Három magyar címmel is betámadták ezt a filmet, azt hihették, hogy a Gyilkos a nyomodban majd jobban eladja, mint a Baráti kör. Pedig véleményem szerint sokkal izgalmasabb, és sokkal több titkot rejtene az eredeti cím.
A történet nem nagy durranás, de a csodálatos Julie Benz mindenkit mindenért kárpótol
A négy barátnő egy újabb temetésen találkozik. Egykori osztálytársuk állítólag öngyilkos lett, ám a nőknek feltűnik, hogy milyen sok osztálytársuk halt már meg. Maggie (Julie Benz), Susan (Venus Terzo), Joan (Paula Costain) és Emily (Adrianne Richards) rájönnek, hogy már rájuk is vadásznak. A megoldás kulcsa egy fotó. Szinte mindenki halott, aki szerepel a képen. A kérdés már csak az, ki készítette a fényképet?
A leírás teljesen félrevezető, nem a 4 barátnő kezdi gyanítani a dolgokat, hanem csak Maggie... De egyebekkel nem akarok spoilerezni.
Könnyed esti krimi, szép szerelmi szállal, és mérsékelt izgalommal, melyben ízléses, romantikus egymásra találást élvezhet, aki véletlenül belefut a tévében.
Hosszabban nem érdemes írni róla, annyi újdonságot nem nyújt. Julie-t pedig hiába dicsérném, nem mindenki értene egyet velem. Sajnos. Pedig Julie egy tiszta arcú, csodaszép színésznő, aki egyszerre bájos és természetes, valamint dögös.
Alapvetően tetszett a film, még úgy is, hogy nem estem hanyatt tőle.
7/10
2013. április 28., vasárnap
2013. április 22., hétfő
Segítség, gyereket várok! - Baby on board 2009
A film, ahol kiszerettem Heather Graham-ből. Jerry O'Connell-t pedig az első lámpavasra tudnám felhúzni, a rendezővel együtt.
Az altesti poénok, a végletekig karikírozott szereplők, a semmiről sem szóló történet... Ez a film fenn van a legrosszabb vígjátékok ever toplistán nálam.
Még kritizálni se tudom, annyira gyenge.
Egy rendkívül sikeres házaspár élete fenekestül felfordul, amikor a feleség rádöbben, hogy babát vár. A férj lebukik egy másik nővel, és a házastársak között megkezdődik a háború. A főbb szerepekben olyan színészeket láthat, mint az elbűvölő Heather Graham, a sármos Jerry O'Connell, a Szex és New York Aidanje, John Corbett és a szexi Lara Flynn Boyle.
A 4 körüli imdb átlag indokolatlan.
-10/-10
Az altesti poénok, a végletekig karikírozott szereplők, a semmiről sem szóló történet... Ez a film fenn van a legrosszabb vígjátékok ever toplistán nálam.
Még kritizálni se tudom, annyira gyenge.
Egy rendkívül sikeres házaspár élete fenekestül felfordul, amikor a feleség rádöbben, hogy babát vár. A férj lebukik egy másik nővel, és a házastársak között megkezdődik a háború. A főbb szerepekben olyan színészeket láthat, mint az elbűvölő Heather Graham, a sármos Jerry O'Connell, a Szex és New York Aidanje, John Corbett és a szexi Lara Flynn Boyle.
A 4 körüli imdb átlag indokolatlan.
-10/-10
So undercover 2012
Molly Morris egy fiatal lány, aki a megkeseredett, volt zsaru apja mellett dolgozik, mint magánnyomozó. A kemény és fiús lányt megkeresi az FBI, hogy fedett ügynökként épüljön be egy főiskolai lánykollégiumba, és bújjon egy kifinomult, igényes főiskolás lány bőrébe, hogy megvédje az egykori gengszter lányát. A listán több gyanús személy van, és Molly - akire rátalál a szerelem is - rájön, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát, önmagát is beleértve.
Aki azt hiszi, hogy egy újabb "Miley Cyrus-gyöngyszemmel" van dolga (lásd LOL) téved. A film inkább az elviselhetőbb Miley Cyrus-t mutatja meg (lásd még Az utolsó dal), a lány néhol pedig színészi kvalitásokat is villant. Én is meglepődtem.
A történet mintha a Beépített szépségbe oltott Dr. Szöszi (jelen esetben Dr. Vörös) lenne, a Kappa-ház minden sztereotípiát felvonultat, amit egy átlagos európai gondol a lányszövetségekről. Az akció halovány, de Miley tapló kemény csajként és tüncimünci főiskolásként is meglepően hiteles. A szerelmi szál semmilyen, a poénok laposak, egy-két jelenettől eltekintve mehetett volna az egész a Disney csatornán.
Miért néztem meg mégis? Mert a LOL után felüdülés volt színészkedni látni Cyrus-t, mert a LOL után felüdülés volt látni egy pár évvel idősebb és kicsit "normálisabb" generációt. Mert felüdülés volt látni Kelly Osbourne-t.
6.5/10
Bár bevallom röhej, hogy a plázacuncik gyülekezetét már NORMÁLISABB generációnak tekintem...
2013. április 7., vasárnap
Macskarisztokraták - Aristocats 1970
Széltől is óvott, tündéri macskacsalád él a századforduló Párizsának egyik fényűző otthonában. Boldogságuk azonban csak addig tart, amíg a ház úrnője közzé nem teszi végrendeletét, melyben halála esetén a cicákra hagyja vagyonát - ha ők már nem lennének, akkor viszont a komornyik örököl mindent. A sanda szolga azonnal kész az ármányra és a cicák csakhamar az utcán - jobban mondva, az egyik messzi réten találják magukat. A szerencse azonban segítségükre siet, és a Párizs utcáin, kertjeiben, háztetőin élő macskák, cicák, cicusok, macsekok, valamint Roquefort, a családhoz hű egér segítségével visszaküzdik magukat otthonukba - mindezt rengeteg bájos kaland, szívbemarkoló jelenet, gyönyörű betétdal kíséretében.
Gyermekkorom egyik legkedvesebb rajzfilmje, de még ma is meg tud nevettetni. Hihetetlen jó gegek vannak benne, remek karakterekre épít a történet. Edgar, az inas egyszerűen zseniális. Annyira hülye szerencsétlen, hogy az ember már sajnálja, hogy semmi se sikerül neki. VénKujon, az ügyvéd szavakkal leírhatatlan. :)))
A cicák gyönyörűen rajzoltak, és nagyon helyesek, különösen a kis vörös. Elképesztő a kis pofikájuk minden egyes kockán. Elképesztő! A két ostoba kutya telitalálat, a kisegér pedig már tényleg sok a jóból.
Merem állítani, hogy az egyik legjobb, ha nem A LEGJOBB eredeti Disney rajzfilm, amit anno készítettek.
Ami miatt különösen kedves a szívemnek, hogy nem erős, határozott, kemény körvonalakkal rajzolták meg a figurákat, hanem olyan hatást keltenek, mintha több vonallal húzva, folyamatosan tökéletesítették, pontosították volna őket. Ceruzarajz-hatású az egész. A kisegér füle és a kis haja pl legalább 3-4 vonalban "mozog", amikor az egérke forog a vásznon.
Hogy miért szeretem mindezeken felül? Mert van benne humor, romantika, jó zene, mert értéket közvetít, miszerint nem szabad a külső alapján ítélni, meg kell ismerni a másikat. Megtanít a felelősségvállalásra, a bizalom fontosságára, arra, hogy milyen az igaz barátság, és még az emberi kapcsolatok bonyolultságába is bepillantást enged, mindezt 76 perc alatt. Múlhatatlan érdemei vannak, és még hercegnő is van benne. Őt szerintem az össz-Disney konferencián a non-princess klub tagjai simogatják O'Pamacskával együtt.
Gyerekkori emlékeim alapján az út vissza Párizsba sokkal hosszabbnak tűnt, ma kicsit meg is lepődtem, hogy csak ennyit mentek a kiscicák, de abszolút nem vont le a film élvezeti értékéből. A butuska libáknál azonnal a Vuk részeg libáira asszociáltam, az egykerekű szénaboglyánál pedig már fájt a hasam a nevetéstől.
Kedvenc jelenet: Mikor Lafayette megkérdezi Napóleon-tól (aki előtte részletes leírást adott a nyikorgó cipőről) hogy milyen színű a cipő. Napóleon pedig azt feleli fekete. (és nagyrészt igaza lesz) Majd felháborodik, hogy honnan tudhatná ő a színt. Erről mindig a profilozókkal kapcsolatos poén jut eszembe, melyben ugye felállítottak egy profilt egy elkövetőről, és ilyesmik szerepeltek benne, hogy "kétsoros öltönyt visel" és még ez is stimmelt. Persze ez vicc, meg irónia, de Napóleon-t látva mindig arra gondolok, hogy őt is felvehetné a rendőrség. Szuperül nyomozna. Csak kéne mellé Lafayette. Meg valaki, akinek azért esze is van, nem csak füle. Meg orra.
10/10
Gyermekkorom egyik legkedvesebb rajzfilmje, de még ma is meg tud nevettetni. Hihetetlen jó gegek vannak benne, remek karakterekre épít a történet. Edgar, az inas egyszerűen zseniális. Annyira hülye szerencsétlen, hogy az ember már sajnálja, hogy semmi se sikerül neki. VénKujon, az ügyvéd szavakkal leírhatatlan. :)))
A cicák gyönyörűen rajzoltak, és nagyon helyesek, különösen a kis vörös. Elképesztő a kis pofikájuk minden egyes kockán. Elképesztő! A két ostoba kutya telitalálat, a kisegér pedig már tényleg sok a jóból.
Merem állítani, hogy az egyik legjobb, ha nem A LEGJOBB eredeti Disney rajzfilm, amit anno készítettek.
Ami miatt különösen kedves a szívemnek, hogy nem erős, határozott, kemény körvonalakkal rajzolták meg a figurákat, hanem olyan hatást keltenek, mintha több vonallal húzva, folyamatosan tökéletesítették, pontosították volna őket. Ceruzarajz-hatású az egész. A kisegér füle és a kis haja pl legalább 3-4 vonalban "mozog", amikor az egérke forog a vásznon.
Hogy miért szeretem mindezeken felül? Mert van benne humor, romantika, jó zene, mert értéket közvetít, miszerint nem szabad a külső alapján ítélni, meg kell ismerni a másikat. Megtanít a felelősségvállalásra, a bizalom fontosságára, arra, hogy milyen az igaz barátság, és még az emberi kapcsolatok bonyolultságába is bepillantást enged, mindezt 76 perc alatt. Múlhatatlan érdemei vannak, és még hercegnő is van benne. Őt szerintem az össz-Disney konferencián a non-princess klub tagjai simogatják O'Pamacskával együtt.
Gyerekkori emlékeim alapján az út vissza Párizsba sokkal hosszabbnak tűnt, ma kicsit meg is lepődtem, hogy csak ennyit mentek a kiscicák, de abszolút nem vont le a film élvezeti értékéből. A butuska libáknál azonnal a Vuk részeg libáira asszociáltam, az egykerekű szénaboglyánál pedig már fájt a hasam a nevetéstől.
Kedvenc jelenet: Mikor Lafayette megkérdezi Napóleon-tól (aki előtte részletes leírást adott a nyikorgó cipőről) hogy milyen színű a cipő. Napóleon pedig azt feleli fekete. (és nagyrészt igaza lesz) Majd felháborodik, hogy honnan tudhatná ő a színt. Erről mindig a profilozókkal kapcsolatos poén jut eszembe, melyben ugye felállítottak egy profilt egy elkövetőről, és ilyesmik szerepeltek benne, hogy "kétsoros öltönyt visel" és még ez is stimmelt. Persze ez vicc, meg irónia, de Napóleon-t látva mindig arra gondolok, hogy őt is felvehetné a rendőrség. Szuperül nyomozna. Csak kéne mellé Lafayette. Meg valaki, akinek azért esze is van, nem csak füle. Meg orra.
10/10
Amélia - Kalandok szárnyán - Amelia 2009
Ez a film is komoly hátránnyal indult nálam, mivel Hilary Swank sem tartozik a kedvenceim közé, sőt kimondottan irritál a játéka (ne kérdezzétek miért), és Amelia Earhart sem épp szimpatikus (sosem volt az). Kettejük bizarr találkozása pedig az egyik legunalmasabb film, amit életemben láttam.
Ugyanis úgy tesz, mintha nem szólna semmiről. A repülések nem izgalmasak, nem szépek, Amelia házasságtörése nem megbotránkoztató, nem felháborító, a média számára eszközzé válása nem elég egyértelmű, a konfliktusok liliomszínű függönyön át tekinthetőek csak meg, gondosan körbeparfümözve.
Történik itt sok minden, ami egyébként, ha ki lenne bontva rendesen, sokkal érdekesebb lenne, mint hogy melyik birkapásztorral fogott kezett ez a röpködő feminista, de a rettentően hosszú 111 perc játékidő ellenére sincs idő semminek a kibontására. Mindenbe csak belekap a rendező (ahogy a forgatókönyvíró is ezt tette) egy kis szerelem, egy kis szakmai féltékenység, egy kis házasság, egy kis ez, egy kis az. Olyan érzésem van, mintha egy rettentően béna kezdő cukrászt néznék, hogyan rontja el a süteményt. "Áhh tegyük bele ezt is, ártani nem árthat" felkiáltással kerülnek jelenetek, események a filmbe, iszonyú lassan haladunk, szinte már úgy érezzük, hogy semmi sem történik, miközben pár perc alatt túlrobogtunk a cselekmény háromnegyedén, csak azért, hogy az utolsó bő fél óra arról szólhasson, hogy Hilary Swank cserepes ajkakkal és könnyes szemekkel ül a repülőben, miközben az elvonási tünetekkel küzdő 80 kilós idióta remeg az utastérben/raktérben. Rendkívül izgalmas. Rendkívül érdekfeszítő.
Pedig a leírás egészen jókat ígért:
A kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank felejthetetlen alakítást nyújt Amelia Earhart, a legendás amerikai pilótanő szerepében. Filmbeli partnere Richard Gere, a karizmatikus üzletembert és ellenállhatatlan férjet, George Putnamet kelti életre. Kettejük kapcsolata szerelmen és kitartáson alapult, és sem Amelia mindent felülmúló, a repülés iránti szenvedélye, sem Gene Vidalhoz fűződő viszonya nem tudta tönkretenni - egészen a nő rejtélyes eltűnéséig. Lebilincselő dráma, vérpezsdítő romantika, izgalmas kalandok: az Amelia magával ragadja a képzeletet, és csodás érzés vele szárnyalni.
Szóval én vártam a lebilincselő drámát, de mivel tudtam, hogy a végén el fog tűnni, mégiscsak Earhart-ról van szó, nagy meglepetés nem ért. Vártam a vérpezsdítő romantikát, de ahogy Ewan McGregor fogdosta az aszott kóró Swank hátát a liftben, az minden volt, csak romantikus nem. Bár lehet, hogy erotikusnak szánták. Nos annak se sikerült. Amelia nem hogy a képzeletem nem ragadta meg, de semmilyen érzékszervem nem kötötte le annyira, hogy ne kezdjek közben kismillió más dologgal foglalkozni. Ne keressek ÉRTELMES programot estére, stb. Szinte végig szenvedtem az unalomtól, és azt éreztem, kicsit a színészek is szenvednek. Mert persze, fontos, hogy valami művészi legyen, meg szép, meg jajj de elegáns, meg jajj, de finom, de néha talán hasznosabb lenne félretenni a pasztellszíneket, odacsapni az igazságot az asztalra... Nyersen, ridegen. Amelia egy nyers, de erős nő volt, akiben (ha ennyire vonzódott a repüléshez) buzgott a szenvedély. Hol van ez ebben a filmben? Sehol.
Amelia enervált, Richard Gere beletörődő unott kihasznált bolond. Senkit se lehet megkedvelni, mert mindenki annyira élettelen, annyira valószerűtlen. Sőt, ha mondhatok ilyet, most ennek a filmnek a megtekintése után még kevésbé szimpatikus Earhart, mint eddig volt. Mi értelme ilyen filmet gyártani? Ha Mira Nair elsőfilmes lenne, megérteném, hogy nem megy neki, hiszen most tanulja a szakmát. De nem az! Így csak az a kérdés merül fel bennem, hogy mi történt vele az elmúlt évek alatt?
A forgatókönyvön ketten is dolgoztak. Röhej. Az esküvő monszun idején forgatókönyv-írója ilyet álmából felébresztve öt perc alatt írt volna. Talán jobbat is.
3.5/10
Ugyanis úgy tesz, mintha nem szólna semmiről. A repülések nem izgalmasak, nem szépek, Amelia házasságtörése nem megbotránkoztató, nem felháborító, a média számára eszközzé válása nem elég egyértelmű, a konfliktusok liliomszínű függönyön át tekinthetőek csak meg, gondosan körbeparfümözve.
Történik itt sok minden, ami egyébként, ha ki lenne bontva rendesen, sokkal érdekesebb lenne, mint hogy melyik birkapásztorral fogott kezett ez a röpködő feminista, de a rettentően hosszú 111 perc játékidő ellenére sincs idő semminek a kibontására. Mindenbe csak belekap a rendező (ahogy a forgatókönyvíró is ezt tette) egy kis szerelem, egy kis szakmai féltékenység, egy kis házasság, egy kis ez, egy kis az. Olyan érzésem van, mintha egy rettentően béna kezdő cukrászt néznék, hogyan rontja el a süteményt. "Áhh tegyük bele ezt is, ártani nem árthat" felkiáltással kerülnek jelenetek, események a filmbe, iszonyú lassan haladunk, szinte már úgy érezzük, hogy semmi sem történik, miközben pár perc alatt túlrobogtunk a cselekmény háromnegyedén, csak azért, hogy az utolsó bő fél óra arról szólhasson, hogy Hilary Swank cserepes ajkakkal és könnyes szemekkel ül a repülőben, miközben az elvonási tünetekkel küzdő 80 kilós idióta remeg az utastérben/raktérben. Rendkívül izgalmas. Rendkívül érdekfeszítő.
Pedig a leírás egészen jókat ígért:
A kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank felejthetetlen alakítást nyújt Amelia Earhart, a legendás amerikai pilótanő szerepében. Filmbeli partnere Richard Gere, a karizmatikus üzletembert és ellenállhatatlan férjet, George Putnamet kelti életre. Kettejük kapcsolata szerelmen és kitartáson alapult, és sem Amelia mindent felülmúló, a repülés iránti szenvedélye, sem Gene Vidalhoz fűződő viszonya nem tudta tönkretenni - egészen a nő rejtélyes eltűnéséig. Lebilincselő dráma, vérpezsdítő romantika, izgalmas kalandok: az Amelia magával ragadja a képzeletet, és csodás érzés vele szárnyalni.
Szóval én vártam a lebilincselő drámát, de mivel tudtam, hogy a végén el fog tűnni, mégiscsak Earhart-ról van szó, nagy meglepetés nem ért. Vártam a vérpezsdítő romantikát, de ahogy Ewan McGregor fogdosta az aszott kóró Swank hátát a liftben, az minden volt, csak romantikus nem. Bár lehet, hogy erotikusnak szánták. Nos annak se sikerült. Amelia nem hogy a képzeletem nem ragadta meg, de semmilyen érzékszervem nem kötötte le annyira, hogy ne kezdjek közben kismillió más dologgal foglalkozni. Ne keressek ÉRTELMES programot estére, stb. Szinte végig szenvedtem az unalomtól, és azt éreztem, kicsit a színészek is szenvednek. Mert persze, fontos, hogy valami művészi legyen, meg szép, meg jajj de elegáns, meg jajj, de finom, de néha talán hasznosabb lenne félretenni a pasztellszíneket, odacsapni az igazságot az asztalra... Nyersen, ridegen. Amelia egy nyers, de erős nő volt, akiben (ha ennyire vonzódott a repüléshez) buzgott a szenvedély. Hol van ez ebben a filmben? Sehol.
Amelia enervált, Richard Gere beletörődő unott kihasznált bolond. Senkit se lehet megkedvelni, mert mindenki annyira élettelen, annyira valószerűtlen. Sőt, ha mondhatok ilyet, most ennek a filmnek a megtekintése után még kevésbé szimpatikus Earhart, mint eddig volt. Mi értelme ilyen filmet gyártani? Ha Mira Nair elsőfilmes lenne, megérteném, hogy nem megy neki, hiszen most tanulja a szakmát. De nem az! Így csak az a kérdés merül fel bennem, hogy mi történt vele az elmúlt évek alatt?
A forgatókönyvön ketten is dolgoztak. Röhej. Az esküvő monszun idején forgatókönyv-írója ilyet álmából felébresztve öt perc alatt írt volna. Talán jobbat is.
3.5/10
2013. április 5., péntek
Halovány - Livide 2008
2013-ban megjelenik a Titanic filmfesztivál keretei között a magyar mozikban is.
Halovány(!) címmel.
Epic.
Az ember pedig azt hinné, hogy friss, vagy legalábbis jó filmeket adnak.
http://nemrolunkszol.blogspot.hu/2012/09/livide-2008.html
Halovány(!) címmel.
Epic.
Az ember pedig azt hinné, hogy friss, vagy legalábbis jó filmeket adnak.
http://nemrolunkszol.blogspot.hu/2012/09/livide-2008.html
2013. április 4., csütörtök
A bosszú jogán - Seeking justice 2011
A lelkes angoltanár, Will Gerard boldogan él zenész feleségével, Laurával. Nyugodt családi életüket koncertek, kerti sütögetések töltik ki, és Will kedvenc hobbija, sakkpartik főnökével, az iskolaigazgatóval. Egy éjjel azonban borzalmas dolog történik: a próbáról hazafelé tartó Laurát brutálisan megerőszakolják. Miközben Will a kórházban feldúltan várja az orvost, hogy beszámoljon felesége állapotáról, egy jól öltözött ember szólítja meg, és felajánlja neki az azonnali igazságszolgáltatás lehetőségét. Az összezavarodott Will elfogadja az ajánlatot, nem is sejtve, hogy ezzel egy önbíráskodó földalatti szervezet hálójába kerül. Ijesztő és veszélyes játszma veszi kezdetét.
Nicholas Cage az elmúlt 10 éve legjobb alakítását nyújtja, bár most is hozza azt a megszokott, búvalbélelt, alapvetően élettelen karaktert, de feltölti némi szerelemmel, és egy jó adag haraggal és rettegéssel is. A film végére szinte már embernek tűnik. Lassan talán visszatalál magához, vagy a rendezők növekvő bizalmát hálálja meg? Nem tudom, de mindenképpen örülök a pozitív változásnak. Az Ál/Arc Cage-ét szeretném újra vásznon látni!
January Jones gyönyörű, és bár sokkal fiatalabbnak tűnik Cage-nél (14 évnél többnek látszik az, ami őket elválasztja) mégis meglepően jól működtek együtt. Volt köztük valami kellemes melegség, valami biztonságot sugárzó harmónia. Izzás nem, de egy ilyen témájú filmbe nem is illett volna. Egy erőszak köré épített cselekményben teljesen abnormális lenne, ha vad szenvedélyeket ábrázolnának.
Nagy fájdalmam, hogy Jennifer Carpenter szinte csak dekoráció a filmben, nem hagyták kibontakozni.
Ennél már csak az nagyobb, hogy a történetben rejlő lehetőségeket se hagyták filmmé forrni. Az alapötlet ugyanis zseniális, egy ilyen szituációban mindenki vért kívánna, az önbíráskodó csoport léte pedig szükségszerű velejárója lehet egy züllött társadalomnak. Elég csak olvasni a büntetőtárgyalásokról írott online tudósítások kommentjeit. Hozzászólók százai követelik a halálbüntetés visszaállítását, vagy legalább azt, hogy a majdani cellatársak elintézzék "azt a szemetet". A népharag ereje mindenkire lesújtana. Lehet tagadni, vagy lehet szépíteni, de egy ilyen "igény" igenis van a társadalomban, amikor nem tudnak beletörődni a jogerős ítéletbe, vagy lassúnak találják az igazságszolgáltatást, akkor a saját kezükbe vennék a dolgokat. Normális társadalmakban normális emberek természetesen nem teszik ezt. De ebben a torzult jelenben, ebben az iszonyatos értékválságban, amikor a bűnözés úgy terjed mint a pestis, az elkeseredett emberek sok mindenre képesek. Akár az önbíráskodásra is.
Az éhes nyúl ugrik. Simon beszervez mindenkit, akit csak tud. Aztán kezd túllőni a célon. Az eredeti terv, hogy csak valóban súlyos bűnökért fizessenek meg, dugába dől, mert mindenkit el kell takarítani az útból, aki lebuktathatná őket. Egy napon megcsörren Will Gerard telefonja, kérnek tőle egy szívességet, ő viszont nem akar részt venni ebben a borzalomban. Innentől kellene igazán izgalmassá válnia a történetnek, Will menekülni kényszerül a rendőrség elől, jó kis üldözés kerekedhetne ki, mégis itt fullad unalomba minden.
A végkifejlet sablonos, ötlettelen, a nagy wow a végén (annak tudatában, hogy ebben tényleg mindenki benne van) nem igazán csattan. Ennél feszítettebbre is lehetett volna venni, ha Roger Donaldson rendező kicsit jobban összefogja a szálakat. Guy Pearce viszont menti a menthetőt, ezt még el kell mondanom.
6/10
Nicholas Cage az elmúlt 10 éve legjobb alakítását nyújtja, bár most is hozza azt a megszokott, búvalbélelt, alapvetően élettelen karaktert, de feltölti némi szerelemmel, és egy jó adag haraggal és rettegéssel is. A film végére szinte már embernek tűnik. Lassan talán visszatalál magához, vagy a rendezők növekvő bizalmát hálálja meg? Nem tudom, de mindenképpen örülök a pozitív változásnak. Az Ál/Arc Cage-ét szeretném újra vásznon látni!
January Jones gyönyörű, és bár sokkal fiatalabbnak tűnik Cage-nél (14 évnél többnek látszik az, ami őket elválasztja) mégis meglepően jól működtek együtt. Volt köztük valami kellemes melegség, valami biztonságot sugárzó harmónia. Izzás nem, de egy ilyen témájú filmbe nem is illett volna. Egy erőszak köré épített cselekményben teljesen abnormális lenne, ha vad szenvedélyeket ábrázolnának.
Nagy fájdalmam, hogy Jennifer Carpenter szinte csak dekoráció a filmben, nem hagyták kibontakozni.
Ennél már csak az nagyobb, hogy a történetben rejlő lehetőségeket se hagyták filmmé forrni. Az alapötlet ugyanis zseniális, egy ilyen szituációban mindenki vért kívánna, az önbíráskodó csoport léte pedig szükségszerű velejárója lehet egy züllött társadalomnak. Elég csak olvasni a büntetőtárgyalásokról írott online tudósítások kommentjeit. Hozzászólók százai követelik a halálbüntetés visszaállítását, vagy legalább azt, hogy a majdani cellatársak elintézzék "azt a szemetet". A népharag ereje mindenkire lesújtana. Lehet tagadni, vagy lehet szépíteni, de egy ilyen "igény" igenis van a társadalomban, amikor nem tudnak beletörődni a jogerős ítéletbe, vagy lassúnak találják az igazságszolgáltatást, akkor a saját kezükbe vennék a dolgokat. Normális társadalmakban normális emberek természetesen nem teszik ezt. De ebben a torzult jelenben, ebben az iszonyatos értékválságban, amikor a bűnözés úgy terjed mint a pestis, az elkeseredett emberek sok mindenre képesek. Akár az önbíráskodásra is.
Az éhes nyúl ugrik. Simon beszervez mindenkit, akit csak tud. Aztán kezd túllőni a célon. Az eredeti terv, hogy csak valóban súlyos bűnökért fizessenek meg, dugába dől, mert mindenkit el kell takarítani az útból, aki lebuktathatná őket. Egy napon megcsörren Will Gerard telefonja, kérnek tőle egy szívességet, ő viszont nem akar részt venni ebben a borzalomban. Innentől kellene igazán izgalmassá válnia a történetnek, Will menekülni kényszerül a rendőrség elől, jó kis üldözés kerekedhetne ki, mégis itt fullad unalomba minden.
A végkifejlet sablonos, ötlettelen, a nagy wow a végén (annak tudatában, hogy ebben tényleg mindenki benne van) nem igazán csattan. Ennél feszítettebbre is lehetett volna venni, ha Roger Donaldson rendező kicsit jobban összefogja a szálakat. Guy Pearce viszont menti a menthetőt, ezt még el kell mondanom.
6/10
2013. április 3., szerda
Herkules - Hercules 1997
Nagy az öröm az Olümposzon, Zeusznak és feleségének, Hérának gyermeke született. Csak a főisten fivére, Hadész nem örül az erős kis Herkules érkezésének, utód híján esélye sincs, hogy Zeusz örökébe lépjen. Az alvilág ura megbízza a két ügyefogyott szolgáját, Pechet és Pánikot, hogy tegyék el láb alól Herkulest. A dolog félig sikerül, a varázsitaltól Herkules elveszti halhatatlanságát, az ereje viszont megmarad. Más kérdés, hogy mindenáron be akarja bizonyítani az apjának, hogy hős a javából. A saját bőrén tanulja meg, hogy nem elég az erő, hanem szív is kell ahhoz, hogy valakiből igazi hős legyen.
Sokadik szakítás az addigi tradíciókkal, ötletes, újszerű, remek színekkel és remek hangokkal. A poénok a felnőtt korosztályt is elszórakoztatják, talán a legkisebbeknek nem is érthetőek, ezért csak nagyobbacska gyerekeknek ajánlott.
Megara a "non-princess club" oszlopos tagja, akiről mindig mindenki elfeledkezik, ha a Disney-hercegnőket sorolja. Méltatlan dolog.
Hádész zseniális, Phil elképesztő, Pegazus pedig a személyes favoritom.
Pain & Panic a két legszerencsétlenebb gonoszka a filmes univerzumban. :)
9/10
Sokadik szakítás az addigi tradíciókkal, ötletes, újszerű, remek színekkel és remek hangokkal. A poénok a felnőtt korosztályt is elszórakoztatják, talán a legkisebbeknek nem is érthetőek, ezért csak nagyobbacska gyerekeknek ajánlott.
Megara a "non-princess club" oszlopos tagja, akiről mindig mindenki elfeledkezik, ha a Disney-hercegnőket sorolja. Méltatlan dolog.
Hádész zseniális, Phil elképesztő, Pegazus pedig a személyes favoritom.
Pain & Panic a két legszerencsétlenebb gonoszka a filmes univerzumban. :)
9/10
Csipkerózsika - Sleeping Beauty 1959
A Grimm-testvérek meséjének főhőse a szépséges Auróra hercegnő, akit születésekor átokkal sújt egy gonosz boszorkány: az átok szerint mielőtt nagykorú lesz a lány, egy mérgezett tű szúrása végez majd vele! A mit sem sejtő hercegnő sorsát apja három jószívű tündérre bízza, akik mindent elkövetnek, hogy ne teljesedjék be az átok, de hiába. A végzetet elkerülni még ők sem tudják, csupán enyhíteni a gonosz boszorkány átkának hatását: amikor Auróra megszúrja magát, nem hal meg, csak hosszú álomba szenderül, amelyből csak egy herceg szerelmes csókja ébresztheti fel!
Szeretnivalóan balfék tündérek, csúnya gonosz, csodaszép hercegnő, és egy dallal szerelembe eső herceg, aki ezután a töviserdőn is képes átkelni a szerelméért? Hamisítatlan Disney mese, mely bár kissé kiforgatja az eredeti Grimm-történetet, de sebaj. A szépség, a báj, és a gyermekkor oltárán az feláldozható.
8/10
Szeretnivalóan balfék tündérek, csúnya gonosz, csodaszép hercegnő, és egy dallal szerelembe eső herceg, aki ezután a töviserdőn is képes átkelni a szerelméért? Hamisítatlan Disney mese, mely bár kissé kiforgatja az eredeti Grimm-történetet, de sebaj. A szépség, a báj, és a gyermekkor oltárán az feláldozható.
8/10
Hamupipőke 2 - Cinderella II: Dreams come true 2002
A boldogságtól ragyogó pár, Hamupipőke és a herceg hazatérnek nászútjukról palotájukba, ahol az egykoron lencsét válogató, mostoha körülmények között élő lánynak szokatlan szerepbe kell beletanulnia. El kell sajátítania minden csínját-bínját annak, hogyan viselkedik egy hercegnői fenség. A tündér dadus és a folyton rosszalkodó egérsereg hathatós segítsége mellett Hamupipőke rájön, egyetlen módja van megfelelni az elvárásoknak, mégpedig az, ha nem akar más lenni, mint amilyen.
A varázslatos mesében az álmok ismét valóra válnak...
Kiüresedett, ötlettelen, felesleges folytatás, amiben ugyan Hamupipőke kiáll magáért, és Jacques is rájön mennyivel jobb egérnek lenni, mégsem érte meg a befektetett időt és energiát.
Az egerek és a cicák (különösen Lucifer) dögönyöznivalóak, Hamupipőke pedig most is nagyon szép, bár kissé újrafazonírozták.
Anastasia jó útra tér, az öreg király habókos, mint mindig... A többiek pedig... Egyáltalán nem érdekesek.
4.5/10
A varázslatos mesében az álmok ismét valóra válnak...
Kiüresedett, ötlettelen, felesleges folytatás, amiben ugyan Hamupipőke kiáll magáért, és Jacques is rájön mennyivel jobb egérnek lenni, mégsem érte meg a befektetett időt és energiát.
Az egerek és a cicák (különösen Lucifer) dögönyöznivalóak, Hamupipőke pedig most is nagyon szép, bár kissé újrafazonírozták.
Anastasia jó útra tér, az öreg király habókos, mint mindig... A többiek pedig... Egyáltalán nem érdekesek.
4.5/10
Hamupipőke - Cinderella 1950
A szorgos és csodaszép Hamupipőke jobb életről és romantikus kalandokról álmodozik, de szegényke sajnos ki van szolgáltatva gonosz mostohaanyja és két irigy mostohatestvére kénye-kedvének. Három huncut kisegér és a Jótündér varázslata segítségével azonban Hamupipőke eljut a bálba, ahol találkozik álmai hercegével. A varázsige éjfélkor elveszti hatását, ezért Hamupipőkének sebtében el kell hagynia a kastélyt, hogy ki ne derüljön az igazság. Ám a nagy sietségben maga mögött hagyja egyik üvegcipőjét...
Bájos és szeretnivaló mese, melyben a főhősnő az 50-es évek nőideáljának minden tulajdonságával bír, imádja a házimunkát, képes alárendeltségben élni, és a férfitől a megváltást várja. Emellett bájos, kedves, szereti az állatokat, és képes ellátni egy nagyobb családot.
A herceg jóképű és kedves, jelleme azonban szinte egyáltalán nincs. Tipikus Disney -sablon, akiről bármelyik kislány álmodozhat, hogy felnőve hasonlót talál. Az 5 éves lányomnak én is ilyen férfit mutatnék, akiben egy csipetnyi veszély sincs. Bár 10 körül már kiábrándító lehet a valóság.
A kisállatok tündériek, gyönyörűre vannak rajzolva, a zene kellemes, a negatív karakterek is csak a mindennapi mocskosságokat követik el, olyan bűnöket, amiknél egy átlagos öt éves több rosszat fog kapni egy átlagos óvodában.
A jótündér aranyos és esetlen. Az egereket imádtam. Czák-czák!
9/10
Bájos és szeretnivaló mese, melyben a főhősnő az 50-es évek nőideáljának minden tulajdonságával bír, imádja a házimunkát, képes alárendeltségben élni, és a férfitől a megváltást várja. Emellett bájos, kedves, szereti az állatokat, és képes ellátni egy nagyobb családot.
A herceg jóképű és kedves, jelleme azonban szinte egyáltalán nincs. Tipikus Disney -sablon, akiről bármelyik kislány álmodozhat, hogy felnőve hasonlót talál. Az 5 éves lányomnak én is ilyen férfit mutatnék, akiben egy csipetnyi veszély sincs. Bár 10 körül már kiábrándító lehet a valóság.
A kisállatok tündériek, gyönyörűre vannak rajzolva, a zene kellemes, a negatív karakterek is csak a mindennapi mocskosságokat követik el, olyan bűnöket, amiknél egy átlagos öt éves több rosszat fog kapni egy átlagos óvodában.
A jótündér aranyos és esetlen. Az egereket imádtam. Czák-czák!
9/10
On the Road - Úton 2012
Közvetlenül apja halála után Sal Paradise, egy feltörekvő New York-i író találkozik Dean Moriarty-val, egy lehengerlő stílusú, elbűvölő ex-szélhámossal, akinek a rendkívül felszabadult és egyben rendkívül vonzó Marylou a felesége. Arra ítéltetve, hogy ne beszűkült életet éljenek, a két barát megszakítja minden addigi kapcsolatát és útra kel Marylou-val. Éhezve a szabadságra, a három fiatal elindul, keresvén a világot, új találkozásokat és önmagukat.
Kicsit olyan ez a film, mint a Harry Potterben a Szükség Szobájának inverze, az akkor jelenik meg, ha valakinek kell valami, ez a film meg jött, ha kell, ha nem. Pedig nem kellett. Ilyen feldolgozásban nagyon nem.
Van az a bizonyos könyv, meg az a bizonyos szerző... Nem, nem a Twilight-ra gondolok, bár az is púp az emberiség hátán, és elgennyesedett pattanás a széppróza ülepén... Van az a bizonyos korszak... Nem, nem a felvilágosodás. Sőt, nem is a vámpírkultusz másodvirágzása... Van az a bizonyos életérzés... Amiből SEMMIT se fogunk megérteni, ha ránézünk Kristen Stewart üres, élettelen, unott, flegma arcára. Az a nő egy katasztrófa, egy szégyen, egy elképesztően tehetségtelen, mégis félhalottra futtatott ló, aki mint mindig, most is teljesen szürreálisan erőlködve igyekszik utolérni a körülötte játszó színészeket. A száját továbbra is képtelen csukva tartani, ez biztos valami olyan elsajátíthatatlan skill, amit mások életeken át tanulnak, de neki ez az első leszületése, így nem is okolhatjuk érte. Kárhozott, halott tekintete, amiben drog és alkohol visszfénye csillog, minden, csak nem egy sweet sixteen lány szeme. A filmet az unalmassága, tartalom nélkülisége és a halovány főhősök mellett ez a liba buktatja meg csúfosan. Minden egyes jelenetben vért izzad, de a legborzalmasabb az édeshármas, amiben Miss Szakadt merő görcsben vonaglik két szeretője között, és igyekszik élvezetet hazudni nekünk nézőknek, és saját magának. Botrányos.
Garrett Hedlund Dean Moriarty-ja erőtlen, egydimenziós, semmi lehengerlő nincs benne. Egy piti drogos tolvaj, aki olyanokat balhézik az asszonyával, hogy kimennek a rendőrök is. Tipikus lecsúszott, szánni való figura, nem az a magával ragadó karakter, akinek Kerouac szánta eredetileg. Nem az a Moriarty, akiről ő írt. Sam Riley Sal Paradise-ként tévelygő, érthetetlen. Abszolút nem szerethető.
A filmben pedig nem történik semmi, búzamezők, pusztaságok, esőben ázó zöld bokrok váltják egymást, mindent aranyra, narancsra és szépiára fest a nap. Okker és dinnyesárga túltengésben haldoklik a néző már 40 perc után. Esemény pedig nincs, csak felszínes, üres, italba és kábszerbe fulladó nihil. Kirsten Dunst hiába tesz meg mindent, hiába igyekszik hamvasan bájos lenni, korban és tehetségben is kilóg a főhősök sorából. Érett színésznő, akihez talán csak a Carlo Marx-ot játszó Tom Sturridge ér fel. Viggo Mortensen zseniális, mint mindig. Alice Braga egyetlen másodperc alatt Kristen S. fölé kerekedik, és lemossa a vászonról.
Santaolalla, a zeneszerző kihozta magából a maximumot, Jose Rivera forgatókönyvírónak lenne mit tanulnia, Walter Salles rendező pedig láthatóan műanyag késsel esett neki a mamutfenyőnek, bár dicséretére legyen mondva, böcsülettel dolgozott rajta, csak hát a végeredmény az olyan szar lett, amilyet már rég láttam.
Hogy miért néztem végig? A könyv iránti rajongásból és tiszteletből, és mert talán valami mégis volt ebben a feldolgozásban is. A drogban fürdő felszín mögé képes voltam értelmet és érzéseket látni. Láttam a könyvet, és szerettem a zenét. Bár a 2 óra 20 percet indokolatlannak tartom, ennyi ideig ugyanis csak a legelvakultabbak figyelmét köti le, mégis azt mondom, egyszer érdemes végigülni. Sosem lesz az, aminek szánták, kult. Sosem lesz korrajz, se könyvadaptáció, de talán ízelítőnek jó. Egy falat paradicsomos bazsalikomos (bár kissé égett) bruschetta, ami után egyes gourmandoknak lesz kedve megkóstolni a könyvet is.
4.5/10
Kicsit olyan ez a film, mint a Harry Potterben a Szükség Szobájának inverze, az akkor jelenik meg, ha valakinek kell valami, ez a film meg jött, ha kell, ha nem. Pedig nem kellett. Ilyen feldolgozásban nagyon nem.
Van az a bizonyos könyv, meg az a bizonyos szerző... Nem, nem a Twilight-ra gondolok, bár az is púp az emberiség hátán, és elgennyesedett pattanás a széppróza ülepén... Van az a bizonyos korszak... Nem, nem a felvilágosodás. Sőt, nem is a vámpírkultusz másodvirágzása... Van az a bizonyos életérzés... Amiből SEMMIT se fogunk megérteni, ha ránézünk Kristen Stewart üres, élettelen, unott, flegma arcára. Az a nő egy katasztrófa, egy szégyen, egy elképesztően tehetségtelen, mégis félhalottra futtatott ló, aki mint mindig, most is teljesen szürreálisan erőlködve igyekszik utolérni a körülötte játszó színészeket. A száját továbbra is képtelen csukva tartani, ez biztos valami olyan elsajátíthatatlan skill, amit mások életeken át tanulnak, de neki ez az első leszületése, így nem is okolhatjuk érte. Kárhozott, halott tekintete, amiben drog és alkohol visszfénye csillog, minden, csak nem egy sweet sixteen lány szeme. A filmet az unalmassága, tartalom nélkülisége és a halovány főhősök mellett ez a liba buktatja meg csúfosan. Minden egyes jelenetben vért izzad, de a legborzalmasabb az édeshármas, amiben Miss Szakadt merő görcsben vonaglik két szeretője között, és igyekszik élvezetet hazudni nekünk nézőknek, és saját magának. Botrányos.
Garrett Hedlund Dean Moriarty-ja erőtlen, egydimenziós, semmi lehengerlő nincs benne. Egy piti drogos tolvaj, aki olyanokat balhézik az asszonyával, hogy kimennek a rendőrök is. Tipikus lecsúszott, szánni való figura, nem az a magával ragadó karakter, akinek Kerouac szánta eredetileg. Nem az a Moriarty, akiről ő írt. Sam Riley Sal Paradise-ként tévelygő, érthetetlen. Abszolút nem szerethető.
A filmben pedig nem történik semmi, búzamezők, pusztaságok, esőben ázó zöld bokrok váltják egymást, mindent aranyra, narancsra és szépiára fest a nap. Okker és dinnyesárga túltengésben haldoklik a néző már 40 perc után. Esemény pedig nincs, csak felszínes, üres, italba és kábszerbe fulladó nihil. Kirsten Dunst hiába tesz meg mindent, hiába igyekszik hamvasan bájos lenni, korban és tehetségben is kilóg a főhősök sorából. Érett színésznő, akihez talán csak a Carlo Marx-ot játszó Tom Sturridge ér fel. Viggo Mortensen zseniális, mint mindig. Alice Braga egyetlen másodperc alatt Kristen S. fölé kerekedik, és lemossa a vászonról.
Santaolalla, a zeneszerző kihozta magából a maximumot, Jose Rivera forgatókönyvírónak lenne mit tanulnia, Walter Salles rendező pedig láthatóan műanyag késsel esett neki a mamutfenyőnek, bár dicséretére legyen mondva, böcsülettel dolgozott rajta, csak hát a végeredmény az olyan szar lett, amilyet már rég láttam.
Hogy miért néztem végig? A könyv iránti rajongásból és tiszteletből, és mert talán valami mégis volt ebben a feldolgozásban is. A drogban fürdő felszín mögé képes voltam értelmet és érzéseket látni. Láttam a könyvet, és szerettem a zenét. Bár a 2 óra 20 percet indokolatlannak tartom, ennyi ideig ugyanis csak a legelvakultabbak figyelmét köti le, mégis azt mondom, egyszer érdemes végigülni. Sosem lesz az, aminek szánták, kult. Sosem lesz korrajz, se könyvadaptáció, de talán ízelítőnek jó. Egy falat paradicsomos bazsalikomos (bár kissé égett) bruschetta, ami után egyes gourmandoknak lesz kedve megkóstolni a könyvet is.
4.5/10
Kemény dió - Jawbreaker 1999
A Reagan középiskola három legnépszerűbb tanulója, Courtney, Marcie és Julie elhatározzák, hogy megviccelik Lizt születésnapja alkalmából. Eljátsszák, hogy elrabolják, és jól ráijesztenek Lizre. Megkötözik a lányt, bekötik a száját és bedobják egy kocsi csomagtartójába. A tréfa azonban tragikusan sül el: Liz megfullad. A három emberrabló közül csupán a hidegfejű Courtney nem esik kétségbe: rábeszéli társait, hogy rejtsék el a hullát és felejtsék el az egészet. Amikor azonban egy negyedik társuk tudomást szerez a lányok tettéről, újra fordul a kocka.
Rose McGowan a temérdek plasztika előtt, irreálisan nagy és kidolgozatlan popsival. Julie Benz hamvasan, fiatalon, gyönyörűen mint a Buffy első évadában. Rebecca Gayheart-nak jót tett a film óta eltelt idő, bár csinos fiatalon sem volt, de most, jó pár évvel később karakteresebb és vonzóbb. Judy Greer kikupálva is kopott, semmilyen, emellett különösebben nem is tehetséges, nem véletlenül maradt a TV-filmek/sorozatok szintjén. Rose magához képest alulteljesít, hiteltelen a főgonosz szerepében, a béna játéka teljesen kivégzi a már egyébként is majdnem döglött filmet. Az, hogy a gyilkos trió tagjai még messziről sötétben sem tűnnek 17 éveseknek, már megszokott a hasonló filmekben. Hogy a karakterek egyben önmaguk paródiái, az lehetne akár szándékos is, de a drámai elemek és a jó útra térő szereplők miatt mégse tűnik tudatosnak ez az ábrázolás.
Az élénk színek, és az alapvetően szemet kínzó vágások a korai Tarantino olcsó, kínai piacos másolatának tűnnek, a filmzene klisés, tanulság nincs. Hogy ezek a nők lennének az iskola legnépszerűbbjei? Tragikus. Hogy a rendőrség (még ha az egész szürreális álomnak is tűnik, nem filmnek) ilyen könnyen megvezethető? Szánalmas. Hogy valóban léteznek ilyen klikkek, és a mai napig keserítik egyes "alul levők" életét? Ijesztő.
De maga a film rémesen rossz, Darren Stein mellélőtt ezzel se a nem komédia, se nem dráma, se hús se hal alkotással. A romantikus szál esetleges, Amy Heckerling utánzása pedig hamvába holt ötlet.
Igazi trashmovie, amit szívem szerint csak trash-skálán értékelnék, mégis megpróbálok valahol 0 és 10 között mondani egy számot, ami kifejezi, mennyire elborzadtam, mikor újranéztem. A szinkron pedig (nem tudok rá szebb kifejezést) telibefossa ezt a szarkupacot. Zach -Zák Dane- Dán, csak hogy pár szépséget soroljak. Frenetikus.
1.5/10 (kizárólag a rossz megbűnhődése miatt)
Rose McGowan a temérdek plasztika előtt, irreálisan nagy és kidolgozatlan popsival. Julie Benz hamvasan, fiatalon, gyönyörűen mint a Buffy első évadában. Rebecca Gayheart-nak jót tett a film óta eltelt idő, bár csinos fiatalon sem volt, de most, jó pár évvel később karakteresebb és vonzóbb. Judy Greer kikupálva is kopott, semmilyen, emellett különösebben nem is tehetséges, nem véletlenül maradt a TV-filmek/sorozatok szintjén. Rose magához képest alulteljesít, hiteltelen a főgonosz szerepében, a béna játéka teljesen kivégzi a már egyébként is majdnem döglött filmet. Az, hogy a gyilkos trió tagjai még messziről sötétben sem tűnnek 17 éveseknek, már megszokott a hasonló filmekben. Hogy a karakterek egyben önmaguk paródiái, az lehetne akár szándékos is, de a drámai elemek és a jó útra térő szereplők miatt mégse tűnik tudatosnak ez az ábrázolás.
Az élénk színek, és az alapvetően szemet kínzó vágások a korai Tarantino olcsó, kínai piacos másolatának tűnnek, a filmzene klisés, tanulság nincs. Hogy ezek a nők lennének az iskola legnépszerűbbjei? Tragikus. Hogy a rendőrség (még ha az egész szürreális álomnak is tűnik, nem filmnek) ilyen könnyen megvezethető? Szánalmas. Hogy valóban léteznek ilyen klikkek, és a mai napig keserítik egyes "alul levők" életét? Ijesztő.
De maga a film rémesen rossz, Darren Stein mellélőtt ezzel se a nem komédia, se nem dráma, se hús se hal alkotással. A romantikus szál esetleges, Amy Heckerling utánzása pedig hamvába holt ötlet.
Igazi trashmovie, amit szívem szerint csak trash-skálán értékelnék, mégis megpróbálok valahol 0 és 10 között mondani egy számot, ami kifejezi, mennyire elborzadtam, mikor újranéztem. A szinkron pedig (nem tudok rá szebb kifejezést) telibefossa ezt a szarkupacot. Zach -Zák Dane- Dán, csak hogy pár szépséget soroljak. Frenetikus.
1.5/10 (kizárólag a rossz megbűnhődése miatt)
2013. április 2., kedd
Halálra szóló barátság - New Best Friend 2002
Alicia, a szerény ösztöndíjas lány egy szociológiai kutatómunka kapcsán megismeri Hadley-t, aki gyönyörű, mesésen gazdag és hihetetlenül népszerű. Új barátnője bevezeti Aliciát az elit klikk világába, aki úgy tűnik gyorsan beletanul a felső tízezer életvitelébe. Az új barátnő hamar a társaság központi figurája lesz, és minden tökéletesnek tűnik, talán túl tökéletesnek is.
A fentebbi leírásnak semmi köze a történethez, talán az egyetlen igaz gondolat Hadley szépsége és gazdagsága, meg a szociológiai kutatás. Minden más teljesen másként történik.
Mia Kirshner remekül alakítja a manipulatív, törekvő, közben a végletekig züllő fiatalt, sokáig nem is lehet biztosan tudni, hogy mindez a terv része-e, vagy csak járulékos veszteség, hogy a tisztességét is feláldozza.
Meredith Monroe is jól hozza a leheletvékony, kőgazdag, szívtelen szukát, aki, ha a lelke mélyére pillantunk, nem is annyira szívtelen.
Dominique Swain ezt a filmet is a testével akarja eladni, bár lassan megérthetné, hogy a kislányos bája már rég oda, és felnőttként kigyúrva, derék és mellek nélkül kevéssé vonzó, bár az arca még mindig szép. A biszexuális dögöt pedig legalább olyan jól játssza, mint anno a kis manipulatív Lolitát.
A cselekmény erősen hajaz a Kegyetlen játékokra, még erősebben érezhető rajta, hogy Egyedülálló nő megosztaná, de van benne egy pici Spinédzserek, és A csaj nem jár egyedül is. Leszámítva a humort. Mert ebben egyetlen poén sincs. Kőkemény züllésfilmmel van dolgunk, amit drámának akarnak eladni, de thriller címszó alatt. Érdekes koncepció. Legalább annyira zavaros, amennyire az a Colby Főiskola hallgatóinak élete. Egyik főszereplő lány se szimpatikus igazán, nincs köztük példakép, jellemfejlődést se mutatnak 1.5 óra alatt... A fiúk csak gondolatok nélküli, üres párzóeszközök, akiket ezek a lányok csak használnak. Hátborzongató korrajz a 2000-es évek elejéről, és az azóta eltelt 12 évről.
Feloldást, enyhülést hiába várunk. Az igazságszolgáltatás malmai őrölnek, de ez vajon elégtétel egy emberéletért?
7/10
A fentebbi leírásnak semmi köze a történethez, talán az egyetlen igaz gondolat Hadley szépsége és gazdagsága, meg a szociológiai kutatás. Minden más teljesen másként történik.
Mia Kirshner remekül alakítja a manipulatív, törekvő, közben a végletekig züllő fiatalt, sokáig nem is lehet biztosan tudni, hogy mindez a terv része-e, vagy csak járulékos veszteség, hogy a tisztességét is feláldozza.
Meredith Monroe is jól hozza a leheletvékony, kőgazdag, szívtelen szukát, aki, ha a lelke mélyére pillantunk, nem is annyira szívtelen.
Dominique Swain ezt a filmet is a testével akarja eladni, bár lassan megérthetné, hogy a kislányos bája már rég oda, és felnőttként kigyúrva, derék és mellek nélkül kevéssé vonzó, bár az arca még mindig szép. A biszexuális dögöt pedig legalább olyan jól játssza, mint anno a kis manipulatív Lolitát.
A cselekmény erősen hajaz a Kegyetlen játékokra, még erősebben érezhető rajta, hogy Egyedülálló nő megosztaná, de van benne egy pici Spinédzserek, és A csaj nem jár egyedül is. Leszámítva a humort. Mert ebben egyetlen poén sincs. Kőkemény züllésfilmmel van dolgunk, amit drámának akarnak eladni, de thriller címszó alatt. Érdekes koncepció. Legalább annyira zavaros, amennyire az a Colby Főiskola hallgatóinak élete. Egyik főszereplő lány se szimpatikus igazán, nincs köztük példakép, jellemfejlődést se mutatnak 1.5 óra alatt... A fiúk csak gondolatok nélküli, üres párzóeszközök, akiket ezek a lányok csak használnak. Hátborzongató korrajz a 2000-es évek elejéről, és az azóta eltelt 12 évről.
Feloldást, enyhülést hiába várunk. Az igazságszolgáltatás malmai őrölnek, de ez vajon elégtétel egy emberéletért?
7/10
Miss Senki - Miss Nobody 2010
Merítsünk egyet a ZS-kategória felső harmadából, ami csak azért felső harmad, mert a készítők ezt teljesen komolyan gondolták, amíg szerintem viccnek is pocsék.
Sarah Jane McKinney (Leslie Bibb - A gondozoo, A Vasember 1-2.) évek óta titkárnőként dolgozik egy nagy gyógyszergyárban, de az előléptetése útjában ott áll nagy utálatnak örvendő főnöke, Milo Beeber (Brandon Routh - Superman visszatér). Amikor az zaklatni próbálja, Sarah ki akar térni előle, de közben véletlenül meg is öli. Azonban nemcsak hogy megússza a gyilkosságot, de még meg is kapja a megüresedett pozíciót. És ha egy üzlet egyszer beindul.. Sarah felettesei ötletesebbnél ötletesebb gyilkosságok áldozataként harapnak szép sorban fűbe, miközben a lány lassan, de biztosan halad felfelé a ranglétrán. Ekkor azonban egy nyomozó, Bill Malloy (Adam Goldberg - Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt) kezd vizsgálódni a munkahelyen sokasodó hullák ügyében. Vajon Sarah minden nyomot eltűntetett? És vajon, hogyan befolyásolja az eseményeket, ha Sarah belezúg a zsaruba, aki akár rács mögé is juttathatja?
Annyira egyértelműen másolják más filmek képi világát (pl. Amelie csodálatos élete), annyira próbálnak máshol már bevált nevekre, gegekre építeni (Ketchum, Grabovski), hogy az izzadtság nem csak bűzlik, hanem csorog a filmből.
Leslie Bibb legalább olyan borzalmas színésznő, amennyire röhejes és szánalmas a karakter, akit játszani kényszerül. Semmi nőiesség, semmi báj nem szorult belé, de még ezt se lovagolja meg jól.
Elvileg vígjáték, de nemhogy nem nevettem, el se mosolyodtam. Bosszantó, unalmas, ötlettelen film, pocsék forgatókönyvvel. A zene idegesítő, a csattanónak szánt fordulat szintén lapos.
3.5/10
Sarah Jane McKinney (Leslie Bibb - A gondozoo, A Vasember 1-2.) évek óta titkárnőként dolgozik egy nagy gyógyszergyárban, de az előléptetése útjában ott áll nagy utálatnak örvendő főnöke, Milo Beeber (Brandon Routh - Superman visszatér). Amikor az zaklatni próbálja, Sarah ki akar térni előle, de közben véletlenül meg is öli. Azonban nemcsak hogy megússza a gyilkosságot, de még meg is kapja a megüresedett pozíciót. És ha egy üzlet egyszer beindul.. Sarah felettesei ötletesebbnél ötletesebb gyilkosságok áldozataként harapnak szép sorban fűbe, miközben a lány lassan, de biztosan halad felfelé a ranglétrán. Ekkor azonban egy nyomozó, Bill Malloy (Adam Goldberg - Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt) kezd vizsgálódni a munkahelyen sokasodó hullák ügyében. Vajon Sarah minden nyomot eltűntetett? És vajon, hogyan befolyásolja az eseményeket, ha Sarah belezúg a zsaruba, aki akár rács mögé is juttathatja?
Annyira egyértelműen másolják más filmek képi világát (pl. Amelie csodálatos élete), annyira próbálnak máshol már bevált nevekre, gegekre építeni (Ketchum, Grabovski), hogy az izzadtság nem csak bűzlik, hanem csorog a filmből.
Leslie Bibb legalább olyan borzalmas színésznő, amennyire röhejes és szánalmas a karakter, akit játszani kényszerül. Semmi nőiesség, semmi báj nem szorult belé, de még ezt se lovagolja meg jól.
Elvileg vígjáték, de nemhogy nem nevettem, el se mosolyodtam. Bosszantó, unalmas, ötlettelen film, pocsék forgatókönyvvel. A zene idegesítő, a csattanónak szánt fordulat szintén lapos.
3.5/10
Szerelmünk lapjai - The Notebook 2004
A történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adnak el nekem.
http://handson.provocateuse.com/images/photos/ryan_gosling_01.jpg
Allie és Noah tizenévesek voltak, amikor találkoztak, az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Kibontakozó szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, a szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket, melynek fontos jelentősége van számára, egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek.
Tehát a történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adtak el nekem. És az a két szeretkezés, aminél pontosan értettem miért szeretik a nők inkább a romantikus filmeket, és nem a pornót. Általában sokkal motiválóbb, érdekesebb, ha egy szex előtt felépítenek valamit, kialakul egyfajta kapcsolat, látjuk az izzást, nem csak megérkezik a vízvezeték-szerelő, aztán uccu neki, hadd szóljon. Szerintem az átlag nőknek így kéne pornót forgatni. Kerekíteni elé legalább 20-30 perc ismerkedést, kapcsolatot, egy csipetnyi romantikát, aztán végülis kiköthetnénk ugyanott, ahol az a másik műfaj zárja sorait. Persze nyilván van, aki beindul Catherine M. szexuális életére, de mások azért főként a szürke 50 árnyalatát olvassák. Azok, akiknek hiányzik az életéből, a világából valami álom, amit persze igazinak hisznek; azok, akik a bántóan színes mesék után fakónak látják a valóságot, és képtelenek azt elviselni.
Na ezek az emberek a legnagyobb fogyasztói a romantikus filmeknek, (és bár a szürkét rettentően rossz könyvnek tartom, és abszolút nem mozgatott meg, a romantikus filmeket én magam is szeretem) és nincs ezzel baj. Ha egy romantikus film korrekten van összerakva, vannak szimpatikus szereplők, akiket a néző megkedvelhet, van egy lány, akivel a nő azonosulni tud, akinek őszintén drukkol, van egy fiú, akibe azonnal beleszeret, mert annyira titokzatos, erős, jóképű, ügyes, okos, akármilyen... Akkor rendben is vagyunk. Ha emellé még van egy kerek, egész, lezárt történet, és koherens történetvezetés, akkor már lassan 5-6 pontnál járunk a 10-ből, ha osztályozni kell. Ha jók a színészek, szépen fényképezett, nem giccses, és még a zene is jó, akkor akár 8-9-es magasságokba is emelkedhetünk. A dráma és a humor révén pedig akár a 10-est is elérheti a film.
Nézzünk egy check-listát arról, mi is van meg a Szerelmünk lapjaiban.
Korrekten összerakott, ez tény. Remek, keretes szerkezetű, az idős párral indul és zárul.
Szimpatikus szereplők? A fiú kellemesen pofátlan és kellemesen szenvedélyes, és csodálatosak a kezei. Állhatatos, kitartó, vicces, és spontán. Rá nem lehet panasz.
A női főszereplő néha ostobácska, néha elkényeztetett, és a film bő 90%-ában nem tud magáról semmit. Idős nőként a demencia miatt, fiatalon pedig azért, mert túl gyáva felismerni az igazán értékes dolgokat. Bő 110 percen keresztül képtelen szembenézni saját magával, elfogadni a saját vágyait, a saját érzéseit. Alapvetően mégis szerethető, és mivel néhol azért a jelleméből is megcsillant valamit, nem tűnik üres csigaháznak. Rachel McAdams-nek nem ez az első "terhelt" karaktere, ahol olyan nőt alakít, aki elfelejtette az életét (a Fogadom-ban rendkívül hasonló a helyzet) itt csak annyi a csavar, hogy Gena Rowlands alakítja az idős Allie-t, és ő az, aki képtelen emlékezni. Kimondottan örülök, hogy nem a fiatalokat sminkelték rémisztőre némi rizsporral, műránccal és parókával, hanem kerestek két zseniális idősebb színészt, és velük játszatták el a szerelmeseket.
A történet lezárt, a megismerkedésüktől egészen életük végéig kísérjük a két szerelmest, mégis épp ez a lezártság von le rengeteget a film értékéből. Az utolsó bő 10 perc, az asszony tudatra ébredése, majd a férj szívrohama, és végül a közös halál annyira erőltetett, annyira hamis, hogy már ebbe a vattacukorral körbefújt vörös-zöld-kék álomba se fér bele. Mert persze, vannak idős párok, akik annyira kötődnek egymáshoz, hogy egyszerre halnak meg, de ez a "szerelmünk erejével lehetséges" szöveg... Ez annyira borzalmasan hangzik, hogy felfordul tőle az ember gyomra.
A sok szirup, nyál és a rettentő záró képsorok ellenére ez egy egészen kellemes film, ahol az ember végig drukkol Noah-nak, hogy végre ágyba vihesse már a hőn szeretett lányt, hogy ő húzhasson gyűrűt az ujjára, ő tehesse asszonnyá. De úgy a film felétől őszintén sajnálni kezdjük szerencsétlen Lon Hammond-ot, aki rossz ápolónőt szúrt ki magának, rossz nőért kezdett rajongani. Ugyanígy sajnálatra méltó a Noah körül legyeskedő özvegy, aki szintén nem sokat remélhet. Nekik kettőjüknek esélyük sincs a mindent elsöprő, első és egyetlen szerelem ellen.
Mi az, ami miatt (leszámítva a végét) képtelen vagyok jó pontszámot adni erre a filmre?
A logikátlanságok.
1) Honnan tudja Allie, hogy Noah a seregben van? Miért mondja azt a narráló, hogy Allie minden egyes sebesültben Noah-t vagy egy társát látja? Semmit se tud róla. Amennyi információja van, Noah lehetne évek óta halott is. A könyvben ezt biztos jobban kifejti Nicholas Sparks, de itt a filmben teljesen értelmetlen az egész.
2) Miért viszi el az anyja Allie-t a szálló por és a törmelék kellős közepére, hogy megmutassa neki a lapátoló embert mint élete szerelmét? Nem illik a történetbe. Nem illik a nő karakteréhez. Tudom, hogy a regényben nem is szerepel ez a jelenet, nem értem miért kellett a filmbe beleerőltetni. Felesleges. Logikátlan. Egy olyan nő, mint Allie anyja, sose állna le egy mozdonyfűtővel, vagy legyen bármi is a lapátoló foglalkozása.
3) Allie magától miért nem írt sosem Noah-nak? Azokban az években, amíg elvileg álomba sírta magát, és mindig csak rá gondolt, miért nem volt képes megereszteni csak 1 levelet? Ennyire büszke volt, vagy ennyire gyáva? Ha nekem kellett volna úgy otthagynom a szerelmemet, biztos, hogy nem érdekelt volna a büszkeség, se a tartás. Írtam volna neki. Ha kell, minden nap, amíg nem válaszol. (Noah legalább ebből rájött volna, hogy Allie nem kapja meg a leveleit, és elment volna érte személyesen.)
4) Miért borzolták a nézők idegeit azzal a pár másodperces jelenettel, amiben Allie szerelmet hazudik Lon-nak, majd kijelenti, hogy nem fogja őt elveszíteni, hiszem már TUDJA, hogy vele KELL lennie? Mi értelme volt ennek. Csak pislogunk egyet, és máris jön a feloldókép, a Noah háza elé begördülő autó. Mivel a filmet szinkronosan láttam, ez lehet, hogy a szinkron hibája, de mindenképpen rettenetes.
Ezek, valamint az utolsó pár perc jelenetei azok, amik miatt nem tudok sírni ezen a filmen, inkább csak dühöngök. Mert összességében nézve tehát nem lett jó. És kár érte.
6/10
http://handson.provocateuse.com/images/photos/ryan_gosling_01.jpg
Allie és Noah tizenévesek voltak, amikor találkoztak, az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Kibontakozó szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, a szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket, melynek fontos jelentősége van számára, egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek.
Tehát a történet, amit Ryan Gosling csodálatosan szép kezei adtak el nekem. És az a két szeretkezés, aminél pontosan értettem miért szeretik a nők inkább a romantikus filmeket, és nem a pornót. Általában sokkal motiválóbb, érdekesebb, ha egy szex előtt felépítenek valamit, kialakul egyfajta kapcsolat, látjuk az izzást, nem csak megérkezik a vízvezeték-szerelő, aztán uccu neki, hadd szóljon. Szerintem az átlag nőknek így kéne pornót forgatni. Kerekíteni elé legalább 20-30 perc ismerkedést, kapcsolatot, egy csipetnyi romantikát, aztán végülis kiköthetnénk ugyanott, ahol az a másik műfaj zárja sorait. Persze nyilván van, aki beindul Catherine M. szexuális életére, de mások azért főként a szürke 50 árnyalatát olvassák. Azok, akiknek hiányzik az életéből, a világából valami álom, amit persze igazinak hisznek; azok, akik a bántóan színes mesék után fakónak látják a valóságot, és képtelenek azt elviselni.
Na ezek az emberek a legnagyobb fogyasztói a romantikus filmeknek, (és bár a szürkét rettentően rossz könyvnek tartom, és abszolút nem mozgatott meg, a romantikus filmeket én magam is szeretem) és nincs ezzel baj. Ha egy romantikus film korrekten van összerakva, vannak szimpatikus szereplők, akiket a néző megkedvelhet, van egy lány, akivel a nő azonosulni tud, akinek őszintén drukkol, van egy fiú, akibe azonnal beleszeret, mert annyira titokzatos, erős, jóképű, ügyes, okos, akármilyen... Akkor rendben is vagyunk. Ha emellé még van egy kerek, egész, lezárt történet, és koherens történetvezetés, akkor már lassan 5-6 pontnál járunk a 10-ből, ha osztályozni kell. Ha jók a színészek, szépen fényképezett, nem giccses, és még a zene is jó, akkor akár 8-9-es magasságokba is emelkedhetünk. A dráma és a humor révén pedig akár a 10-est is elérheti a film.
Nézzünk egy check-listát arról, mi is van meg a Szerelmünk lapjaiban.
Korrekten összerakott, ez tény. Remek, keretes szerkezetű, az idős párral indul és zárul.
Szimpatikus szereplők? A fiú kellemesen pofátlan és kellemesen szenvedélyes, és csodálatosak a kezei. Állhatatos, kitartó, vicces, és spontán. Rá nem lehet panasz.
A női főszereplő néha ostobácska, néha elkényeztetett, és a film bő 90%-ában nem tud magáról semmit. Idős nőként a demencia miatt, fiatalon pedig azért, mert túl gyáva felismerni az igazán értékes dolgokat. Bő 110 percen keresztül képtelen szembenézni saját magával, elfogadni a saját vágyait, a saját érzéseit. Alapvetően mégis szerethető, és mivel néhol azért a jelleméből is megcsillant valamit, nem tűnik üres csigaháznak. Rachel McAdams-nek nem ez az első "terhelt" karaktere, ahol olyan nőt alakít, aki elfelejtette az életét (a Fogadom-ban rendkívül hasonló a helyzet) itt csak annyi a csavar, hogy Gena Rowlands alakítja az idős Allie-t, és ő az, aki képtelen emlékezni. Kimondottan örülök, hogy nem a fiatalokat sminkelték rémisztőre némi rizsporral, műránccal és parókával, hanem kerestek két zseniális idősebb színészt, és velük játszatták el a szerelmeseket.
A történet lezárt, a megismerkedésüktől egészen életük végéig kísérjük a két szerelmest, mégis épp ez a lezártság von le rengeteget a film értékéből. Az utolsó bő 10 perc, az asszony tudatra ébredése, majd a férj szívrohama, és végül a közös halál annyira erőltetett, annyira hamis, hogy már ebbe a vattacukorral körbefújt vörös-zöld-kék álomba se fér bele. Mert persze, vannak idős párok, akik annyira kötődnek egymáshoz, hogy egyszerre halnak meg, de ez a "szerelmünk erejével lehetséges" szöveg... Ez annyira borzalmasan hangzik, hogy felfordul tőle az ember gyomra.
A sok szirup, nyál és a rettentő záró képsorok ellenére ez egy egészen kellemes film, ahol az ember végig drukkol Noah-nak, hogy végre ágyba vihesse már a hőn szeretett lányt, hogy ő húzhasson gyűrűt az ujjára, ő tehesse asszonnyá. De úgy a film felétől őszintén sajnálni kezdjük szerencsétlen Lon Hammond-ot, aki rossz ápolónőt szúrt ki magának, rossz nőért kezdett rajongani. Ugyanígy sajnálatra méltó a Noah körül legyeskedő özvegy, aki szintén nem sokat remélhet. Nekik kettőjüknek esélyük sincs a mindent elsöprő, első és egyetlen szerelem ellen.
Mi az, ami miatt (leszámítva a végét) képtelen vagyok jó pontszámot adni erre a filmre?
A logikátlanságok.
1) Honnan tudja Allie, hogy Noah a seregben van? Miért mondja azt a narráló, hogy Allie minden egyes sebesültben Noah-t vagy egy társát látja? Semmit se tud róla. Amennyi információja van, Noah lehetne évek óta halott is. A könyvben ezt biztos jobban kifejti Nicholas Sparks, de itt a filmben teljesen értelmetlen az egész.
2) Miért viszi el az anyja Allie-t a szálló por és a törmelék kellős közepére, hogy megmutassa neki a lapátoló embert mint élete szerelmét? Nem illik a történetbe. Nem illik a nő karakteréhez. Tudom, hogy a regényben nem is szerepel ez a jelenet, nem értem miért kellett a filmbe beleerőltetni. Felesleges. Logikátlan. Egy olyan nő, mint Allie anyja, sose állna le egy mozdonyfűtővel, vagy legyen bármi is a lapátoló foglalkozása.
3) Allie magától miért nem írt sosem Noah-nak? Azokban az években, amíg elvileg álomba sírta magát, és mindig csak rá gondolt, miért nem volt képes megereszteni csak 1 levelet? Ennyire büszke volt, vagy ennyire gyáva? Ha nekem kellett volna úgy otthagynom a szerelmemet, biztos, hogy nem érdekelt volna a büszkeség, se a tartás. Írtam volna neki. Ha kell, minden nap, amíg nem válaszol. (Noah legalább ebből rájött volna, hogy Allie nem kapja meg a leveleit, és elment volna érte személyesen.)
4) Miért borzolták a nézők idegeit azzal a pár másodperces jelenettel, amiben Allie szerelmet hazudik Lon-nak, majd kijelenti, hogy nem fogja őt elveszíteni, hiszem már TUDJA, hogy vele KELL lennie? Mi értelme volt ennek. Csak pislogunk egyet, és máris jön a feloldókép, a Noah háza elé begördülő autó. Mivel a filmet szinkronosan láttam, ez lehet, hogy a szinkron hibája, de mindenképpen rettenetes.
Ezek, valamint az utolsó pár perc jelenetei azok, amik miatt nem tudok sírni ezen a filmen, inkább csak dühöngök. Mert összességében nézve tehát nem lett jó. És kár érte.
6/10
2013. április 1., hétfő
Az igenember - YES man 2008
Anno 2008-ban még a moziban láttam. Akkor sokkal viccesebbnek tűnt, mint most az RTL Klubon. Vagy csak az idő szépítette meg az emlékeim. Hallgatnom kellett volna a kommentelőkre, és megtartani egyszer nézősnek.
Carl Allen (Jim Carrey) a válása után teljesen bezárkózik, és csak kedvenc horrorfilmjeinek él. Hiába próbálja őt barátja, Peter (Bradley Cooper) kirángatni a gödörből, mindig mindenre nemet mond. Egészen addig, amíg össze nem hozza a sors egy félőrültnek látszó ismerősével, aki elcipeli őt Terrence (Terence Trump) szemináriumára. Maga sem tudja, hogyan és miért, de fogadalmat tesz, hogy mostantól mindenre igent mond. Az igeneknek köszönhetően az utcai verekedéstől az előléptetésig mindent átél, még a nagy szerelmet és annak az elvesztését is.
Ostoba voltam. Bradley Cooper persze szexi, Jim Carrey gumiarca pedig zöld festék nélkül maga a maszk, ebben semmi új nincs... Zooey Deschanelbe pedig anno ebben a filmben szerettem bele. Ma viszont kevésbé bájosnak éreztem. Nem tudom mi történt. Eltelt 5 év? Ennyit öregedtem? Vagy a műfaj csúcsra járatta ezeket a poénokat, és szépen elkoptatta őket? Az is lehet, hogy már 2008-ban kopottak voltak, csak épp jó pillanatomban ültem be egy kólával a székbe a moziban. Igazából mindegy is.
Hogy ajánlanám-e most bárkinek? Nem. Egy újabb "mítosz" dőlt meg. Ennek is vége.
5/10
Carl Allen (Jim Carrey) a válása után teljesen bezárkózik, és csak kedvenc horrorfilmjeinek él. Hiába próbálja őt barátja, Peter (Bradley Cooper) kirángatni a gödörből, mindig mindenre nemet mond. Egészen addig, amíg össze nem hozza a sors egy félőrültnek látszó ismerősével, aki elcipeli őt Terrence (Terence Trump) szemináriumára. Maga sem tudja, hogyan és miért, de fogadalmat tesz, hogy mostantól mindenre igent mond. Az igeneknek köszönhetően az utcai verekedéstől az előléptetésig mindent átél, még a nagy szerelmet és annak az elvesztését is.
Ostoba voltam. Bradley Cooper persze szexi, Jim Carrey gumiarca pedig zöld festék nélkül maga a maszk, ebben semmi új nincs... Zooey Deschanelbe pedig anno ebben a filmben szerettem bele. Ma viszont kevésbé bájosnak éreztem. Nem tudom mi történt. Eltelt 5 év? Ennyit öregedtem? Vagy a műfaj csúcsra járatta ezeket a poénokat, és szépen elkoptatta őket? Az is lehet, hogy már 2008-ban kopottak voltak, csak épp jó pillanatomban ültem be egy kólával a székbe a moziban. Igazából mindegy is.
Hogy ajánlanám-e most bárkinek? Nem. Egy újabb "mítosz" dőlt meg. Ennek is vége.
5/10
Szavak és érzések - Bee Season 2005
Kevés olyan film van, amit ha egyszer megnézek, ne tudnék mit mondani róla, vagy ne tudnék mit kezdeni vele. Még kevesebb olyan, amit hiába látok többször, továbbra se tudok összerakni egy értelmes mondatot is se. A Bee Season azonban ilyen film.
A tizenegy éves Eliza családjában mindenki a saját gondjával van elfoglalva. Szülei, Saul és Miriam a házasságuk problémái elől a munkába temetkeznek, csak a karrierjük érdekli őket. A bátyja zenei tehetség, de bezárkózik a maga kamasz világába. Amikor Elizáról kiderül, hogy milyen érzéke van a helyesíráshoz, a megszokott családi rend kezd felborulni. Az újonnan felismert tehetsége azonban nemcsak örömet okoz a család életében, rengeteg, korábban nem sejtett titkok bukkannak napvilágra.
Tulajdonképpen nem szól semmiről, de eközben mélynek próbálja mutatni magát. Hallucináló kislány, akinek minden bizonnyal súlyos mentális problémái vannak, kleptomániás és kissé őrült anya, akinek fogalma sincs arról, mi a valóság. Talán ő örökítette át a lányára a terheltséget. Egy megalomániás apa, aki mindent a kezében akar tartani, miközben minden kifolyik az ujjai közül. A családja, az élete. Még a zsidó vallást se képes úgy megmutatni a gyerekeinek, hogy azok valóban gyakorolni akarják. Elfojtás, rejtegetés, őrjítő szabálykövetés jellemzi a karaktereket, akik a saját útját kereső fiún kívül mind borzalmasak...
Persze, tudhatnám előre, hogy amiben J. Binoche szerepel, azzal vigyázni kell, de sosem tanulok a korábbiakból. Ha nagyon akarnék, belemagyarázhatnék olyan dolgokat, amik ebben a filmben nincsenek, Isten keresését, a szabad akarat fontosságát, elemezhetném a kulcsjelenetet, amiben Eliza úgy DÖNT, mégsem az hozza vissza az édesanyját a való világba, ha nyer, és inkább szánt szándékkal veszít, csak újra teljes családban élhessen. De ennek a pár kockának épp úgy nincs semmi értelme, ahogy a történetnek se sok. Már maga a betűzőverseny is nevetséges. Sosem értettem, mi olyan nehéz ezen. Világéletemben jó helyesíró voltam (az internet persze sokat rontott rajtam), de nekem a betűzés annyira könnyen ment (menne), annyira természetesen, hogy ebben képtelen vagyok meglátni a kihívást. Biztos rendkívül fontos az USA-ban, és még annál is fontosabb a történet szempontjából, de engedtessék meg nekem az a luxus, hogy kinevessem az egészet. Számomra komolytalan. Súlytalan. Ahogy súlytalan az egész film is. Nem kedvelünk meg egyetlen karaktert sem, nem tudunk senkivel azonosulni, nem drukkolunk senkinek. Merem állítani, hogy Gere a pályája legellenszenvesebb figuráját hozza, ez pedig (tekintve, hogy tisztes családapát játszik) nem semmi. Binoche pocsék, mint mindig. Van ez a rendkívül irritáló "lágy, finom nő vagyok, és ez minden mozdulatomon látszik" karaktere, amibe belefagyott 20 évvel ezelőtt, most ebből próbált kiordítani a pszichiátrián, kevés sikerrel.
Akik miatt mégis érdemes megnézni a filmet: Kate Bosworth és Max Minghella. Jó látni őket "ilyen fiatalon". Ugyanez sajnos nem mondható el a rémisztően pszichopata külsejű Flora Cross-ról.
4/10
A tizenegy éves Eliza családjában mindenki a saját gondjával van elfoglalva. Szülei, Saul és Miriam a házasságuk problémái elől a munkába temetkeznek, csak a karrierjük érdekli őket. A bátyja zenei tehetség, de bezárkózik a maga kamasz világába. Amikor Elizáról kiderül, hogy milyen érzéke van a helyesíráshoz, a megszokott családi rend kezd felborulni. Az újonnan felismert tehetsége azonban nemcsak örömet okoz a család életében, rengeteg, korábban nem sejtett titkok bukkannak napvilágra.
Tulajdonképpen nem szól semmiről, de eközben mélynek próbálja mutatni magát. Hallucináló kislány, akinek minden bizonnyal súlyos mentális problémái vannak, kleptomániás és kissé őrült anya, akinek fogalma sincs arról, mi a valóság. Talán ő örökítette át a lányára a terheltséget. Egy megalomániás apa, aki mindent a kezében akar tartani, miközben minden kifolyik az ujjai közül. A családja, az élete. Még a zsidó vallást se képes úgy megmutatni a gyerekeinek, hogy azok valóban gyakorolni akarják. Elfojtás, rejtegetés, őrjítő szabálykövetés jellemzi a karaktereket, akik a saját útját kereső fiún kívül mind borzalmasak...
Persze, tudhatnám előre, hogy amiben J. Binoche szerepel, azzal vigyázni kell, de sosem tanulok a korábbiakból. Ha nagyon akarnék, belemagyarázhatnék olyan dolgokat, amik ebben a filmben nincsenek, Isten keresését, a szabad akarat fontosságát, elemezhetném a kulcsjelenetet, amiben Eliza úgy DÖNT, mégsem az hozza vissza az édesanyját a való világba, ha nyer, és inkább szánt szándékkal veszít, csak újra teljes családban élhessen. De ennek a pár kockának épp úgy nincs semmi értelme, ahogy a történetnek se sok. Már maga a betűzőverseny is nevetséges. Sosem értettem, mi olyan nehéz ezen. Világéletemben jó helyesíró voltam (az internet persze sokat rontott rajtam), de nekem a betűzés annyira könnyen ment (menne), annyira természetesen, hogy ebben képtelen vagyok meglátni a kihívást. Biztos rendkívül fontos az USA-ban, és még annál is fontosabb a történet szempontjából, de engedtessék meg nekem az a luxus, hogy kinevessem az egészet. Számomra komolytalan. Súlytalan. Ahogy súlytalan az egész film is. Nem kedvelünk meg egyetlen karaktert sem, nem tudunk senkivel azonosulni, nem drukkolunk senkinek. Merem állítani, hogy Gere a pályája legellenszenvesebb figuráját hozza, ez pedig (tekintve, hogy tisztes családapát játszik) nem semmi. Binoche pocsék, mint mindig. Van ez a rendkívül irritáló "lágy, finom nő vagyok, és ez minden mozdulatomon látszik" karaktere, amibe belefagyott 20 évvel ezelőtt, most ebből próbált kiordítani a pszichiátrián, kevés sikerrel.
Akik miatt mégis érdemes megnézni a filmet: Kate Bosworth és Max Minghella. Jó látni őket "ilyen fiatalon". Ugyanez sajnos nem mondható el a rémisztően pszichopata külsejű Flora Cross-ról.
4/10
Álcák csapdája - The Double 2011
Washingtonban meggyilkolnak egy szenátort. A gyilkos sajátos módszere arra utal, hogy az egykori szovjet ügynök keze lehet a dologban. A Cassius fedőnevű fickó régi ismerőse a CIA-énak, az egyetlen gond, hogy mindenki úgy tudta, meghalt. A fiatal, zöldfülű FBI-ügynök, Ben Geary mellé ezért bevonják a nyomozásba Paul Shepherdsont, az egykori, tapasztalt kémelhárítót, aki sokáig hiába vadászott Cassiusra. Geary, aki Cassiusról írta a disszertációját, meg van győződve róla, hogy a kém aktivizálta magát, ám Shepherdson szerint mások állnak az ügy hátterében.
A film csak 30-40 évet késett, ahogy minden kritika írja. Richard Gere nem elég tehetséges ehhez, nincs karizmája, nincs ereje, nincs kisugárzása... Rettentően megöregedett, de fiatalon se lett volna alkalmas arra, hogy ilyen összetett karaktert jelenítsen meg. Egyszerűen nem akcióhős-típus. Nem ügynök, nem kém, nem katona. Hiteltelen. Nála 2× nagyobb fickókat gyűr le, úgy rángatja a 60 kiló körüli prostituáltat, mintha tollpihe lenne. Nem reális.
A fordulatok kiszámíthatóak, átlag 30 percenként derül ki valami a főhősünkről, amit egyébként már az első 10 perc óta tudunk.Topher Grace csak áll az események középpontjában, pislog, és igyekszik úgy tenni, mintha nem unná halálra magát. Nehezen megy neki.
Az akció egy erősen retro autósüldözésben csúcsosodik ki, amiben nem törnek igazán össze a kocsik, nem robban fel senki és semmi, és a főhősök sem szenvednek maradandó sérülést.
A film a B kategória legalja, Michael Brandt letagadhatja mind a rendezést, mind a forgatókönyvet. Richard Gere pedig láthatóan eddig se tartotta magát túl sokra, ha képes volt elvállalni ezt a szerepet. Gondolhatta, hogy így, élete és karrierje utolsó harmadában nem ezzel fogja megváltani a világot. Ha csak a kalandot kereste, akkor megbocsátható neki, ha a pénzt, akkor viszont szívből sajnálom őt.
4.5/10
A film csak 30-40 évet késett, ahogy minden kritika írja. Richard Gere nem elég tehetséges ehhez, nincs karizmája, nincs ereje, nincs kisugárzása... Rettentően megöregedett, de fiatalon se lett volna alkalmas arra, hogy ilyen összetett karaktert jelenítsen meg. Egyszerűen nem akcióhős-típus. Nem ügynök, nem kém, nem katona. Hiteltelen. Nála 2× nagyobb fickókat gyűr le, úgy rángatja a 60 kiló körüli prostituáltat, mintha tollpihe lenne. Nem reális.
A fordulatok kiszámíthatóak, átlag 30 percenként derül ki valami a főhősünkről, amit egyébként már az első 10 perc óta tudunk.Topher Grace csak áll az események középpontjában, pislog, és igyekszik úgy tenni, mintha nem unná halálra magát. Nehezen megy neki.
Az akció egy erősen retro autósüldözésben csúcsosodik ki, amiben nem törnek igazán össze a kocsik, nem robban fel senki és semmi, és a főhősök sem szenvednek maradandó sérülést.
A film a B kategória legalja, Michael Brandt letagadhatja mind a rendezést, mind a forgatókönyvet. Richard Gere pedig láthatóan eddig se tartotta magát túl sokra, ha képes volt elvállalni ezt a szerepet. Gondolhatta, hogy így, élete és karrierje utolsó harmadában nem ezzel fogja megváltani a világot. Ha csak a kalandot kereste, akkor megbocsátható neki, ha a pénzt, akkor viszont szívből sajnálom őt.
4.5/10
Borotvaélen - Man on a ledge 2012
A kihagyott ziccerek és az alig mutatott mélység filmje.
Nick Cassidy (Sam Worthington) volt New York-i rendőrtiszt börtönbüntetését tölti, miután a méregdrága gyémánt, amelynek biztonságos szállításáért ő felelt, eltűnt. A gyémánt tulajdonosa, David Englander (Ed Harris) Cassidyt tette felelőssé az esetért, és ezért Cassidyt 25 év börtönre ítélték, Englander pedig felvette a kártérítés díját.
A volt rendőrtiszt megszökik, majd váratlan döntést hoz: kilép egy New York-i szálloda 20. emeleti szobájának ablakán. A szálloda alig arasznyi párkányán egyensúlyozva igyekszik meggyőzni Lydia Spencer tárgyalót (Elizabeth Banks) az ártatlanságáról. A kibontakozó cselekmény során kiderül, hogy sokkal több forog kockán annál, mint hogy egy ember elvesztheti az egyensúlyát.
Minden irónia nélkül mondhatom, hogy tényleg remek szereplők játszanak, elképesztően profik, és hogy a film nem bukott ordas nagyot, csak nekik köszönhetjük. Sam Worthington 10 pontosat alakít, róla senki sem hinné, hogy van terve... Miközben minden a terv szerint halad. Ed Harris pont olyan tenyérbemászó, aljas és gusztustalan, amilyennek David Englander-ként lennie kell. Elizabeth Banks pedig az a fajta jó csaj, akinek (bár csak felületesen említve, de) múltja is van, és esze is, az átlag férfiember szex előtt és szex után is szívesen beszélgetne vele. Különösen jó napokon akár szex helyett is. Ez ugyan nem igaz az öccs barátnőjét alakító Genesis Rodriguez-re, ő nyilvánvalóan csak az akciófilmekben szinte már kötelező mellfaktor miatt került be, de ahhoz képest amit vártak tőle, ő is zseniális.
Tipikus egyszer nézős akcióról van szó, ami a "poénok" és "csavarok" ismeretében már nem üt akkorát, amekkorát elsőre, talán épp emiatt kapott méltatlanul alacsony pontszámot az imdb-n. Kár, hogy hiába ötvözte remekül a különböző műfajokat, a különböző stílusokat, a rendező (Asger Leth) gyenge keze és a forgatókönyv (Pablo F. Fenjves) hiányosságai sokat levonnak a film értékéből. Pedig tényleg mindent kapunk, amiről csak álmodhatunk, korrupt zsarukat, mocskos kártérítési csaló milliárdost, és egy hatalmas gyémántot... De a történet csak a második felére pörög fel, nagyon lassan és vontatottan indul, sokaknak talán nincs is türelme kivárni...
Pedig érdemes. Még ha nem is ütnek le minden magas labdát...
7/10
Nick Cassidy (Sam Worthington) volt New York-i rendőrtiszt börtönbüntetését tölti, miután a méregdrága gyémánt, amelynek biztonságos szállításáért ő felelt, eltűnt. A gyémánt tulajdonosa, David Englander (Ed Harris) Cassidyt tette felelőssé az esetért, és ezért Cassidyt 25 év börtönre ítélték, Englander pedig felvette a kártérítés díját.
A volt rendőrtiszt megszökik, majd váratlan döntést hoz: kilép egy New York-i szálloda 20. emeleti szobájának ablakán. A szálloda alig arasznyi párkányán egyensúlyozva igyekszik meggyőzni Lydia Spencer tárgyalót (Elizabeth Banks) az ártatlanságáról. A kibontakozó cselekmény során kiderül, hogy sokkal több forog kockán annál, mint hogy egy ember elvesztheti az egyensúlyát.
Minden irónia nélkül mondhatom, hogy tényleg remek szereplők játszanak, elképesztően profik, és hogy a film nem bukott ordas nagyot, csak nekik köszönhetjük. Sam Worthington 10 pontosat alakít, róla senki sem hinné, hogy van terve... Miközben minden a terv szerint halad. Ed Harris pont olyan tenyérbemászó, aljas és gusztustalan, amilyennek David Englander-ként lennie kell. Elizabeth Banks pedig az a fajta jó csaj, akinek (bár csak felületesen említve, de) múltja is van, és esze is, az átlag férfiember szex előtt és szex után is szívesen beszélgetne vele. Különösen jó napokon akár szex helyett is. Ez ugyan nem igaz az öccs barátnőjét alakító Genesis Rodriguez-re, ő nyilvánvalóan csak az akciófilmekben szinte már kötelező mellfaktor miatt került be, de ahhoz képest amit vártak tőle, ő is zseniális.
Tipikus egyszer nézős akcióról van szó, ami a "poénok" és "csavarok" ismeretében már nem üt akkorát, amekkorát elsőre, talán épp emiatt kapott méltatlanul alacsony pontszámot az imdb-n. Kár, hogy hiába ötvözte remekül a különböző műfajokat, a különböző stílusokat, a rendező (Asger Leth) gyenge keze és a forgatókönyv (Pablo F. Fenjves) hiányosságai sokat levonnak a film értékéből. Pedig tényleg mindent kapunk, amiről csak álmodhatunk, korrupt zsarukat, mocskos kártérítési csaló milliárdost, és egy hatalmas gyémántot... De a történet csak a második felére pörög fel, nagyon lassan és vontatottan indul, sokaknak talán nincs is türelme kivárni...
Pedig érdemes. Még ha nem is ütnek le minden magas labdát...
7/10
2013. március 31., vasárnap
The Door - Az ajtó 2012
Egy könyv, amiről szinte csak jókat lehet mondani...
És egy film, amiről igazából nem sok jót...
Különös szépségű film az emberi tartásról, a titkokról, az egymás iránti megbecsülésről és szeretetről.
A Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regényéből készült film, két szigorú elvek szerint élő asszony portréja. A házvezetőnő és a ház asszonyának apránként kibontakozó és sokszor viharos kapcsolatának megrendítően szép története.
Magda, az írónő bejárónőt keres. Megismeri Emerencet a meglehetősen öntörvényű, nyers asszonyt. A kezdetben egymás iránt érzett gyanakvás és közöny helyét, lassanként átveszi az elfogadás és a bizalom. Ahogy Emerencről leválik a ridegség máza, úgy tárul ki egyre jobban a közöttük lévő ajtó.
Helen Mirren persze zseniális, hiszen ő Helen Mirren, de nem ő Emerenc. Egy kemény francia nő, ez igaz, de nem képes hitelesen alakítani a paraszti élet edzette szikár házvezetőnőt.
Martina Gedeck úgy rossz, ahogy van. Semmi sincs benne Szabó Magdából. Ez még a kisebb gond, de mintha a forgatás alatt végig gyengélkedett volna... Vagy csak teljesen híján van minden színészi tehetségnek.
Eperjes Károly még életében nem játszott jól, mindig a szerencsétlen hülyét adja, akkor is, ha mást kéne mutatni. Itt ez különösen kínos.
A bakik szemet szúróak, a pasztell émelyítően árad túl, főleg a szépia emlékekben. A történetből pedig az igazán fontos részek, az árnyalatok maradnak ki. A kapcsolatok fejlődése, az út az origóból a végkifejlet felé. Szabó István olyan filmet rendezett, melyből kapásból az origó hányzik. CGI viszont került bele, olyan bőségesen mérve, hogy az embernek sírni támad kedve.
Szomorú, hogy úgy akar értéket közvetíteni, hogy középszerű és kommersz módon ábrázol egy ilyen zseniális könyvet.
4/10
És egy film, amiről igazából nem sok jót...
Különös szépségű film az emberi tartásról, a titkokról, az egymás iránti megbecsülésről és szeretetről.
A Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regényéből készült film, két szigorú elvek szerint élő asszony portréja. A házvezetőnő és a ház asszonyának apránként kibontakozó és sokszor viharos kapcsolatának megrendítően szép története.
Magda, az írónő bejárónőt keres. Megismeri Emerencet a meglehetősen öntörvényű, nyers asszonyt. A kezdetben egymás iránt érzett gyanakvás és közöny helyét, lassanként átveszi az elfogadás és a bizalom. Ahogy Emerencről leválik a ridegség máza, úgy tárul ki egyre jobban a közöttük lévő ajtó.
Helen Mirren persze zseniális, hiszen ő Helen Mirren, de nem ő Emerenc. Egy kemény francia nő, ez igaz, de nem képes hitelesen alakítani a paraszti élet edzette szikár házvezetőnőt.
Martina Gedeck úgy rossz, ahogy van. Semmi sincs benne Szabó Magdából. Ez még a kisebb gond, de mintha a forgatás alatt végig gyengélkedett volna... Vagy csak teljesen híján van minden színészi tehetségnek.
Eperjes Károly még életében nem játszott jól, mindig a szerencsétlen hülyét adja, akkor is, ha mást kéne mutatni. Itt ez különösen kínos.
A bakik szemet szúróak, a pasztell émelyítően árad túl, főleg a szépia emlékekben. A történetből pedig az igazán fontos részek, az árnyalatok maradnak ki. A kapcsolatok fejlődése, az út az origóból a végkifejlet felé. Szabó István olyan filmet rendezett, melyből kapásból az origó hányzik. CGI viszont került bele, olyan bőségesen mérve, hogy az embernek sírni támad kedve.
Szomorú, hogy úgy akar értéket közvetíteni, hogy középszerű és kommersz módon ábrázol egy ilyen zseniális könyvet.
4/10
2013. március 23., szombat
Selyem - Silk 2007
Alessandro Baricco könyvéből François Girard álmodott és írt forgatókönyvet.
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
2013. március 21., csütörtök
Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak 2012
Avagy Genndy Tartakovski Dexter, a laboratóriuma, a Pindur Pandúrok, és a Szamuráj Jack után. Engem már a Dexterrel megvett kilóra, és nem is bohó gyermekkoromban, hanem áldott-áldatlan kamaszkorom idején. A kis vörös tudósgyerek annyira jó karakter volt, és annyira jó volt a rendezés, hogy Genndy-t már alapból a zsenik közé soroltam.
Vérszívó vagy nászúton? Farkasember családi lazuláson? Rémkoppantó, aki belefáradt a szürke hétköznapok egyformaságába? Vár a Hotel Transylvania - minőségi pihenés és felfrissülés mindennemű rémnek, szörnynek és gonosz torzszülöttnek.
Drakula gróf ötcsillagos erdélyi luxusszállodájában (főszakács: Quasimodo) a szörnyek és családjuk távol kerülhetnek az emberi világ zajától. Itt ejtőzik Frankenstein és a menyasszonya, Múmia, a láthatatlan ember, egy egész farkas falka és kollégáik - míg egyszer egy halandó nem téved közéjük. A bajt csak fokozza, hogy a gróf nemcsak szállodaigazgató, hanem apa is, aki eddig sikerrel óvta csemetéjét a valódi világ borzalmaitól: most azonban minden megváltozik.
A félig véres, félig prémes rémmese kicsit békebeli, olyan aranyosan régies, nem annyira formabontó és nem is annyira egyedi, mint a fentebb felsorolt Tartakovski nevéhez köthető rajzfilmek. A szörnyek között persze látunk nagyon egyedieket is, nem csak a máshonnan ismert figurák újragondolását, és a mimikára, gesztusokra épülő geg abszolút működik, folyamatosan mosolyra húzódik tőle a néző szája széle. Valami mégis hiányzik. De így elsőre meg se tudnám mondani, mi.
Mert a történet jó, a rajzok imádnivalóak, és remekül kidolgozottak, a cselekmény egy percre sem laposodik el, folyamatosan zajlanak az események, szusszanni sincs időnk. A zene fülbemászó, a rajzolt figurák igazi karakterek, van személyiségük, motivációjuk, múltjuk és jelenük. Tulajdonképpen többet nyújtanak néhány valós színésznél. Mégis ott az a de...
A központi téma, a szülőről való leválás, az elengedés problematikája, a felnőtteket is elgondolkoztathatja, ennek ellenére marad egy pici fanyar szájíz. Érezni, hogy nem a korosztályomnak szánták a mesét, az intellektuális humor, a frappáns odamondogatások hiányát magán viseli. És valami mást is... Amit még mindig nem tudok meghatározni. Nem feltétlenül a happy end a gond, nem az elnagyolt, gyerekes szerelmi szál... Csak az ingerküszöbünk lehet talán máshol.
A mosoly tehát konstans, de igazi nevetés nincs. A Twilight-paródia persze jó, én még durvábban ekéztem volna a helyükben.
A szinkron kellemesen enervált, szóval ha tehetitek, eredeti nyelven nézzétek meg, és ugorjátok át az 1.20 körüli éneket :)
6/10
Vérszívó vagy nászúton? Farkasember családi lazuláson? Rémkoppantó, aki belefáradt a szürke hétköznapok egyformaságába? Vár a Hotel Transylvania - minőségi pihenés és felfrissülés mindennemű rémnek, szörnynek és gonosz torzszülöttnek.
Drakula gróf ötcsillagos erdélyi luxusszállodájában (főszakács: Quasimodo) a szörnyek és családjuk távol kerülhetnek az emberi világ zajától. Itt ejtőzik Frankenstein és a menyasszonya, Múmia, a láthatatlan ember, egy egész farkas falka és kollégáik - míg egyszer egy halandó nem téved közéjük. A bajt csak fokozza, hogy a gróf nemcsak szállodaigazgató, hanem apa is, aki eddig sikerrel óvta csemetéjét a valódi világ borzalmaitól: most azonban minden megváltozik.
A félig véres, félig prémes rémmese kicsit békebeli, olyan aranyosan régies, nem annyira formabontó és nem is annyira egyedi, mint a fentebb felsorolt Tartakovski nevéhez köthető rajzfilmek. A szörnyek között persze látunk nagyon egyedieket is, nem csak a máshonnan ismert figurák újragondolását, és a mimikára, gesztusokra épülő geg abszolút működik, folyamatosan mosolyra húzódik tőle a néző szája széle. Valami mégis hiányzik. De így elsőre meg se tudnám mondani, mi.
Mert a történet jó, a rajzok imádnivalóak, és remekül kidolgozottak, a cselekmény egy percre sem laposodik el, folyamatosan zajlanak az események, szusszanni sincs időnk. A zene fülbemászó, a rajzolt figurák igazi karakterek, van személyiségük, motivációjuk, múltjuk és jelenük. Tulajdonképpen többet nyújtanak néhány valós színésznél. Mégis ott az a de...
A központi téma, a szülőről való leválás, az elengedés problematikája, a felnőtteket is elgondolkoztathatja, ennek ellenére marad egy pici fanyar szájíz. Érezni, hogy nem a korosztályomnak szánták a mesét, az intellektuális humor, a frappáns odamondogatások hiányát magán viseli. És valami mást is... Amit még mindig nem tudok meghatározni. Nem feltétlenül a happy end a gond, nem az elnagyolt, gyerekes szerelmi szál... Csak az ingerküszöbünk lehet talán máshol.
A mosoly tehát konstans, de igazi nevetés nincs. A Twilight-paródia persze jó, én még durvábban ekéztem volna a helyükben.
A szinkron kellemesen enervált, szóval ha tehetitek, eredeti nyelven nézzétek meg, és ugorjátok át az 1.20 körüli éneket :)
6/10
2013. március 19., kedd
The Perks of Being a Wallflower 2012
A film, amiben Emma Watson végre tényleg Emma Watson, és nem Hermione Granger? (Bár örökké imádni fogom Hermione-ként is).
A film, amiben Ezra Miller annyira meleg, hogy 8 mp alatt sül meg egy rántotta a hasán?
A film, amiben Logan Lerman egyszerre félelmetes, és szeretnivaló?
A film, amiben nem mellékesen ott van Paul Rudd is?
Ezt nem hagyhattam ki.
Már maga a történet megfogott. A félszeg fiúcska előre elkönyveli, hogy számára pokol lesz a gimnázium, ennek köszönhetően tényleg pocsékul is indul, de egy futballmeccsen sikerül megismerkednie két igazi különccel, Patrick és Sam pedig befogadják, és magukkal húzzák a baráti társaságba, amit hosszú évek munkája formált ilyenné.
Charlie persze nagyjából első pillantásra belezúg Sam-be, tehát a film szólhatna arról, hogy is alakul a kapcsolatuk. Lehet-e bármi egy végzős, és egy szinte még pelenkás között. De nem erről szól.
Stephen Chbosky saját regényéből saját forgatókönyvvel rendezett egy meglepően remek mozit... a barátságról... Annak erejéről. Azokról a kapcsolatokról, amik formálnak, csiszolnak rajtunk, ha kell, radikálisan változtatnak meg, amik által meghatározhatjuk magunkat, ha egyedül erre képtelenek lennénk. Azokról a barátokról forgatott filmet, akik mindig kinyújtják egymás felé a kezüket, és mindig ott állnak tárt karokkal, ha a másik épp zuhan.
Szólhatna ez a film a drogokról, az alkoholról, az első szexről, vagy a bullying-ról, amit azért szépen körüljár... Mégsem ez a központ. Nem ez az átívelő szál. Nem is a személyes tragédiák, amiből Patrick-nek, Sam-nek és Charlie-nak is bőven kijutott. A szeretet vezet el minket a fő csapásirányba, és a bátorság, hogy olyanokkal tudjunk és akarjunk időt tölteni, akik ismerik az igaz valónkat, elfogadják azt, talán még kedvelik is... Hogy olyanokkal akarjunk időt tölteni, akiknek a kezébe lehet helyezni az életünket. Ennek a 3 fiatalnak ez sikerül.
És már a mélységnél vagyunk. Hiába van a spacecake, vagy az LSD a felszínen, hiába vakít el minket pár buli, vagy épp az a bizonyos bál, elértünk a dolgok mélyére.
Ezek a srácok sosem lesznek népszerűek a szó hagyományos, általánosan elfogadott értelmében. Soha nem fogja őket ünnepelni az uniformizálódó, szinte már masszává összefolyó tömeg. De ez így a jó. Tudják, hogy így a jó.
Küzdenek a saját démonaikkal, Patrick a homoszexualitással, és azzal, hogy a kedvese képtelen felvállalni az érzelmeit, egyáltalán a szexuális orientációját, Sam azzal, hogy folyamatosan olyan kapcsolatokba kerül, ahol nem becsülik meg, csak 'arra' használják... Charlie pedig... Nos, neki több titka is van. Nincs is idő igazán drámaian kibontani mindet, nem elég rá 1 óra 45 perc.
Ha valamit a film hiányosságaként hozhatnék fel, akkor az a végső "csattanó" kidolgozatlansága, súlytalansága. Kicsit olyan van, de minek érzésem lett tőle. Persze, újabb rétegeket ad Charlie jelleméhez, sok mindent megmagyaráz, de amekkora drámai fordulatnak szánhatta a rendező eredetileg, akkorát nem csattan. Kár érte. Mert egyébként remek a forgatókönyv, zseniálisak a zenék, a színészekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Paul Rudd még mindig csodálatos, és végre nem csak komikusként bizonyított. Miss Watson pedig nyithatna egy iskolát, és felvehetné K. Stewartot, hogy megmutassa neki, hogy is kell ezt csinálni... Hogy kell JÓL csinálni.
Az elsőfilmes író-rendező úr is kezet foghat saját magával, bensőséges, jól adagolt, szépen összerakott filmet tett le az asztalra, amiben a tartalom és a forma igényessége egyenlő arányban van jelen. Magnókazetták, tradicionális bálok, írógép, a social media még meg se született, nem hogy nem használták. A kamaszkorom juttatta eszembe. És, be kell vallanom, borzasztóan jó volt visszatekinteni.
Mint fentebb már említettem, vannak hibák, és a legnagyobbnak szánt WTF szól a legkisebbet, de talán ez nem is a rendező hibája. Talán a színészeké, mert egyszerűen annyira jók, annyira jól jelenítik meg a saját mindennapi poklukat, hogy a büntetőjogilag is elítélhető cselekedet már "nem sokat" ront a helyzeten.
8.5/10
A film, amiben Ezra Miller annyira meleg, hogy 8 mp alatt sül meg egy rántotta a hasán?
A film, amiben Logan Lerman egyszerre félelmetes, és szeretnivaló?
A film, amiben nem mellékesen ott van Paul Rudd is?
Ezt nem hagyhattam ki.
Már maga a történet megfogott. A félszeg fiúcska előre elkönyveli, hogy számára pokol lesz a gimnázium, ennek köszönhetően tényleg pocsékul is indul, de egy futballmeccsen sikerül megismerkednie két igazi különccel, Patrick és Sam pedig befogadják, és magukkal húzzák a baráti társaságba, amit hosszú évek munkája formált ilyenné.
Charlie persze nagyjából első pillantásra belezúg Sam-be, tehát a film szólhatna arról, hogy is alakul a kapcsolatuk. Lehet-e bármi egy végzős, és egy szinte még pelenkás között. De nem erről szól.
Stephen Chbosky saját regényéből saját forgatókönyvvel rendezett egy meglepően remek mozit... a barátságról... Annak erejéről. Azokról a kapcsolatokról, amik formálnak, csiszolnak rajtunk, ha kell, radikálisan változtatnak meg, amik által meghatározhatjuk magunkat, ha egyedül erre képtelenek lennénk. Azokról a barátokról forgatott filmet, akik mindig kinyújtják egymás felé a kezüket, és mindig ott állnak tárt karokkal, ha a másik épp zuhan.
Szólhatna ez a film a drogokról, az alkoholról, az első szexről, vagy a bullying-ról, amit azért szépen körüljár... Mégsem ez a központ. Nem ez az átívelő szál. Nem is a személyes tragédiák, amiből Patrick-nek, Sam-nek és Charlie-nak is bőven kijutott. A szeretet vezet el minket a fő csapásirányba, és a bátorság, hogy olyanokkal tudjunk és akarjunk időt tölteni, akik ismerik az igaz valónkat, elfogadják azt, talán még kedvelik is... Hogy olyanokkal akarjunk időt tölteni, akiknek a kezébe lehet helyezni az életünket. Ennek a 3 fiatalnak ez sikerül.
És már a mélységnél vagyunk. Hiába van a spacecake, vagy az LSD a felszínen, hiába vakít el minket pár buli, vagy épp az a bizonyos bál, elértünk a dolgok mélyére.
Ezek a srácok sosem lesznek népszerűek a szó hagyományos, általánosan elfogadott értelmében. Soha nem fogja őket ünnepelni az uniformizálódó, szinte már masszává összefolyó tömeg. De ez így a jó. Tudják, hogy így a jó.
Küzdenek a saját démonaikkal, Patrick a homoszexualitással, és azzal, hogy a kedvese képtelen felvállalni az érzelmeit, egyáltalán a szexuális orientációját, Sam azzal, hogy folyamatosan olyan kapcsolatokba kerül, ahol nem becsülik meg, csak 'arra' használják... Charlie pedig... Nos, neki több titka is van. Nincs is idő igazán drámaian kibontani mindet, nem elég rá 1 óra 45 perc.
Ha valamit a film hiányosságaként hozhatnék fel, akkor az a végső "csattanó" kidolgozatlansága, súlytalansága. Kicsit olyan van, de minek érzésem lett tőle. Persze, újabb rétegeket ad Charlie jelleméhez, sok mindent megmagyaráz, de amekkora drámai fordulatnak szánhatta a rendező eredetileg, akkorát nem csattan. Kár érte. Mert egyébként remek a forgatókönyv, zseniálisak a zenék, a színészekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Paul Rudd még mindig csodálatos, és végre nem csak komikusként bizonyított. Miss Watson pedig nyithatna egy iskolát, és felvehetné K. Stewartot, hogy megmutassa neki, hogy is kell ezt csinálni... Hogy kell JÓL csinálni.
Az elsőfilmes író-rendező úr is kezet foghat saját magával, bensőséges, jól adagolt, szépen összerakott filmet tett le az asztalra, amiben a tartalom és a forma igényessége egyenlő arányban van jelen. Magnókazetták, tradicionális bálok, írógép, a social media még meg se született, nem hogy nem használták. A kamaszkorom juttatta eszembe. És, be kell vallanom, borzasztóan jó volt visszatekinteni.
Mint fentebb már említettem, vannak hibák, és a legnagyobbnak szánt WTF szól a legkisebbet, de talán ez nem is a rendező hibája. Talán a színészeké, mert egyszerűen annyira jók, annyira jól jelenítik meg a saját mindennapi poklukat, hogy a büntetőjogilag is elítélhető cselekedet már "nem sokat" ront a helyzeten.
8.5/10
2013. március 17., vasárnap
Profilozók - Profilage
S01 - S03
Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is humbug a profilozók munkája, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.
Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is "istencsászárok" a profilozók, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.
S01-S02
Matthieu Pérac a párizsi rendőrség nyomozóparancsnoka és Chloé Saint-Laurent, kriminálpszichológus hatékony csapatot alkotva kutatja fel a francia fővárosban történt gyilkosságok elkövetőit.
S03
Rocher a párizsi rendőrség új nyomozóparancsnoka visszahívja az egy éve vidéken pihenő Chloé-t a csapatba, hogy tovább folytassák a gyilkosok felkutatását.
Remek dinamikájú sorozat, amely sokat alakult, finomodott az első évad óta. Chloé eleinte mintha űrlény lenne, nem is ember, külön faj, annyira nem illik a csapatba. Hihetetlen jó poénok forrása, a geg állandó körülötte. Mégis illik a másik 3 karakter köré. Fred, a kemény, majdhogynem férfias nő, Hyypolite, a hazug nőcsábász wannabe, és Matthieu, a konok, gyanakvó, ám végletekig jólelkű parancsnok eleinte kétkedve fogadják az elképesztő ruhákban járó, feltűnő, kétballábas kriminálpszichológust, de két évad alatt szépen összeszoknak. A nagy négyes remekül működik, megvan köztük az izzás, megvan köztük a pulzáló energia.
Lamarck féltő, óvó kezei alatt Chloé-ből embert farag a csapat, Matthieu megtanul ismeretlenül is bízni az emberekben, Fred rájön arra, hogy a változás nem feltétlenül rossz dolog, és Hyppolite is megtudja, hogyan nyerhet a pókerben a kollegái ellen. Szinte mindenki profitál a furcsa lány felbukkanásából, legalább annyit alakulnak, finomodnak, mint Chloé maga.
Egyes sallangokat a 3. évadra lenyiszált magáról a Profilozók, az új parancsnok pedig friss vér a történet ereiben. Chloé személyiségfejlődése újabb szintre lép, az ügyek továbbra is rendkívül izgalmasak, bár előfordul, hogy a logikára ráérezve már a 10-12. percben kitalálható a tettes kiléte. Az egyes "betegségek" is ismétlődnek, bár a csavarok, és a végkifejlet sosem.
Bár országomat Guillaume Cramoisan-ért, de el kell ismernem Philippe Bas is remek parancsnok. Vele teljesen más dinamika alakul ki a 4 főszereplő között, változnak a szerepek. Chloé még inkább a középpontba kerül, és még inkább kinyílik. Már-már normálisan funkcionál. Ahogy az emberek. Annyira bájosan idétlen, és (nem tudok rá jobb szót) néha balfasz, hogy nem lehet mást, mint szeretni. Akkor is, ha épp halálra idegesíti az embert. Odile Vuillemin tökéletesen hozza a minden tekintetben furcsa, de mégis imádnivaló sérült kislányt, aki egy hihetetlenül profi kriminológus testébe szorulva igyekszik felnőni a mindennapokhoz, az emberi kapcsolatokhoz. Néha több, néha kevesebb sikerrel.
Sokan fogalmazták meg kritikaként, hogy ez is csak egy újabb "nyomozós" sorozat, egy másolat, valami amerikai európaizálása. Nekik annyit üzennék, hogy biztosan nem látták egyik részét se. Itt egyszerűen más van a középpontban, sosem az ügy, nem a tett, hanem az ember. A tettes, az áldozat. A segítők. Minden ember ember marad, legyen bár élő, vagy halott. Valami tipikus franciás báj, finomság és tisztelet van minden epizódban, még a legbrutálisabbakban is. Különleges.
Minden más, amit írhatnék, spoiler lenne, ezért csak pontozok
S01 9/10
S02 8/10
S03 8/10
Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is humbug a profilozók munkája, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.
Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is "istencsászárok" a profilozók, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.
S01-S02
Matthieu Pérac a párizsi rendőrség nyomozóparancsnoka és Chloé Saint-Laurent, kriminálpszichológus hatékony csapatot alkotva kutatja fel a francia fővárosban történt gyilkosságok elkövetőit.
S03
Rocher a párizsi rendőrség új nyomozóparancsnoka visszahívja az egy éve vidéken pihenő Chloé-t a csapatba, hogy tovább folytassák a gyilkosok felkutatását.
Remek dinamikájú sorozat, amely sokat alakult, finomodott az első évad óta. Chloé eleinte mintha űrlény lenne, nem is ember, külön faj, annyira nem illik a csapatba. Hihetetlen jó poénok forrása, a geg állandó körülötte. Mégis illik a másik 3 karakter köré. Fred, a kemény, majdhogynem férfias nő, Hyypolite, a hazug nőcsábász wannabe, és Matthieu, a konok, gyanakvó, ám végletekig jólelkű parancsnok eleinte kétkedve fogadják az elképesztő ruhákban járó, feltűnő, kétballábas kriminálpszichológust, de két évad alatt szépen összeszoknak. A nagy négyes remekül működik, megvan köztük az izzás, megvan köztük a pulzáló energia.
Lamarck féltő, óvó kezei alatt Chloé-ből embert farag a csapat, Matthieu megtanul ismeretlenül is bízni az emberekben, Fred rájön arra, hogy a változás nem feltétlenül rossz dolog, és Hyppolite is megtudja, hogyan nyerhet a pókerben a kollegái ellen. Szinte mindenki profitál a furcsa lány felbukkanásából, legalább annyit alakulnak, finomodnak, mint Chloé maga.
Egyes sallangokat a 3. évadra lenyiszált magáról a Profilozók, az új parancsnok pedig friss vér a történet ereiben. Chloé személyiségfejlődése újabb szintre lép, az ügyek továbbra is rendkívül izgalmasak, bár előfordul, hogy a logikára ráérezve már a 10-12. percben kitalálható a tettes kiléte. Az egyes "betegségek" is ismétlődnek, bár a csavarok, és a végkifejlet sosem.
Bár országomat Guillaume Cramoisan-ért, de el kell ismernem Philippe Bas is remek parancsnok. Vele teljesen más dinamika alakul ki a 4 főszereplő között, változnak a szerepek. Chloé még inkább a középpontba kerül, és még inkább kinyílik. Már-már normálisan funkcionál. Ahogy az emberek. Annyira bájosan idétlen, és (nem tudok rá jobb szót) néha balfasz, hogy nem lehet mást, mint szeretni. Akkor is, ha épp halálra idegesíti az embert. Odile Vuillemin tökéletesen hozza a minden tekintetben furcsa, de mégis imádnivaló sérült kislányt, aki egy hihetetlenül profi kriminológus testébe szorulva igyekszik felnőni a mindennapokhoz, az emberi kapcsolatokhoz. Néha több, néha kevesebb sikerrel.
Sokan fogalmazták meg kritikaként, hogy ez is csak egy újabb "nyomozós" sorozat, egy másolat, valami amerikai európaizálása. Nekik annyit üzennék, hogy biztosan nem látták egyik részét se. Itt egyszerűen más van a középpontban, sosem az ügy, nem a tett, hanem az ember. A tettes, az áldozat. A segítők. Minden ember ember marad, legyen bár élő, vagy halott. Valami tipikus franciás báj, finomság és tisztelet van minden epizódban, még a legbrutálisabbakban is. Különleges.
Minden más, amit írhatnék, spoiler lenne, ezért csak pontozok
S01 9/10
S02 8/10
S03 8/10
2013. március 15., péntek
Eleven testek - Warm Bodies 2013
Ha bizonyos jelenetek, pl a mezőn lágy napfényben arcukat fürdető ifjú szerelmesek évődése, nem lennének annyira egyértelműen a tvájfájtra hajazó koppincsok, akkor talán többen vállalnák be a filmet, talán végig is néznék... A gyengus baseball -utalás, a szőke Kristen Stewart utánzat, azaz a csalóka látszat sokakat lebeszél, pedig szerintem egyszer érdemes megnézni.
R (Nicholas Hoult), egy érző, magányos zombi kinek szívét a bájos, és nagyon is élő Julie (Teresa Palmer) ejti rabul. R ahelyett, hogy Julie agyát falná fel inkább megmenti a fiatal lányt éhező zombi társaitól. R, normális zombihoz híven, nem emlékszik semmire korábbi életéből, hogy ki is volt valójában, és már beszélni se nagyon tud, csak néhány szót képes kihörögni magából. De R-ben azért ennél sokkal több lakozik: bár pulzusa nincs, de tele van álmokkal, vágyakkal. Mikor egy titokzatos vírus ütötte fel fejét a Földön, elpusztította a civilizációt, és a fertőzötteket vérszomjas emberevőkké változtatta, így lett a fiatal srácból is zombi. Csak néhány ember maradt, akik egykori szeretteiktől rettegve élnek, hogy mikor is jön el értük az eleven testekre éhezők csapata. Julie R-rel való találkozása után apjához (John Malkovich), a kegyetlen zombi vadászhoz siet, hogy elújságolja neki a nagy hírt: találkozott egy olyan sráccal, aki nem csak egy csoszogó, üres tekintetű zombi, hanem valami más. De az élő halottaktól rettegő embereket nehéz meggyőzni bármiről is. A háború elkezdődik élők és holtak között, veszélybe sodorva a fiatal szerelmesek jövőjét. Pedig abban a pillanatban minden egy csapásra megváltozott, mikor R, az egzisztenciális válságban lévő zombi srác szíve megdobbant, és hideg testét a szerelem felhevítette. Olyasmi történt vele, ami talán az egész emberiséget megmenthetné mert ez a szerelem nem egy halott ügy.
Nem az évezred vígjátéka, nem is az évezred romantikus filmje, de vitathatatlanul jobb mint az Alkonyat-széria bármelyik része. Először is, egy másodpercig nem veszi magát komolyan, másodszor, lényegesen jobb regényen alapul, mint az a hulladék.
Persze rengeteg olyan momentum van benne, amiben az egyszeri Alkonyat-utáló az idióta herélt Edward-ot és a végtelenül debil Bella-t látja, mert valamilyen perverz megfontolásból szinte az egész filmen végigvitték a romantikus jelenetek másolását (garázsban kézfogás, réveteg egymásra nézés, autóban nyúlkálás a fűtés felé).
Mindkét mozi tele van Rómeó és Júlia utalásokkal, Julie és R. párocskája révén ez itt kicsit konkrétabb, bár ha azt nézzük, hogy a másik említett filmben monológokat idéznek a drámából... Fene se tudja. Az erkély-jelenet kicsit erős áthallás.
Hogy miért ajánlom mégis? Julie és R két olyan karakter, akiknek lehet drukkolni, John Malkovich pedig azért mégiscsak John Malkovich.
Teresa Palmer nem tehet arról, hogy rendkívül hasonlít Kristen-re, arról sem, hogy úgy rendezték, hogy ezekre a hasonlóságokra rá is játsszon... Nicholas Hoult pedig generációnk egyik valóban tehetséges ifjú színésze.
Ha kicsit mélyebbre tekintünk, akkor elég kemény társadalomkritikát is felfedezhetünk (sminkelés, hatalmas fal a "két világ" között). Ha magunkba nézünk, rá kell jönnünk, hogy így élünk mi is. Falak mögé rejtőzve, elzárva magunkat mindentől és mindenkitől, aki kicsit furcsa, kicsit más, akit nem értünk. Sminkelésre buzdítjuk a kevésbé előnyös külsejűt, hogy be tudjon illeszkedni, "sminkeljük" a lelkünket is... Elfedjük a hazugságot, de elfedjük az igazságot is, mert mindkettőtől félünk.
Nem zombifilm ez, hanem a valóság.
Még tanulsága is van.
7/10
R (Nicholas Hoult), egy érző, magányos zombi kinek szívét a bájos, és nagyon is élő Julie (Teresa Palmer) ejti rabul. R ahelyett, hogy Julie agyát falná fel inkább megmenti a fiatal lányt éhező zombi társaitól. R, normális zombihoz híven, nem emlékszik semmire korábbi életéből, hogy ki is volt valójában, és már beszélni se nagyon tud, csak néhány szót képes kihörögni magából. De R-ben azért ennél sokkal több lakozik: bár pulzusa nincs, de tele van álmokkal, vágyakkal. Mikor egy titokzatos vírus ütötte fel fejét a Földön, elpusztította a civilizációt, és a fertőzötteket vérszomjas emberevőkké változtatta, így lett a fiatal srácból is zombi. Csak néhány ember maradt, akik egykori szeretteiktől rettegve élnek, hogy mikor is jön el értük az eleven testekre éhezők csapata. Julie R-rel való találkozása után apjához (John Malkovich), a kegyetlen zombi vadászhoz siet, hogy elújságolja neki a nagy hírt: találkozott egy olyan sráccal, aki nem csak egy csoszogó, üres tekintetű zombi, hanem valami más. De az élő halottaktól rettegő embereket nehéz meggyőzni bármiről is. A háború elkezdődik élők és holtak között, veszélybe sodorva a fiatal szerelmesek jövőjét. Pedig abban a pillanatban minden egy csapásra megváltozott, mikor R, az egzisztenciális válságban lévő zombi srác szíve megdobbant, és hideg testét a szerelem felhevítette. Olyasmi történt vele, ami talán az egész emberiséget megmenthetné mert ez a szerelem nem egy halott ügy.
Nem az évezred vígjátéka, nem is az évezred romantikus filmje, de vitathatatlanul jobb mint az Alkonyat-széria bármelyik része. Először is, egy másodpercig nem veszi magát komolyan, másodszor, lényegesen jobb regényen alapul, mint az a hulladék.
Persze rengeteg olyan momentum van benne, amiben az egyszeri Alkonyat-utáló az idióta herélt Edward-ot és a végtelenül debil Bella-t látja, mert valamilyen perverz megfontolásból szinte az egész filmen végigvitték a romantikus jelenetek másolását (garázsban kézfogás, réveteg egymásra nézés, autóban nyúlkálás a fűtés felé).
Mindkét mozi tele van Rómeó és Júlia utalásokkal, Julie és R. párocskája révén ez itt kicsit konkrétabb, bár ha azt nézzük, hogy a másik említett filmben monológokat idéznek a drámából... Fene se tudja. Az erkély-jelenet kicsit erős áthallás.
Hogy miért ajánlom mégis? Julie és R két olyan karakter, akiknek lehet drukkolni, John Malkovich pedig azért mégiscsak John Malkovich.
Teresa Palmer nem tehet arról, hogy rendkívül hasonlít Kristen-re, arról sem, hogy úgy rendezték, hogy ezekre a hasonlóságokra rá is játsszon... Nicholas Hoult pedig generációnk egyik valóban tehetséges ifjú színésze.
Ha kicsit mélyebbre tekintünk, akkor elég kemény társadalomkritikát is felfedezhetünk (sminkelés, hatalmas fal a "két világ" között). Ha magunkba nézünk, rá kell jönnünk, hogy így élünk mi is. Falak mögé rejtőzve, elzárva magunkat mindentől és mindenkitől, aki kicsit furcsa, kicsit más, akit nem értünk. Sminkelésre buzdítjuk a kevésbé előnyös külsejűt, hogy be tudjon illeszkedni, "sminkeljük" a lelkünket is... Elfedjük a hazugságot, de elfedjük az igazságot is, mert mindkettőtől félünk.
Nem zombifilm ez, hanem a valóság.
Még tanulsága is van.
7/10
2013. március 8., péntek
Django elszabadul - Django Unchained 2012
Eljutottam addig, hogy végre erről is írjak. De mire ide kerültem a blog elé, annyian írtak és annyifélét, hogy már nem látom értelmét hosszas elemzésnek.
Előre le kell szögeznem, hogy aki szereti Tarantino-t, annak meg kell néznie ezt a filmet (EREDETI NYELVEN). Aki nem szereti Tarantino-t, annak is meg kell néznie ezt a filmet (SZINKRONOSAN).
Miért? Mert jó. Persze túlzó, tipikus tarantino-s, pontosan olyan szerkezetű mint a Becstelen Brigantyk, még a poénok is hasonlóak, de mégis működik a dolog.
Annak ellenére is működik, hogy itt-ott tényleg ellaposodik a rettentően hosszú játékidő miatt. Volt legalább 4-5 olyan jelenet, amikor az órámat néztem, hogy megtudjam mennyi van még vissza belőle, nem feltétlenül amiatt, mert untam, hanem mert úgy éreztem, hogy a következő 1.5 óra, 1 óra annyira sok idő, hogy a történet ezen pontján elképzelhetetlennek tartom, hogy tartalommal lehessen megtölteni.
Félig igazam volt, félig tévedtem. Voltak üresjáratok, voltak furcsaságok, de a moziból kifelé mégis elégedett és lelkes voltam. (Tegyük hozzá, hogy rajongó vagyok.)
Ami nagyon tetszett:
- Samuel L. Jackson
- Leo DiCaprio
- Christoph Waltz
- a vászon bal feléről szolidan a jelenet közepébe öntött vödör vizelet
- a suttyó vidéki bunkók ábrázolása
- a zenék
- kikacsintás más filmekre
- cameok
Ami kevésbé/nem tetszett
- Jamie Foxx
- Django karaktere/jelleme (nekem túl semmilyen volt)
- a befejezés (pont Django karaktere miatt, mert üres, mert nem elég, hogy kitöltsön fél órát, hogy betöltse a vásznat)
- a gengszterrap a zenék között (nem vicces, legalábbis számomra)
- Broomhilda semmilyensége (érdekes és merész vállalkozás, hogy egy semmilyen főhős küzd egy semmilyen nőért, és a nézőnek őket kéne megkedvelnie, de a dolog nálam bukta)
Amiről nem tudom eldönteni
- a KKK gondjai az első csuklyákkal (nekem kicsit south park-os volt a jelenet)
Megnézném-e újra?
- igen (csak eredeti nyelven)
7/10
Előre le kell szögeznem, hogy aki szereti Tarantino-t, annak meg kell néznie ezt a filmet (EREDETI NYELVEN). Aki nem szereti Tarantino-t, annak is meg kell néznie ezt a filmet (SZINKRONOSAN).
Miért? Mert jó. Persze túlzó, tipikus tarantino-s, pontosan olyan szerkezetű mint a Becstelen Brigantyk, még a poénok is hasonlóak, de mégis működik a dolog.
Annak ellenére is működik, hogy itt-ott tényleg ellaposodik a rettentően hosszú játékidő miatt. Volt legalább 4-5 olyan jelenet, amikor az órámat néztem, hogy megtudjam mennyi van még vissza belőle, nem feltétlenül amiatt, mert untam, hanem mert úgy éreztem, hogy a következő 1.5 óra, 1 óra annyira sok idő, hogy a történet ezen pontján elképzelhetetlennek tartom, hogy tartalommal lehessen megtölteni.
Félig igazam volt, félig tévedtem. Voltak üresjáratok, voltak furcsaságok, de a moziból kifelé mégis elégedett és lelkes voltam. (Tegyük hozzá, hogy rajongó vagyok.)
Ami nagyon tetszett:
- Samuel L. Jackson
- Leo DiCaprio
- Christoph Waltz
- a vászon bal feléről szolidan a jelenet közepébe öntött vödör vizelet
- a suttyó vidéki bunkók ábrázolása
- a zenék
- kikacsintás más filmekre
- cameok
Ami kevésbé/nem tetszett
- Jamie Foxx
- Django karaktere/jelleme (nekem túl semmilyen volt)
- a befejezés (pont Django karaktere miatt, mert üres, mert nem elég, hogy kitöltsön fél órát, hogy betöltse a vásznat)
- a gengszterrap a zenék között (nem vicces, legalábbis számomra)
- Broomhilda semmilyensége (érdekes és merész vállalkozás, hogy egy semmilyen főhős küzd egy semmilyen nőért, és a nézőnek őket kéne megkedvelnie, de a dolog nálam bukta)
Amiről nem tudom eldönteni
- a KKK gondjai az első csuklyákkal (nekem kicsit south park-os volt a jelenet)
Megnézném-e újra?
- igen (csak eredeti nyelven)
7/10
2013. február 10., vasárnap
Csajok Monte Carlo-ban - Monte Carlo 2011
Néhány vagány amerikai csaj egy párizsi vakációval szeretné megünnepelni a gimi befejezését. A nagy kaland azonban nem egészen úgy alakul, ahogy azt Grace, a legjobb barátnője, Emma és a nyafka féltestvére, Meg elképzelték. Ám egy napon Grace-t összetévesztik az elkényeztetett brit örökösnővel, és ezzel minden megváltozik. A lányok kapva kapnak az alkalmon. A helyzetet kihasználva a gazdag arisztokraták életét élik. Végül a Riviéra gyöngyszemén, Monte Carlóban kötnek ki, ahol felejthetetlen kalandokban lesz részük.
Imígyen szóla a leírás erről a filmről, a húszas évei közepét taposó Leighton Meester és az erős harmincas Katie Cassidy tehát ünneplik a gimi végét (legalábbis Selena Gomez érettségijét)... A film egyébként eleinte jó, aztán rossz, végül szimplán gagyi. Kizárólag eredeti nyelven érdemes nézni, mert Selena legalább az akcentusokkal remekül játszadozik...
Meester egyike azoknak a lányoknak, akiknél sose fogom megérteni, miért tartja őket bárki is szépnek... Ebben a filmben különösen borzalmas szegénykém, olyan kis holdvilág-borjú feje van... Annyira hihetetlen számomra, hogy ő hódít meg egy jóképűnek beállított (bár közepesen borzalmas) laza kalandort.
A konfliktus erőltetett, a végkifejlet röhejes, a sármőr francia fiú förtelmes... De a legrosszabb nem ez, hanem az, hogy az alapvetően jól működő 3 lányos felállás a film 60%-ában nem valósul meg, mert a csajok külön külön ismerkednek a kiszemelt legényekkel. Egyedül viszont egyikük karaktere sem működik. Nem elég jók.
Magyaroknak a magyar forgatási helyszínek miatt érdemes, meg a magyar arcok kiszúrása céljából, de ennyi. Hiányzik a filmből a diznis báj, de nincs meg benne a 'felnőttfilmek" mélysége sem. Valahol megrekedt félúton, és ebbe bukott bele.
5/10
Imígyen szóla a leírás erről a filmről, a húszas évei közepét taposó Leighton Meester és az erős harmincas Katie Cassidy tehát ünneplik a gimi végét (legalábbis Selena Gomez érettségijét)... A film egyébként eleinte jó, aztán rossz, végül szimplán gagyi. Kizárólag eredeti nyelven érdemes nézni, mert Selena legalább az akcentusokkal remekül játszadozik...
Meester egyike azoknak a lányoknak, akiknél sose fogom megérteni, miért tartja őket bárki is szépnek... Ebben a filmben különösen borzalmas szegénykém, olyan kis holdvilág-borjú feje van... Annyira hihetetlen számomra, hogy ő hódít meg egy jóképűnek beállított (bár közepesen borzalmas) laza kalandort.
A konfliktus erőltetett, a végkifejlet röhejes, a sármőr francia fiú förtelmes... De a legrosszabb nem ez, hanem az, hogy az alapvetően jól működő 3 lányos felállás a film 60%-ában nem valósul meg, mert a csajok külön külön ismerkednek a kiszemelt legényekkel. Egyedül viszont egyikük karaktere sem működik. Nem elég jók.
Magyaroknak a magyar forgatási helyszínek miatt érdemes, meg a magyar arcok kiszúrása céljából, de ennyi. Hiányzik a filmből a diznis báj, de nincs meg benne a 'felnőttfilmek" mélysége sem. Valahol megrekedt félúton, és ebbe bukott bele.
5/10
2013. január 29., kedd
Sinister 2012
A filmben Ethan Hawke egy írót alakít, aki valódi bűnesetek alapján veti papírra a regényeit, és egy nap, nyugtalanító tartalmú filmekkel teli dobozra bukkan. Ezzel olyan természetfeletti események sora veszi kezdetét, amelyek rémálommá változtatják a szerző és családja életét.
Érdekes, hogy mások sose kapcsolják fel a villanyt, amikor éjjel a sötét házban mászkálnak. Én mindig felkapcsolom. Az összeset, amit lehet. Nem a sötétségtől félek, ha teljes feketeség van, és semmit sem látok, biztonságban érzem magam. A fekete puha, és ölel. Az árnyékok, a nem egyértelmű dolgok, a felsejlő formák viszont rémisztőek. Azokat látnom kell. Mindig. Minden körülmények között.
Ez a film tele van árnyékokkal és zajokkal. Senki sem kapcsol villanyt, az apa mindenhová a lehető legkisebb fényt vető eszközzel sétál. (Most komolyan, az ott egy mobiltelefon??) Számomra kissé hihetetlen, de biztosan vannak ilyen talpig férfiak, akiknek fontosabb az áramszámla, mint az életük.
Az első 45 perc a jóféle ijesztgetős horror minden létező elemét felvonultatja, hanghatások, megrázó képek, random önkívületben sikító emberek. Néhol meg is rezzentem a megtekintése közben. De onnantól, hogy Mr. Boogie előkerült, nem különösebben érintett meg az egész. Persze tapsikolhatnék örömömben, hiszen végre egy jóféle ízig-vérig horrorfilm, amiben nem hentelnek ész nélkül, hanem van történet, van egy főszereplő, aki az egész elmebajt igyekszik felgöngyölíteni, és van pár "creepy" mellékszereplő, akiknek ugyan elfelejtettek karaktert és történetszálat írni, mégis abban az 1-2 jelenetben, amikor a vásznon vannak, érzi az ember, hogy itt nem stimmel valami.
Ethan Hawke remekül alakítja az italozó életmódot folytató, megtört karrierjének ívét helyreállítani próbáló krimiírót, a gyerekszereplők arcberendezése kellően "para", ezen a fronton minden a helyén van.
Egy pici hiányérzet marad az emberben, mert annyiféle vonalon lehetett volna vinni a történetet, és ez, amin vitték, talán épp a legérdektelenebb. A férfi diszfunkcionális házassága, teljes összeomlása sokkal durvább volt, mint Boogie.
Ettől függetlenül az elmúlt év egyik kiemelkedő hagyományos horrorfilmje, és a sok negatív kritika ellenére is jó, és megnézésre érdemes. Pacsi a rendezőnek.
7.5/10
Érdekes, hogy mások sose kapcsolják fel a villanyt, amikor éjjel a sötét házban mászkálnak. Én mindig felkapcsolom. Az összeset, amit lehet. Nem a sötétségtől félek, ha teljes feketeség van, és semmit sem látok, biztonságban érzem magam. A fekete puha, és ölel. Az árnyékok, a nem egyértelmű dolgok, a felsejlő formák viszont rémisztőek. Azokat látnom kell. Mindig. Minden körülmények között.
Ez a film tele van árnyékokkal és zajokkal. Senki sem kapcsol villanyt, az apa mindenhová a lehető legkisebb fényt vető eszközzel sétál. (Most komolyan, az ott egy mobiltelefon??) Számomra kissé hihetetlen, de biztosan vannak ilyen talpig férfiak, akiknek fontosabb az áramszámla, mint az életük.
Az első 45 perc a jóféle ijesztgetős horror minden létező elemét felvonultatja, hanghatások, megrázó képek, random önkívületben sikító emberek. Néhol meg is rezzentem a megtekintése közben. De onnantól, hogy Mr. Boogie előkerült, nem különösebben érintett meg az egész. Persze tapsikolhatnék örömömben, hiszen végre egy jóféle ízig-vérig horrorfilm, amiben nem hentelnek ész nélkül, hanem van történet, van egy főszereplő, aki az egész elmebajt igyekszik felgöngyölíteni, és van pár "creepy" mellékszereplő, akiknek ugyan elfelejtettek karaktert és történetszálat írni, mégis abban az 1-2 jelenetben, amikor a vásznon vannak, érzi az ember, hogy itt nem stimmel valami.
Ethan Hawke remekül alakítja az italozó életmódot folytató, megtört karrierjének ívét helyreállítani próbáló krimiírót, a gyerekszereplők arcberendezése kellően "para", ezen a fronton minden a helyén van.
Egy pici hiányérzet marad az emberben, mert annyiféle vonalon lehetett volna vinni a történetet, és ez, amin vitték, talán épp a legérdektelenebb. A férfi diszfunkcionális házassága, teljes összeomlása sokkal durvább volt, mint Boogie.
Ettől függetlenül az elmúlt év egyik kiemelkedő hagyományos horrorfilmje, és a sok negatív kritika ellenére is jó, és megnézésre érdemes. Pacsi a rendezőnek.
7.5/10
Loving Leah 2009 - A bátyám cipőjében
Íme még egy példa arra, hogyan csináljunk szép és érzékeny filmet, remek szereplőgárdával.
Leah (Lauren Ambrose), a 26 éves özvegy férje elvesztését gyászolja, majd találkozik egykori férje testvérével, a jóképű, 30 éves szívsebésszel, Jake-kel (Adam Kaufman). Amikor a pár rájön, hogy a zsidó szentírás szerint Jake-nek feleségül kell vennie testvére özvegyét, akkor a férfi és Leah bohém álházasságra lépnek. Csak egy a probléma: Jake már eljegyezte magát Carollal (Christy Pusz).
A szükségesnél nem akarom tovább elemezni, Lauren Ambrose-t a Six feet under óta imádom, itt is hozta a tőle várhatót, Adam Kaufman pedig meglepően jó volt Jake szerepében. Lassan csordogáló és még lassabban építkező film, de aki vevő az érzelmek, hangulatok ábrázolására, az egy másodpercig sem fog unatkozni. A rendező biztos kézzel fogta a gyeplőt, nem voltak mellékvágányok, semmi kisiklás, csak egy szép lineáris történetvezetés némi nosztalgiával. Az operatőr olyan látványvilágot álmodott, ami illik a film finomságához, minden puha pasztell, minden lágy. Sehol semmi éles, semmi hirtelen vágás. Van azonban finom humor, ami főleg a fiatal nő félénkségéből fakad. Mégse érezzük egy pillanatig se szerencsétlennek, nem sajnáljuk, mert elfogadjuk, hogy más közegből származik, más szokások között nőtt fel. Bár esetlen a való világban, mégis bájos. Az lenne a meglepő, ha Jake nem szeretne bele. Mivel azonban ez egy romantikus film, borítékolható a szerelem. Nincs is vele semmi baj, abszolút hitelesen ábrázolták.Visszafogottan. Óvatosan.
A zsidó hit inkább csak mint egyfajta fűszer lengi körül a történetet, bár az alaphelyzet a hitnek köszönhető, mégsem feltétlenül a zsidó szokásokról, vagy azok elhagyásáról szól a film, hiszen bő 90%-ában Jake egyáltalán nem foglalkozik a vallással, Leah pedig egyre inkább kitör a korlátok közül, mégis érdekes kicsit bepillantani a zsinagógába, vagy a súl-ba, hogy megtudjuk m is zajlik ott.
Nem feltétlenül újranézős, de egyszer érdemes látni.
8/10
Leah (Lauren Ambrose), a 26 éves özvegy férje elvesztését gyászolja, majd találkozik egykori férje testvérével, a jóképű, 30 éves szívsebésszel, Jake-kel (Adam Kaufman). Amikor a pár rájön, hogy a zsidó szentírás szerint Jake-nek feleségül kell vennie testvére özvegyét, akkor a férfi és Leah bohém álházasságra lépnek. Csak egy a probléma: Jake már eljegyezte magát Carollal (Christy Pusz).
A szükségesnél nem akarom tovább elemezni, Lauren Ambrose-t a Six feet under óta imádom, itt is hozta a tőle várhatót, Adam Kaufman pedig meglepően jó volt Jake szerepében. Lassan csordogáló és még lassabban építkező film, de aki vevő az érzelmek, hangulatok ábrázolására, az egy másodpercig sem fog unatkozni. A rendező biztos kézzel fogta a gyeplőt, nem voltak mellékvágányok, semmi kisiklás, csak egy szép lineáris történetvezetés némi nosztalgiával. Az operatőr olyan látványvilágot álmodott, ami illik a film finomságához, minden puha pasztell, minden lágy. Sehol semmi éles, semmi hirtelen vágás. Van azonban finom humor, ami főleg a fiatal nő félénkségéből fakad. Mégse érezzük egy pillanatig se szerencsétlennek, nem sajnáljuk, mert elfogadjuk, hogy más közegből származik, más szokások között nőtt fel. Bár esetlen a való világban, mégis bájos. Az lenne a meglepő, ha Jake nem szeretne bele. Mivel azonban ez egy romantikus film, borítékolható a szerelem. Nincs is vele semmi baj, abszolút hitelesen ábrázolták.Visszafogottan. Óvatosan.
A zsidó hit inkább csak mint egyfajta fűszer lengi körül a történetet, bár az alaphelyzet a hitnek köszönhető, mégsem feltétlenül a zsidó szokásokról, vagy azok elhagyásáról szól a film, hiszen bő 90%-ában Jake egyáltalán nem foglalkozik a vallással, Leah pedig egyre inkább kitör a korlátok közül, mégis érdekes kicsit bepillantani a zsinagógába, vagy a súl-ba, hogy megtudjuk m is zajlik ott.
Nem feltétlenül újranézős, de egyszer érdemes látni.
8/10
If only 2004 - Bárcsak (Ha másért nem is)
Íme egy példa arra, hogyan kell romantikus filmet rendezni. A LOL rendezőjének meg se merném mutatni, úgysem értené. Egy vérbeli drámával van dolgunk, ami egyszerre őszinte, szép, tiszta, és mint minden romantikus film, kissé persze klisés is, mégis szerethető.
2013. január 28., hétfő
LOL 2012
A film, amiben Miley Cyrus-t elkapta a Kristen Stewart -kór, ennek hála végig tátott szájjal és elképesztően bambán meredt a világba, mellette pedig egy végletekig kiélt, és piszkafává soványodott Ashley Greene próbálta 16 évesnek eladni magát.
Ha 2 szóval kéne jellemeznem az egészet, úgy, hogy a "fiatalabb generáció", akiknek a filmet szánták, is megértse, akkor az EPIC FAIL kifejezést ragasztanám fel a DVD-borítókra. Ez a film ugyanis rossz. Nagyon nagyon rossz.
Alig kezdődik el az iskolaév, Lolát otthagyja Chad, de hamarosan kiderül, hogy a lány legjobb barátja, a zenésznek készülő Kyle viszont gyengéd érzelmeket táplál iránta. Csakhogy a srácra a bombázó Ashley is szemet vetett. A Facebook, Youtube, Twitter és iTunes korában is ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük a tinédzsereknek: túlélni a szakítást és valahogy kijönni néha elviselhetetlen szüleikkel.
Nem is értem miért kellett ezt 2×(!) leforgatni. (A francia eredeti sem jó, ugyanis.) Miley a Hannah Montana-ban se volt valami kiemelkedő, de ott legalább képes volt bájos, aranyos, vicces lenni egyszerre, Az utolsó dalban szerethető volt a maga sérülékenységével... De itt... Itt olyan, mintha egy folyamatosan magát felfújó pulyka lenne, ami előtte önbarnítóban hempergett 3 napig. A színészi eszköztára zéró, csak a nyitott száj és a polírozott fogak villantása meg a bárgyú mosolygás váltakozik. Egyszerre hihetetlen és rémisztő. Mintha tényleg Kristen-hez járt volna tanfolyamra.
Demi Moore. Demi Moore... Demi Moore 4millió plasztikai műtéttel elérte, hogy pontosan annyi idősnek nézzen ki, amennyi valójában, de úgy tűnjön, mintha kimerevedett gumiarca leválni készülne a koponyájáról. Emellett ez a nő anorexiás, és sose hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de ez a legkisebb baj vele. A nagyobb az, hogy pocsék színésznő. A karakter is borzalmas, amit játszania kéne, üres, egysíkú, éretlen, 3 gyermekes anya létére is, de a színészi játéka is minősíthetetlen. Nem találok rá szavakat.
A főszereplő barátnőiként felvonultatott tinilányok borzalmasak, ha ilyenek a mai tinik, akkor szeretném, ha valaki most azonnal lelőne. Lehetőleg a fejemre célozzon. A hímek a mai divatnak biztosan megfelelnek, de egy cseppnyi férfiasság sem szorult beléjük. Lola ex-legjobb barátja és újdonsült szerelme Kyle pedig (Dougles Booth) még a többieket is alulmúlja. Néhol nem tudtam eldönteni, rajta van-e több rúzs, vagy Lola-n, annyira bizarrul csillogott a szája. Azt hittem Edward Cullen castingot tartanak.
A történet bugyuta, üres, szinte mindenki r*banc benne, vagy legalábbis annak akar látszani, mert az menő, az az elvárt... A telefonokat persze nyomkodják 0-24-ben, na meg a laptopot, és egy percre el is gondolkoztam, miben különböznek akkor tőlem, hiszen én is a laptopon pötyögök, és a barátaimmal 90%-ban online vagy mobilon beszélek, de hamar rájöttem. Abban a 10%-ban, amiben én odakint nagyjából normális vagyok, dolgozom, felelősséget vállalok, és próbálom ápolni és építeni a kapcsolataim a körülöttem levő emberekkel, míg ezek a kis véglények piti félreértések miatt rombolják azokat.
A filmnek szinte csak mélypontjai vannak, de a csirkébe chatroulette-en kamerát dugó és azt női nemi szervnek eladó szöszi ezek közül is kitűnik. Annyira súlyos, hogy már fáj. Emellet eltörpül a piától teljesen kiütött nagymama, vagy anyuka szánalmas féltékenykedése és kalandja a zsaruval. Még Franciaország klisés bemutatását, és a franciák cikizését sem utáltam annyira, mint a csirkés jelenetet.
Hogy ajánlom-e bárkinek ezt a filmet? NEM
Hogy érdemes-e végigszenvedni a másfél órát, ami ötnek érződik? NEM
Van tanulsága? NINCS
Miért néztem meg? Gondoltam nem árthat. Tévedtem. Ártott.
Ha most lennék tini, és 12 évesen ebből a filmből próbálnám megtudni, hogyan éljem túl ezt a nehéz időszakot, akkor csak az derülne ki számomra, hogy a szex buli, lehet csinálni iskolai WC-ben is, csak hogy túl legyünk rajta végre, na meg megkérhetem az egyik jó barátom, aki ha szerencsém van, nemet mond, ha nincs szerencsém, azonnal letámad. Hogy ha füvezek és erről írogatok a naplómba, akkor anyám a szemét, nem én vagyok hülye, és hogy Párizsban a Down-kórosok vonzódnak a négerekhez. Biztos még nem láttak olyat. Végülis alig van Párizsban néger. Amikor ott jártam csak minden második ember volt az.
Szóval ez a műfaját tekintve besorolhatatlan trash nagyjából ennyit ér:
-10/-10
Ha 2 szóval kéne jellemeznem az egészet, úgy, hogy a "fiatalabb generáció", akiknek a filmet szánták, is megértse, akkor az EPIC FAIL kifejezést ragasztanám fel a DVD-borítókra. Ez a film ugyanis rossz. Nagyon nagyon rossz.
Alig kezdődik el az iskolaév, Lolát otthagyja Chad, de hamarosan kiderül, hogy a lány legjobb barátja, a zenésznek készülő Kyle viszont gyengéd érzelmeket táplál iránta. Csakhogy a srácra a bombázó Ashley is szemet vetett. A Facebook, Youtube, Twitter és iTunes korában is ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük a tinédzsereknek: túlélni a szakítást és valahogy kijönni néha elviselhetetlen szüleikkel.
Nem is értem miért kellett ezt 2×(!) leforgatni. (A francia eredeti sem jó, ugyanis.) Miley a Hannah Montana-ban se volt valami kiemelkedő, de ott legalább képes volt bájos, aranyos, vicces lenni egyszerre, Az utolsó dalban szerethető volt a maga sérülékenységével... De itt... Itt olyan, mintha egy folyamatosan magát felfújó pulyka lenne, ami előtte önbarnítóban hempergett 3 napig. A színészi eszköztára zéró, csak a nyitott száj és a polírozott fogak villantása meg a bárgyú mosolygás váltakozik. Egyszerre hihetetlen és rémisztő. Mintha tényleg Kristen-hez járt volna tanfolyamra.
Demi Moore. Demi Moore... Demi Moore 4millió plasztikai műtéttel elérte, hogy pontosan annyi idősnek nézzen ki, amennyi valójában, de úgy tűnjön, mintha kimerevedett gumiarca leválni készülne a koponyájáról. Emellett ez a nő anorexiás, és sose hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de ez a legkisebb baj vele. A nagyobb az, hogy pocsék színésznő. A karakter is borzalmas, amit játszania kéne, üres, egysíkú, éretlen, 3 gyermekes anya létére is, de a színészi játéka is minősíthetetlen. Nem találok rá szavakat.
A főszereplő barátnőiként felvonultatott tinilányok borzalmasak, ha ilyenek a mai tinik, akkor szeretném, ha valaki most azonnal lelőne. Lehetőleg a fejemre célozzon. A hímek a mai divatnak biztosan megfelelnek, de egy cseppnyi férfiasság sem szorult beléjük. Lola ex-legjobb barátja és újdonsült szerelme Kyle pedig (Dougles Booth) még a többieket is alulmúlja. Néhol nem tudtam eldönteni, rajta van-e több rúzs, vagy Lola-n, annyira bizarrul csillogott a szája. Azt hittem Edward Cullen castingot tartanak.
A történet bugyuta, üres, szinte mindenki r*banc benne, vagy legalábbis annak akar látszani, mert az menő, az az elvárt... A telefonokat persze nyomkodják 0-24-ben, na meg a laptopot, és egy percre el is gondolkoztam, miben különböznek akkor tőlem, hiszen én is a laptopon pötyögök, és a barátaimmal 90%-ban online vagy mobilon beszélek, de hamar rájöttem. Abban a 10%-ban, amiben én odakint nagyjából normális vagyok, dolgozom, felelősséget vállalok, és próbálom ápolni és építeni a kapcsolataim a körülöttem levő emberekkel, míg ezek a kis véglények piti félreértések miatt rombolják azokat.
A filmnek szinte csak mélypontjai vannak, de a csirkébe chatroulette-en kamerát dugó és azt női nemi szervnek eladó szöszi ezek közül is kitűnik. Annyira súlyos, hogy már fáj. Emellet eltörpül a piától teljesen kiütött nagymama, vagy anyuka szánalmas féltékenykedése és kalandja a zsaruval. Még Franciaország klisés bemutatását, és a franciák cikizését sem utáltam annyira, mint a csirkés jelenetet.
Hogy ajánlom-e bárkinek ezt a filmet? NEM
Hogy érdemes-e végigszenvedni a másfél órát, ami ötnek érződik? NEM
Van tanulsága? NINCS
Miért néztem meg? Gondoltam nem árthat. Tévedtem. Ártott.
Ha most lennék tini, és 12 évesen ebből a filmből próbálnám megtudni, hogyan éljem túl ezt a nehéz időszakot, akkor csak az derülne ki számomra, hogy a szex buli, lehet csinálni iskolai WC-ben is, csak hogy túl legyünk rajta végre, na meg megkérhetem az egyik jó barátom, aki ha szerencsém van, nemet mond, ha nincs szerencsém, azonnal letámad. Hogy ha füvezek és erről írogatok a naplómba, akkor anyám a szemét, nem én vagyok hülye, és hogy Párizsban a Down-kórosok vonzódnak a négerekhez. Biztos még nem láttak olyat. Végülis alig van Párizsban néger. Amikor ott jártam csak minden második ember volt az.
Szóval ez a műfaját tekintve besorolhatatlan trash nagyjából ennyit ér:
-10/-10
2013. január 20., vasárnap
A szerető - L' amant 1992
Íme egy film, amit mindenkinek látnia kéne.
A Mekong folyón Saigon felé tartó kompon egy kínai férfi figyelmét megragadja egy fiatal lány, különös megjelenésével: agyonmosott selyemruhában és férfikalapjában - a korlátnak támaszkodik, s álmodózóan tekint a távolba. A férfi 32 éves, a lány 15. Megismerkednek. Szenvedélyes, eksztatikus szerelem lobban közöttük. Amikor a gazdag férfinak családi nyomásra meg kell nősülnie, a lány hazautazik Franciaországba. Híres íróként megírja első, igazi szerelmének a történetét, s ily módon vallja meg a férfinak, hogy mennyire szerette - s szereti még most is.
Szép, bár szomorú történet két világról, melyek bár egymásba folyva léteznek, mégis kőkeményen ragaszkodnak saját szabályaikhoz, a különállósághoz. A 20. század elejének minden bizonytalansága, minden keserve benne van ebben a filmben, ha elég sokáig és elég erősen nézzük. Az akkori fiatal lány már mint idős hölgy narrálja végig a történetet, értelmezi az eseményeket, felismeri és beismeri az akkor elkövetett hibáit.
Akárki akármit mond, ez egy szerelem története. A férfi éretlen, kora ellenére szinte még gyerek, a lány pedig már kész fiatal nő. Már a megismerkedésükkor pattognak közöttük a szikrák, de akkor még mindketten félnek, érdekes módon a férfi jobban. Megrémül a tiszta és akkor még romlatlan szépségtől, amivel találkozik. Később persze, mint az várható volt, tulajdonképpen egymást rontják meg. A férfi elmondja a lánynak, hogy csak kínai lányt vehet el, és csakis szűz lehet az arája, a lány pedig önmagát védendő játszadozni kezd. Olcsó szajhává alakul a férfi kedvéért, bízva abban, hogy így mindkettőjüknek könnyebb lesz az elválás. Miután a családja is megalázza, a férfi is szajhaként kezdi kezelni a lányt, a kettejük közti kezdeti szerelem olyannyira eltorzul, hogy szinte már az lenne meglepő, ha nem történne meg az az erőszak.
A tradíciók és az elvárások összecsapnak a szerelemmel és végül a felnőtt felelősségvállalás győzedelmeskedik. A férfi megnősül, elhagyja a lányt, nem jön el utolsó megbeszélt találkájukra sem. A lány már a hajón ráébred arra, mennyire ostoba volt, és mennyire szerette a férfit, de ekkor már késő. Évekkel később, könyve megjelenése után azonban a férfi egyetlen egyszer telefonál.
A két főszereplőről csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni, egyszerűen zseniálisak. Megvan közöttük az az összhang, ami egy ilyen történethez szükséges. Nagyrészt miattuk lett ilyen zseniális ez a film. Jane March tiszta és ártatlan, mégis vibráló nőiességű, csodálatosan alakítja a teljesen összezavarodott lányt. A film vége után órákig előttem volt az arca. Tony Leung Ka Fai is kiváló, annak ellenére is vonzó férfinak tudtam látni, hogy nekem abszolút nem tetszenek ezek a keleti arcberendezések. Mégis el tudta hitetni velem, hogy ő egy sármos, hihetetlen kisugárzású úriember, aki minden nő álma.
Jean-Jacques Annaud csodát tett ezzel a történettel, sikerült úgy láttatnia, hogy a számos szexjelenet ellenére sem lett hatásvadász, vagy olcsó a film. Művészi maradt, tiszta, és szép. Különösen jól sikerült eltalálni a romantika - erotika arányát, egyik sem csordul túl a filmben. Sokan bírálják, hogy egyáltalán nem romantikus, és hogy a lány nem is volt, nem is lehetett szerelmes a férfiba, bár ezt pontosan csak az író Marguerite Duras tudja, én mégis meg vagyok győződve, hogy igenis szerette. A maga módján, ami egy ilyen családban, ilyen környezetben nevelkedett ilyen fiataltól várható, ki is nyilvánította. Csak az eltérő kultúra, eltérő élethelyzet okán a férfi képtelen volt érteni a jelekből. Akkor még képtelen.
Az operatőri munka zseniális, nem is csodálom, hogy jelölték Oscar-díjra Robert Fraisse-t. A táj és a szeretkezések is csodásan fényképezettek. Gabriel Yared zeneszerző szintén kitett magáért. Remekül hangolta a muzsikát az eseményekhez.
9/10
A Mekong folyón Saigon felé tartó kompon egy kínai férfi figyelmét megragadja egy fiatal lány, különös megjelenésével: agyonmosott selyemruhában és férfikalapjában - a korlátnak támaszkodik, s álmodózóan tekint a távolba. A férfi 32 éves, a lány 15. Megismerkednek. Szenvedélyes, eksztatikus szerelem lobban közöttük. Amikor a gazdag férfinak családi nyomásra meg kell nősülnie, a lány hazautazik Franciaországba. Híres íróként megírja első, igazi szerelmének a történetét, s ily módon vallja meg a férfinak, hogy mennyire szerette - s szereti még most is.
Szép, bár szomorú történet két világról, melyek bár egymásba folyva léteznek, mégis kőkeményen ragaszkodnak saját szabályaikhoz, a különállósághoz. A 20. század elejének minden bizonytalansága, minden keserve benne van ebben a filmben, ha elég sokáig és elég erősen nézzük. Az akkori fiatal lány már mint idős hölgy narrálja végig a történetet, értelmezi az eseményeket, felismeri és beismeri az akkor elkövetett hibáit.
Akárki akármit mond, ez egy szerelem története. A férfi éretlen, kora ellenére szinte még gyerek, a lány pedig már kész fiatal nő. Már a megismerkedésükkor pattognak közöttük a szikrák, de akkor még mindketten félnek, érdekes módon a férfi jobban. Megrémül a tiszta és akkor még romlatlan szépségtől, amivel találkozik. Később persze, mint az várható volt, tulajdonképpen egymást rontják meg. A férfi elmondja a lánynak, hogy csak kínai lányt vehet el, és csakis szűz lehet az arája, a lány pedig önmagát védendő játszadozni kezd. Olcsó szajhává alakul a férfi kedvéért, bízva abban, hogy így mindkettőjüknek könnyebb lesz az elválás. Miután a családja is megalázza, a férfi is szajhaként kezdi kezelni a lányt, a kettejük közti kezdeti szerelem olyannyira eltorzul, hogy szinte már az lenne meglepő, ha nem történne meg az az erőszak.
A tradíciók és az elvárások összecsapnak a szerelemmel és végül a felnőtt felelősségvállalás győzedelmeskedik. A férfi megnősül, elhagyja a lányt, nem jön el utolsó megbeszélt találkájukra sem. A lány már a hajón ráébred arra, mennyire ostoba volt, és mennyire szerette a férfit, de ekkor már késő. Évekkel később, könyve megjelenése után azonban a férfi egyetlen egyszer telefonál.
A két főszereplőről csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni, egyszerűen zseniálisak. Megvan közöttük az az összhang, ami egy ilyen történethez szükséges. Nagyrészt miattuk lett ilyen zseniális ez a film. Jane March tiszta és ártatlan, mégis vibráló nőiességű, csodálatosan alakítja a teljesen összezavarodott lányt. A film vége után órákig előttem volt az arca. Tony Leung Ka Fai is kiváló, annak ellenére is vonzó férfinak tudtam látni, hogy nekem abszolút nem tetszenek ezek a keleti arcberendezések. Mégis el tudta hitetni velem, hogy ő egy sármos, hihetetlen kisugárzású úriember, aki minden nő álma.
Jean-Jacques Annaud csodát tett ezzel a történettel, sikerült úgy láttatnia, hogy a számos szexjelenet ellenére sem lett hatásvadász, vagy olcsó a film. Művészi maradt, tiszta, és szép. Különösen jól sikerült eltalálni a romantika - erotika arányát, egyik sem csordul túl a filmben. Sokan bírálják, hogy egyáltalán nem romantikus, és hogy a lány nem is volt, nem is lehetett szerelmes a férfiba, bár ezt pontosan csak az író Marguerite Duras tudja, én mégis meg vagyok győződve, hogy igenis szerette. A maga módján, ami egy ilyen családban, ilyen környezetben nevelkedett ilyen fiataltól várható, ki is nyilvánította. Csak az eltérő kultúra, eltérő élethelyzet okán a férfi képtelen volt érteni a jelekből. Akkor még képtelen.
Az operatőri munka zseniális, nem is csodálom, hogy jelölték Oscar-díjra Robert Fraisse-t. A táj és a szeretkezések is csodásan fényképezettek. Gabriel Yared zeneszerző szintén kitett magáért. Remekül hangolta a muzsikát az eseményekhez.
9/10
2013. január 19., szombat
A nyelvtanárnő - The Sleeping Dictionary 2002
John Truscott, a brit korona ifjú titánja a gyarmati Sarawakba érkezik és a helyi kormányzónak, Henry Bullardnak kezd dolgozni. Mellérendelnek egy fiatal lányt, Selimát, aki a helyiek furcsa módszerét, az "alvó szótár" nevű nyelvtanítási módszert alkalmazza férjénél. Lényege, hogy az angolok hamarabb megtanuljanak kommunikálni a helyiekkel és így jobban be tudjanak illeszkedni. John hatalmas elméleti tudással érkezik a civilizálatlanok gyarmatosításával kapcsolatban, ám semmit sem tud még az életről. Selima gyengédségével és romlatlanságával lenyűgözi Johnt. Egymásba szeretnek, de titkolniuk kell kapcsolatukat. Ráadásul a kormányzó finoman, de határozottan Henry értésére adja, hogy Cecil lányát neki szánja feleségül.
Jessica Alba túl szép, egyáltalán nem hiteles a bennszülött lány szerepében, még úgy sem, hogy angol apát álmodtak neki. Hugh Dancy szeretnivalóan ostoba és idétlen, de elég gyorsan adaptálódik a környezethez, és elég gyorsan válik felnőtt férfivá. Noah Taylor épp annyira visszataszító, amennyire Neville-t annak szánták.
A film nyilván nem akarja megváltani a világot, de amit vállal, hogy keserédes drámát tár elénk, azt maradéktalanul teljesíti is. A táj gyönyörű, a romantikus jelenetek nem csöpögnek, inkább erotikától fűtöttek. Alba-ból sugárzik a szexualitás, még akkor is bájos marad, mikor tudatosan rájátszik erre. Emily Mortimer a művelt, ámde végtelenül semmilyen angolkisasszony nem veheti fel vele a versenyt. Már a startnál elbukik. De nem lehet sajnálni, furcsa természete, és folyamatos bizonytalansága miatt akkor is elmarná maga mellől Truscott-ot, ha az nem lenne másba szerelmes.
Egy kis izgalom után persze boldog véggel zárul a történet. Különösebb probléma tehát nincs a filmmel, néhol az igazságérzetünk lázadozhat, néhol picit gyűlölhetjük az angolokat, de amellett, hogy kellemes és szórakoztató mozit kapunk, még nagy vonalakban korrajznak is tekinthető.
Nem tudom mekkora hírverést kapott ez készültekor, de kicsit olyannak érzem, mint ami szürke eminenciásként osont be a "nagy, komoly hírverést kapott produkciók mellett", mégis jobban megszerették a nézők. Talán a ráköltött pénz, idő, energia volt a kulcsa, talán a rengeteg ember, aki azért dolgozott, hogy a végeredmény ilyen élő, ilyen valódi legyen. Talán csak annyi, hogy tényleg nem akartak vele többet annál, mint amit nyújtani tudott. Akármi is az ok, Guy Jenkin örülhet, maradandót alkotott.
A címet magyarra fordítóknak pedig jár a sarokban kukoricán térdeplés szokás szerint...
7.5/10
Jessica Alba túl szép, egyáltalán nem hiteles a bennszülött lány szerepében, még úgy sem, hogy angol apát álmodtak neki. Hugh Dancy szeretnivalóan ostoba és idétlen, de elég gyorsan adaptálódik a környezethez, és elég gyorsan válik felnőtt férfivá. Noah Taylor épp annyira visszataszító, amennyire Neville-t annak szánták.
A film nyilván nem akarja megváltani a világot, de amit vállal, hogy keserédes drámát tár elénk, azt maradéktalanul teljesíti is. A táj gyönyörű, a romantikus jelenetek nem csöpögnek, inkább erotikától fűtöttek. Alba-ból sugárzik a szexualitás, még akkor is bájos marad, mikor tudatosan rájátszik erre. Emily Mortimer a művelt, ámde végtelenül semmilyen angolkisasszony nem veheti fel vele a versenyt. Már a startnál elbukik. De nem lehet sajnálni, furcsa természete, és folyamatos bizonytalansága miatt akkor is elmarná maga mellől Truscott-ot, ha az nem lenne másba szerelmes.
Egy kis izgalom után persze boldog véggel zárul a történet. Különösebb probléma tehát nincs a filmmel, néhol az igazságérzetünk lázadozhat, néhol picit gyűlölhetjük az angolokat, de amellett, hogy kellemes és szórakoztató mozit kapunk, még nagy vonalakban korrajznak is tekinthető.
Nem tudom mekkora hírverést kapott ez készültekor, de kicsit olyannak érzem, mint ami szürke eminenciásként osont be a "nagy, komoly hírverést kapott produkciók mellett", mégis jobban megszerették a nézők. Talán a ráköltött pénz, idő, energia volt a kulcsa, talán a rengeteg ember, aki azért dolgozott, hogy a végeredmény ilyen élő, ilyen valódi legyen. Talán csak annyi, hogy tényleg nem akartak vele többet annál, mint amit nyújtani tudott. Akármi is az ok, Guy Jenkin örülhet, maradandót alkotott.
A címet magyarra fordítóknak pedig jár a sarokban kukoricán térdeplés szokás szerint...
7.5/10
After.Life - A halott túlélő 2009
A filmmel kapcsolatosan eléggé vegyes érzéseim voltak. Egyrészt ugye nagyon szeretem Liam Neeson-t, valamilyen bizarr módon kedvelem Justin Long-ot, aki ugyan nem sokat tett még hozzá a világ filmművészetéhez, de mégis szimpatikus, és szinte már beteges kíváncsisággal követem nyomon Christina Ricci munkásságát. Innentől kezdve nem volt kérdéses, hogy ha már egyesével is leültettek volna a képernyő elé, akkor a 3 főszereplő együtt biztosan be fog rántani. Másrészt viszont rengeteg negatív kritikát, kommentet, véleményt olvastam, és az imdb értékelés is elbizonytalanított. Maga a filmes oldalakon található egyrészt félrevezető másrészt spoileres leírás azonban ismét meggyőzött.
Elöljáróban, mielőtt rátérnék a filmre, el kell mondanom valamit Liam Neeson-ről. Egyre több szerepe kapcsán érzem azt, hogy Liam bizony pszichopatákat eszik reggelire, akcióhősöket tízóraira, tankokat darabol ebédre, cápát és farkast uzsonnázik, vacsorára pedig nyárson süti meg Chuck Norris-t. Ez is egy ilyen szerep, bár az is biztos, hogy minden egyes jelenetet reggeli után, ám még a tízórai előtt forgatott le.
Nézzük a tartalmát. Anna Taylor, a fiatal, depressziós, életébe teljesen belefásult tanárnő, aki már a pasijával való együttlétet sem képes élvezni, egy hosszú, fárasztó, idegeit végképp felőrlő nap után vacsorázni készül Paul-lal, aki az elegáns étteremben készül megkérni a kezét. Anna azonban félreérti a férfi kifejezetten suta monológját, azt hiszi, hogy szakítani akar vele, így elviharzik az étteremből, majd az aznap beszedett jó pár gyógyszer és a balul sikerült vacsora előtt ivott bor ellenére autóba ül, a szakadó esőben azonban kisodródik, és súlyos, végzetes autóbalesetet szenved. Anna teste bekerül a temetkezési vállalathoz. Paul, a majdnem vőlegény képtelen belenyugodni a veszteségbe, Deacon pedig elkezdi felkészíteni a lányt a temetésre.
A történet persze nem ennyi, hiszen Anna magához tér Deacon kezei között, először ugyan meg van győződve arról, hogy félreértés történt, ő él, később azonban tudomásul veszi, hogy Deacon az egyetlen, aki képes kapcsolatot teremteni vele, már halott, csak az a dolga, hogy megbékéljen és elinduljon tovább.
Ezzel már önmagában el lehetne adni 1.5 órát, de azért csavarnak még egyet a forgatókönyvön, hogy a thrillerek rajongóit is lekössék.
A filmnek persze vannak hibái, nagyon látszik, hogy huszonpár nap alatt vették fel, és olyan alapvető dolgokra se figyeltek, mint hogy Deacon barnára festette Anna vörösre színezett haját, a koporsóban mégis vörös hajjal feküdt ismét, a temetés napján. Az ilyen hibák ellenére mégis olyan atmoszférája van, hogy aki egyszer belekerül, órákkal a vége után se szabadul belőle. Liam Neeson félelmetes, remekül hozza a társadalomba láthatatlanul belesimuló elmebeteget, Christina Ricci élve halottabb, mint a koporsóban, Justin Long pedig teljesen elborul a történet végére. Szóval a színészi alakítással nem volt semmi gond, mindenki hozta az elvártat, Neeson még annál többet is.
Ha értelmezni akarjuk a látottakat, akkor két úton indulhatunk. Hihetünk a nyilvánvalóan beteg, folyamatosan hazudozó Deacon-nek, és gondolhatjuk azt, hogy itt tényleg arról van szó, hogy készül fel egy lélek a távozásra, és hogy dolgozza fel a feldolgozhatatlant, a saját halálát. Vagy hihetünk a teljesen egyértelmű bizonyítékoknak, Anna leheletének a tükrön, a gondosan adagolt injekcióknak, és a termosztát folyamatos állítgatásának, akkor viszont egy sorozatgyilkos temeti el élve az előtte napokig bénított áldozatait. Deacon eleinte jó szándékú szellemekkel suttogónak tűnhet, de hamar egyértelművé válik, hogy nem minden az, aminek látszik. A férfi bizarr gyűjtögető, aki olyan embereket pécéz ki magának, akik élve sem élnek igazán, olyanokat, akik "elszívják mások elől a levegőt", mert nem használják ki az ölükbe hulló lehetőségeket, nem indulnak el semmilyen úton, csak vegetálnak. Szerencsére nem zuhanunk Coelho-i mélységekbe, Anna ugyan felismeri, hogy pár dolgot másként csinálna, ha lenne még egy lehetősége, mégsem hagyja el a temetkezési vállalkozó házát, amikor az kinyitja az ajtót neki. Mégsem öli meg, pedig ott van a kezében az olló, majd a kés. Nem menekül. Nem él. Paul dörömböl az ajtón, ordít, követeli Deacon-tól hogy engedje be, Anna azonban nem reagál.
Nem csak ez a furcsaság. Honnan szerez áldozatokat Deacon? Hogy követi őket? Hogy nem lett gyanús ennyi év alatt egy ilyen kis közösségben? Ki írja neki a halotti anyakönyvi kivonatokat? Egyáltalán ki az, aki több száz embernél tévesen igazolta a halál beálltált? Mindenkit előre beinjekciózott ez az elmebeteg, ezért tévedtek a kiérkező mentősök minden egyes alkalommal? Vagy összejátszik valakikkel? Megannyi kérdés, amire nincs válasz, és ami nélkül igazából csak lóg a levegőben az egész. Nem kezdődik sehol, és nem is ér véget, ez bár nagyban hozzájárul a nyomasztó hangulathoz és a komorsághoz, mégis hiányérzetet hagy maga után. Szerencsére nem csapták agyon az egész történetet egy primitív happy enddel, de ez a befejezés is furcsán sült el.
A rendezőt tulajdonképpen dicséret illeti, a filmen látszik a kemény munka, és a koncepció rendben is lenne, de a költségvetés rendkívül alacsony lehetett, és ez egyes jelenetek kivitelezésénél visszaütött. A zárt tér, amibe kerül a lány, rémisztő kellene, hogy legyen, hiszen halottakkal van körülvéve, a hentelős pornóhorrorokhoz szokott néző azonban túl tágnak, túl szépnek és túl fényesnek érez mindent, a horrornak szánt jelenetek nem nagyon forgatják fel a gyomrát. Anna egy másodpercig sem kedvelhető, nem lehet drukkolni neki, senki se akarja igazán, hogy életben maradjon, hiszen nincs miért léteznie. Paul kellemesen balfék, az ő tragédiája már jobban megérintett. De azért ez kevés.
Eredetileg Alfred Molina-t szánták a pszichopata szerepére. Vele is megnéztem volna.
6/10
Elöljáróban, mielőtt rátérnék a filmre, el kell mondanom valamit Liam Neeson-ről. Egyre több szerepe kapcsán érzem azt, hogy Liam bizony pszichopatákat eszik reggelire, akcióhősöket tízóraira, tankokat darabol ebédre, cápát és farkast uzsonnázik, vacsorára pedig nyárson süti meg Chuck Norris-t. Ez is egy ilyen szerep, bár az is biztos, hogy minden egyes jelenetet reggeli után, ám még a tízórai előtt forgatott le.
Nézzük a tartalmát. Anna Taylor, a fiatal, depressziós, életébe teljesen belefásult tanárnő, aki már a pasijával való együttlétet sem képes élvezni, egy hosszú, fárasztó, idegeit végképp felőrlő nap után vacsorázni készül Paul-lal, aki az elegáns étteremben készül megkérni a kezét. Anna azonban félreérti a férfi kifejezetten suta monológját, azt hiszi, hogy szakítani akar vele, így elviharzik az étteremből, majd az aznap beszedett jó pár gyógyszer és a balul sikerült vacsora előtt ivott bor ellenére autóba ül, a szakadó esőben azonban kisodródik, és súlyos, végzetes autóbalesetet szenved. Anna teste bekerül a temetkezési vállalathoz. Paul, a majdnem vőlegény képtelen belenyugodni a veszteségbe, Deacon pedig elkezdi felkészíteni a lányt a temetésre.
A történet persze nem ennyi, hiszen Anna magához tér Deacon kezei között, először ugyan meg van győződve arról, hogy félreértés történt, ő él, később azonban tudomásul veszi, hogy Deacon az egyetlen, aki képes kapcsolatot teremteni vele, már halott, csak az a dolga, hogy megbékéljen és elinduljon tovább.
Ezzel már önmagában el lehetne adni 1.5 órát, de azért csavarnak még egyet a forgatókönyvön, hogy a thrillerek rajongóit is lekössék.
A filmnek persze vannak hibái, nagyon látszik, hogy huszonpár nap alatt vették fel, és olyan alapvető dolgokra se figyeltek, mint hogy Deacon barnára festette Anna vörösre színezett haját, a koporsóban mégis vörös hajjal feküdt ismét, a temetés napján. Az ilyen hibák ellenére mégis olyan atmoszférája van, hogy aki egyszer belekerül, órákkal a vége után se szabadul belőle. Liam Neeson félelmetes, remekül hozza a társadalomba láthatatlanul belesimuló elmebeteget, Christina Ricci élve halottabb, mint a koporsóban, Justin Long pedig teljesen elborul a történet végére. Szóval a színészi alakítással nem volt semmi gond, mindenki hozta az elvártat, Neeson még annál többet is.
Ha értelmezni akarjuk a látottakat, akkor két úton indulhatunk. Hihetünk a nyilvánvalóan beteg, folyamatosan hazudozó Deacon-nek, és gondolhatjuk azt, hogy itt tényleg arról van szó, hogy készül fel egy lélek a távozásra, és hogy dolgozza fel a feldolgozhatatlant, a saját halálát. Vagy hihetünk a teljesen egyértelmű bizonyítékoknak, Anna leheletének a tükrön, a gondosan adagolt injekcióknak, és a termosztát folyamatos állítgatásának, akkor viszont egy sorozatgyilkos temeti el élve az előtte napokig bénított áldozatait. Deacon eleinte jó szándékú szellemekkel suttogónak tűnhet, de hamar egyértelművé válik, hogy nem minden az, aminek látszik. A férfi bizarr gyűjtögető, aki olyan embereket pécéz ki magának, akik élve sem élnek igazán, olyanokat, akik "elszívják mások elől a levegőt", mert nem használják ki az ölükbe hulló lehetőségeket, nem indulnak el semmilyen úton, csak vegetálnak. Szerencsére nem zuhanunk Coelho-i mélységekbe, Anna ugyan felismeri, hogy pár dolgot másként csinálna, ha lenne még egy lehetősége, mégsem hagyja el a temetkezési vállalkozó házát, amikor az kinyitja az ajtót neki. Mégsem öli meg, pedig ott van a kezében az olló, majd a kés. Nem menekül. Nem él. Paul dörömböl az ajtón, ordít, követeli Deacon-tól hogy engedje be, Anna azonban nem reagál.
Nem csak ez a furcsaság. Honnan szerez áldozatokat Deacon? Hogy követi őket? Hogy nem lett gyanús ennyi év alatt egy ilyen kis közösségben? Ki írja neki a halotti anyakönyvi kivonatokat? Egyáltalán ki az, aki több száz embernél tévesen igazolta a halál beálltált? Mindenkit előre beinjekciózott ez az elmebeteg, ezért tévedtek a kiérkező mentősök minden egyes alkalommal? Vagy összejátszik valakikkel? Megannyi kérdés, amire nincs válasz, és ami nélkül igazából csak lóg a levegőben az egész. Nem kezdődik sehol, és nem is ér véget, ez bár nagyban hozzájárul a nyomasztó hangulathoz és a komorsághoz, mégis hiányérzetet hagy maga után. Szerencsére nem csapták agyon az egész történetet egy primitív happy enddel, de ez a befejezés is furcsán sült el.
A rendezőt tulajdonképpen dicséret illeti, a filmen látszik a kemény munka, és a koncepció rendben is lenne, de a költségvetés rendkívül alacsony lehetett, és ez egyes jelenetek kivitelezésénél visszaütött. A zárt tér, amibe kerül a lány, rémisztő kellene, hogy legyen, hiszen halottakkal van körülvéve, a hentelős pornóhorrorokhoz szokott néző azonban túl tágnak, túl szépnek és túl fényesnek érez mindent, a horrornak szánt jelenetek nem nagyon forgatják fel a gyomrát. Anna egy másodpercig sem kedvelhető, nem lehet drukkolni neki, senki se akarja igazán, hogy életben maradjon, hiszen nincs miért léteznie. Paul kellemesen balfék, az ő tragédiája már jobban megérintett. De azért ez kevés.
Eredetileg Alfred Molina-t szánták a pszichopata szerepére. Vele is megnéztem volna.
6/10
