RSS
Welcome to my blog, hope you enjoy reading :)

2009. december 24., csütörtök

Antichrist 2009

Ha valami az alábbi alapokról startol:

1) szeretem Lars von Triert
2) szeretem Willem Dafoet
3) szégyen nem szégyen nem tudtam ki Charlotte Gainsbourg

Akkor annak egyenes következménye lesz, hogy az Antichrist 2009 megtekintése után bevésődik CG neve, de úgy, hogy kitörölhetetlen lesz a későbbiekben. Végülis Cannesban is elismerték a tehetségét.

Ezek után a filmről írni... Nehéz lesz, és nem is túl nemes feladat. A történet sokkal több, mint boldogtalanság és a halál mezsgyéjén tinglitanglizó házasság extrém jeleneteinek sora, Trier olyan szimbólumokkal, utalásokkal zsúfolta tele, hogy miközben egyik sokkból esel a másikba, csak kapkodod a fejed, hogy aha, most ez erre, az arra. Egy idő után pedig kezded nem érteni. Újra kell nézni. Igen, ez mindenképpen 2× vagy többször nézős, mint von Trier minden alkotása, nem lehet popcorn mellett emésztgetni, mert megfekszi a gyomrot. Le kell ülni, a részévé kell válni.

Már a prologue maga egy őrület. Apuci és anyuci vadul szexelnek, és akkor érnek a csúcsra, amikor a mosógép megáll. Ehhez lágy zene szól, és a szobájában macijával játszó tündéri szőke kisgyerek pedig kiugrik az ablakon megnézni a havat. Épp akkor ér földet, amikor anyuci elélvez, és apuci anyuci melleire borul. A maci lehuppan a hóba, és még a legmegrögzöttebb kőszívűből is előtörnek a könnyek. Mert ezt nem lehet bírni sírás nélkül, még az első 5 percet se. És még csak ez után következik a gyász. Az arctalan menet, amiből csak a 2 szülő emelkedik ki (ez a motívum, bár kicsit másként, az epilogue-ban visszatér).




Kinek a bűne egy gyermek halála? Ki a szörnyeteg? Ki vált istentelenné, átkozottá? Hogy lesz egy nő az antikrisztus? Jól írták a filmkeltésen, kereszten van az emberiség, más szemszögből nézve meg a kereszt ott a hátán. Cipeljük a félelmeket, a fájdalmat, a gyűlöletet, az önsanyargatást... És nem jön el a feloldozás. Múlik az idő, de nem jön el a feloldozás. A fojtogató gyász és a rájuk záródó lakás elől menekülni kell, de ha önmaguk elől próbálnak futni, akkor egy idő nincs hová. Maguk után húzzák a múltat, és benne minden szennyet. Ezen a környezetváltozás sem segít. I want to die to... A halál sem hozna megkönnyebbülést. Élni kell. Tovább élni. A férfi meg is tesz mindent ezért, hogy feleségét újra az igazán élők sorában tudja, miközben maga is gyógyulni próbál, de mint ezt már az elején érzékelhettük, ez olyannyira nem lesz könnyű, hogy a lehetetlennel határos.



Kétszereplős darab, 1 fő helyszínnel... Az erdő, a természet közelsége sem könnyít azonban a gyászoló szíveken, sőt, a nőnek csak elmélyíti a félelmeit. Dobogó szív, zakatoló lélek. A férj leírhatatlan türelme még furcsa is. Mintha túl könnyen lépne tovább, mintha a kötelességtudat kiölné belőle a fájdalmat, legalábbis pillanatokra, és mintha olyan sziklaszilárd lenne, hogy minden erejét képes csak a nejére áldozni, a felállásra nem is tartalékol. De elég csak a szemébe nézni, elveszni a Willem Dafoe által megcsillantott tekintetben, és máris egyértelművé válik, hogy sokkal többről van szó. A férj is szenved, ugyanúgy. De jó férj, és jó szakember. Tudja mi a dolga.

A színek, a hangok, a képi hatások, és a vágások maximumig fokozzák a tragikumot. A horrorelemek nem öncélúak, hiszen ugyanilyen horror van mindannyiunkban. A szex és a meztelenség sem önmagáért van, csak a kegyetlenséget, a sivárságot igyekszik ábrázolni. Azt, hogy bár mindannyian baszunk, milyen messze áll ez a közelségtől, a szeretkezéstől, a jótól. Milyen nehéz is feloldódni egymásban, és úgy érni a másikhoz, hogy ne csak a dühöt és a bennünk levő görcsöt akarjuk kielégíteni, hanem a testünk egészét és a lelkünket is.



Persze vannak jó pillanatok. A tragédia közben még nevetünk is néha. Mert az ember ilyen, a legnagyobb lelki nyomorban is képes a legapróbb jónak örülni, hiszen a túlélése a cél. Az elsuhanó erdő szörnyalakjai, azok a rémpofák, amik kirajzolódnak a természet egyenletességéből még Freddy Kruegert is halálra rémítenék. Nyomasztóak, mint a hideg, ami árad a vászonról lefelé. A jelenetek sorát nézve fázni kezdek az ágyamon, és szorosabban húzom magamra a takarót. CG suttog, én pedig remegek, mert olyan hátborzongató az egész. A hangjuk, a képek, a hangulat. Érzem a ködöt magam körül, és meg tudnék fulladni. Legszívesebben beugranék Willem Dafoe karjaiba, hogy öleljen át, és legyen ennek vége. Mintha meghallgatná a kérésemet, virágágyra fekteti a sötétben ténfergő asszonyát. Zöld, nagyon zöld minden, és csodaszép. Megkönnyebbülés. Napsugarak. Rét. Beleolvadunk a zöldbe, nem harcolunk ellene tovább. Békesség. De mint minden, ez a pár pillanat is törékeny. A férfi még nem tudja, hogy nem tarthatja meg a nőt, ilyen módon sem maradhat az övé. Még küzd. Még vergődnek. A közös kirándulás sem a jó, inkább a rossz érzetet erősíti a nézőben, valaminek vége van, valami rothad valahol. És nem a döglött róka az.



A káosz uralkodik. A képi világ egyre zaklatottabb, oda nem illő szürreális, irreális és borzasztó elemek sokasága vonul végig a vásznon. A kiszáradt fák, a lélekben egyre távolabb kerülő asszony, mind baljós jelek, de a férj még remél. Becsukja a szemét, és inkább magában keres válaszokat. Az álomból történő bizarr ébredése, és a kézfeje még mindig kevés. Nekem elszorul a torkom, és ordítanék, ő csak kifújja a levegőt, és némán tisztogatja a sebeket. Mindent az asszonyért. Walk together. Live together. Love each other.

A hullámzó talajtól szédülök. Be vagyok zárva önmagamba, ahogy a CG által megformált karakter. Együtt fulladunk. Döglődő kismadarat esznek a hangyák, majd a kis fehér tollast elragadja egy nagyobb madár. Felháborít és undorít. Megráz és felkavar.



Hallani a gyereksírást, ez vezeti ki az anyát újra az erdőbe. A gyermekünkért mindent, nem igaz? Élünk érte. Halunk érte. Futunk érte. Meg is őrülünk, ha kell. És ott a kérdőjel a piramis tetején. Ki a Sátán? Hol kezdődik a gonosz és hol ér véget a természet? Saját magát tépve beszélő róka kerül elénk. Itt mondjuk nevettem, túlzónak éreztem a hangot hozzá... Elég lett volna a látvány. A káosz tapintható, kezdve a varázslatos gyógyulással, és a hídon, tócsában, fűben tapicskoló nővel, mindenről ordít, hogy nem normális. Nem kell ehhez a róka. Legalábbis a hangja nem. De ennyi engedtessék meg von Triernek, essen túlzásba 1× a film során. Még így is rendben vagyunk



Akik szerint a film horrorpornó, azoknak fel kell még nőniük ehhez, de legalábbis elő kell szedniük a 100as IQ felett mozgó énjüket, és le kell ülniük még 1×. Mindenképpen elkeserítő, hogy amíg a Twilight trailere alatt 14milliárd komment található, addig itt az egész film megtalálható a jutyubon, és az első résznél árválkodik 3 hozzászólás. Persze itt még hihetnénk, hogy amiatt, mert mindenki elmélyülve, magába szállva nézte végig, de a 294 megtekintésből, amiből több mint 10 én voltam, csak más ipkről, még erre sem lehet következtetni.



Pedig lehetne kultfilm. A Let The Right One In óta nem hittem volna, hogy lehet még filmben bizarr szexjelenetet mutatni, de az erdőben a fa gyökerébe kapaszkodó nő őrült maszturbálása, és az erre odaérkező férfi, aki ezután pofozni kezdi, miközben egyre mélyebbre hatol belé... Hát ez, ez... Mint a kommunista munkásököl kérem, úgy odabasz. Nincs rá szebb szó.



A gyerek egyébként hasonlít a Danira. Kicsiben. De ez nem tartozik a tárgyhoz. Nordikus szösszenet. Persze nem a Dani, hanem a kisfiú a filmben. Mindegy. Komolyan csak egy kisautó kéne a kezébe, és ... De szerencsére nincs a kezében kisautó. A piramis tetején azonban végre a kérdőjel, a természet, és a sátán után, a self helyezkedik el. A házaspárt már semmi sem tartja össze, csak a szex, de a nő annak is egyre kevesebb teret enged. Ami pedig ez után történik, az leírhatatlan. A férfiből mindenhonnan jönni fog a vér, amit a nő tesz... Az egyszerűen... Nem, arra nincsenek szavak.



A random minden különösebb ráció nélkül felbukkanó állatok is értelmet kapnak. Mert a nő látta... Látta. Látta a gyereket. És minden élvezetért meg kell büntetnie magát. Az olló, annál durvábbat én még soha.



Mély mondanivalójú film ez. Álmosan, fáradtan, rosszkedvűen nem szabad leülni elé. Én 3× aludtam el rajta, de ez nem kritika, hanem a végkimerülés tökéletes leírása. Von Trier a filmet magának forgatta, örök tanulságul, hogy sose felejtse el, a nőkkel és a depresszióval bizony vigyázni kell.

Porton 9et adtam, ehhez tartom magam.

9/10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése