I love Gjoni

Remélem ezt a műsort komolyan gondolják, mert viccnek elég szar.

Életemben nem láttam még szürreálisabb dolgot, pedig néztem a Benkő arakeresőjét és Alekosz prostiválasztóját is. De ez, Delhusa Gjoni filozofálásával, meg a fényceremóniával MINDENT VITT. Ahogy a "hölgyek" átkeltek a vízen, ezzel mintegy megtisztulva, újjászületve egy másik világban, Dzsoni világító nyakláncáért... Hát... Tátva maradt a szám. Hogy ilyen van. Mert rendben, volt ilyen 2010-ben, leforgatták, és valamikor le kellett adni, már így is ciki volt a tologatás, de azért vasárnap este főműsoridőben, vagy előtte egy paraszthajszállal? Hihetetlen.

Egyetlen dolgon gondolkoztam csak el a műsor kapcsán, méghozzá azon, hogy érezhetik magukat ezek a nők most, bő két évvel később, amikor a saját ezerszer elátkozott bal****ságukat nézhetik vissza a képernyőn, immáron tudva, hogy hiába másztak rá az 59 éves buzukisra, nem lettek celebek.

A felhozatal egyébként jobb mint Benkőnél és Alekinnyónál volt, bár szerintem ez csak annak köszönhető, hogy pár lelkes önkéntes kemény munkával ostromolta az online társkeresők párra váró nőit, és komolyabb összegeket ajánlott a műsorban való szereplésért. Kicsit sok a komolyan televarrt, azonban itt első ránézésre nem 400% a prostik aránya, bár még nem tudni túl sokat a hölgyekről, így ebben nem lehetek biztos. Ahogy elnéztem ezt nem is a pornóvillában forgatták, vagy ha igen, szépen átalakították, mert nem ismertem fel. Ez azért komoly pluszpont a műsornak. Ha nem láttam volna Dzsonit táncolni, és nem hallottam volna beszélni, nem is hánynék ordítva, mert a legirritálóbb nőket Keleti Andreára hallgatva már a mai ceremónián hazaküldte, de sajnos láttam a "remek mozdulatait". Eszméletlen. ESZMÉLETLEN.

Évekkel ezelőtt nem hittem volna, hogy ez a csatorna tud még mélyebbre süllyedni, de újra és újra bizonyítja, hogy tud. Dzsoni még 8 részen keresztül keresi álmai asszonyát, akivel persze nem marad együtt, mint az elmúlt 2 évben már megtudhattuk. Majd hamarosan Házasodik a gazda... Előre várom...

-10/-10

X tábor itthon

Azt a sunnyogós autóantenna-tolvaj szafarimajmát neki, micsoda igazságtalanságok voltak itt ma. Hihetetlen. Amit ez a 4 magát mentornak nevező inkompetens művelt, arra nincsenek szavak.
Minden kategóriában születtek teljesen érthetetlen döntések. Lass Bea? Adélka? PJZ? Miről beszélünk???
A továbbjutók között a szimpatikus szereplők száma konvergál nullához, jelen pillanatban egyikükről se tudnám azt mondani, hogy drukkolnék neki, vagy legalább minimálisan érdekelne a sorsa. Ahogy korábban is megmondtam, az évad teljesen bukta számomra.
Zámbó Krisztián hihetetlenül gyenge produkcióval simán a 6 között, Adélkának a lányok között nyitnak egy 7. helyet, énekelni ugyan nem tud, de teljesen hülye, sokat vihog, tenyérbemászó, és sokat riszál. Jó lesz itthonra celebnek...
Felháborító ez az egész, mert olyan tehetséges énekeseket meg hagytak elvérezni, mint Fóris-Ferenczi Gábor. Cserébe bejut az összes színész, illetve máshonnan már ismert ember? Hát gratulálok. Elértük a mélypontot.

-10/-10

Step Up 2 - The Streets 2008

Avagy egy másik film a millióból.

Eleven utcai táncok, amelyben mozgásba lendül a test, felforrósodik a szív és szárnyra kap a képzelet. Új diák érkezik a marylandi művészeti iskolába: a lázadó Andie (Briana Evigan) megpróbál beilleszkedni új közösségébe, miközben arról álmodozik, hogy baltimore-i utcai táncosokkal dolgozhasson. Közben az iskola legnagyobb reménysége, Chase (Robert Hoffman) új kihívások után kutat, ezért létrehoz egy táncegyüttest, mellyel benevez Baltimore legnagyobb, legkeményebb utcai táncversenyére. Chase beveszi a csapatba a tehetséges Andie-t is, akitől ugyan egy világ választja el, a győzelem érdekében mégis kénytelenek megtalálni a közös hangot és mozdulatokat. Andie két világ - elit táncos-társai és az utca szabadsága - között őrlődik, s ahogy egyre forróbbá válik körülötte a levegő, rá kell jönnie arra, hogy építhet hidat a szerelem és lojalitás, a függetlenség és a karrier között. Mert csak így találhatja meg helyét az életben. 

Eltelt két év az első rész óta, és újra támadásba lendült a Summit, de most az utcára vitte a táncot és a zenét, hátha mindez érdekesebbé, szenvedélyesebbé, pezsgőbbé válik. Kiemelte a steril környezetből a karaktereket, életet csepegtetett a történésekbe, és ez nagyon jót tett a film... elejének...

Sajnos fogalmam sincs, ki táncolt Channing Tatum helyett, de ezúton is üzenem neki, hogy elismerésem. Tyler szerepében valami eszméletlen volt, amit lenyomott a párbajon, hogy ezzel motiválja Andie-t. Az átkötés mondjuk harmatos, és felesleges is, ezzel azért nem tudták a Tatum-rajongó tiniket a mozikba csábítani. De szépen felvezette a későbbi igazán dinamikus jeleneteket.

A színészi játék szokás szerint gyök kettő, a drámaiság szintén. Jellemfejlődés 0, a szereplőkről szinte semmit sem tudunk meg, így a mezei jellemábrázolás is zéró. A romantika az előző részhez képest mínusz három, de a tánc, az csillagos ötös. Nekem ugyan kicsit sok ilyen töménységben az utcai stílus, és néhol hiányoltam az első rész egyes táncainak kifinomultságát, eleganciáját. Ott valahogy megvolt az egyensúly, ami innen hiányzik, de ugye ízlések és pofonok.

Az utolsó jelenet az esővel igazán ütős lett, bár kicsit úgy éreztem, mintha az első rész "lemenő nap fényében romantikusan táncikálunk" jelenetét forgatták volna ki, és alkották volna újra "éjszaka a közvilágítás fénykörei és az esőcseppeken megtörő sugarak között járunk násztáncot" jelenetre. Mintha az a kapcsolat, ami a Step up-ban kezdődött, itt jutott volna egy másik fázisba. A swingerklubban a csoportos előjátékig.

Nem vártam csodát a filmtől, de az első pár perc annyira klassz volt, hogy a maradék egy és negyed óra mégis csalódást okozott. A főszereplő páros különösen. Egyáltalán nem volt közöttük szikra, nem éreztem, hogy nekik kezdeniük kéne egymással valamit. A nagy egymásra találás, a csók, egyszerűen erőltetett volt. Kár is volt bele.

4/10

Step Up 2006

Avagy egy a millió táncos film közül.

Nehezen kezelhető srác Tyler Gage, a táncparkett ördöge. Nevelőszülőkkel él, ideje nagy részét a haverokkal az utcán tölti. Egy éjjeli balhé után a fiatalkorúak bíróságán köt ki, ahol közmunkára ítélik. Takarítóként kell letöltenie a büntetését abban a művészeti középiskolában, ahol barátaival randalíroztak. A fiú itt találkozik Norával. A táncos lány felfigyel Tyler ösztönös, szinte akrobatikus tánctudására. Így, amikor lesérül a táncpartnere, és veszélybe kerül a vizsgaelőadása, Nora elintézi, hogy Tyler kerüljön a helyére. A tánc és Nora segítségével egy új élet lehetősége villan fel Tyler előtt.

Mi történik akkor, ha a Summit, és Melissa Rosenberg nem a Twilight-on erőlködnek, hanem valami más műfajban is kipróbálják magukat? 12-es karikával is bátran vetíthető lagymatag történetű, klisét klisére halmozó középszerű filmet kapunk, ami bár romantikusnak van beállítva, de nem más, mint egy suttyó srác viharos és hiteltelen jellemfejlődése, 3 olyan csókjelenettel dúsítva, amin már az általános iskolások is csak röhögnének.

Szóval kihúzhatjuk a romantikát, és bár az utolsó 10 percben kapunk egy kis drámát, ezt se feltétlenül kell felvennünk a listánkra a film pozitívumai közé. Ennek ellenére működhetne a dolog, ha ez egy táncfilm lenne, és igazán pezsegne az egész, de nem pezseg. Keveset táncolnak, sok a kitérő, sok a felesleges kör.

A színészi játék pocsék, Channing Tatum továbbra is a legrondább férfi Hollywood-ban, bár be kell vallanom, hogy látom, milyen sokat dolgozott a testén, elég nehéz levennem a szemem az izmairól, de aztán a fejére pillantok, és máris úgy vagyok, hogy bárhová néznék, csak rá ne kelljen. Alapvetően nem egy szimpatikus fiú, itt pedig egy hülye bunkót kell megformálnia, ami többé-kevésbé sikerül is neki, bár nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert ő maga is ilyen (avagy ilyen volt) vagy mert sikerült magáévá tenni a karaktert. Van azonban még egy dolog, amit nem kritizálhatok. A mozgása. Hihetetlen ritmusérzéke van, és meglepően tehetséges. Remek a kontraszt a film eleji "laza vagyok, szét tudnék esni, sz*rok mindenre" srác és a film végi "pontosan, ritmusra csinálom a koreográfiát" táncos között. El se hinném, ha nem tudnám, hogy ez ugyanaz az ember.

Jenna Dewan legalább olyan furcsán előnyös (előnytelen) külsejű, mint C. T., talán pont emiatt szerettek egymásba a forgatás alatt. Viszont azt róla is el kell mondanom, hogy csodálatos táncos. Szépen működnek együtt a vásznon Tatum-mal, aki azóta már hites ura. Láthatóan már a forgatás kezdetén megtalálták a közös hangot, és a vonzalom is ott volt kettőjük között a kezdetektől. Sokkal szimpatikusabbak is, mint a Summit másik "álompárja" (mindenki tudja kire gondolok... KStew és RPattz... akik most elvileg ismét összejövőben vannak... vagy nem) nekik őszintén lehet drukkolni, hogy mind a film során, mind az életben találjanak egymásra, és maradjanak is együtt. Boldogan.

Az igazi baj nem is azzal van, hogy ezt a történetet már hallottuk ezerszer, vagy hogy ezt a filmet is láttuk már, csak épp mások táncoltak benne, hanem azzal, hogy az 1980-as születésű(!!!) Mrs. Tatum 2006-ban, 26 évesen alakít 17 éves fruskát, aki az ÉRETTSÉGI UTÁNI szerződésért harcol... A szintén 1980-as születésű (!!!) Mr. Tatum pedig 17 éves suhancot, aki balhézik, verekszik, kocsikat lop, és nem találja a helyét az életben, bár jobbára azért, mert nem is keresi azt.

A szinkron furcsa, de igazából nem rossz, csak az eredeti hangokhoz szokott fülem hördült fel néha... Alapvetően túl sok gond nincs ezzel a filmmel, bár egyediség sincs benne, meg ötlet se, de legalább nem demotivál, nem tanít rosszra, sőt, igyekszik pozitív példákat állítani, felvillantani a mindenki számára elérhető (muhaha) amerikai álmot. Még ezzel az ordas hazugsággal sincs igazán probléma, mert a dolog szerethető, még így is. A 12 egy tucat táncos történetek között a középmezőnybe jutott be, egyszer legalább érdemes megnézni, és ha valakit kicsit jobban érdekel a tánc, talán kétszer is be fogja tenni a dvd lejátszóba. Én valószínűleg nem fogom

5/10

Jane Eyre 2011

Megpróbálom a többi feldolgozástól függetlenül értékelni ezt a filmet, bár bevallom nagyon nehéz, mert mindet láttam már, és mindet másért szeretem. Ezt, a 2011-es Cary Fukunaga rendezte verziót például a remek díszletek (amiket persze már láthattunk korábban is) és a fiatal Jane-t alakító Amelia Clarkson miatt. 

Nagyon szeretem a lowoodi árva történetét, könyvben is többször olvastam, és a BBC verziót, valamint a Zeffirelli rendezte adaptációt is sokszor láttam. Annak ellenére ülök le eléjük újra és újra, hogy szerintem az összes Jane Eyre film ezerszer szomorúbb és negatívabb, mint a könyv. Egyszerűen demotiválóak. Mégis szépek. 

A film története nagyjából követi a könyvet, bár természetesen vannak eltérések, hiszen a szűk időkeret (alig 120 perc) nem ad lehetőséget minden esemény részletes kibontására. 

Sivár gyermekkora után a fiatal Jane Eyre világi nevelőnőnek áll. Ahogy boldogan éldegél új szakmájában, Thornfield Hall-ban, találkozik a sötét, hideg, indulatos Mr. Rochesterrel, a ház urával. Jane és munkaadója az idők során barátságot kötnek, és hamarosan azon kapja magát, hogy beleszeretett a férfiba. Úgy tűnik, a boldogság végül rátalál Jane-re, de Mr. Rochester sötét titka örökre tönkre teheti azt.

Jane egy csúnyácska, mondhatni fonnyadt kis nő, akit határozottsága, állhatatossága és intelligenciája tesz igazán vonzóvá. Mia Wasikowska azonban egyszerűen csak fonnyadt és elveszett. Tétova kamaszlánynak látszik, akinek fogalma sincs mit keres Thornfield Hall-ban, és akinek kolibriszárnyként remeg a szíve a mellkasában, ha csak rápillant Mr. Rochesterre. Nyoma sincs benne az önálló, független, öntudatos nőnek, akinek Bronté eredetileg szánta a karakterét. Ez a Jane sem lesz Rochester szeretője, a történethez ugyanis hű volt a forgatókönyvíró, mégsem lehet érteni, miért is dönt így. Nem derül ki mennyire az elvek embere a kis nevelőnő, amikor elrohan a vonzó úr karjaiból. Mia-Jane egy gyenge jellem, akit csak a félelem űz el a szerelmétől, nem pedig az erkölcsi tartás.

Itt a második hiba a megvalósításban. A könyvbeli Mr. Rochester sem épp egy jóképű ficsúr, sőt még csak nem is egy könnyen kezelhető férfi. Egy múltja árnyai által üldözött pokróc alak, akit titokzatoskodása és az emberektől való távolságtartása jellemez leginkább. Fassbender Rochestere túl szexi, túl kívánatos, szinte már piperkőc, akinek minden egyes hajszála a megfelelő irányba mered. Játszi könnyedséggel bolondítja magába a férfiakat nem, vagy csak alig ismerő lánykát. Talán épp ebből adódik, hogy a kettejük közötti korkülönbség nem olyan feltűnő, mint amilyennek lennie kéne. Fassbender fiatalos, ruganyos, valami megdöbbentő módon könnyed, és az elmaradt esküvő után a könyvbeli Rochester-hez méltatlanul omlik össze. Ezt a felemás, szinte felismerhetetlen karaktert remekül hozza, Jane torkát szorongatva, derekát ölelve őszintének és szenvedélytől fuldoklónak hat, mégis nehéz együtt érezni vele. Van valamiféle távolságtartás ebben a filmben, mintha vitrinben lennének a szereplők, és azon kívülről figyelnénk őket. A színek visszafogottak, semmi éles, semmi bántó nincs, még az első feleség őrületének ábrázolása is óvatos. Így különösen megdöbbentő Rochester viselkedése, parkbeli játékossága, búcsúcsókja a lépcső aljában, és végül a tervezett esküvő utáni kiborulása. 

De mindezeket még elfogadná az ember, ha a mellékszereplőkről nem feledkeztek volna meg az alkotók. Adéle-ről szinte semmit nem tudunk meg, Jane múltjának felvillantásaiból sem kapunk eleget, és a zárójelenet tragikus felhangja is elég vérszegény. Fassbender továbbra is vonzó férfi, kis hibával, míg Rochester-nek eddigre egy emberi roncsnak kéne lennie. Azt kéne éreznünk, hogy Jane gazdagon, megerősödve tér vissza a lepusztult Thornfield-be, ahol egy testileg-lelkileg törött embert talál, ehelyett Mia-Jane verdeső szívvel, ugyanolyan kislányként szalad vissza a szerelméhez, ahogy elfutott tőle. 

Ez a film egy teljesen más hangulatú Jane Eyre történet, mint amit vártam. Szomorúbb, de valahol mégis könnyedebb, finomabb, de mégis szenvedélyesebb. Nem tudom, hogy a rendezővel, a koncepcióval, vagy a színészi játékkal van-e baj, vagy mindezekkel így együtt, de ez nem az az adaptáció, amiből meg lehetne ismerni Jane-t, vagy meg lehetne érteni, miért olyan csodálatos ez a Bronté regény. 

A magyar szinkront pedig kerülje, akinek kedves az élete. Mia magyarhangja egyszerűen botrányos. BOTRÁNYOS. 

5/10

X határon innen és túl

Mivel a magyar merítés a válogatók adásai alapján katasztrófa, és alig 10 olyan embert tudnék mondani, akiket elviselhető volt hallgatni és maximum 3-at, akiket jól esett, továbbá ez a maroknyi "sztárjelölt" is régóta ismert ember (színházból, innen-onnan), megunva a szemfényvesztést és az RTL Klub már most halott tehetségkutatóját, úgy gondoltam körülnézek külföldön is, hogy ott mi a helyzet.

Rá kellett döbbennem, hogy mi se rekesztünk Dunát a tehetségekkel, és mások se Delaware-t, se Temzét, de még csak az ausztrálok sem emelhetnek gátat belőlük a Darling-ra. Ez az idei év rém gyenge nálunk, és Amerikában is, és épp csak megüti a mércét az ausztráloknál. Így őket most ebből a sárdobálásból kihagyom. A UK Factor bevonásán még gondolkozom. A britekre kitérve ugyanis nem tudom, hogy érdemes-e méltatnom vagy szidnom egy olyan műsort, ami a világra szabadította a One Direction-t (mintha enélkül nem utálnám eléggé Nicole Scherzinger-t), akiket a legutóbbi hazai Csillag Születik során olyan ügyesen másolt le az Immigrants. Komoly dilemmában vagyok.  De amíg  ezt eldöntöm, csak az USA-ra és kis hazánkra koncentrálok.

Színvonalbeli különbséget igazából csak a műsorvezetők és a mentorok között látok, de azt sem tudom eldönteni, hogy valóban jobban működik-e a dolog külföldön, vagy csak annyira utálom már a honiakat, hogy azt is élvezettel nézném végig, ha egy falusi nyugdíjas kórus énekelne nekik magyar nótákat 8 órán keresztül szünet nélkül, miközben a vérben forgó szemű Korda György pisztolyt fogna a fejükhöz, és kényszerítené őket, hogy a helyükön maradjanak. Mert a tény, hogy itthon Keresztes Ildikó, Geszti Péter, Malek Miklós és Nagy Feró ülnek ennél az asztalnál, sok-sok ponttal rontja az értékelésemet. Malek pofavágásaitól, és Mount Everest-szerű egójától kiver a víz, Keresztes műsírásai, hisztériája, és plasztikai sebészek által évről évre rémisztőbbre varrt arcának torzulásai szimplán idegesítenek, Geszti horrorfilmbe illő ábrázata, és bicskanyitogató stílusa viszont adásról  adásra kihozza belőlem az állatot. Nyoma sincs már benne annak az embernek, aki a Rapülők tagjaként messziről nézve olyan ígéretesnek tűnt. Vagy csak annyival fiatalabb voltam akkor, hogy képtelen voltam reálisan megítélni őt. Most annak látom ami, tenyérbe mászó, öntelt alaknak, aki azt képzeli hogy valaki. Miközben nem.

De a legnagyobbat Feróban csalódtam. Az előző években ő volt az egyetlen, akit képes voltam akár még kedvelni is, de idén elásta magát, az a nyílt ellenszenv, ami a kövérebb, "kevésbé képernyőképes" nők felé árad belőle, egyszerűen sok. Felfoghatatlan, és tűrhetetlen, hogy képes gondolkodás nélkül igent mondani két kipakolt szilikonmellnek, akármilyen hang is jön a viselőjének torkából, de undorító megjegyzéseket tesz a színpadon teljesen hibbant módon táncoló, ám sok 4 igennel távozónál lényegesen jobb hangi adottságokkal rendelkező dundi nőre, és arra kéri mentortársait, hogy szabadítsák meg tőle. Szánalmasnak tartom, hogy 2012-ben egy tehetségkutató ennyire nyíltan és szájba rágósan képviselje azt a már a 90-es években túlhaladott nézetet, miszerint egy sztárnak elég, ha jól mutat a klipekben, és szépen mosolyog a fotókon, a többit majd "megoldják okosba". Pont Ferónak, aki maga sem egy szép ember, ennek ellenére tehetséges, kéne a legmerevebben elutasítania ezt a diszkriminációt, hogy csak ab ovo előnyös külsejűek juthatnak közel a kondérhoz, mindenki más pedig választódjék ki "természetes szelekció" útján. Keresztes mama is szót emelhetne ez ellen, hiszen hazánkba szakadt erdélyi lányként anno több együttes hang nélküli üresfejű cicababája helyett is énekelt, szintén a már említett 90-es években. Mind a 4 mentor megélte és végigküzdötte azt az időszakot, amikor az egész hazai zenei világ tele volt hazugságokkal ön- és nézőáltatással. Ennek ellenére most mindezt feledve mégis mind a négyen aktívan részt vesznek ennek a tradíciónak a folytatásában.

Geszti Pétertől - aki már korábban is hozott rémesen rossz döntéseket, elég csak az élő show-ig tolt Ikrekre gondolni, akik biztos nem az X faktor, inkább a csöcs-faktor miatt kerültek az adásba, vagy a nem túl tehetséges, de cserébe rendkívül idegesítő Domokos Fannira, aki helyett akár Szirota Dzseni, akár  Németh Katica is sokkal jobb választás lehetett volna - idén sem vártam semmit, esetleg csak azt, hogy megpróbál kevésbé tenyérbe mászó lenni, de még ezt se volt képes teljesíteni.

A koronát az egész idei évadra, és a tehetségtelen, legjobb esetben középszerű énekesek özönére Ördög Nórika ostobácska megjegyzései, és reakciói tették fel. Semmi jót nem várok az idei X-től, a jobbak biztosan elvéreznek még a Táborban, a Mentorok Házában, vagy az első döntők egyikén, és a végén majd három átlagos, semmi pluszt nem mutató, de tollas bazári majomnak öltöztetett szerencsétlen közül kell kiválasztania a nézőknek, hogy ki kevésbé szar. Itthon az X kifulladt, ahogy anno a Megasztár is a másik csatornán. Ezzel a felállással legalábbis biztosan. Ez a 4 mentor már semmi újat nem tud mutatni nekünk, hiába ültették őket más sorrendbe, hiába lett új frizurája Ilda mamának, és hiába öregedett újabb évet Geszti.  A műsor vérfrissítésért, vagy kaszáért kiált (én az utóbbira szavazok, mert nem tudom van-e 4 olyan személyiség itthon, aki méltó lenne arra, hogy a székbe üljön, ez a 4 ember ugyanis sajnos nem az).

Külföldön is érezték, hogy valami nem klappol, mert idén 2 mentort is újítottak, a meglepően fiatal és sok megpróbáltatáson épp csak túlevickélt Demi Lovato-t, valamint a teljes összeomlásból önmaga darabjait szorgalmasan egymáshoz illesztgető Britney Spears-t, akik a promóképeken mindketten elveszettnek és töröttnek tűntek továbbra is. Simon Cowell 19-re húzott lapot, két időzített bombát választott maga mellé, akikről sem a közönség, sem a szakma nem tudhatta előre, robbannak-e, vagy profikhoz méltó módon teszik a dolgukat, és azt hiszem mindenkit hatalmas meglepetés ért. Britney ugyanis bájos kislányhangon, édesen mosolyogva árasztotta magából a vitriolos megjegyzéseket már az első válogatón, ha mondhatom ezt, sokkal keményebb volt, mint Simon valaha is. Demi pedig egészen összeszedettnek tűnt, és majdhogynem boldognak, bár eleinte nem igazán találta a helyét.

Mivel a formátum azonos, Amerikában sem hagyhatták ki az önkritika nélküli önégetőket, nyilván a gyökérparádé hozza eleinte a nézettséget, azonban amíg a hazai idióták helyett általában én szégyelltem magam, az amerikaiakon néhol nevetni is tudtam. Valahogy bájosan, naivan voltak hülyék, illetve a szerkesztők ügyeltek arra, hogy ne csak szánni való majdhogynem a gyengeelméjűség határát súroló embereket mutassanak tölteléknek, hanem olyan magamutogató hülyéket, akiknek vagy jól jön egy nevelő hatású pofon az élettől, vagy kellő öniróniával rendelkeznek ahhoz, hogy ők is tudjanak röhögni magukon. Persze itt is megvoltak a szokásos körök, bájosan mosolygó gyereksztárok, tragikus sorsú fiatal felnőttek életének felvillantása, nekem gyerekem van, én meg kutyát hoztam magammal, hogy szeressetek - körök, mégis kicsit összeszedettebbnek, profibbnak érződik az egész. Ez pedig nem a beleölt pénz mennyiségén múlik, hanem azon, hogy partnernek tekintik-e a nézőket, vagy teljesen ostoba birkacsordának, akiknek bármi jó, amit ők, a magasságos kertévé eléjük vetnek. Simon és a stuff partnernek tekinti a nézőket, és Britney odamondogatásai sem hasonlíthatóak a honi Csillag Születik (tudom más licence) Puzsérjének öncélúskodásához. Britney egyszerűen csak kimondja, ha valami nem jó. Nem olvad el egy farokfogdosó bárpultostól, ahogy Keresztes tenné, nem fakad könnyekre, ha szorongva lép színpadra előtte egy gyerek. Ha nem tud énekelni, kidobja, és kész. 20 éve a szakmában van, pontosan tudja mit jelent ez, és azt is pontosan tudja, hogy az itt próbálkozóknak is sokkal jobb, ha időben megtudják, hogy ebből nem fognak megélni. Íme egy újabb dolog, amiben a magyar mentorok le vannak maradva, amiben az RTL Klub le van maradva (sok más mellett).

Demi egyelőre inkább kedves kislány, mint vérbeli ítész, de a későbbiekben biztosan jobban kibontakozik majd. Jó füle és jó szeme van a tehetségre, nem féltem. Egyelőre azonban ő tűnik a leginkább vérszegénynek. De még ezzel a teljesítményével is messze felülmúlja a magyarokat, legalább nem ugyanazokból az elkoptatott frázisokból válogat, ha dicsérni kell. Ez külön pluszpont.

Amerikában mindenkit hagynak kibontakozni, végigénekelhetik a számot a transzvesztiták is, sőt, ha szórakoztatóak, megkapják a maguk 3 igenjét a továbbjutáshoz. Én pedig csak sárgulok az irigységtől, mert ezek a "nők" úgy járkálnak, úgy táncolnak, úgy guggolnak 15-17 centis sarkú cipőkben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, nekem pedig már a 10 centi is kihívás. De ez most lényegtelen.

A két gyengus műsor közül tehát magasan az amerikai nyer, és ha az igeneket bezsebelők nem is kiugróan tehetségesek, legalább szimpatikusak és valóban eddig fel nem fedezettnek tűnnek. Bárcsak elmondható lenne ez a magyar mentorált-jelöltekről is.

Összesítve:

X Faktor Hungary 2/10
X Factor US 5/10

UK és Ausztrália faktoráról pedig később.

ATM 2012

Csak, hogy teljes legyen mára a paletta, következzen egy olyan film, aminek a koncepcióját sem teljesen értem. Persze az világos, hogy láthatatlanul akarta elkövetni a bűnöket, kiélvezte, hogy az a 3 idióta megőrül, megfagy a fülkében, még gyilkolnak is, majd szépen meghalnak, ő pedig, a valódi tettes pedig egyszerűen elsétál, hiszen a kamerák látóterén kívül maradt, az ATM-nél rekedt szerencsétleneken kívül senki sem látta őt, de ők se tudnák azonosítani, hiszen az arcát nekik sem mutatta meg.

Ezzel az 5 sorral nagyjából le is lőttem a film összes poénját, bár azt már a trailer megteszi, nem kellett ehhez az elemzésem. Most pedig itt állok meglőve, hogy mit is írhatnék erről a történetről. Nézzük meg először a nemhivatalos leírást.

Az ATM történetének középpontjában pár fiatal áll, akik egy hazaút alkalmával megéheznek, majd mivel éppen nincs náluk kápé, úgy döntenek, hogy megállnak egy ATM-nél, hogy papírpénz zizegjen a markukban, viszont az ötletről kiderül, hogy eléggé megváltoztatja az életüket... Egy elmebeteg bezárja őket a fülkébe, lekapcsolja a fűtést, ezzel is növelve diszkomfortérzetüket, na meg a rettegésüket, majd válogatott módszerekkel riogatja őket, ezzel tesztelve, hogy mennyit bírnak mind fizikailag, mind mentálisan. 

Most be is bizonyosodik, amit már eddig is mondtam, óvakodni kell az olyan emberektől, akiknek műszőrme van a kapucniján (azoktól meg, akiknek igazi, főleg!) mert valami gond lehet velük. Hát ezzel a fickóval, aki itt terrorizálja ezt a 3 jobb sorsra érdemes fiatalt, van is. Nagy gond például, hogy a forma egy másodpercig sem ijesztő, hogy bár hülyébbnél hülyébb ötletekkel áll elő, a jeges hidegben még vízzel locsolni is képes az áldozatait, mégse válik félelmetessé. Egy idő után szimplán unalmas a 3 bezárt jómadár vergődése. 

Alice Eve, Josh Peck, Brian Geraghty pedig hiába próbál meg mindent (amire képes színészileg), egyrészt nem jutnak ki, másrészt nem nyerik el a szimpátiámat, harmadrészt nem teszik izgalmassá, átélhetővé a filmet. Ha már a kapucnis idegentől nem lehet félni, akkor talán a bezártsággal kéne machinálni, és folyamatosan fokozva a feszültséget a végletekig lehetne idegelni a nézőket, David Brooks rendező mégsem él ezzel a lehetőséggel (sem). Ez Brooks első komolyabb filmje, és hát mindenkinek el kell indulnia valahogyan... Nem is igazán őt okolom azért, hogy a film halálra rémítés helyett maximum halálra untatni tud, hanem Chris Sparling forgatókönyvírót, akitől azért ennél lényegesen többet vártam. Az operatőri munkára egy rossz szavam sincs, ha mást nem is, ezt legalább sikerült eltalálni. 

Nem tudom, mennyiben javított volna a dolgon egy jobb casting, ha sikerült volna olyan nőt kiválasztani a főszerepre, aki, ha maga nem is színésznő, legalább látott már egyet munka közben, mert Alice Eve-ről sajnos még csak ez sem mondható el... De hogy ne csak a hölgyet szidjam, meg kell jegyezzem, hogy a két fiúval sem voltam maradéktalanul elégedett, bár legalább Josh Peck hihetően hozta az igaz surmók figuráját. 

A film ezzel együtt is egy nagy semmi, szinte értékelhetetlen. Nagy jóindulattal:

2/10

Livide 2008

A franciák is egészen jó horrorfilmeket tudnak összerakni, elég csak a Magasfeszültségre, vagy a Betolakodóra gondolni, esetleg a Mártírokra... De ez a Holtkelte... Ez most nem igazán sikerült... És akkor még finom voltam és nőies. 

A történet pedig egészen jó, olyan lehetőségek vannak benne, amiből sem a rendező, sem a forgatókönyvíró, sem a színészek nem aknáznak ki egyet sem. 

A zárkózott Lucy elvállal egy ápolói állást.Első munkanapján ellátogat Mrs. Jessel házába. Az öreg hölgy - aki korábban szigorú balett-tanár volt - kómában van és nincs aki gondoskodjon róla. Mikor a lány fülébe jut, hogy a kísérteties, sötét ingatlanban állítólag igen nagy értékű kincs van elrejtve, Lucy néhány barátjával együtt úgy dönt, hogy megpróbálja felkutatni. Este William-mel és Ben-nel betörnek a házba és megszereznek egy titokzatos kulcsot is, amit a tanárnő a nyakláncán hordott, hogy az állítólagos elrejtett kincseket megtalálják. De azt nem is sejtik, hogy a kulcs a Pokol kapuját nyitja meg.

Van itt minden, mint a búcsúban, vámpírok, táncoslányok, pszicho-gyerek, némi boszorkányság, egy gyilkos, aki gyereklányok vérét veszi a fürdőkádban, ezzel garantálva Jessel-nek az örök életet, mégsem történik semmi a filmben. Ha azt mondom, hogy a visszaemlékezések, Jessel és lánya életének nüansznyi felvillantásai izgalmasabbak mint a bujkálás és menekülés a sötét házban, azzal szerintem elmondtam mindent. Egy-két félelmetes jelenetet azért sikerül produkálniuk, a vén banya már az ágyán fekve is rémisztő, ahogy a bizarr lélegeztető berendezés beborítja csontvázszerű félholt arcát, majd az is vérfagyasztó, amikor felkel az ágyból,  hogy lerója tartozását a lányának, aki miatta lett nyomorék. 

Jessel addig taposta a balettruhában spárgázni próbáló gyerekét, amíg annak darabokra nem tört a gerince, a kedves mama ezután mint a zenélő dobozok táncoslányait, rögzítette a testet, a legdrágább kincsét. A lány természetesen halhatatlan, hiszen vámpír, rég halott, de most Lucy segítségével visszanyerheti a szabad mozgás képességét. 

A záró képsorok igazán meghatóak, azért a bő 2 percért talán volt is értelme végignézni, de a többi miatt nem igazán. A Lucy-t alakító Chloé Coulloud gyönyörű nő, mindenéből árad a szexualitás, és a bujaság, vastag ajkai, eltérő színű szemei csak még vonzóbbá teszik. De túl sokat nem mutat magából a vásznon, így aki a horrorfilmek kötelező csöcs-faktora miatt töltené le, vagy szerezné be DVD-n, az csalódni fog. A férfiak szóra sem érdemesek. 

A film egyetlen érdekessége, hogy senki sem az benne, akinek látszik. Jessel tehetetlen öregasszonynak tűnik, és mi lesz belőle? Lucy kedves ápolónőnek van beállítva, mégis már az első adandó alkalommal megpróbálja kirabolni az idős nőt. Lucy segítője, a másik ápolónő, ő pedig igazi meglepetés. 

3.5/10

Babysitter Wanted 2008

A belső démonokon kívül még egy dolog van, ami igazán félelmetes tud lenni, mégpedig a "pszicho" kinézetű gyerek/gyerekek. Bár egy teljesen pszicho kisfiút kapunk ebben a filmben, mégis egy dögunalmas kliséhalom marad az egész.

Adott a sablontörténet, amiben a bébisintérnek álló Angie kiautózik a sunnyogóson túlra egy farmra, hogy ott pesztrálja a már első látásra hibbant kisgyereket, amíg a szintén teljesen hülyének tűnő szülők kikapcsolódnak. A Sarah Thompson alakította lány sajnos kicsit debil, így nem lát semmi gyanúsat abban, hogy a kölyök reggeltől estig cowboy-ruhában és kalapban feszít, folyamatosan éhes, és vértől csöpögő nyers vörös húst fogyaszt, mert különleges diétán van. Ahányszor felharsan a síri hangú "ÉHES VAGYOK!" a kis szörnyeteg szájából, máris tányérra borítja a hűtőben dobozokban tárolt borzalmat, és tesz is a mikróba.

Előbb-utóbb persze kiderül a turpisság, hogy Jim és Violet Stanton nem a vér szerinti szülei a kisfiúnak, ő ugyanis a kalapja alatt helyes kis szarvakat visel, mert az ördög fia. A filmben megjelenik még egy titokzatos alak, aki el akarja tenni a gyereket láb alól, hogy ezzel megfossza az ördögöt az utánpótlástól, mivel azonban Angie imbecillis, megdöbbentően sokáig védi a szörnyivadékot, és áll a rossz oldalon.

Klisét klisé követ, a film szereplőgárdájának 80%-a elhalálozik, különösebben nem is izgalmas módokon. Erős közepes feszültséggel zajlanak az események, majd persze, jó horrorfilmekhez méltóan a hülye tyúk megmenekül, a kis gnóm pedig új nevelőszülőket talál magának.

Sarah Thompson hozza a kötelezőt, meregeti a kis kökényszemeit, hogy a férfiaknak se fulladjon teljes unalomba a film, Matt Dallas pedig kinőve a Kyle XY szépfiúskatulyájából most ügyes fiút próbál alakítani. Szegény nem tehet róla, hogy annyi férfiasság sem szorult belé, mint egy átlagos jól fejlett óvodásba, ahogy arról sem, hogy Thompson lényegesen tökösebbnek hat nála.

Tény, hogy láttam már rosszabbat is, de azért ettől még ez egy rossz film.

4/10

Mientras Duermes 2011

Vannak dolgok, amiket a spanyolok remekül csinálnak. Jól beszélnek spanyolul (haha) (ami a világ egyik legszebb nyelve szerintem) egész korrektül fociznak, egyre jobb sorozatokat csinálnak, és nagyon, de nagyon tudnak filmeket forgatni. Igazi, kispárnát ölelgetős horrort, vagy éppen lassan, fojtogatóan ránk telepedő thrillert, ami a végére úgy rúg gyomorszájon, hogy napokig nem térünk magunkhoz belőle.

A Mientras Duermes az utóbbi kategóriába tartozik, lassan építkező, óvatosan belénk kúszó thriller, hiába illetik a horror címkével. Nincsenek benne magukban kiragadható rémisztő jelenetek, de a történetet egészben tekintve kevés ennél ijesztőbbet tudnék elképzelni.

Cesar egy társasház lakója, aki szereti kifigyelni a lakókat és azok szenvedéseit. Ám van egy lány a társasházból, aki mindig mosolygós és jókedvű. Cesar ezt nehezen viseli, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a lány boldogságát megsemmisítse.

Cesar módszeresen gyilkolja a lakók önbizalmát, minden csepp örömet igyekszik elvenni mindegyiküktől, azért mert ő maga a végletekig sérült és boldogtalan, és akit csak lehet magával szeretne rántani a nyomorba. A célja elérése érdekében semmitől sem riad vissza, csak hogy egy kevésbé súlyos példát említsek: addig eteti az idős hölgy kutyáját, amíg az eb meg nem betegszik. 

De akármit tesz, akármennyi problémát is okoz neki, Clara minden reggel mosolyt erőltet az arcára, úgy sétál le a portához. Hiába tölti fel Cesar allergizáló anyaggal a tusfürdőit, testápolóit, hiába borítják el a vörös foltok, hiába kialvatlan, hiába fáradt, a lakása ajtaján belül hagyja a problémáit,  fájdalmát, és a külvilág felé mindig ugyanazt a boldog arcot mutatja. Marta Etura legalább olyan zseniálisan alakítja a mindenen felülkerekedni képes nőt, mint ahogy Luis Tosar a magánytól teljesen elborult pszichopatát. Cesar-on érződik, hogy nincs vesztenivalója, már rég feladta a saját életét, csak abban lát némi értelmet, hogy másoktól is elvehesse a fényt. Clara makacsul kitart, egészen a film utolsó jelenetéig, hiába él át annyi borzalmat, mindenen túl tud lendülni, még a szerelme elvesztésén is, de az az utolsó döfés, Cesar neki küldött levele, felülír mindent.  

Jaume Balagueró rendező valami olyat tesz velünk, nézőkkel, amit már évek óta nem tett senki. Megtanít igazán félni. Félni a velünk élő, ismert dolgoktól, emberektől, az ágy alatt rejtőző mumus helyett az ágy alá bebújó portástól, aki minden nap tiszta arccal néz ránk, és köszön. Megtanít félni attól, hogy mi történhet velünk amíg tudattalanul lebegünk az álmok tengerén, ki használhatja ki védtelenségünket, és milyen módokon. Alberto Marini forgatókönyvíró segítségével megmutatja nekünk, milyen a pokol. 

Megismerni Cesar-t, az életét, a cselekedetei mögötti motivációt legalább olyan rémisztő, mintha nem tudnánk róla semmit, ha egy titokzatos erő, vagy maszkos gyilkos garázdálkodna. Sőt, talán még ijesztőbb is.   Semmi sem olyan borzasztó, mint az emberi gonoszság, a bennünk élő démonok, amikkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Az operatőrt külön dicséret illeti, csodálatos munkát végzett, de a spanyoloknál ezzel sosincs probléma. Lucas Vidal pedig olyan zenét hozott a történet aláfestéséül, ami bár nem hatásvadász, nem direktben riogató, de a történet előrehaladtával mégis a kezünkbe fagyasztja a párnát. Több helyen olvastam azt a kritikát, hogy a popdalok nem mindig illettek egy-egy jelenet hangulatához. Szerintem pont emiatt lett annyira jó, hogy néha első hallásra oda nem illő zenék kerültek a jelenetek alá. Tessék csak megnézni még egyszer a filmet, és ki fog derülni, hogy bizony kellenek azok oda.

A film igazi érdekessége azonban az, hogy mindazok ellenére, amiket Cesar tesz, a néző egy másodpercig sem tudja gyűlölni őt, sajnálja, szánja, néha talán még egyet is ért vele, mert olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy nem érdemel mást. Könyörgöm, még a szomszéd kislány is zsarolja, egy alig tizenéves gyerek., tejet köp a pultjára, és élvezettel nézi, ahogy az a szerencsétlen bolond takarítja. Lehet egy ennyire életképtelen embert gyűlölni? Szerintem nem. Még akkor sem, ha továbbra is rettegünk tőle.

A spanyolok megint magasra tették a lécet. Amerika! Tessék megugrani.

9.5/10

Demotiváló horrorajánló - Summer's Moon 2009

Akartok jó horrorfilmet látni?
Én is.
De a Summer's Moon nem az.
Kritika nélkül. Nem érdemes írni sem róla.

3/10

The Gathering 2002

Avagy ismét egy olyan film, aminek sikerült olyan agyament magyar címet, hogy senki se jöjjön rá, miről is szól valójában. "Gonosz falu" kóddal fut ez itthon, évek óta többször lehet találkozni a történettel a tv-ben, de sose lett igazi sikerfilm, se itthon, se külföldön. Több oka is lehet, egyrészt a teljesen zavaros forgatókönyv, másrészt a gyengus színészi játék.

Cassie (Christina Ricci) amerikai turistalány egy angol faluban, ahol éppen egy ősi templomot tártak fel. A szenzációs felfedezéssel egyidőben két fiatal tragikus baleset áldozatává válik, Cassie túléli. A család, aki a balesetet okozta, magához veszi a gyógyuló lányt, aki emlékezetkieséssel küzd. Álmában furcsa figurák jelennek meg. Nem tudja, hogy a múltból jönnek látomásai, vagy a jövő hírnökei. Dan (Ioan Gruffudd), a szomszéd fiú érdeklődést mutat a lány iránt és segíteni akar gyógyulásában. A faluban is egyre titokzatosabb dolgok történnek. Mintha az elfelejtett templom az emberek összes szenvedélyeit összegyűjtő hely lett volna évszázadokon keresztül.

Talán egyedül Christina Ricci az, akire nem lehet panaszunk, mindenki más elég szorulásosnak tűnik az egész film során. A hangulat kellően borongós, a megvalósítás is rímel erre, a fényképezés nagyjából a ráköltött összeggel arányosan szép. Anthony Horowitz forgatókönyvíró viszont összekaphatta volna magát kicsit, és pár mondatban, legalább a film végén elmagyarázhatta volna, hogy kik is azok a "furcsa figurák". 
SPOILER következik:
Kik a "nézelődők", akik arra kárhoztattak, hogy minden egyes tragédiánál ott álljanak, és bámulják. Elmondhatták volna, hogy ők azok, akik anno több ezer évvel ezelőtt kíváncsian sorakoztak Krisztus megfeszítésénél, hogy láthassák a Megváltó szenvedését, és halálát. 

Hát, ennyit erről. Lerántottam a leplet. 

5/10

Lazhar tanár úr - Monsieur Lazhar 2011

És akkor most a múltból térjünk vissza a jelenbe, a régebbi filmek után következzen egy olyan, ami bár 2011-ben készült, csak a napokban érkezett meg a magyar mozikba. A Monsieur Lazhar Évelyne de la Cheneliére drámáján alapul, bár annak kicsit feldúsított, többszereplőssé tett változata, mely nem egy nézőpontból mutatja az eseményeket, hanem a gyerekek szemén át láttat. 

Egy montreali általános iskola alsós osztályának mindennapjait szeretett tanárnőjük öngyilkossága a feje tetejére állítja. A gyerekek egymás között próbálják meg feldolgozni az őket ért tragédiát, s eleinte nem fogadják el az iskolába helyettesítő tanárként jelentkező emigráns algériai pedagógus segítségét. Mr. Lazhar azonban sajátos eszközökkel lát neki az osztály kedvenc tanárnőjének elvesztése iránt érzett fájdalom közös feldolgozásának, aminél már csak oktatási módszerei tűnnek szokatlanabbnak. A tanár úr gyorsan népszerűvé válik a gyerekek között, s most már a kollégák tekintenek rá egyre inkább csodabogárként. A mindig mosolygós Lazhar múltja pedig titkokkal és tragédiákkal teli, s a zárkózott férfi életének részletei apránként kerülnek nyilvánosságra a tanáriban.

Philippe Falardeau nagy fába vágta a fejszéjét, ahogy ezt több interjúban ő maga is elismerte, hiszen olyan történetet próbált filmre vinni, amilyet korábban több-kevesebb sikerrel mások is próbáltak. Gondoljunk bár a Holt költők társaságára, vagy épp Az osztályra, melyek nagy vonalakban szintén arról szólnak, hogy megérkezik A TANÁR (így csupa nagybetűvel) és miatta minden megváltozik. Ebben ez a film is hasonló. Amiben más, hogy sokkal inkább fókuszál a gyerekekre, a sérült közösségre, melynek újra fel kell építenie önmagát, mint a belecsöppenő tanár gondolataira, érzéseire. Az ő terheiről, az ő fájdalmáról szinte csak a film végén szerzünk tudomást, addig csak a gyerekek kerülnek közel hozzánk. Ettől függetlenül a hagyományos, ma már szinte ósdinak és letűntnek tekinthető pedagógiai módszereket alkalmazó férfi uralja a vásznat, szinte lehetetlen nem figyelni rá. (Egyébként mivel hasonló szellemiségű általános iskolában volt szerencsém tölteni 8 évemet, kicsit nosztalgikussá is váltam a film megtekintése során. Hiányzik az, ami elveszett, amit ma már nem is biztos, hogy meg lehetne valósítani, hiszen már annyira mások a gyerekek is. Hiányzik az a "letűnt kor", amikor a retro még jelen volt.)

Tehát a gyerekek szemén át látunk. És micsoda gyerekek! Zseniális gyermekszereplők, hiteles alakítások. Csupa csupa olyan fiatal, aki nem akar többnek látszani annál, ami. Némelyikük ugyan koravén tekintettel mered a kamerába, mégis minden ízükben gyerekek, akik gyerekként gondolkoznak, gyerekként reagálnak az eseményekre, és akiknek szükségük van valakire, aki vezeti őket a felnőtté válás rögös útján. Falardeau direkt olyan gyerekeket keresett, akik már régebb óta forgolódnak kamerák előtt, saját akaratukból játszanak, és akik ugyan nem híresek, és főleg nem hírhedtek, de tehetségben bővelkednek. Ez a film egyik hatalmas pozitívuma, a másik pedig a Lazhar-t alakító Mohamed Fellag, aki visszafogottságával, finom humorával, és óvatos lépéseivel előbb-utóbb elnyeri mindenki szeretetét, főként a nézőkét persze. 

A filmmel egyetlen baj van, hogy bár műfaját tekintve drámának kéne lennie, úgy kerüli a fajsúlyosabb drámai elemeket, mint a tüzet. Talán a gyerekeket akarták kímélni ezzel, talán csak ebben látott új, még ki nem aknázott lehetőséget a rendező, ezt nem tudom megítélni, de azt elmondhatom, hogy ezzel sokat ártott a saját filmjének. Kicsit steril marad, igazi, nehézkes feszültségtől mentes. Lehet, hogy épp emiatt csúszott le az Oscarról? Ezen is érdemes lenne elgondolkozni. 

Ennek ellenére remekül összerakott mozi, amiben, Falardeau korábbi munkáihoz hasonlóan, ismét központi szerepet kap a bevándorlás témája is, Lazhar tanár úr ugyanis emigráns. Így a történet egyszerre szól az öngyilkosság feldolgozásáról, és egy algériai férfi beilleszkedéséről is. 

9/10

L- Change the world 2008

A Death Note meg nem írt fejezeteként emlegetik a filmet, így természetesen nem hagyhattam ki. Már csak Kenichi Matsuyama miatt se.

A különböző filmes oldalak az alábbi rövid leírást közölték a történetről:
L utolsó "küldetése" egy thai kis fiú, aki egyedüli túlélője a falujában kitört vírusfertőzésnek. L ajtajában újabb "vendég" jelenik meg, a 12 éves Maki. Mindkét gyermek kapcsolatban áll az ebola-influenza vírussal, amit Maki édesapja fejlesztett ki. Mikor terroristák ellopják a vírust és Maki életére törnek, L-nek cselekednie kell. Megpróbál kifejleszteni egy antivírust, hogy ezzel megállítsa a terroristákat, mielőtt ideje lejárna.

Hát, ezen azért lenne mit árnyalni. Igyekszem is megtenni, valamint megadni a kellő tiszteletet a japánok nyomozózsenijének. aki most, élete utolsó 23 napjában egy bioterrorista-csoporttal került szembe. Az utóbbi napokban sokat olvastam a karakterekről, a mangák valamint az anime megszületésének körülményeiről, megtudtam például, hogy az almáknak abszolúte semmi szerepük nem volt a történetben, csak azért imádta őket Ryuk, mert a manga kiötlője szerint "jól néztek ki". Ennél azért többet vártam. Valami legendát, valami alapot, hogy miért pont az almák. Na mindegy.
Egy oldalon belefutottam L megjelenésének leírásába, és abba az érdekességbe, miszerint Obata eredetileg csinos fiatalembernek tervezte, csak később ábrázolta Light kontrasztjaként. Érdekes, hogy a filmben mégis megmaradtak a jóképű fiú alapelgondolás mellett, persze alaposan kimeszelték az arcát, és nem spóroltak a fekete szemceruzával sem, de még így is sokkal vonzóbb maradt, mint Yagami Light. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez kizárólag a rettentő frizurájú és mindig napbarnított Fujiwara hibája-e, vagy ez volt-e a készítők eredeti szándéka is. 

Hogy a filmről is meséljek, ne csak L-t dicsérjem, ha már láttuk a 2 Death Note-ot, akkor érdemes megnézni ezt a spin-off-ot is. Egyrészt kicsit többet tudhatunk meg arról, hogy is került L Japánba, hogyan kezdte üldözni Kira-t, másrészt kiderül az első részben megismert Naomi titka, és azt is megtudjuk kihez kötődik/kötődött L igazán. Mintha mélyebbre ásnánk a személyiségében, mindezt alig a bevezető percek alatt. Innentől pedig más szemmel nézünk rá, és más szemmel nézzük a megint csak gyötrelmesen hosszú, 2 órás történetet is. A mutálódó vírusokkal ugyanis nem lehetne eladni a filmet, mert azt már bőven sokat láttunk az amerikaiaktól is, ehhez L varázsa is kell, sőt, vágóképeken Fujiwara ostoba önelégült arca sem jön rosszul. Kell egy párhuzamos szál, egy másik történet, mert a biofegyver magában már kevés. Watari (mint azt már az előző filmben láthattuk) Kira áldozatává válik, L ezzel elveszti legfőbb támogatóját. Felveszi a kapcsolatot a többiekkel, akik még élnek, és akiket mind csak egy-egy betű jelöl, hogy tájékoztassa őket a halálesetről. Innentől nem csak a történet bonyolódik, hanem régóta ismert igazságokat is újrafogalmaznak. A Föld már nem képes a megújulásra, öntisztító képessége már nem tudja felvenni a versenyt az emberiség pusztításával, halálra van ítélve, miközben mi emberek még kis méretekben sem tudjuk reprodukálni a természet legkisebb szeletének tökéletes harmóniáját sem. Nem tudunk semmit a világról, csak azt, hogy kell megölni magunkat, és minden élőt magunk körül.

Ismét egy morális probléma a film középpontja,  L mindig ilyen problémák közepébe csöppen. Kira után ismét egy őrülttel áll szemben, egy olyan őrülttel, aki a földanyát akarja megmenteni, mégpedig az emberiség megritkítása által. És itt jön a képbe a vírus. Meg a dilemma. Van -e joga bárkinek istent játszani? Eldönteni, hogy ki élhet, ki nem? Dönteni arról, hogy mi fontosabb? A nagyobb jó? A Föld megújulása? Vagy az egyes emberek bolygónk szempontjából porszemnyinek, szinte már lényegtelennek tekinthető élete? Egy porszem megítélhet egy másik porszemet? Ki az ellenség? A kapzsi kapitalisták? Vagy a vírusokkal bűvészkedő elmebeteg?

Ahogy közeledik L utolsó napja, egyre nagyobb lesz a káosz körülötte, és most először tűnik úgy, hogy L elveszti a harcot. Most először lehet igazán izgulni érte, az ember legszívesebben megölelgetné...Aki valami pörgős akciófilmet vár, az persze csalódni fog, hiszen ez Japán... Egy-két horrorjelenetet kapunk ugyan, de a mai gore-áradatban a vírustól vérző doki képe nem igazán fekszi meg a nézők gyomrát. Dráma is van bőven, lényegesen jobban adagolva, mint a Death Note filmekben. Gyönyörű képekkel, és érzelmes jelenetekkel is találkozhatunk, az élet apró, de végtelenül boldog pillanatainak felvillantásai azonban csak arra szolgálnak, hogy megmutassák a 3 tagú kis csapatnak, hogy mit vesztettek el mindannyian. A mulandóság és hármójuk különböző eredetű fájdalma szinte tapintható. És bár nyilván ez is csak egy újabb bőr lehúzása az eddigi sikertörténetről, mégis működik. Korrekt kis film lett. Még L is felegyenesedik benne.

Annak ellenére, hogy a végkifejlet borítékolható, hiszen letelik a 23 nap, mégis az utolsó percig reménykedünk. Ez még hozzáad egy pontot az eddigi minősítésemhez.

8.5/10

Death Note - The Last Name 2006

A második rész nem sok újat hoz az első után, hacsak azt nem, hogy az Amane Misa-t játszó lányka (Erika Toda), aki már az első filmben is eszméletlenül ripacs volt, rosszabbat alakít, mint Tatsuya Fujiwara, pedig azt hittem nála senki nem lehet borzalmasabb.
Viszont kapunk egy szép új halálistent, valamint egy titkos nyomozócsoportot, amiről a rendőrség nem tud, közben meg valahogy mégis.

A történet pontosan ott folytatódik, ahol az első film abbamaradt, Misa elé lepottyan a füzet, megérinti, és ezzel olyan tudás birtokába kerül, ami az egész világra veszélyes. Amíg Light egy kifejezetten intelligens (legalábbis annak szánt) azonban a környezetétől elhatárolódó, a kortársaitól elzárkózó fiatal volt, aki elmagányosodásában rendezett családi körülményei ellenére is pszichopatává vált, addig Misa súlyos titkot hordozója, a televízióban mutatott vidám külső mögött tragédiák rejtőznek, és a sok fájdalom hatására már alapból zavarodott, ezen pedig csak ront a halálisten megjelenése. Kevésbé intelligens, de mivel a képessége kicsit más, mint Kira-é (elcserélte a fél életét a látás képességéért), így mégis sokkal veszélyesebb. Nem kell tudnia a nevet, elég látnia az arcot, és a kiszemelt áldozat máris halott. Misa és Light szövetkeznek, de a lány ostobaságának hála szinte azonnal lebukik. Light pedig újabb agyafúrt tervet kell, hogy kiagyaljon, hogy megmenekülhessenek. L azonban szinte azonnal átlát ezen is. Kettőjük párharca bő 70-80 percig még izgalmas is, de a 135 percet (amennyi a film hossza) indokolatlannak érzem. Hiába fut több szálon a történet, és hiába kerül az egyik füzet egy riporterhez, hiába lesz egyre nagyobb szerepe a médiának, a történet lassan csordogál, és a 80. perc körül unalomba fullad.

A szinkron gyilkos, de tényleg, agysejtek százai pusztulnak tőle, főleg Misa hangjától, szóval ha tehetitek inkább eredeti nyelven és felirattal nézzétek. A színészi játék továbbra is botrányosan gyenge, leszámítva L-t, aki azonban még mindig remek karakter, és ez kárpótolhat minket mindenért. A film végére azért parádés csavarokat kapunk, az alkotók odatették magukat rendesen. Természetesen az agyafúrtabb győz, s hogy ő-e a jó oldal? Ezt mindenki döntse el maga.

5/10

Death Note 2006

Előre le kell szögeznem, nem vagyok Japán-mániás, sőt anime rajongó se, az Inuyasha-n kívül csak a Vampire Knight-ot és annak második évadát a Vampire Knight Guilty-t láttam, de ezekből se minden részt, és annyira nem is gerjedtem rájuk, hogy például a fél karomat adjam értük, vagy bármilyen rajzfilmért, netán mívesen rajzolt mangáért. Azonban volt egy történet, ami régóta izgatta a fantáziámat, egyrészt a sztori, másrészt a karakterek (főként az almaevő halálistenek) miatt. Ez pedig nem más mint a Death Note.

Az animével még csak barátkozom, de úgy döntöttem, hogy a filmet előre veszem a várólistámon, és legyen bármilyen, leküzdöm, még akkor is, ha alulmúlja a szánalmasan megvalósított (pedig könyvben zseniális) Battle Royale-t is. Elöljáróban annyit mondanék el, hogy szerencsére ezt azért überelte. Amíg a Battle Royale filmes megvalósítása egy katasztrófa, a Death Note egészen kellemes, és meglepően szórakoztató, korrekt forgatókönyvű, bár a színészi játék itt is levon az értékelésemből.

A történet igazából elég egyszerű:
A fényes jövő előtt álló, kiváló tanuló Yagami Light unalmas élete hirtelen fordulatot vesz, amikor megtalálja a renegát halálisten, Ryuk listáját. Az ember, akinek a neve a listára kerül, meghal.
Light a Halállistával végre életcélt talál: egy új, bűnözés nélküli világ létrehozását. A sorozatos halálesetek azonban a rendőrség figyelmét sem kerülik el: az ügyre L, az Interpol zseniális nyomozója száll rá. Olyan játszma veszi kezdetét, amiben csak egyvalami biztos: a vesztes az életével fizet.

Azt még én is tudom, hogy a film alapja egy 108 részes manga, szóval ez minden nálam felkészültebb számára kb. ezer éve ismert információ, ezért a mangáról nem mesélek. Amiatt se, mert a forgatókönyvön az eredeti történethez képest csavartak párat, hogy azok se unják el magukat, akik a kis fekete füzettel fekszenek-kelnek. 

Light (Kira) és L az első pillanattól fogva játszanak egymással, L lebuktatni akarja a gyilkost, Kira pedig titkolni akarja, hogy ki ő valójában, és ennek érdekében bármire képes. Ha tehetné, megölné L-t, de nem ismeri a kilétét, nem tudja a nevét, sosem látta az arcát, így nem tudja felírni a nevét a kis notesz egyik lapjára. Azonban megöl rengeteg más embert, zömmel (és eleinte) csak gyilkosokat, majd később olyan bűnözőket, akik ugyan gyilkosságot nem követtek el, de ezen kívül bőven van a rovásukon, később már olyanok is a tolla hegyére kerülnek, akik semmit sem ártottak a társadalomnak, nem kriminális magatartásúak, egyszerűen csak akadályozzák a munkáját, veszélyeztetik a szabadságát. 

Ryuk, a halálisten, aki Light-hoz juttatta a füzetet, mindenki más számára láthatatlan társként, és folyamatosan almát rágcsálva segíti Light-ot az úton, néhol támogatva őt, néhol értetlenkedve a döntései felett. Ő a film egyik húzó karaktere, egész korrektre sikerült az animációja is, bár bevallom animében jobban tetszik a mimikája, és az arca is. Ezt a valós, létező, tapintható formát nem találták el 100%-osan, viszont cserébe legalább a humora zseniális. 

De ha lehántjuk a történetről ezt az animációval és humorral dúsított héjat, és megnézzük a magját, akkor bizony komoly erkölcsi dilemmákba ütközünk. 

Vajon tényleg a jó és a rossz harcáról van itt szó? És ha igen, ki a rossz? A bűnözők nyilvánvalóan, hiszen öltek. Mellettük nyilván a jól tanuló rendőrnek készülő Light a jófiú. De Light a kezébe veszi a füzetet, és megindul az öldöklés. Akkor miben is különbözik az általa olyannyira megvetett bűnözőktől? Ahogy egy zseniális jelenetben Ryuk is kérdezi tőle, bennem is felmerült a kérdés, hogy lehet a gyilkosok ellen, a bűnözés ellen gyilkossággal (bűncselekmény elkövetésével) harcolni?

Light ugyan egy idea megszállottja, a tiszta, bűnözésmentes társadalom utópiájáért harcol, a maga által helyesnek tartott eszközökkel, de vajon emiatt, mert egy idea vezette erre az útra, fel kéne oldoznunk minden egyes gyilkosság alól? Ettől tisztábbá válnak az ő ölési cselekményei, mint azoké, akiket más cél vezérelt? Legyen az akár szexuális indíttatás, akár féltékenység, akár anyagi haszonszerzés? Nyilván más íze van a szánknak ha egy olyan gyilkosságról hallunk, ahol ártatlan áldozattal végeztek brutális módon, mintha egy olyanról, ahol valami olyan hal meg, aki "megérdemelte", akit "nem érdemes az adófizetők pénzén etetni". De vajon valóban létezik ilyen kategória? Van, aki nem érdemli meg? Erről biztosan elgondolkozik az, aki megnézi a filmet. 

Továbbá el lehet merengeni L cukorfüggésén, azon, hogy honnan is tud ennyi mindent, hogyan és mikor ismerte ki Kira-t, vajon tud-e a füzetekről, és a halálistenekről, esetleg több köze van-e Light-hoz, mint azt elsőre gondoltuk, és az ő fehér oldalaként jelenik-e meg a történetben. Nagyon sok lehetőség van, amivel érdemes eljátszani, ha még nem unjuk az animét szinte 100%-os pontossággal másoló mozdulatait, gesztusait, akkor érdemes alaposan megfigyelni őt. Tény, hogy a teáscsésze kiürítésére kicsavart kézzel tett kísérlete közben Matsuyama Kenichi tulajdonképpen önmaga karikatúrájává válik, és levonható a tanulság, hogy ami animéban működik, és helyén van, az a filmen azért elég furcsán mutat majd, kár, hogy  Shusuke Kaneko rendező nem gondolt erre. 

Ennek ellenére Kenichi sokkal jobbat alakít, mint a Light-ot megformálni próbáló Tatsuya Fujiwara. Ő már a Battle Royale-ban is botrányosan gyenge volt, különösebben pedig még csak jóképűnek se nevezném (bár a japán férfiideál olyan mértékben tér el az én ízlésemtől, hogy erről jobb ha nem nyilatkozom, annyit viszont elmondanék, ha nem hordott volna egyértelműen férfias ruhákat, hosszú percekig kellett volna gondolkoznom, hogy milyen nemű egyáltalán) így nem értem, miért is kapott ennyi főszerepet. Még az a csúnya kérdés is felmerült bennem, hogy talán valakinek a valakije... 

Nyitva maradt még rengeteg kérdés, például az, hogy hogy jön ide Nietzsche, és ad-e valami pluszt a történethez a folyamatosan előkerülő könyv? Vajon mi alapján válogatnak a halálistenek, és hogyan döntik el kinek dobják oda a füzetet (hiszen ők minden fontosabb adatot látnak az emberről - épp mint a terminátor)? Vajon a kis csíkos zoknis Kira rajongó kislányka mihez kezd az ölébe hullott másik füzettel? Mi lesz Light és L sorsa? A film nagyon okosan óriási cliffhangerekkel ér véget, több olyan szálat is elvarratlanul hagy, amikből egy is elég lenne ahhoz, hogy az ember meg akarja nézni a második részt.

7/10

Dr. Seuss' The Lorax 2012

A Ted-fiaskó után félve ültem neki ennek a mesének, mert a port-os leírás nem ígért túl sokat, de szerencsére pozitívat csalódtam!

A Lorax Dr. Seuss klasszikus meséjének animációs adaptációja, melyben egy fiú keresi azt az egyetlen dolgot, amivel belophatja magát álmai hölgyének szívébe. Ehhez azonban meg kell fejtenie a Lorax történetét. A Lorax egy zsémbes, mégis elbűvölő lény, aki azért harcol, hogy megvédje világát.

A történet leírása egyébként stimmel, ami már magában is meglepő, de ezen túl is csak pozitív dolgokat tudok mondani. Az animáció gyönyörű, a táj, a fák, az állatok, szinte tapinthatóak. Kedvem lenne beletúrni a selymes lombokba, vagy a fénylő bundácskákba. Ha kisgyerek lennék, be se tudnék telni a látvánnyal, csak bámulnék tátott szájjal, hogy mennyi szín, mennyi forma... A mályvacukor-esőnél teljesen beleszerettem a a filmbe, csodálatos volt!

Érezhetően a kisebb korosztályra is koncentráltak, végre nem csak egy olyan mesét kaptunk, amiben kell bizonyos fokú érettség a poénok megértéséhez. Ebben a történetben nem is nagyon vannak poénok, inkább mély gondolatok a természet- és környezetvédelemről, a barátság fontosságáról, a családról, de persze mindez kicsik számára is emészthető formában. De azért gondoltak a felnőttekre is, a kicsiknek felvillantott problémák és megoldások egy egészen más dimenziója nyílik meg a film elé lecsüccsenő felnőtt előtt, ha tényleg értő szemmel nézi végig. Kapunk egy kis társadalomkritikát, korunk problémáiból egy természetközpontú egyveleget, valamint jut egy fricska a népbutító médiának is. Az ipar - gyárak - folyamatos fejlődés vs. egészséges emberek - egészséges környezet - fenntartható fejlődés ellentétét is felvillantja a film, szóval unatkozni nem lehet rajta.

Mindezek mellé még az emberszereplők is érdekesek. Audrey, Ted plátói szerelme majdhogynem dögösebb, mint Aranyhaj volt, akit pedig a férfi nézők egyöntetűen minden idők legvonzóbb Disney-hercegnőjének szavaztak meg. Audrey vörös haja, zöld szeme, finom mívű vonásai azonban garantálják, hogy ő is eyecandy-ként funkcionálhasson, és ne kelljen szégyenkeznie a Disney- lányok mellett. Ted aranyos arcú, elszánt kisfiú, amilyennek az ember egy átlagos, a világra nyitott, szerető-nevelő környezetben felnőtt 12 évest képzel. A nagymama kellően mulatságos, az anyuka pedig szintén valóságosnak hat. O'Hare-ben és gorilláiban sem nehéz korunk bármelyik mágnásának karikatúrájára ismerni.

Lorax kicsit olyan mint Csukás István morcosan, de rendkívül szerethető kis lény, az embernek kedve támadna dögönyözni picit. Once-ler pedig a feszültséget szolgáltatja, persze épp csak a kicsik számára is tolerálható mértékben. Abszolút rendben van az egész, aranyos a történet, zseniálisak az eredeti hangok (már előre félek, hogy fogja a szinkron elrontani) pergőek a párbeszédek, és hála a folyamatos rímeknek, rendkívül dallamos az egész. A gyerekeknek akár még a nyelv"tanuláshoz" is megjöhet a kedvük tőle, mert olyan fülbemászó az egész.

A zene rendben van, a képi világ, mint már említettem korábban, több mint rendben. A történet eredeti(nek hat) és emellé még sugárzik róla az igényesség is. Látszik, hogy a készítők megbecsülik a nézőket, legyenek akár egészen kicsik, vagy nagyobbacskák. Így kell ezt csinálni.

8/10

Ted 2012

Avagy Seth MacFarlane mélyrepülése és a magyar szinkrongyártás legalja egy filmben. Pedig szeretem a Family Guy-t, abszolút helyén vannak benne a poénok, jók a karakterek, szuper az egész történet. De ez a mackós film... Ez valami szörnyű. A poénok laposak, és legalább 80, de lehet, hogy 90%-át már a trailerben láthattuk, így a filmre már nem sok maradt. A popkult utalások viszont jók, MacFarlane legalább ebben önmaga maradt, hogy ezt tudta hozni.

Őszintén szólva nem értem miért vállalta el a szerepet Mark Wahlberg, az utóbbi időben egész szépen kezdett kiforrni mint színész és mint producer... Ezzel hatalmasat lépett hátra. A színészet szónak rendkívül tág az értelmezési tartománya, ez tény, elhangzik a filmben is, John karaktere azonban ebbe a tág tartományba sem fér bele. Mindemellett még szarul is alakítja a felnőni és felelősséget vállalni képtelen 35 évest. Egy másodpercig nem hiszek neki, még a bongo se úgy áll a kezében, ahogy kéne. Mila Kunis is semmilyen, pedig a vígjátékokban brillírozni szokott. Mintha ez a film leszívná az energiáikat.

Látványra rendben van a mozi, a mackó aranyos, a mozgása egyrészről macis, bájos, másrészről megvan benne az a tirpákfaktor, aminek egy ilyen laza bunkó pasiban meg kell lennie. A többi dologgal nem törődtek túl sokat, így az operatőri munkát inkább az átlagos jelzővel illetném. A vágásokkal se volt különösebben bajom, technikailag tehát hozták az elvárt színvonalat.

De a történet... Hát a történetről elég nehéz beszélni, mert igazából nincs története. Piálások, drogozások, fingások, kurvázások, a mackó beszólásai és vérprimitív megmozdulásai töltik ki az első órát, miközben igazából nem történik semmi. A végére persze kapunk egy kis (rettentően rossz) akciót, de ettől akár meg is kímélhettek volna minket. A "jellemfejlődés" címszó alatt a szánkba adagolt gejl hányás no comment,

A cameok és a már említett popkult utalások nélkül ez a film semmit se érne, még zs kategóriának is gyenge lenne. A legalja pedig Ted Flash Gordon-os bulija (lenne). Nem is értem hogyan és miért, de a VOX a hónap filmjének választotta, én pedig azt érzem, hogy nem egy mozit láttunk. Eddig nem éreztem, hogy gond lenne a humorérzékemmel, de mivel ezen a filmen egyszer sem sikerült még csak elmosolyodnom se, most azért elgondolkoztam. Lehet, hogy bennem van a hiba.

A drámai végkifejlet és a hollywood-i lezárás pedig...  adott még egy pofont az egésznek.

2/10

Shame 2011

Az elmúlt év egyik igazi katarzisélménye volt számomra a magyarul (szerintem egyébként botrányosan) A szégyentelennek keresztelt film megtekintése. Napokig Fassbender körül forogtak a gondolataim, és nem, nem amiatt, mert láttam meztelenül (bár tény, hogy mind ruhában, mind anélkül kivételes példány).

A mai napig nem tudok napirendre térni az ostoba magyar címek felett, pedig hosszú éveim voltak megszokni a tökéletesen agyament fordításokat, vagy a röhejes ferdítéseket, de ilyet még nem láttam, hogy valamit nemes egyszerűséggel az ellentétére fordítottak volna. Vagy nem figyeltem eléggé, és elsiklottam a korábbi hasonlók felett, vagy ez az első ilyen orbitális baromság, amikor a tegnapból ma lesz, a sötétből világosság, és a Shame Szégyentelenné válik. Nájsz. Ezúton is gratulálok a honi forgalmazóknak. (Komolyan még a Grey - Fehér pokol címadásnál se háborodtam fel ennyire, pedig az is megért volna egy bejegyzést.) A szégyentelen. Adták ezt a címet egy olyan filmnek, amiben másról sincs szó, mint a szégyenről, a perverzió rejtegetéséről, és újabb és újabb bizarr kísérletekről, hogy mindaz, amit eddig sikerült titokban tartania, rejtve is maradjon. No comment.

Brandon harmincas éveiben járó New York-i férfi, aki nagy elővigyázattal titkolja magánéletét - a város szerencsére elég sok lehetőséget biztosít szex-függősége kielégítésére, anélkül, hogy közvetlen ismerősei tudomást szereznének erről. Amikor azonban húga, Sissy határozatlan időre hozzáköltözik, Brandon élete fenekestül felfordul.

 Ismét kaptunk egy történetleírást, ami bizonyos tekintetben összefoglalja a dolgokat, bizonyos tekintetben azonban köze nincs hozzá. Brandon élete maga a káosz Sissy nélkül is, minden erejével azon van, hogy leplezze valódi természetét, hogy a perverzióiról senki ne tudjon meg semmit, hogy "biztonságos" és amennyire csak lehet "ellenőrzött és rendezett" keretek között élhesse ki a vágyait, mindez azonban napról napra nehezebben megy neki. A film egy férfi története, aki súlyos sebeket hordoz, akit olyan mértékben megnyomorított és tönkretett a múlt, hogy képtelen feloldódni a jelenben. Csak szex közben tud felejteni, akkor próbál megszabadulni a feszültségtől és az ürességtől, ami szép lassan elemészti. Eleinte biztosan működött is ez a sajátos terápia, de a film kezdetekor már láthatóan semmi sem elég. Brandon a nap 24 órájában hajszolja a kielégülést, bárokban ismerkedik, prostituáltaknak fizet, munkahelyi és otthoni gépére is tömegével tölti a pornót, ha van pár szabad perce, már nyitja is meg a videochat alkalmazást, vagy csak kifut a mosdóba, hogy könnyítsen magán. De bármit tesz, akárhányszor is jut a csúcsra, az üresség többé nem tűnik el belőle. Egyre mélyebbre ássa magát, és egyre többet akar, újabb és újabb kielégülést, a lehető leghamarabb, most, azonnal. Brandon hihetetlenül gyorsan ér az ördögi spirál végére, ahonnan már nincs út lefelé. Egyszerűen már nincs tovább. Nem lehet többé fenntartani a látszatot, nem lehet többé normális életet élni, és ott és akkor választani kell, merre tovább. A film pár nap, maximum pár hét eseményeit foglalja össze, azokat a napokat, amikor már olyan veszélyesen gyors ez a zuhanás, hogy az ember minden percben retteg, hogyan fog földet érni.

Sissy ebbe az élethelyzetbe csöppen bele, ide menekül a saját örvénylő spiráljából. Ugyanazok a titkok, ugyanazok a sebek, és ugyanaz a fájdalom uralja, de ő a kapcsolatfüggésben próbál megoldást találni. A férfiak persze inkább csak használják, mert buja, és könnyen megkapható nő, aki hajlamos mindenét odadobni egy-egy jó szóért. Később persze elhajítják, ő pedig minden egyes visszautasításba belehal kicsit. A legfrissebb szakítása fájdalma elől menekül a bátyjához, nem tudva, hogy rosszabb helyet keresve sem találna.

A testvérek közötti viszony már az elejétől fogva pattanásig feszült, Brandon kínosan feszengve próbálja rejtegetni aberrációjának bizonyítékait, próbál távol maradni Sissy-től fizikai és érzelmi tekintetben is, de a lány közvetlensége és szeretet iránti igénye ezt szinte teljesen lehetetlenné teszi. Egy este egy bárban lép fel (kiemelkedően tehetséges énekesnő), egy igazán szívből szóló dalával megríkatja Brandon-t, ez után kerülnek lelkileg közelebb egymáshoz. Sissy impulzív ösztönlény, folyton a bátyja fizikai közelségét keresi, átölelné, bebújna mellé az ágyba, hogy végre egy kis időre biztonságban érezhesse magát, és nem veszi észre, hogy Brandon, mint egy megfeszített íj létezik mellette. Hogy a szexuális ragadozó egy percig sem képes nyugodni, és hogy ott rezeg a levegőben Brandon félelme, tapintható a rettegése, hogy valami megbocsáthatatlant tesz a húgával, ha az túl közel kerül hozzá. Egyrészt lehetséges, hogy összeomlik teljesen, és többé képtelen lesz talpra állni, hiszen képtelen elviselni a szeretetet, erre a legjobb bizonyíték, hogy ő, akinek minden másodpercre a szexről és a kielégülésről szól, teljesen impotenssé válik egy olyan kapcsolatban, ahol őszintén érdeklődik egy nő iránt. A normális emberi kapcsolatokban abszolút diszfunkcionális, képtelen a gyengéd ölelés érzelmi megélésére, képtelen kitárulkozni. Másrészt érezhető, hogy mennyire retteg attól, hogy valami végtelenül perverz, vérfertőző pillanatban csúcsosodik ki kettejük újra egymásra találása.

Sissy egyéjszakás kalandja Brandon nős főnökével csak még inkább összezavarja a dolgokat, és mire Brandon ráébred, hogy felelős a testvéréért, már majdnem túl késő.

A film keretes szerkezete egyszerűen zseniális, az üres, jéghideg tekintettel nőkre vadászó férfi szemezni kezd egy vonzó nővel, aki eleinte pirulva tűri, majd egyre inkább megrémül attól, mire is lenne képes a rá meredő kék tekintet hatására. A történet végén a metrón ismét összetalálkoznak, és Brandon-nak most először van lehetősége választani, merre is menjen tovább. A döntését persze már nem tudjuk meg, én viszont szeretnék hinni abban, hogy miután elérte a végét, a spirál legalját (összeverve látogatást tett egy melegbárban) talán most megpróbál majd kifelé mászni. Remélhetőleg Sissy, és a vele történtek elég erőt adnak neki ahhoz, hogy felismerje magában a szeretet iránti vágyat. Persze nem tudhatjuk.

A Shame nem ítélkezik, senkit sem bírál, nem ad tanácsokat, és még csak nem is mutat olyan igazi, könnyen járható filmes kiutat. Csak felvillant egy epizódot két a végletekig elcseszett ember életéből, akik talán elég intelligensek ahhoz, hogy a segítséget a későbbiekben maguk keressék meg. Steve McQueen-t dicséret illeti, mert igazán szépen adagolta az arányokat, a film a rengeteg szex ellenére sem válik olcsó pornóvá, sőt, még a meztelenség sem érződik öncélúnak egy pillanatig se. Carey Mulligan csodálatos színésznő, és gyönyörű a hangja is, őszintén csodálkozom, hogy Hollywood eddig még nem fedezte fel magának, és nem csinált gigasztárt belőle, bár valahol örülök is, mert úgy érzem, hogy túl jó ő oda. Fassbender pedig... Róla nincs mit mondani. Egyszerűen tökéletes. Van valami jeges távolságtartás a tekintetében, a vonásaiban, nem is nagyon tudok nála alkalmasabbat elképzelni ebben a szerepben. Emellé még tehetséges is, ugyanolyan hitelesen és természetesen sír, ahogy nevet.

A fényképezés szerintem csodálatos, a mások által annyit kritizált teátrálisság és kontrasztosság nekem nagyon tetszik. A nagy nyitott terek illetve a hatalmas üvegfelületek alkalmazása, hogy ezzel is az elérhető/esetleg elérhetetlen végtelent juttassák a néző eszébe, szintén működik. Sean Bobbitt tud valamit. Ahogy Abi Morgan is, aki segített McQueen-nek megírni a forgatókönyvet. Több helyen olvastam, hogy a folyamatos fokozás egy függőségről szóló filmben tipikus klisé, nem értek vele egyet. A függőség a fokozásról szól. Egy ideig elég a szokásos adag, aztán emelni kell a dózist. Ez nem elcsépelt filmes elem, ez a szomorú valóság, amit (ha függőségről forgatunk filmet) meg kell mutatni.

A Shame fájdalmas film, az emberben itt is üresség marad, és csak napokkal később jön a kérdések özöne, de van pár olyan jelenete, amikért érdemes akár többször is rászánni az időt, és újra betenni a lejátszóba.

9.5/10

Scream of the Banshee 2011

A Banshee-val való felemás kapcsolatom nagyjából a Bűbájos boszorkák vonatkozó részére vezethető vissza, amikor is a Cole árulása miatti fájdalomba belehülyült Phoebe végigsikoltozza a harmadik évad 21. részét. Azt hiszem itt hallottam először erről a sikoltozó szellemlényről, és itt olvastam utána az eredeti Banshee legendának.

A legendák szerint minden régi klánhoz tartozik egy Banshee, aki a család tagjaiért jajong. Ha közember hallja, nem kell tartania tőle. Általában az ősi lakhely közelében hallani sikolyait, s ezek jelzik a családtag halálának milyenségét is: ha a jajgatás hangos, akkor a halál erőszakos; ha halk, akkor békés.

Az After Darkos filmnek se a Charmed-hoz se a Wikipedián fellelhető egyik legendához sincs köze.

Itt egy archeológus professzor és 2 fiatalabb alkalmazottja kategorizálja gyötrelmesen lassú tempóban egy ásatás leleteit, néha besegít a nő épp csak felnőtt lánya, akivel szinte egyáltalán nem találják a közös hangot. Már épp azt hinnék, hogy időben a munka végére érnek, amikor is valaki titokzatos páncélkesztyűt küld nekik. Nem sokkal a kesztyű megérkezése után találnak egy elfalazott rejtett kamrát is, benne egy dobozzal. Minden rossz érzésük ellenére kinyitják a dobozt, és a banshee percekkel később elszabadul.

A film egyszerűn komolytalan, a banshee képi megvalósítása gagyi, mintha csak 10 dolláruk lett volna cgi-re, meg egy szakközépiskolát végett konzumidiótájuk, és rá bízták volna a speciális effekteket. A művérről messziről ordít, hogy köze nincs az igazihoz, a színészek brutálisan rosszul játszanak, kezdve mindjárt a steven seagalt megszégyenítő mimikájú Lauren Holly-val, aki szintén örök sorozatszínész, és ha jót akart volna magának, maradt is volna a kaptafánál. Lance Henriksen is ejutott oda vénségére, hogy minden forgatókönyvnél megáll, és minden szerepet képes elvállalni, azt is amiről pontosan tudja, hogy kár a belefeccölt energiáért.

Ha már forgatókönyv nincs, és igazából történet se, legalább jó nők lehetnének benne, gondolhatják a férfiak, de árnyékra kell vetődniük. Az archeológus nő nem éppen egy milf, a fiatal kolleganője szimplán aszimmetrikus és furcsa, egyedül a lázadó lányt alakító Marcelle Baer tekinthető eyecandy-nek. Szegény női nézők is sanyarú diétára vannak fogva, mert egyetlen nézegetésre érdemes férfi sincs a vásznon.

Szóval nincs forgatókönyv, nincs történet, nincs látványvilág, nincsenek értékelhető karakterek, sem rémisztő hanghatások. Hogy mi van? Dilettantizmus, és bugyutaságok sorozata. Meg néhány hulla, mert ahogy az minden horror esetében várható, a megismert szereplők szép lassan hullani kezdenek. Többé-kevésbé gagyi módokon haláloznak el, se egy igazán látványos trancsírozás, se egy feszültséggel teli jelenet. A mélypont mégis akkor jön el, amikor megmaradt szereplőink bejutnak a szétvagdalt próbababák műanyag végtagokból és fejekből alkotott kertjébe, ezt szerintem már Anthony C. Ferrante se gondolhatta komolyan.

Úgy gondolom, hogy utólag Steven C. Miller is cikinek érzi ezt az egészet, és átkozza a napot, amikor belefogott ebbe a filmbe... Nem is értem, hogy lehet egy ilyen jó alapötletet ennyire rosszul megvalósítani. A lény mindenkit megöl, aki vele sikít. Pont. Ha meglátok egy ilyen szörnyet az első természetes reakcióm, hogy elkezdek ordítani. Pont. Egyszerű ez, és annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle. Ehelyett némi unalom után megmaradt hőseink legyőzik a Banshee-t, és a fej ismét dobozba kerül.

Hát zseniális. Ennél még a boszik is jobban csinálták. Tessék csak megnézni!

2.5/10

Tengo ganas de ti

A baráti körömben nagy bölcsen csak "három metrónak" nevezett film folytatása idén nyáron debütált a spanyol mozikban, és sajnos csak erősítette abbéli meggyőződésemet, hogy a jó filmeknek nem szabad folytatást csinálni.

Mind a történet, mind a megvalósítás gyengébb, mint az első részé volt. Pedig Federico Moccia (akinek eredeti regényéből készült) is dolgozott a forgatókönyvön, segítette és támogatta Ramón Salazart (vagy inkább csak hátráltatta?).

A történet bonyolódik, H. a fájdalma és a csalódása elől Londonba menekült, de képtelen volt elfelejteni Babi-t, és a vele átélt perceket. Hosszú idő múltán a szíve visszahúzta hazájába, ismét beköltözött a bátyjához, újra beindította a motorját. Találkozott a régi barátaival, kibékült az apjával, dolgozni kezdett, megismert egy új lányt, Gin-t, aki évek óta elsőként képes volt elfeledtetni vele, hogy egyszer már szeretett mást. Aztán persze felbukkant Babi. Az önző Babi, aki továbbra is annyira ostoba, mint az első részben volt, és aki épp szerelem nélkül készül férjhez menni, hiába van előtte a szülei példája, az apja fiókjait túró idegbeteg anyja, aki szeretné lebuktatni csalfa férjét, ezért a film végére veszi a bátorságot, és elhajt a bárhoz, ahol a pultos nő üvegek között őrizgeti a táncos kupát...

Egy másodpercig nem lehet sajnálni Babi anyját azért, mert félrelép a férje. Abszolút megérdemli. Kiállhatatlan, látszat-életet élő ostoba pénzéhes nőszemély, aki még arra is képtelen volt, hogy két felelősségteljesen döntő lánygyereket neveljen. Az egyik lánya olyan mérhetetlenül önző, hogy képes az esküvője előtt nem sokkal ismét lefeküdni H.-val, csak hogy pár percig újra érezhesse, milyen volt régen az élete, majd képes elengedni őt... A másik lánya pedig olyan ostoba, hogy részegen és drogtól mámorosan egy mocskos mellékhelyiségben esik teherbe, úgy, hogy még csak meg sem tudja mondani kitől.

Gin és H. szerelme lassan bontakozik ki, bár Gin lényegesen hamarabb tér a tárgyra, ennek köszönhetően ebben a filmben sokkal több a szex, mint az első részben, az igazi érzelmek viszont lassabban épülnek ki köztük. A szexjelenetek véleményem szerint inkább megakasztják, mint előremozdítják a történetet, és agyoncsapják az egész mondanivalóját. De ezzel lehet egyedül vagyok.

A film mégis összecsapott. Túl sok szál indul, és végződik elvarratlanul, túl sok szereplő marad ott az út közepén, tétovázva az elágazás előtt, nézegetve a táblákat, merre is induljon el. H. elengedi a szerelmet, majd ismét elveszít valakit, akinek épp csak nemrég bocsátott meg. Az indulatait már lényegesen jobban kezelő srác a film végére teljesen megtörik, és egy megható jelenetben még a saját motorjáról is lemond, azért, hogy egy másik motoron elnyerhesse Pollo bocsánatát.

Mario Casas színészileg sokat fejlődött az előző film óta, jót tett neki, hogy a Bárkában is instruálják. Teljesen másképp mutatja ki a dühét, másként kiabál, másként vált szelídebb hangnemre. Maria Valverde sokkal csinosabb így, hosszabb hajjal, és több sminkkel. És Clara Lago üdítő jelenség Gin-ként, mégsem lehet igazán kedvelni őt sem. Persze szerethetőbb karakter mint Babi, őszintébb, természetesebb, mégis van benne valami, amiért az ember képtelen igazán a szívébe zárni. Ez mind azonban mégis kevés.

A filmet a totális bukástól Katina, azaz Marina Salas és Pollo azaz Álvaro Cervantes játéka menti meg. Álvaro is sokat változott külsőleg az első rész óta, teljesen kisimult az arca. Persze most már nem ő az utcák királya, a motoros fenegyerek, már csak idealizált kép H. mellett. Kettejüknek köszönhető, hogy némi mélység azért került az alkoholban és szexben tobzódó jelenetek közé.

A Téged akarlak nem ránt magával úgy, mint a felhők feletti súlytalan lebegés, de nem is érez akkora ürességet utána az ember. Ha nem éli bele magát nagyon, akkor nem is érez semmit. Gin bántalmazása is súlytalan marad, ahogy az újabb motoros futam is csak Katina halálra vált arcát nézve tűnik tragikusnak. A film egyszerűen nem tud komoly, és drámai lenni, hiába lenne tere ennek, most, hogy már nem kell bemutatni a fiatalok őrült lázadását. Hiteltelen az egész. Babi ostoba húgát meg végképp nem sajnálja senki. Legalábbis én biztosan nem. Bár egy beszélgetésfoszlány miatt, melyben számon kéri a nővérét, hogy ha annyira szerette Hugo-t, akkor miért hagyta el, piros pontot adok neki.

 Nem is tudom igazán eldönteni film-e ez, vagy csak életképek laza füzére, amiben mindenki kisiklik, mint ázott leveleken a száguldó vonatok. Boldog végkifejlet itt sincs, tán még feloldás se, mert amit végül "választásként" kapunk, az olyan kevés, olyan befejezetlen. Ettől még lehetne szép, lehetne elgondolkodtató, lehetne igaz... Ha működne. De egyszerűen nem működik. Akkor már nincs meg az az erő, ami korábban összetartotta azt a két embert, akik együtt próbálnak maradni. Egyszerűen vége van. Bár ezt még csak mi nézők látjuk.

Egy ilyen befejezéssel kéne legyen harmadik része is. Bár könyvben nincs, de szerintem a siker ráveheti az írót egy újabb kötetre.

5/10

Tres metros sobre el cielo

Egyrészt visszatértem, másrészt egy régi filmmel, és annak egészen friss, szinte még ropogós folytatásával kezdem meg ismét a kritikák írását.

A felhők felett 3 méterrel. Én nem ott jártam az utóbbi időben, de a filmet megnézve azt kell mondanom a főszereplők se voltak még csak a közelében sem. A port.hu, illetve minden filmes portál leírása szerint a film két világ találkozásáról szól. Vessünk egy pillantást erre a sablonleírásra: 

A történet két különböző világban élő tinédzserről szól. Egy valószerűtlen kapcsolat krónikája, ami gyakorlatilag lehetetlen, mindazonáltal elkerülhetetlen. Babi tehetős felső középosztálybeli családból származik, aki korlátok közt nőtt fel, jól nevelt, ártatlan és betart minden szabályt. Hache ellenben lobbanékony, lázadó alkat, és megbízhatatlan természet. Állandóan keresi a veszélyt, folyamatosan harcban áll mindennel és mindenkivel, illegális motorversenyeken vesz részt. A két fiatal megtapasztalja az igazi szerelem érzését.

Már a felvezetés is hibás, szinte egyáltalán nem különbözik ez a két világ, mindketten jó körülmények között nőttek fel, mindketten rendezett családban, csak amíg az egyikük számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szülei kapcsolata zátonyra futott, a másik szülői házban szinte észrevétlenül, csendben rohad szét egy házasság. Hache (H.) egy szerencsétlen véletlen folytán szembesül azzal, hogy az anyja szeretőt tart, a világról, családról, erkölcsről alkotott képe másodpercek alatt dől össze, szétárad benne a harag, és megüti a családját szétzúzó férfit. Az első ütés után felszabaduló adrenalin és energia elködösíti az agyát, és képtelen leállni. Eszméletlenre veri a szeretőt, majd magától is elborzadva ott hagyja az anyját és a vérben fetrengő betolakodót a lakásban. Ettől azonban ő nem lesz más világ szülötte, ugyanúgy felső középosztálybeli marad, gazdag apával, aki képes megvásárolni a fia szabadságát, jól kereső idősebb testvérrel, akinél lakhat, hiszen már nincs igazi otthona, folyton száguldó motorral, amibe valaki biztosan fizeti a benzint. Egyszerűen csak más szabályok szerint él mint Babi. Kevésbé képmutatóan. 

Babi a kifinomultság és a szabálykövetés szobra, egyenruhás iskoláslány, aki csak azért tanul, hogy sose okozzon csalódást. Divattervezők drága ruháiban jár elképesztően unalmas estélyekre, ahol lagymatag klasszikus zene szól, és az ital csak akkor bódít, ha az alkoholmentes gyümölcspuncs forrni kezd. Az élete tökéletes. Az anyja és az apja ugyan elhidegültek egymástól, de ezt vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, a húga lázadozik, mint egy átlagos 15 éves kamasz, de nem veszi a szárnyai alá. Fújja magára a drága parfümöt, és boldog tudatlanságban lengedezik az antipatikusság buborékában, egészen addig, amíg nem találkozik H-val. (H. első mondata hozzá, hogy csúfságnak nevezve vérig sérti)

A sablonos történet szerint H. és utcán randalírozó barátai berontanak az elit partira, ahol Babi és a barátai szórakoznak, és igyekeznek a maguk módján feldobni azt. A kapcsolatuk innentől a szokásos mederben folyik, vitatkoznak, sértegetik egymást, elmerülnek a habokban egy medencében... H. a tipikus rosszfiú formát hozza, kicsit talán agresszívebben, mint ami megemészthető, általában előbb üt, aztán kérdez, de nem tudom felróni neki. Egynémelyik szituációban én is inkább ütnék, nem várnék magyarázatot. Babi közelsége azonban megszelídíti. Teljesen megváltozik a lány mellett, levetkőzi a sebzett, haragtól feszülő énjét. Más emberré válik. 

Egymásba szeretnek, Babi pedig egyre inkább kinyílik, elkezdi meglátni a világot, ami rózsaszín leányszobája ablakán túl él, lélegzik, dübörög. Katina, Babi legjobb barátnője szerelmes lesz Pollo-ba (Csirke) H. legjobb barátjába, és kezdetét veszi az őrület, motoros gyorsulási versenyek, páros illegális rallyk, betörések, packázás a rendőrökkel. Folyamatosan feszegetik a határokat, már rég túl vannak a törvényesség határán, H. túszul ejt egy kutyát, hogy ezzel zsarolja szerelme tanárát, aki így kénytelen csupa jelessel honorálni a lány változó iskolai teljesítményét. Betörnek egy uszodába, majd egy a tengerparton álló, eladó házba... 

A spanyolok nagyon tudnak filmeket gyártani, ezt eddig is tudtam, de arról fogalmam sem volt, hogy tragikus-romantikus vonalon is ennyire erősen vannak jelen. Fernando González Molina most megmutatta, nem csak nekünk, Hollywood-nak is. Olyan hangulatot teremtett, ami teljesen magába tudja szippantani a nézőt, és bizonyos negatívumok ellenére is a sokszor újranézős kategóriába helyezi a filmet. Mert persze vannak negatívumok. Mario Casas túlságosan ripacs, amikor keménykedik, és olyan mintha nem lenne mimikája (ez egyébként nagyon érdekes, mert néztem vele interjúkat, és ott teljesen normális az arca, csak itt ebben a filmben olyan, mintha baltával igazították volna rá a kőkemény arckifejezést). Babi karaktere egyszerűen elviselhetetlen, folyamatosan hisztizik, állandóan másokat okol a kialakult helyzetekért, és az egész történet során rendkívül igazságtalan H.-val. Pedig a fiú a józan ész határain túl is bármit megtenne érte.   Ennek ellenére lehet nekik drukkolni, mert H. annyira megérdemelné a boldogságot, és a szerelmet, hogy az ember azon kapja magát, hogy szorít értük. Reméli és várja a happy end-et, ami (nem árulok zsákbamacskát) sosem érkezik el. 

Jön azonban valami más. Katarzis. Az a szívet szorongató, szembe könnyeket csalós fajta, hála Ramón Salazar forgatókönyvírónak, és Daniel Aranyo operatőrnek. Babi és a magát teljesen meghazudtoló, elegáns ingbe és nadrágba bújtatott Hache épp csak kezd ismét egymásra találni, a táncuk közben a Forever Young szól (és nem Mr. Bikicsunáj adja elő)... Eközben Katina és Pollo életük versenyét kezdik. Az egyik pillanatban drága hófehér és fekete ruhák lebegnek a szemünk előtt, a másikban szikrázik az aszfalt a kerekek mögött. Minden és mindenki forog, egy motor pedig megcsúszik ... 

Persze a tragédia az elejétől borítékolható, nem is spanyol film lenne, ha jó lenne a vége. Babi viselkedésére egyszerűen nincs magyarázat. Undorító, amit tesz. H. pedig ismét elveszíti a kontrollt. Csodálatosan szép, és hihetetlenül szomorú jelenet, amikor a félig roncs motort igyekszik szétverni, ezzel bosszulva meg, hogy az elvette valaki életét. 

Csodálatosan fényképezett, főleg a képi megvalósításból és a zenékből építkező film, bár a dialógusoknak sem kell szégyenkezniük (annál inkább a magyar szinkronnak, az valami botrányos). Ennek ellenére azt kell mondanom, amit egy kedves ismerősöm mondott, az életben nem láttam még demotiválóbbat. Szomorúbb szerelmes történetet már sokat, de olyat még egyet se, ami után ekkora ürességet éreztem volna. Egyrészről ott volt  az irigység, hogy ezeknek a fiataloknak volt valamijük, ami nekem sose, a vadság, a pillanat, másrészről ott volt a fájdalom, hogy egy kedvelt szereplőnek meg kellett halnia... Ott volt bennem a csalódottság, hogy Babi és H. mindezek ellenére sem maradt együtt... És ott volt az üresség. A történet kiszívott belőlem mindent. Ritkán élek meg ilyet, emiatt éreztem szükségét, hogy külön kiemeljem. 

Csodálom, hogy Federico Moccia regényét még nem adták ki itthon, lecsaphatott volna rá akár az Ulpius, akár a Könyvmolyképző... Bár, ha választhatnék, inkább európásnak várnám. 

8.5/10