Everybody's fine - Mindenki megvan

"Frank Goode egész életében keményen dolgozott egy huzalgyárban, hogy családjának mindent meg tudjon adni. Nyugdíjasként ébred rá, túl kevés időt töltött gyerekeivel, így itt az ideje, hogy változtasson. A szívhez szóló film egy olyan családi problémát mutat be, amit sokan jól ismerhetnek a modern világban. Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat." - port.hu

És tessék. Robert De Niro elérte, hogy taknyosra zokogjam magam. Elég volt hozzá ez a 2009-ben forgatott, alig 100 perces dráma. Hála ugyanis Kirk Jones bitang erős forgatókönyvének és a remek színészi alakításoknak (De Niro mellett Drew Barrymore, Kate Beckinsale, és Sam Rockwell is remekel), kénytelen voltam kicsit magamba nézni. De nem csak magamat elemeztem. Kívülről figyeltem a szüleim által meg nem értett 21. századot. Azt az évszázadot, amiben szeretetből, kíméletből - és persze talán kicsit nemtörődömségből is - könnyebben hazudunk, mint korábban. Belegondoltam, én magam hányszor hazudok. Nem anya, nincs semmi baj. Nem fáj a fogam, persze, hogy rendben a ciklusom... Persze, hogy főztem, és igen, a párommal is boldogok vagyunk. Pistike? Iskolaelső, és a kosárcsapat sztárja. A macskák? Most is az ágyban szundikálnak. Nem,apa, Oli nem törte össze a kocsit. Ezt mondta volna Manyi néni? Hazugság.  Olyan könnyedén csúsznak ki a szánkon ezek a mondatok, főleg, ha tudjuk, hogy következmények - a lebukás veszélye nélkül - hazudhatunk.

Ebben a filmben mindenki hazudik. Frank Goode magának, évekig, és talán már késő, hogy helyrehozza. A gyerekei pedig neki. Mindegyikük szeretetből (vagy épp félelemből) teszi, mindegyikük Frank-nek akar jót, de végül olyan mélyre süllyednek a hazugságok hálójába, ahonnan talán már nincs is kiút. A film egy nagy utazást mutat be, a klasszikus értelemben véve mégsem csak road movie. Persze utazunk térben (és kicsit időben is), mégis elsikkadnak a helyszínek, elsikkadnak a félnapok alatt felvillantott idilli családképek, az ajtó alatt beszivárgó dráma ugyanis mindent ural. Fel kell ismerni, meg kell látni az apró részletekben, a szánkba rágott konkrétumokban, a zseniális színészek feszengő játékában. Olyan őszinte, olyan végletekig lemeztelenített pillanatokkal van tele, amik önmagukban megérnének 1-1 önálló történetet. Persze ezekhez a pillanatokhoz szükséges a néző, az, hogy a film befogadója is magába nézzen, értékelje a saját helyzetét, saját kapcsolatait.

Érdemes volt szétkapni Tornatore 1990-es eredetijét, és amerikanizálva készíteni remake-et. De Niro lubickol a szerepben, és bár 2009-ben még bőven ereje teljében volt, tényleg elhittem neki, hogy egy legyengült, szánalomra méltó tüdőbeteg, és aggódva figyeltem minden tétova lépését. Egészen az utolsó képkockáig rettegtem érte, szívem szerint karon ragadtam volna, és hazakísérem. Annyira nem illett ebbe a világba. Pontosan ugyanezt a félelmet éreztem volna, ha az én apám indul neki egyedül egy ekkora útnak. Pontosan ugyanezek a veszélyek leselkedtek volna rá, hiszen nem szokott hozzá ahhoz, amit az én generációm már milliárdszor látott. Hogy tényleg érdemes megszámolni egy meleg baráti kézfogás után az ujjaidat, nem loptak-e el belőle. Hogy tilos a gyanúsan rángatózó, plédbe burkolózó fiatal srácnak pénzt adni a metróban, mert vélhetően nem a hideg rázza. Hogy ha egy fickó furcsa ívben halad előtted magában motyogva, katonai bakancsban és lebegő kabátban, érdemes lemaradni, mert ha túl közel érsz hozzá, bizony torkon vághat.

A film persze nem hibátlan, és nyilván hatásvadász is, hiszen a 30-as felnőttek Frank "látomásaiban" random változnak vissza imádnivaló kisgyerekké, és a film tetőpontján pedig egy szellem is megjelenik, hogy mindenki bocsánatot nyerjen... Aztán ott van Sir Paul.. Paul McCartney olyan zenét álmodott a történethez, amit nem véletlenül jelöltek Golden Globe-ra... De az ördög akkor is a részletekben lakik. Abban, ahogy De Niro megformálja a manírok nélküli kisembert, aki a nemrégiben elhunyt neje nélkül még egy tisztességes bort sem tud a boltban kiválasztani. Tétovaság, magány, kiüresedettség, fájdalom árad a képekből, de Hollywood nem is lenne Hollywood, ha végül nem adna - némi - feloldozást. A gyerekek rájönnek, hogy az apjukat sokkal keményebb fából faragták annál, mint hogy megrettenjen az igazságtól, az apa pedig rájön, hogy ezért az igazságért neki is kell tennie, nem hullik az ölébe, nem jár alanyi jogon.

Sírós film a Mindenki megvan, és erősen korhatáros (túlságosan fiatal, vagy túlságosan kiábrándult nézők fanyalogva kapcsolhatják el), de annyira a helyén van benne minden,, hogy érdemes egy esélyt adni neki. Helyén van benne De Niro, és helyünkre kerülünk mi, nézők is.

9/10

Herkules - Hercules 1997

Nagy az öröm az Olümposzon, Zeusznak és feleségének, Hérának gyermeke született. Csak a főisten fivére, Hadész nem örül az erős kis Herkules érkezésének, utód híján esélye sincs, hogy Zeusz örökébe lépjen. Az alvilág ura megbízza a két ügyefogyott szolgáját, Pechet és Pánikot, hogy tegyék el láb alól Herkulest. A dolog félig sikerül, a varázsitaltól Herkules elveszti halhatatlanságát, az ereje viszont megmarad. Más kérdés, hogy mindenáron be akarja bizonyítani az apjának, hogy hős a javából. A saját bőrén tanulja meg, hogy nem elég az erő, hanem szív is kell ahhoz, hogy valakiből igazi hős legyen.

Sokadik szakítás az addigi tradíciókkal, ötletes, újszerű, remek színekkel és remek hangokkal. A poénok a felnőtt korosztályt is elszórakoztatják, talán a  legkisebbeknek nem is érthetőek, ezért csak nagyobbacska gyerekeknek ajánlott.

Megara a "non-princess club" oszlopos tagja, akiről mindig mindenki elfeledkezik, ha a Disney-hercegnőket sorolja. Méltatlan dolog.
Hádész zseniális, Phil elképesztő, Pegazus pedig a személyes favoritom.

Pain & Panic a két legszerencsétlenebb gonoszka a filmes univerzumban. :)

9/10

Hamupipőke - Cinderella 1950

A szorgos és csodaszép Hamupipőke jobb életről és romantikus kalandokról álmodozik, de szegényke sajnos ki van szolgáltatva gonosz mostohaanyja és két irigy mostohatestvére kénye-kedvének. Három huncut kisegér és a Jótündér varázslata segítségével azonban Hamupipőke eljut a bálba, ahol találkozik álmai hercegével. A varázsige éjfélkor elveszti hatását, ezért Hamupipőkének sebtében el kell hagynia a kastélyt, hogy ki ne derüljön az igazság. Ám a nagy sietségben maga mögött hagyja egyik üvegcipőjét...

Bájos és szeretnivaló mese, melyben a főhősnő az 50-es évek nőideáljának minden tulajdonságával bír, imádja a házimunkát, képes alárendeltségben élni, és a férfitől a megváltást várja. Emellett bájos, kedves, szereti az állatokat, és képes ellátni egy nagyobb családot.

A herceg jóképű és kedves, jelleme azonban szinte egyáltalán nincs. Tipikus Disney -sablon, akiről bármelyik kislány álmodozhat, hogy felnőve hasonlót talál. Az 5 éves lányomnak én is ilyen férfit mutatnék, akiben egy csipetnyi veszély sincs. Bár 10 körül már kiábrándító lehet a valóság.

A kisállatok tündériek, gyönyörűre vannak rajzolva, a zene kellemes, a negatív karakterek is csak a mindennapi mocskosságokat követik el, olyan bűnöket,  amiknél egy átlagos öt éves több rosszat fog kapni egy átlagos óvodában.

A jótündér aranyos és esetlen. Az egereket imádtam. Czák-czák!

9/10

Profilozók - Profilage

S01 - S03

Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is humbug a profilozók munkája, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.

Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is "istencsászárok" a profilozók, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.

S01-S02
Matthieu Pérac a párizsi rendőrség nyomozóparancsnoka és Chloé Saint-Laurent, kriminálpszichológus hatékony csapatot alkotva kutatja fel a francia fővárosban történt gyilkosságok elkövetőit.
S03
Rocher a párizsi rendőrség új nyomozóparancsnoka visszahívja az egy éve vidéken pihenő Chloé-t a csapatba, hogy tovább folytassák a gyilkosok felkutatását.


Remek dinamikájú sorozat, amely sokat alakult, finomodott az első évad óta. Chloé eleinte mintha űrlény lenne, nem is ember, külön faj, annyira nem illik a csapatba. Hihetetlen jó poénok forrása, a geg állandó körülötte. Mégis illik a másik 3 karakter köré. Fred, a kemény, majdhogynem férfias nő, Hyypolite, a hazug nőcsábász wannabe, és Matthieu, a konok, gyanakvó, ám végletekig jólelkű parancsnok eleinte kétkedve fogadják az elképesztő ruhákban járó, feltűnő, kétballábas kriminálpszichológust, de két évad alatt szépen összeszoknak. A nagy négyes remekül működik, megvan köztük az izzás, megvan köztük a pulzáló energia.

Lamarck féltő, óvó kezei alatt Chloé-ből embert farag a csapat, Matthieu megtanul ismeretlenül is bízni az emberekben, Fred rájön arra, hogy a változás nem feltétlenül rossz dolog, és Hyppolite is megtudja, hogyan nyerhet a pókerben a kollegái ellen. Szinte mindenki profitál a furcsa lány felbukkanásából, legalább annyit alakulnak, finomodnak, mint Chloé maga. 

Egyes sallangokat a 3. évadra lenyiszált magáról a Profilozók, az új parancsnok pedig friss vér a történet ereiben. Chloé személyiségfejlődése újabb szintre lép, az ügyek továbbra is rendkívül izgalmasak, bár előfordul, hogy a logikára ráérezve már a 10-12. percben kitalálható a tettes kiléte. Az egyes "betegségek" is ismétlődnek, bár a csavarok, és a végkifejlet sosem. 

Bár országomat Guillaume Cramoisan-ért, de el kell ismernem Philippe Bas is remek parancsnok. Vele teljesen más dinamika alakul ki a 4 főszereplő között, változnak a szerepek. Chloé még inkább a középpontba kerül, és még inkább kinyílik. Már-már normálisan funkcionál. Ahogy az emberek. Annyira bájosan idétlen, és (nem tudok rá jobb szót) néha balfasz, hogy nem lehet mást, mint szeretni. Akkor is, ha épp halálra idegesíti az embert. Odile Vuillemin tökéletesen hozza a minden tekintetben furcsa, de mégis imádnivaló sérült kislányt, aki egy hihetetlenül profi kriminológus testébe szorulva igyekszik felnőni a mindennapokhoz, az emberi kapcsolatokhoz. Néha több, néha kevesebb sikerrel. 

Sokan fogalmazták meg kritikaként, hogy ez is csak egy újabb "nyomozós" sorozat, egy másolat, valami amerikai európaizálása. Nekik annyit üzennék, hogy biztosan nem látták egyik részét se. Itt egyszerűen más van a középpontban, sosem az ügy, nem a tett, hanem az ember. A tettes, az áldozat. A segítők. Minden ember ember marad, legyen bár élő, vagy halott. Valami tipikus franciás báj, finomság és tisztelet van minden epizódban, még a legbrutálisabbakban is. Különleges. 

Minden más, amit írhatnék, spoiler lenne, ezért csak pontozok

S01 9/10 
S02 8/10
S03 8/10

A szerető - L' amant 1992

Íme egy film, amit mindenkinek látnia kéne.

A Mekong folyón Saigon felé tartó kompon egy kínai férfi figyelmét megragadja egy fiatal lány, különös megjelenésével: agyonmosott selyemruhában és férfikalapjában - a korlátnak támaszkodik, s álmodózóan tekint a távolba. A férfi 32 éves, a lány 15. Megismerkednek. Szenvedélyes, eksztatikus szerelem lobban közöttük. Amikor a gazdag férfinak családi nyomásra meg kell nősülnie, a lány hazautazik Franciaországba. Híres íróként megírja első, igazi szerelmének a történetét, s ily módon vallja meg a férfinak, hogy mennyire szerette - s szereti még most is.

Szép, bár szomorú történet két világról, melyek bár egymásba folyva léteznek, mégis kőkeményen ragaszkodnak saját szabályaikhoz, a különállósághoz. A 20. század elejének minden bizonytalansága, minden keserve benne van ebben a filmben, ha elég sokáig és elég erősen nézzük. Az akkori fiatal lány már mint idős hölgy narrálja végig a történetet, értelmezi az eseményeket, felismeri és beismeri az akkor elkövetett hibáit.


Akárki akármit mond, ez egy szerelem története. A férfi éretlen, kora ellenére szinte még gyerek, a lány pedig már kész fiatal nő. Már a megismerkedésükkor pattognak közöttük a szikrák, de akkor még mindketten félnek, érdekes módon a férfi jobban. Megrémül a tiszta és akkor még romlatlan szépségtől, amivel találkozik. Később persze, mint az várható volt, tulajdonképpen egymást rontják meg. A férfi elmondja a lánynak, hogy csak kínai lányt vehet el, és csakis szűz lehet az arája, a lány pedig önmagát védendő játszadozni kezd. Olcsó szajhává alakul a férfi kedvéért, bízva abban, hogy így mindkettőjüknek könnyebb lesz az elválás. Miután a családja is megalázza, a férfi is szajhaként kezdi kezelni a lányt, a kettejük közti kezdeti szerelem olyannyira eltorzul, hogy szinte már az lenne meglepő, ha nem történne meg az az erőszak.

A tradíciók és az elvárások összecsapnak a szerelemmel és végül a felnőtt felelősségvállalás győzedelmeskedik. A férfi megnősül, elhagyja a lányt, nem jön el utolsó megbeszélt találkájukra sem. A lány már a hajón ráébred arra, mennyire ostoba volt, és mennyire szerette a férfit, de ekkor már késő. Évekkel később, könyve megjelenése után azonban a férfi egyetlen egyszer telefonál.

A két főszereplőről csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni, egyszerűen zseniálisak. Megvan közöttük az az összhang, ami egy ilyen történethez szükséges. Nagyrészt miattuk lett ilyen zseniális ez a film. Jane March tiszta és ártatlan, mégis vibráló nőiességű, csodálatosan alakítja a teljesen összezavarodott lányt. A film vége után órákig előttem volt az arca. Tony Leung Ka Fai is kiváló, annak ellenére is vonzó férfinak tudtam látni, hogy nekem abszolút nem tetszenek ezek a keleti arcberendezések. Mégis el tudta hitetni velem, hogy ő egy sármos, hihetetlen kisugárzású úriember, aki minden nő álma.

Jean-Jacques Annaud csodát tett ezzel a történettel, sikerült úgy láttatnia, hogy a számos szexjelenet ellenére sem lett hatásvadász, vagy olcsó a film. Művészi maradt, tiszta, és szép. Különösen jól sikerült eltalálni a romantika - erotika arányát, egyik sem csordul túl a filmben. Sokan bírálják, hogy egyáltalán nem romantikus, és hogy a lány nem is volt, nem is lehetett szerelmes a férfiba, bár ezt pontosan csak az író Marguerite Duras tudja, én mégis meg vagyok győződve, hogy igenis szerette. A maga módján, ami egy ilyen családban, ilyen környezetben nevelkedett ilyen fiataltól várható, ki is nyilvánította. Csak az eltérő kultúra, eltérő élethelyzet okán a férfi képtelen volt érteni a jelekből. Akkor még képtelen.

Az operatőri munka zseniális, nem is csodálom, hogy jelölték Oscar-díjra Robert Fraisse-t. A táj és a szeretkezések is csodásan fényképezettek. Gabriel Yared zeneszerző szintén kitett magáért. Remekül hangolta a muzsikát az eseményekhez.

9/10

Lazhar tanár úr - Monsieur Lazhar 2011

És akkor most a múltból térjünk vissza a jelenbe, a régebbi filmek után következzen egy olyan, ami bár 2011-ben készült, csak a napokban érkezett meg a magyar mozikba. A Monsieur Lazhar Évelyne de la Cheneliére drámáján alapul, bár annak kicsit feldúsított, többszereplőssé tett változata, mely nem egy nézőpontból mutatja az eseményeket, hanem a gyerekek szemén át láttat. 

Egy montreali általános iskola alsós osztályának mindennapjait szeretett tanárnőjük öngyilkossága a feje tetejére állítja. A gyerekek egymás között próbálják meg feldolgozni az őket ért tragédiát, s eleinte nem fogadják el az iskolába helyettesítő tanárként jelentkező emigráns algériai pedagógus segítségét. Mr. Lazhar azonban sajátos eszközökkel lát neki az osztály kedvenc tanárnőjének elvesztése iránt érzett fájdalom közös feldolgozásának, aminél már csak oktatási módszerei tűnnek szokatlanabbnak. A tanár úr gyorsan népszerűvé válik a gyerekek között, s most már a kollégák tekintenek rá egyre inkább csodabogárként. A mindig mosolygós Lazhar múltja pedig titkokkal és tragédiákkal teli, s a zárkózott férfi életének részletei apránként kerülnek nyilvánosságra a tanáriban.

Philippe Falardeau nagy fába vágta a fejszéjét, ahogy ezt több interjúban ő maga is elismerte, hiszen olyan történetet próbált filmre vinni, amilyet korábban több-kevesebb sikerrel mások is próbáltak. Gondoljunk bár a Holt költők társaságára, vagy épp Az osztályra, melyek nagy vonalakban szintén arról szólnak, hogy megérkezik A TANÁR (így csupa nagybetűvel) és miatta minden megváltozik. Ebben ez a film is hasonló. Amiben más, hogy sokkal inkább fókuszál a gyerekekre, a sérült közösségre, melynek újra fel kell építenie önmagát, mint a belecsöppenő tanár gondolataira, érzéseire. Az ő terheiről, az ő fájdalmáról szinte csak a film végén szerzünk tudomást, addig csak a gyerekek kerülnek közel hozzánk. Ettől függetlenül a hagyományos, ma már szinte ósdinak és letűntnek tekinthető pedagógiai módszereket alkalmazó férfi uralja a vásznat, szinte lehetetlen nem figyelni rá. (Egyébként mivel hasonló szellemiségű általános iskolában volt szerencsém tölteni 8 évemet, kicsit nosztalgikussá is váltam a film megtekintése során. Hiányzik az, ami elveszett, amit ma már nem is biztos, hogy meg lehetne valósítani, hiszen már annyira mások a gyerekek is. Hiányzik az a "letűnt kor", amikor a retro még jelen volt.)

Tehát a gyerekek szemén át látunk. És micsoda gyerekek! Zseniális gyermekszereplők, hiteles alakítások. Csupa csupa olyan fiatal, aki nem akar többnek látszani annál, ami. Némelyikük ugyan koravén tekintettel mered a kamerába, mégis minden ízükben gyerekek, akik gyerekként gondolkoznak, gyerekként reagálnak az eseményekre, és akiknek szükségük van valakire, aki vezeti őket a felnőtté válás rögös útján. Falardeau direkt olyan gyerekeket keresett, akik már régebb óta forgolódnak kamerák előtt, saját akaratukból játszanak, és akik ugyan nem híresek, és főleg nem hírhedtek, de tehetségben bővelkednek. Ez a film egyik hatalmas pozitívuma, a másik pedig a Lazhar-t alakító Mohamed Fellag, aki visszafogottságával, finom humorával, és óvatos lépéseivel előbb-utóbb elnyeri mindenki szeretetét, főként a nézőkét persze. 

A filmmel egyetlen baj van, hogy bár műfaját tekintve drámának kéne lennie, úgy kerüli a fajsúlyosabb drámai elemeket, mint a tüzet. Talán a gyerekeket akarták kímélni ezzel, talán csak ebben látott új, még ki nem aknázott lehetőséget a rendező, ezt nem tudom megítélni, de azt elmondhatom, hogy ezzel sokat ártott a saját filmjének. Kicsit steril marad, igazi, nehézkes feszültségtől mentes. Lehet, hogy épp emiatt csúszott le az Oscarról? Ezen is érdemes lenne elgondolkozni. 

Ennek ellenére remekül összerakott mozi, amiben, Falardeau korábbi munkáihoz hasonlóan, ismét központi szerepet kap a bevándorlás témája is, Lazhar tanár úr ugyanis emigráns. Így a történet egyszerre szól az öngyilkosság feldolgozásáról, és egy algériai férfi beilleszkedéséről is. 

9/10

August Rush 2007

A fiatal ír gitáros egy nap találkozik egy csellistával New Yorkban. A találkozásból egy gyermek fogan, August Rush, ám a fiú árvaként nő fel. A különleges zenei tehetséggel megáldott gyermek tehetségét arra használja fel, hogy megkeresse szüleit. Egy nap, egy idegen Wizard nevű férfiban lel segítségre, így együtt indulnak útjukra...

Mese. Kiszámítható, szirupos mozi. Hollywoodi cukorálom, aminek az elején épp csak annyi a tragédia, hogy az utána következő jó dolgokat enyhe ecetes ágyon csúsztassa a nézők felé. Kicsit olyan a hangulata, mintha a citromhoz nem martinit kérnél, vagy tequilát, hanem csináltatnál egy üveg extrém módon édesített limoncellot.

Az alapsztori remek, a nagy "hű ez mekkora film volt" érzés nincs meg, de az a báj, ami a szintén 2007-ben készült Enchanted-et is jellemezte, ebben a történetben is jelen van. Egy barátnőm szerint azért annyira jó nézni ezt a filmet, mert elhiheti az emberrel, hogy van remény. Szerintem ezt nem kell elhitetni. Mindannyian minden napunk minden percében pontosan tudjuk, hogy van remény, ez a remény tart vissza mindenkit attól, hogy kötelet csomózzon a nyakára, és egy elegáns mozdulattal kirúgja a széket. Ez a remény fogja le a kezünket, mikor a szokásosnál erősebben markoljuk a kést. Emiatt a remény miatt ébredünk fel minden reggel, és fekszünk le minden este. A film nem hitet el semmit. Egyszerűen emlékeztet arra, hogy álmodozó bolondok vagyunk, akiknek a napi mese bizony jár.

Keri Russell és Jonathan Rhys Meyers pedig elhozzák ezt a mesét, ahogy korábban Nicole Kidman tette Ewan McGregor társaságában a felejthetetlen és a végletekig giccses Moulin Rouge-ban. Elfogult vagyok, mert imádom Keri Russel-t, az első szerepei óta rajongok érte, gyönyörű nőnek és tehetséges színésznőnek tartom, így róla itt is csak ódákat tudnék zengeni. De nem teszem. Mindenki láthatja, hogy kimondottan szépen öregszik, elég csak összevetni a korábbi filmekből kivágott képeket pl. a port.hu-n, az August Rush-t megtekintve pedig az is egyértelmű lehet mindenki számára, hogy kellő érzékenységgel és kellő érzékiséggel játssza az anyát.

Meyers pedig szokásához híven zseniális, nem véletlenül jelölték Golden Globe-ra a Tudorok c. sorozatért. Eszméletlen kisugárzása van, nem lehet elmenekülni előle. Na persze melyik nő akarna? Első ránézésre nem tűnik különösebben jóképűnek, sem férfiasnak, túlságosan is telt ajkai pedig csak tovább lágyítanak a vonásain, de ha valaki 2 percig figyeli a mimikáját, a gesztusait, és hagyja, hogy elbűvölje az a nyers szexualitás, ami ebből a srácból sugárzik, akkor az illető garantáltan elveszik a tekintetében. El is hittem róla, hogy zenész. Egy perc alatt. Külön érdekesség, hogy Keri-vel már játszott együtt a Mission Impossible III-ban, talán ez a korábbi élmény segítette őket abban, hogy ennyire jól működjenek együtt itt is. Bár azon se csodálkoznék, ha szimpla kémia lett volna.

Freddie Highmore (a kisfiú) alakítása nekem néhol döcög, de lehet csak túl nagyok az igényeim. Tehetséges, ezt el kell ismernem, és a későbbiekben emblematikus figurává válhat Hollywood-ban, de most a "nagy öregek" kicsit elnyomták. Különösen Robin Williams, aki rossz ripacsként egyensúlyozott a gonoszság és a tisztelet mezsgyéjén,, mint valami rettentően elrontott méhkirálynő kerülgette a kis "dolgozóját", de ennek ellenére is zseniális tudott maradni. Persze lehet vele is csak elfogult vagyok. De azért az a "pár év" rutin meglátszik minden mozdulatán. Minden mondatán. Szeretni való gonosz, akármennyire utálod az általa alakított karaktert, még mindig magadhoz ölelnéd, és nyomnál egy barackot a fejére, hiszen ő Robin Williams. Mindegy mit csinál. Ő egy ikon. A film színvonalát pedig határozottan emelte.

Hogy mi volt a legjobb benne? A zene. A zene nélkül középszerű lenne az egész. Hallgatni kell. Élvezni.

9/10