matsuyama miatt se.

A különböző filmes oldalak az alábbi rövid leírást közölték a történetről:
L utolsó "küldetése" egy thai kis fiú, aki egyedüli túlélője a falujában kitört vírusfertőzésnek. L ajtajában újabb "vendég" jelenik meg, a 12 éves Maki. Mindkét gyermek kapcsolatban áll az ebola-influenza vírussal, amit Maki édesapja fejlesztett ki. Mikor terroristák ellopják a vírust és Maki életére törnek, L-nek cselekednie kell. Megpróbál kifejleszteni egy antivírust, hogy ezzel megállítsa a terroristákat, mielőtt ideje lejárna.

Hát, ezen azért lenne mit árnyalni. Igyekszem is megtenni, valamint megadni a kellő tiszteletet a japánok nyomozózsenijének. aki most, élete utolsó 23 napjában egy bioterrorista-csoporttal került szembe. Az utóbbi napokban sokat olvastam a karakterekről, a mangák valamint az anime megszületésének körülményeiről, megtudtam például, hogy az almáknak abszolúte semmi szerepük nem volt a történetben, csak azért imádta őket Ryuk, mert a manga kiötlője szerint "jól néztek ki". Ennél azért többet vártam. Valami legendát, valami alapot, hogy miért pont az almák. Na mindegy.
Egy oldalon belefutottam L megjelenésének leírásába, és abba az érdekességbe, miszerint Obata eredetileg csinos fiatalembernek tervezte, csak később ábrázolta Light kontrasztjaként. Érdekes, hogy a filmben mégis megmaradtak a jóképű fiú alapelgondolás mellett, persze alaposan kimeszelték az arcát, és nem spóroltak a fekete szemceruzával sem, de még így is sokkal vonzóbb maradt, mint Yagami Light. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez kizárólag a rettentő frizurájú és mindig napbarnított Fujiwara hibája-e, vagy ez volt-e a készítők eredeti szándéka is. 

Hogy a filmről is meséljek, ne csak L-t dicsérjem, ha már láttuk a 2 Death Note-ot, akkor érdemes megnézni ezt a spin-off-ot is. Egyrészt kicsit többet tudhatunk meg arról, hogy is került L Japánba, hogyan kezdte üldözni Kira-t, másrészt kiderül az első részben megismert Naomi titka, és azt is megtudjuk kihez kötődik/kötődött L igazán. Mintha mélyebbre ásnánk a személyiségében, mindezt alig a bevezető percek alatt. Innentől pedig más szemmel nézünk rá, és más szemmel nézzük a megint csak gyötrelmesen hosszú, 2 órás történetet is. A mutálódó vírusokkal ugyanis nem lehetne eladni a filmet, mert azt már bőven sokat láttunk az amerikaiaktól is, ehhez L varázsa is kell, sőt, vágóképeken Fujiwara ostoba önelégült arca sem jön rosszul. Kell egy párhuzamos szál, egy másik történet, mert a biofegyver magában már kevés. Watari (mint azt már az előző filmben láthattuk) Kira áldozatává válik, L ezzel elveszti legfőbb támogatóját. Felveszi a kapcsolatot a többiekkel, akik még élnek, és akiket mind csak egy-egy betű jelöl, hogy tájékoztassa őket a halálesetről. Innentől nem csak a történet bonyolódik, hanem régóta ismert igazságokat is újrafogalmaznak. A Föld már nem képes a megújulásra, öntisztító képessége már nem tudja felvenni a versenyt az emberiség pusztításával, halálra van ítélve, miközben mi emberek még kis méretekben sem tudjuk reprodukálni a természet legkisebb szeletének tökéletes harmóniáját sem. Nem tudunk semmit a világról, csak azt, hogy kell megölni magunkat, és minden élőt magunk körül.

Ismét egy morális probléma a film középpontja,  L mindig ilyen problémák közepébe csöppen. Kira után ismét egy őrülttel áll szemben, egy olyan őrülttel, aki a földanyát akarja megmenteni, mégpedig az emberiség megritkítása által. És itt jön a képbe a vírus. Meg a dilemma. Van -e joga bárkinek istent játszani? Eldönteni, hogy ki élhet, ki nem? Dönteni arról, hogy mi fontosabb? A nagyobb jó? A Föld megújulása? Vagy az egyes emberek bolygónk szempontjából porszemnyinek, szinte már lényegtelennek tekinthető élete? Egy porszem megítélhet egy másik porszemet? Ki az ellenség? A kapzsi kapitalisták? Vagy a vírusokkal bűvészkedő elmebeteg?

Ahogy közeledik L utolsó napja, egyre nagyobb lesz a káosz körülötte, és most először tűnik úgy, hogy L elveszti a harcot. Most először lehet igazán izgulni érte, az ember legszívesebben megölelgetné...Aki valami pörgős akciófilmet vár, az persze csalódni fog, hiszen ez Japán... Egy-két horrorjelenetet kapunk ugyan, de a mai gore-áradatban a vírustól vérző doki képe nem igazán fekszi meg a nézők gyomrát. Dráma is van bőven, lényegesen jobban adagolva, mint a Death Note filmekben. Gyönyörű képekkel, és érzelmes jelenetekkel is találkozhatunk, az élet apró, de végtelenül boldog pillanatainak felvillantásai azonban csak arra szolgálnak, hogy megmutassák a 3 tagú kis csapatnak, hogy mit vesztettek el mindannyian. A mulandóság és hármójuk különböző eredetű fájdalma szinte tapintható. És bár nyilván ez is csak egy újabb bőr lehúzása az eddigi sikertörténetről, mégis működik. Korrekt kis film lett. Még L is felegyenesedik benne.

Annak ellenére, hogy a végkifejlet borítékolható, hiszen letelik a 23 nap, mégis az utolsó percig reménykedünk. Ez még hozzáad egy pontot az eddigi minősítésemhez.

8.5/10

Death Note - The Last Name 2006

A második rész nem sok újat hoz az első után, hacsak azt nem, hogy az Amane Misa-t játszó lányka (Erika Toda), aki már az első filmben is eszméletlenül ripacs volt, rosszabbat alakít, mint Tatsuya Fujiwara, pedig azt hittem nála senki nem lehet borzalmasabb.
Viszont kapunk egy szép új halálistent, valamint egy titkos nyomozócsoportot, amiről a rendőrség nem tud, közben meg valahogy mégis.

A történet pontosan ott folytatódik, ahol az első film abbamaradt, Misa elé lepottyan a füzet, megérinti, és ezzel olyan tudás birtokába kerül, ami az egész világra veszélyes. Amíg Light egy kifejezetten intelligens (legalábbis annak szánt) azonban a környezetétől elhatárolódó, a kortársaitól elzárkózó fiatal volt, aki elmagányosodásában rendezett családi körülményei ellenére is pszichopatává vált, addig Misa súlyos titkot hordozója, a televízióban mutatott vidám külső mögött tragédiák rejtőznek, és a sok fájdalom hatására már alapból zavarodott, ezen pedig csak ront a halálisten megjelenése. Kevésbé intelligens, de mivel a képessége kicsit más, mint Kira-é (elcserélte a fél életét a látás képességéért), így mégis sokkal veszélyesebb. Nem kell tudnia a nevet, elég látnia az arcot, és a kiszemelt áldozat máris halott. Misa és Light szövetkeznek, de a lány ostobaságának hála szinte azonnal lebukik. Light pedig újabb agyafúrt tervet kell, hogy kiagyaljon, hogy megmenekülhessenek. L azonban szinte azonnal átlát ezen is. Kettőjük párharca bő 70-80 percig még izgalmas is, de a 135 percet (amennyi a film hossza) indokolatlannak érzem. Hiába fut több szálon a történet, és hiába kerül az egyik füzet egy riporterhez, hiába lesz egyre nagyobb szerepe a médiának, a történet lassan csordogál, és a 80. perc körül unalomba fullad.

A szinkron gyilkos, de tényleg, agysejtek százai pusztulnak tőle, főleg Misa hangjától, szóval ha tehetitek inkább eredeti nyelven és felirattal nézzétek. A színészi játék továbbra is botrányosan gyenge, leszámítva L-t, aki azonban még mindig remek karakter, és ez kárpótolhat minket mindenért. A film végére azért parádés csavarokat kapunk, az alkotók odatették magukat rendesen. Természetesen az agyafúrtabb győz, s hogy ő-e a jó oldal? Ezt mindenki döntse el maga.

5/10

Death Note 2006

Előre le kell szögeznem, nem vagyok Japán-mániás, sőt anime rajongó se, az Inuyasha-n kívül csak a Vampire Knight-ot és annak második évadát a Vampire Knight Guilty-t láttam, de ezekből se minden részt, és annyira nem is gerjedtem rájuk, hogy például a fél karomat adjam értük, vagy bármilyen rajzfilmért, netán mívesen rajzolt mangáért. Azonban volt egy történet, ami régóta izgatta a fantáziámat, egyrészt a sztori, másrészt a karakterek (főként az almaevő halálistenek) miatt. Ez pedig nem más mint a Death Note.

Az animével még csak barátkozom, de úgy döntöttem, hogy a filmet előre veszem a várólistámon, és legyen bármilyen, leküzdöm, még akkor is, ha alulmúlja a szánalmasan megvalósított (pedig könyvben zseniális) Battle Royale-t is. Elöljáróban annyit mondanék el, hogy szerencsére ezt azért überelte. Amíg a Battle Royale filmes megvalósítása egy katasztrófa, a Death Note egészen kellemes, és meglepően szórakoztató, korrekt forgatókönyvű, bár a színészi játék itt is levon az értékelésemből.

A történet igazából elég egyszerű:
A fényes jövő előtt álló, kiváló tanuló Yagami Light unalmas élete hirtelen fordulatot vesz, amikor megtalálja a renegát halálisten, Ryuk listáját. Az ember, akinek a neve a listára kerül, meghal.
Light a Halállistával végre életcélt talál: egy új, bűnözés nélküli világ létrehozását. A sorozatos halálesetek azonban a rendőrség figyelmét sem kerülik el: az ügyre L, az Interpol zseniális nyomozója száll rá. Olyan játszma veszi kezdetét, amiben csak egyvalami biztos: a vesztes az életével fizet.

Azt még én is tudom, hogy a film alapja egy 108 részes manga, szóval ez minden nálam felkészültebb számára kb. ezer éve ismert információ, ezért a mangáról nem mesélek. Amiatt se, mert a forgatókönyvön az eredeti történethez képest csavartak párat, hogy azok se unják el magukat, akik a kis fekete füzettel fekszenek-kelnek. 

Light (Kira) és L az első pillanattól fogva játszanak egymással, L lebuktatni akarja a gyilkost, Kira pedig titkolni akarja, hogy ki ő valójában, és ennek érdekében bármire képes. Ha tehetné, megölné L-t, de nem ismeri a kilétét, nem tudja a nevét, sosem látta az arcát, így nem tudja felírni a nevét a kis notesz egyik lapjára. Azonban megöl rengeteg más embert, zömmel (és eleinte) csak gyilkosokat, majd később olyan bűnözőket, akik ugyan gyilkosságot nem követtek el, de ezen kívül bőven van a rovásukon, később már olyanok is a tolla hegyére kerülnek, akik semmit sem ártottak a társadalomnak, nem kriminális magatartásúak, egyszerűen csak akadályozzák a munkáját, veszélyeztetik a szabadságát. 

Ryuk, a halálisten, aki Light-hoz juttatta a füzetet, mindenki más számára láthatatlan társként, és folyamatosan almát rágcsálva segíti Light-ot az úton, néhol támogatva őt, néhol értetlenkedve a döntései felett. Ő a film egyik húzó karaktere, egész korrektre sikerült az animációja is, bár bevallom animében jobban tetszik a mimikája, és az arca is. Ezt a valós, létező, tapintható formát nem találták el 100%-osan, viszont cserébe legalább a humora zseniális. 

De ha lehántjuk a történetről ezt az animációval és humorral dúsított héjat, és megnézzük a magját, akkor bizony komoly erkölcsi dilemmákba ütközünk. 

Vajon tényleg a jó és a rossz harcáról van itt szó? És ha igen, ki a rossz? A bűnözők nyilvánvalóan, hiszen öltek. Mellettük nyilván a jól tanuló rendőrnek készülő Light a jófiú. De Light a kezébe veszi a füzetet, és megindul az öldöklés. Akkor miben is különbözik az általa olyannyira megvetett bűnözőktől? Ahogy egy zseniális jelenetben Ryuk is kérdezi tőle, bennem is felmerült a kérdés, hogy lehet a gyilkosok ellen, a bűnözés ellen gyilkossággal (bűncselekmény elkövetésével) harcolni?

Light ugyan egy idea megszállottja, a tiszta, bűnözésmentes társadalom utópiájáért harcol, a maga által helyesnek tartott eszközökkel, de vajon emiatt, mert egy idea vezette erre az útra, fel kéne oldoznunk minden egyes gyilkosság alól? Ettől tisztábbá válnak az ő ölési cselekményei, mint azoké, akiket más cél vezérelt? Legyen az akár szexuális indíttatás, akár féltékenység, akár anyagi haszonszerzés? Nyilván más íze van a szánknak ha egy olyan gyilkosságról hallunk, ahol ártatlan áldozattal végeztek brutális módon, mintha egy olyanról, ahol valami olyan hal meg, aki "megérdemelte", akit "nem érdemes az adófizetők pénzén etetni". De vajon valóban létezik ilyen kategória? Van, aki nem érdemli meg? Erről biztosan elgondolkozik az, aki megnézi a filmet. 

Továbbá el lehet merengeni L cukorfüggésén, azon, hogy honnan is tud ennyi mindent, hogyan és mikor ismerte ki Kira-t, vajon tud-e a füzetekről, és a halálistenekről, esetleg több köze van-e Light-hoz, mint azt elsőre gondoltuk, és az ő fehér oldalaként jelenik-e meg a történetben. Nagyon sok lehetőség van, amivel érdemes eljátszani, ha még nem unjuk az animét szinte 100%-os pontossággal másoló mozdulatait, gesztusait, akkor érdemes alaposan megfigyelni őt. Tény, hogy a teáscsésze kiürítésére kicsavart kézzel tett kísérlete közben Matsuyama Kenichi tulajdonképpen önmaga karikatúrájává válik, és levonható a tanulság, hogy ami animéban működik, és helyén van, az a filmen azért elég furcsán mutat majd, kár, hogy  Shusuke Kaneko rendező nem gondolt erre. 

Ennek ellenére Kenichi sokkal jobbat alakít, mint a Light-ot megformálni próbáló Tatsuya Fujiwara. Ő már a Battle Royale-ban is botrányosan gyenge volt, különösebben pedig még csak jóképűnek se nevezném (bár a japán férfiideál olyan mértékben tér el az én ízlésemtől, hogy erről jobb ha nem nyilatkozom, annyit viszont elmondanék, ha nem hordott volna egyértelműen férfias ruhákat, hosszú percekig kellett volna gondolkoznom, hogy milyen nemű egyáltalán) így nem értem, miért is kapott ennyi főszerepet. Még az a csúnya kérdés is felmerült bennem, hogy talán valakinek a valakije... 

Nyitva maradt még rengeteg kérdés, például az, hogy hogy jön ide Nietzsche, és ad-e valami pluszt a történethez a folyamatosan előkerülő könyv? Vajon mi alapján válogatnak a halálistenek, és hogyan döntik el kinek dobják oda a füzetet (hiszen ők minden fontosabb adatot látnak az emberről - épp mint a terminátor)? Vajon a kis csíkos zoknis Kira rajongó kislányka mihez kezd az ölébe hullott másik füzettel? Mi lesz Light és L sorsa? A film nagyon okosan óriási cliffhangerekkel ér véget, több olyan szálat is elvarratlanul hagy, amikből egy is elég lenne ahhoz, hogy az ember meg akarja nézni a második részt.

7/10