Őfelsége pincére voltam

Mindennek kezdeteképpen szeretném elmondani, hogy az érdem Bohumil Hrabalé, mert megírta ezt a könyvet. Az ész az enyém, mert felvettem az m2ről videóra, a tehetség azonban Jiri Menzelé, amiért így rendezte, ahogy. Mindenfajta háttérinformáció nélkül 2 perc után egyértelmű volt, hogy ez Menzel filmje, minden egyes kockát áthat a gondoskodó jelenléte.

A kelet-európai hangulat jellegzetesen megül a filmen és a nézőben is, persze ehhez a nézőnek is kelet-európainak kell lenni.

Az Őfelsége pincére voltam kockáin derű és irónia váltakozik, de van benne némi merész életigenlés is, ami a náci Németország és a világháború árnyékában levő csehek egyetlen tartaléka. Csibészes bohózat ez, tragikomikus játék önmagunkkal, és egy olyan világgal, amiben másként talán nem is lehetett élni. Fasizmusból lépünk kommunizmusba, az egyik pillanatban még valutával tapétázunk, a másikban már az államé minden, ami a miénk volt...

A film kicsit olyan, mintha Hrabal minden könyvének hangulatát ötvözni akarná, és korrajzot kívánna adni, a végeredmény pedig azért is zseniális, mert az író és a rendező is hasonló kultúrkörből származik. Menzel annyira érzi Hrabalt, amennyire mi érezzük önmagunkat, és ez nagyon jó.

Tanulságos történet ez egy kisemberről, akit magával sodor az élet, és aki úgy narrálja a saját sorsát, mintha másról beszélne. A házasság, amiben Jan Dité él, számomra érthetetlen, és felfoghatatlan. Még a diktatúrától sem félek annyira, mint attól, hogy ilyen kapcsolatban kell élnem. Én így nem tudnék boldog lenni.

Többet is vártam meg nem is. Menzel volt már jobb is ennél, de elismerem, nehéz dolga volt Hrabal nélkül.

9/10