A fiatal ír gitáros egy nap találkozik egy csellistával New Yorkban. A találkozásból egy gyermek fogan, August Rush, ám a fiú árvaként nő fel. A különleges zenei tehetséggel megáldott gyermek tehetségét arra használja fel, hogy megkeresse szüleit. Egy nap, egy idegen Wizard nevű férfiban lel segítségre, így együtt indulnak útjukra...
Mese. Kiszámítható, szirupos mozi. Hollywoodi cukorálom, aminek az elején épp csak annyi a tragédia, hogy az utána következő jó dolgokat enyhe ecetes ágyon csúsztassa a nézők felé. Kicsit olyan a hangulata, mintha a citromhoz nem martinit kérnél, vagy tequilát, hanem csináltatnál egy üveg extrém módon édesített limoncellot.
Az alapsztori remek, a nagy "hű ez mekkora film volt" érzés nincs meg, de az a báj, ami a szintén 2007-ben készült Enchanted-et is jellemezte, ebben a történetben is jelen van. Egy barátnőm szerint azért annyira jó nézni ezt a filmet, mert elhiheti az emberrel, hogy van remény. Szerintem ezt nem kell elhitetni. Mindannyian minden napunk minden percében pontosan tudjuk, hogy van remény, ez a remény tart vissza mindenkit attól, hogy kötelet csomózzon a nyakára, és egy elegáns mozdulattal kirúgja a széket. Ez a remény fogja le a kezünket, mikor a szokásosnál erősebben markoljuk a kést. Emiatt a remény miatt ébredünk fel minden reggel, és fekszünk le minden este. A film nem hitet el semmit. Egyszerűen emlékeztet arra, hogy álmodozó bolondok vagyunk, akiknek a napi mese bizony jár.
Keri Russell és Jonathan Rhys Meyers pedig elhozzák ezt a mesét, ahogy korábban Nicole Kidman tette Ewan McGregor társaságában a felejthetetlen és a végletekig giccses Moulin Rouge-ban. Elfogult vagyok, mert imádom Keri Russel-t, az első szerepei óta rajongok érte, gyönyörű nőnek és tehetséges színésznőnek tartom, így róla itt is csak ódákat tudnék zengeni. De nem teszem. Mindenki láthatja, hogy kimondottan szépen öregszik, elég csak összevetni a korábbi filmekből kivágott képeket pl. a port.hu-n, az August Rush-t megtekintve pedig az is egyértelmű lehet mindenki számára, hogy kellő érzékenységgel és kellő érzékiséggel játssza az anyát.
Meyers pedig szokásához híven zseniális, nem véletlenül jelölték Golden Globe-ra a Tudorok c. sorozatért. Eszméletlen kisugárzása van, nem lehet elmenekülni előle. Na persze melyik nő akarna? Első ránézésre nem tűnik különösebben jóképűnek, sem férfiasnak, túlságosan is telt ajkai pedig csak tovább lágyítanak a vonásain, de ha valaki 2 percig figyeli a mimikáját, a gesztusait, és hagyja, hogy elbűvölje az a nyers szexualitás, ami ebből a srácból sugárzik, akkor az illető garantáltan elveszik a tekintetében. El is hittem róla, hogy zenész. Egy perc alatt. Külön érdekesség, hogy Keri-vel már játszott együtt a Mission Impossible III-ban, talán ez a korábbi élmény segítette őket abban, hogy ennyire jól működjenek együtt itt is. Bár azon se csodálkoznék, ha szimpla kémia lett volna.
Freddie Highmore (a kisfiú) alakítása nekem néhol döcög, de lehet csak túl nagyok az igényeim. Tehetséges, ezt el kell ismernem, és a későbbiekben emblematikus figurává válhat Hollywood-ban, de most a "nagy öregek" kicsit elnyomták. Különösen Robin Williams, aki rossz ripacsként egyensúlyozott a gonoszság és a tisztelet mezsgyéjén,, mint valami rettentően elrontott méhkirálynő kerülgette a kis "dolgozóját", de ennek ellenére is zseniális tudott maradni. Persze lehet vele is csak elfogult vagyok. De azért az a "pár év" rutin meglátszik minden mozdulatán. Minden mondatán. Szeretni való gonosz, akármennyire utálod az általa alakított karaktert, még mindig magadhoz ölelnéd, és nyomnál egy barackot a fejére, hiszen ő Robin Williams. Mindegy mit csinál. Ő egy ikon. A film színvonalát pedig határozottan emelte.
Hogy mi volt a legjobb benne? A zene. A zene nélkül középszerű lenne az egész. Hallgatni kell. Élvezni.
9/10
Mese. Kiszámítható, szirupos mozi. Hollywoodi cukorálom, aminek az elején épp csak annyi a tragédia, hogy az utána következő jó dolgokat enyhe ecetes ágyon csúsztassa a nézők felé. Kicsit olyan a hangulata, mintha a citromhoz nem martinit kérnél, vagy tequilát, hanem csináltatnál egy üveg extrém módon édesített limoncellot.
Az alapsztori remek, a nagy "hű ez mekkora film volt" érzés nincs meg, de az a báj, ami a szintén 2007-ben készült Enchanted-et is jellemezte, ebben a történetben is jelen van. Egy barátnőm szerint azért annyira jó nézni ezt a filmet, mert elhiheti az emberrel, hogy van remény. Szerintem ezt nem kell elhitetni. Mindannyian minden napunk minden percében pontosan tudjuk, hogy van remény, ez a remény tart vissza mindenkit attól, hogy kötelet csomózzon a nyakára, és egy elegáns mozdulattal kirúgja a széket. Ez a remény fogja le a kezünket, mikor a szokásosnál erősebben markoljuk a kést. Emiatt a remény miatt ébredünk fel minden reggel, és fekszünk le minden este. A film nem hitet el semmit. Egyszerűen emlékeztet arra, hogy álmodozó bolondok vagyunk, akiknek a napi mese bizony jár.
Keri Russell és Jonathan Rhys Meyers pedig elhozzák ezt a mesét, ahogy korábban Nicole Kidman tette Ewan McGregor társaságában a felejthetetlen és a végletekig giccses Moulin Rouge-ban. Elfogult vagyok, mert imádom Keri Russel-t, az első szerepei óta rajongok érte, gyönyörű nőnek és tehetséges színésznőnek tartom, így róla itt is csak ódákat tudnék zengeni. De nem teszem. Mindenki láthatja, hogy kimondottan szépen öregszik, elég csak összevetni a korábbi filmekből kivágott képeket pl. a port.hu-n, az August Rush-t megtekintve pedig az is egyértelmű lehet mindenki számára, hogy kellő érzékenységgel és kellő érzékiséggel játssza az anyát.
Meyers pedig szokásához híven zseniális, nem véletlenül jelölték Golden Globe-ra a Tudorok c. sorozatért. Eszméletlen kisugárzása van, nem lehet elmenekülni előle. Na persze melyik nő akarna? Első ránézésre nem tűnik különösebben jóképűnek, sem férfiasnak, túlságosan is telt ajkai pedig csak tovább lágyítanak a vonásain, de ha valaki 2 percig figyeli a mimikáját, a gesztusait, és hagyja, hogy elbűvölje az a nyers szexualitás, ami ebből a srácból sugárzik, akkor az illető garantáltan elveszik a tekintetében. El is hittem róla, hogy zenész. Egy perc alatt. Külön érdekesség, hogy Keri-vel már játszott együtt a Mission Impossible III-ban, talán ez a korábbi élmény segítette őket abban, hogy ennyire jól működjenek együtt itt is. Bár azon se csodálkoznék, ha szimpla kémia lett volna.
Freddie Highmore (a kisfiú) alakítása nekem néhol döcög, de lehet csak túl nagyok az igényeim. Tehetséges, ezt el kell ismernem, és a későbbiekben emblematikus figurává válhat Hollywood-ban, de most a "nagy öregek" kicsit elnyomták. Különösen Robin Williams, aki rossz ripacsként egyensúlyozott a gonoszság és a tisztelet mezsgyéjén,, mint valami rettentően elrontott méhkirálynő kerülgette a kis "dolgozóját", de ennek ellenére is zseniális tudott maradni. Persze lehet vele is csak elfogult vagyok. De azért az a "pár év" rutin meglátszik minden mozdulatán. Minden mondatán. Szeretni való gonosz, akármennyire utálod az általa alakított karaktert, még mindig magadhoz ölelnéd, és nyomnál egy barackot a fejére, hiszen ő Robin Williams. Mindegy mit csinál. Ő egy ikon. A film színvonalát pedig határozottan emelte.
Hogy mi volt a legjobb benne? A zene. A zene nélkül középszerű lenne az egész. Hallgatni kell. Élvezni.
9/10
1 megjegyzés:
Sosem bőgtem még annyit és annyira jóízűen, mint ezen a filmen.
Megjegyzés küldése