,Az 1922-es első változat után mindenképpen sorra akartam venni az összes klasszikus vámpírfilmet. Adott volt, hogy a Murnau előtti tisztelgésként leforgatott 1979-es Werner Herzog darab, a második Nosferatu lesz a következő a sorban. A forgatókönyvet is Herzog írta, nem meglepetés, hogy nagyban egyezik az 1922-es ősfilm forgatókönyvével. Miben különbözik mégis?
Az eltelt több mint 50 év nemcsak a technikai fejlődés révén hagyott nyomott a filmművészeten. Az emberek, az igények is megváltoztak. Drakulának is változnia kellett. Nem maradhatott dimenziók nélküli patkány, ösztöneitől vezérelt állatias szörnyeteg. Nagyban hozzájárult a változáshoz a hang is, hiszen egy hangosfilmben Drakulának meg kell szólalnia, érhető mondatokat kell megfogalmaznia, ki kell mondania a gondolatait, és agyban is emberré kell válnia.
A Kinski által megformált Drakula törékeny, sérülékeny, éhes, és szenved. Iszonyatosan szenved. Megjelenése inkább szánalmas, mint félelmet keltő, pedig minden egyes kocka, melyen szerepel feszültséggel teli. Amikor Harker megvágja magát, és Drakula nem tud ellenállni a vér csábításának, hihetetlen dolog történik, Kinski remekül lényegül át természetfeletti lénnyé, olyannyira szánalmasnak, fogyatékosnak tűnik, hogy szinte megsajnálom. Zseniális. Ha még 2 percig nézne így a kimerevített vásznon, akkor saját magam nyújtanám oda a karom, hogy te szerencsétlen, gyere... Egyél.
Schreck minden képzeletet felülmúlóan rettenetes Orlok grófja nyomokban se fedezhető fel Kinski mélyen érző karakterében. Tragikus hősként jelenik meg, kisemmizett emberként, akitől mindent elvettek, ami igazán számított neki. Az életet, a fiatalságot, az éhségen kívüli érzéseket. Hajlott háta nem fenyegetést hordoz, inkább egy hosszú és küzdelmes létezés terhének nyomait viseli. Távolba révedve nosztalgiázik, miközben felhangzik a farkasüvöltés; éjfélkor természetellenesen merev tagokkal kísért, de akkor sem enyhítheti szomját. Természetfeletti képességei révén azonban megérzi, hogy a Harker-t oly hőn szerető csodálatos Lucy lehet számára a feloldozás.
Isabelle Adjani itt inkább szépségével ejti rabul a nézőket, és Drakulát, színészi kvalitásaira kevésbé kell támaszkodnia. Égi tüneményként lejt végig a jeleneteken, hatalmas szemekkel, rémült ártatlan tekintettel szemléli az eseményeket maga körül. Jonathan leveleinek elmaradásakor azonban megcsillogtatja drámai tehetségét.
Renfieldként Roland Topor meglepően jól játssza az őrültet, valamit mégis hiányolok belőle. Nem olyan súlyos hiány, hogy döntően befolyásolná az értékelésem, de mindenképpen hiány. Érdekes, hogy csak a Drakula halott és élvezi komédiában válik jelen levő segítőtárssá a gróf életében. Itt a gróf a hold fényénél egyedül kénytelen cipelni saját koporsóit. A pénze, a hatalma mit sem ér. Kiszolgáltatott.
A film horrornak semmiképpen nem mondható, inkább dráma. A fakó, hideg színek, a nyomottság, minden hiába, bár méltó újragondolása az eredeti Nosferatu-nak, mégsem rémít halálra.
7.5/10
Az eltelt több mint 50 év nemcsak a technikai fejlődés révén hagyott nyomott a filmművészeten. Az emberek, az igények is megváltoztak. Drakulának is változnia kellett. Nem maradhatott dimenziók nélküli patkány, ösztöneitől vezérelt állatias szörnyeteg. Nagyban hozzájárult a változáshoz a hang is, hiszen egy hangosfilmben Drakulának meg kell szólalnia, érhető mondatokat kell megfogalmaznia, ki kell mondania a gondolatait, és agyban is emberré kell válnia.
A Kinski által megformált Drakula törékeny, sérülékeny, éhes, és szenved. Iszonyatosan szenved. Megjelenése inkább szánalmas, mint félelmet keltő, pedig minden egyes kocka, melyen szerepel feszültséggel teli. Amikor Harker megvágja magát, és Drakula nem tud ellenállni a vér csábításának, hihetetlen dolog történik, Kinski remekül lényegül át természetfeletti lénnyé, olyannyira szánalmasnak, fogyatékosnak tűnik, hogy szinte megsajnálom. Zseniális. Ha még 2 percig nézne így a kimerevített vásznon, akkor saját magam nyújtanám oda a karom, hogy te szerencsétlen, gyere... Egyél.
Schreck minden képzeletet felülmúlóan rettenetes Orlok grófja nyomokban se fedezhető fel Kinski mélyen érző karakterében. Tragikus hősként jelenik meg, kisemmizett emberként, akitől mindent elvettek, ami igazán számított neki. Az életet, a fiatalságot, az éhségen kívüli érzéseket. Hajlott háta nem fenyegetést hordoz, inkább egy hosszú és küzdelmes létezés terhének nyomait viseli. Távolba révedve nosztalgiázik, miközben felhangzik a farkasüvöltés; éjfélkor természetellenesen merev tagokkal kísért, de akkor sem enyhítheti szomját. Természetfeletti képességei révén azonban megérzi, hogy a Harker-t oly hőn szerető csodálatos Lucy lehet számára a feloldozás.
Isabelle Adjani itt inkább szépségével ejti rabul a nézőket, és Drakulát, színészi kvalitásaira kevésbé kell támaszkodnia. Égi tüneményként lejt végig a jeleneteken, hatalmas szemekkel, rémült ártatlan tekintettel szemléli az eseményeket maga körül. Jonathan leveleinek elmaradásakor azonban megcsillogtatja drámai tehetségét.
Renfieldként Roland Topor meglepően jól játssza az őrültet, valamit mégis hiányolok belőle. Nem olyan súlyos hiány, hogy döntően befolyásolná az értékelésem, de mindenképpen hiány. Érdekes, hogy csak a Drakula halott és élvezi komédiában válik jelen levő segítőtárssá a gróf életében. Itt a gróf a hold fényénél egyedül kénytelen cipelni saját koporsóit. A pénze, a hatalma mit sem ér. Kiszolgáltatott.
A film horrornak semmiképpen nem mondható, inkább dráma. A fakó, hideg színek, a nyomottság, minden hiába, bár méltó újragondolása az eredeti Nosferatu-nak, mégsem rémít halálra.
7.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése