"A volt bűnöző, Zeki Müller (Elyas M'barek) barátnője elrejtette a férfi által ellopott pénzt, és valaki pont a szajré fölé húzott fel egy iskolát. Zekinek ebben a helyzetben nincs más választása, kénytelen helyettes tanárnak kiadni magát a Goethe Középiskolában, és ezáltal újabb problémával gazdagítja a német oktatási rendszert: minden idők legőrültebb pedagógusával. Éjszakánként titokban próbálja kiásni a pénzt, napközben pedig drasztikus, bár hatékony módszerekkel igyekszik megnevelni a 10/b rakoncátlan diákjait. Ugyan pedáns kolléganője, Lisi Schnabelstedt (Karoline Herfurth) elítéli a férfi radikális pedagógiai fogásait, azon kapja magát, hogy beleszeret, sőt még segít is neki előásni valamit, ami jóval többet ér a pénznél - Zeki erkölcsi integritását."Kivételesen amikor német humorról beszélek, valóban humort értek alatta, nem a Hangyák a gatyában típusú altesti erőlködést. Ez a film egyszerűen jó, az alapötlet zseniális, a suttyó tróger állat kamaszok közé egy félreértés hatására egy hasonlóan suttyó, hasonlóan tróger állat, Zeki Müller kerül, aki pont annyira hiteles a katedra innenső oldalán, mint volt a börtönben a másikon. Elyas M'barek tökéletesen alakítja a műveletlen, kissé ostoba, bődületesen bunkó fickót, annyira lazán hozza a figurát az egész filmben, hogy szinte jutalomjátéknak tűnik, nem is szerepnek.
A diákcsínyek végig brutálisak, a tanárok szívatása elképesztő méreteket ölt, de a filmet nem ez viszi a hátán, hanem maga Zeki, és az ő nőgyűlölő ordas beszólásai. A börtönben edződött keményfiún napról napra fognak ki a kamaszok, és az ominózus tollas jelenetnél már csorogtak a könnyeim a röhögéstől. A nem kielégítően képzett rétegből származó fiatalok kreativitása tényleg nem ismer határokat, ahogy Zeki frappáns válaszai sem. Minden trágárság indokoltnak érződik, és a film a legjobb értelemben véve közép-európai. Nem majmolja Amerikát, nem akar erőn felül "nyugati" lenni, de csodálatosan építi be a "rothadó kapitalizmust", miközben egy tipikusan kelet-európai ügyeskedő arcot tesz meg főhősnek. Elyas színészi játékát már méltattam, de Karoline Herfurth vénkisasszonyos, elkeseredett, unalmas szinglije is telitalálat.
A legjobb mégis az, hogy a film a valóság kihívásairól szól, azokat nagyítja fel, karikírozza ki. A régi pedagógiai módszerek megbuktak, a mai, felgyorsult világban más ötletekre, más trükkökre van szükség, hogy a fiatalok figyelmét fenn tudják tartani. A gyerekek sokkal több időt töltenek egyedül, mint korábban, és még többet az internet előtt, a korcsoport hatása (adott esetben nyomása) sokkal nagyobb mint korábban, így a pedagógusok is komolyabb kihívásokkal küzdenek. Egyre több a problémás srác, és egyre többen keresik a könnyebb, rövidebb utat. Zeki módszerei talán kifogásolhatóak erkölcsileg, etikailag, de mindenesetre működnek, ezért semmiképpen nem mondanám őket elfogadhatatlannak.
Kifejezetten jól sikerült Zeki személyiségfejlődése, engem is meglepett, de hiteles volt az út, amit bejárt. A film - hála neki - anélkül tudott nekem is tanítani, hogy moralizálni kezdett volna. A romantikus vígjátékok kedvelőinek pedig egy kellemes kis langyos románc is belefért. A filmnek persze vannak hibái, de annyival több az erénye, hogy hajlamos voltam szemet hunyni a neuralgikus pontok felett.
Nem írtam külön a rendezőről, sem a forgatókönyvíróról, pedig feszes, jó dinamikájú filmet raktak össze, és akárki is volt a zenei aláfestést szolgáló korrekt kis popdalok összeválogatója, neki is jár a pacsi.
A Fack ju Göhte telitalálat tehát, és valahogy így kéne folytatni a németeknek, ez a jó irány.
8/10
