Alessandro Baricco könyvéből François Girard álmodott és írt forgatókönyvet.
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: olasz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: olasz. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. március 23., szombat
2012. október 6., szombat
Habemus Papam 2011
Nanni Moretti története egy kitalált pápaválasztást mesél el, mely tele van meglepő fordulatokkal. Az újonnan megválasztott pápa ugyanis megrémül a rá nehezedő tehertől és nem jelenik meg a Szent Péter téren a hívek előtt. A bíborosok pedig mindent megtesznek, hogy eltitkolják a problémát.
A port-os összefoglaló változatosság kedvéért nagyjából a film valós tartalmát mutatja meg. Egy pápa temetési menete a nyitókép, kicsit össze is szorult a szívem, hogy vajon ennyire drámai lesz-e végig a film, de aztán a konklávé összeülésekor már észrevehetőek a vígjátéki elemek. Hivatalosan tényleg vígjátéki besorolást kapott a film, véleményem szerint azonban inkább szomorú komédia, vagy néhol komikus dráma. Moretti és két forgatókönyvíró társa hihetetlen pontossággal és ügyességgel lavíroznak a tragédia és a vígjáték határvonalán, a néző talán el se tudja dönteni mit lát éppen. Hiszen a pápa menekülése, a nagy futás képi ábrázolása vicces, de ha mélyebben belegondolunk, az effajta pánik azért inkább rémisztő.
A konklávé során is játszik velünk a rendező, eleinte csak a komoly tanácskozást látjuk, halljuk a suttogást, épp csak kezdenénk beleélni magunkat az izgalmakba, amikor hirtelen elmegy az áram, és paff, az egyik bíboros a földön köt ki. Tipikus vígjátéki jelenet. Szinte már burleszk. Mi hozhatná ennél közelebb hozzánk az ott tanácskozókat? Mi lehetne emberibb, valóságosabb? Látjuk a problémáikat, látjuk őket izzadni, elesni, röplabdázni, szervezkedni... És bár a katolikus vallás legfelsőbb szervezetének életébe pillanthatunk be, mégse terhel minket a rendező az elvárt (??) emelkedett hangulattal, és távolságtartással. Épp ez az, ami a mélyen vallásos emberek számára első pillantásra talán zavaró is lehet, talán megütközést kelthet bennük, és azt a téves képzetet, hogy Nanni Moretti nem tiszteli az egyházat. Én teljesen másként gondolom. Véleményem szerint ezzel, hogy képes volt emberként megmutatni a bíborosokat, és magát a pápát, csak közelebb hozta őket a hívőkhöz, és csak a tiszteletét rótta le a vallás előtt. Végre nem elérhetetlen szenteket láttunk, akik sosem hibáznak, és akiket Isten "csak helyes lépések" megtételére vezet, hanem igazi embereket, akik félnek, kételkednek, de végül megtalálják az utat, és ezáltal válnak képessé arra, hogy nekünk is megmutassák.
A Vatikán, hogy rossz szóviccel éljek, áldását adta a filmre, ők is felismerték tehát, hogy Moretti nem kigúnyolni akarta őket, csupán emberközelibbé tenni. Moretti maga ugyan ateista, mégis olyan érzékenységgel nyúl a témához, ami példamutató lehet más rendezők számára is. Kiváló érzékkel osztotta saját magára a szintén ateista pszichoterapeuta szerepét, és remekül együtt tud működni a film többi szereplőjével. Nem ellenpontként funkcionál, nem fordul szembe velük, inkább csak egy másik lehetőséget, egy másik utat villant fel, miközben félig-meddig beolvad közéjük, és megszervezi a házi röplabda bajnokságot. A helyzetkomikumokra építő játék mintha csak a Vatikán és a rendező valós együttműködésének leképeződése lenne, apróságokon múlik, hogy a labda a vonalon belül marad-e, vagy sem, esetleg a hálóba lövi-e valaki. A tökéletes számítások, a komoly felkészülés, és Moretti tiszteletteljes hozzáállásának eredményeképpen ez a film végig pályán marad, egyszer sem lépi túl a képzeletbeli határvonalat.
A menekülő pápát Michel Piccoli alakítja, aki még most, nyolcvanon jóval felül is zseniális alakítást nyújt. Szabadság iránti vágya szinte tapintható. Amíg Melville bíboros, az immáron megválasztott új pápa elrohan élni még kicsit, a Vatikánban maradottak egy gárdistát költöztetnek be a pápa lakosztályába, hogy ezzel csitítsák a tömeget, akik persze a téren állva várják a Szentatyát, és az áldást. De az ablakból néha kiintegető őr se tudja elhallgattatni a felmerülő találgatásokat, így hát a sofőr, a terapeuta, és mindenki, aki tud a pápa szökéséről, őt keresi, igyekeznek minél tovább titokban tartani, hogy bár választottak pápát, épp eltűnt.
Melville végül egy színházban köt ki, egy Csehov-darab próbáján, innen kerül vissza lakosztálya erkélyére, hogy végre szembenézhessen önmagával, és a rá váró hívekkel is.
A film nem ítélkezik, nem moralizál, csak egyszerűen láttat. Megmutatja, hogy akármilyen palástot (köpenyt, koronát, tiarát, béklyót, bilincset) viselünk, attól még emberek vagyunk, és valahonnan mélyről, közös tőről fakadnak a vágyaink. Ezeknek a megéléséhez pedig sosincs késő. Még 86 évesen sem.
Nem tökéletes alkotás, sok magas labdát lecsaphatott volna még a rendező, és utólag talán bánja is, hogy kihagyta őket, de ennek ellenére érdemes megnézni, mert tele van finomsággal, bájjal, és hús-vér emberekkel
8.5/10
A port-os összefoglaló változatosság kedvéért nagyjából a film valós tartalmát mutatja meg. Egy pápa temetési menete a nyitókép, kicsit össze is szorult a szívem, hogy vajon ennyire drámai lesz-e végig a film, de aztán a konklávé összeülésekor már észrevehetőek a vígjátéki elemek. Hivatalosan tényleg vígjátéki besorolást kapott a film, véleményem szerint azonban inkább szomorú komédia, vagy néhol komikus dráma. Moretti és két forgatókönyvíró társa hihetetlen pontossággal és ügyességgel lavíroznak a tragédia és a vígjáték határvonalán, a néző talán el se tudja dönteni mit lát éppen. Hiszen a pápa menekülése, a nagy futás képi ábrázolása vicces, de ha mélyebben belegondolunk, az effajta pánik azért inkább rémisztő.
A konklávé során is játszik velünk a rendező, eleinte csak a komoly tanácskozást látjuk, halljuk a suttogást, épp csak kezdenénk beleélni magunkat az izgalmakba, amikor hirtelen elmegy az áram, és paff, az egyik bíboros a földön köt ki. Tipikus vígjátéki jelenet. Szinte már burleszk. Mi hozhatná ennél közelebb hozzánk az ott tanácskozókat? Mi lehetne emberibb, valóságosabb? Látjuk a problémáikat, látjuk őket izzadni, elesni, röplabdázni, szervezkedni... És bár a katolikus vallás legfelsőbb szervezetének életébe pillanthatunk be, mégse terhel minket a rendező az elvárt (??) emelkedett hangulattal, és távolságtartással. Épp ez az, ami a mélyen vallásos emberek számára első pillantásra talán zavaró is lehet, talán megütközést kelthet bennük, és azt a téves képzetet, hogy Nanni Moretti nem tiszteli az egyházat. Én teljesen másként gondolom. Véleményem szerint ezzel, hogy képes volt emberként megmutatni a bíborosokat, és magát a pápát, csak közelebb hozta őket a hívőkhöz, és csak a tiszteletét rótta le a vallás előtt. Végre nem elérhetetlen szenteket láttunk, akik sosem hibáznak, és akiket Isten "csak helyes lépések" megtételére vezet, hanem igazi embereket, akik félnek, kételkednek, de végül megtalálják az utat, és ezáltal válnak képessé arra, hogy nekünk is megmutassák.
A Vatikán, hogy rossz szóviccel éljek, áldását adta a filmre, ők is felismerték tehát, hogy Moretti nem kigúnyolni akarta őket, csupán emberközelibbé tenni. Moretti maga ugyan ateista, mégis olyan érzékenységgel nyúl a témához, ami példamutató lehet más rendezők számára is. Kiváló érzékkel osztotta saját magára a szintén ateista pszichoterapeuta szerepét, és remekül együtt tud működni a film többi szereplőjével. Nem ellenpontként funkcionál, nem fordul szembe velük, inkább csak egy másik lehetőséget, egy másik utat villant fel, miközben félig-meddig beolvad közéjük, és megszervezi a házi röplabda bajnokságot. A helyzetkomikumokra építő játék mintha csak a Vatikán és a rendező valós együttműködésének leképeződése lenne, apróságokon múlik, hogy a labda a vonalon belül marad-e, vagy sem, esetleg a hálóba lövi-e valaki. A tökéletes számítások, a komoly felkészülés, és Moretti tiszteletteljes hozzáállásának eredményeképpen ez a film végig pályán marad, egyszer sem lépi túl a képzeletbeli határvonalat.
A menekülő pápát Michel Piccoli alakítja, aki még most, nyolcvanon jóval felül is zseniális alakítást nyújt. Szabadság iránti vágya szinte tapintható. Amíg Melville bíboros, az immáron megválasztott új pápa elrohan élni még kicsit, a Vatikánban maradottak egy gárdistát költöztetnek be a pápa lakosztályába, hogy ezzel csitítsák a tömeget, akik persze a téren állva várják a Szentatyát, és az áldást. De az ablakból néha kiintegető őr se tudja elhallgattatni a felmerülő találgatásokat, így hát a sofőr, a terapeuta, és mindenki, aki tud a pápa szökéséről, őt keresi, igyekeznek minél tovább titokban tartani, hogy bár választottak pápát, épp eltűnt.
Melville végül egy színházban köt ki, egy Csehov-darab próbáján, innen kerül vissza lakosztálya erkélyére, hogy végre szembenézhessen önmagával, és a rá váró hívekkel is.
A film nem ítélkezik, nem moralizál, csak egyszerűen láttat. Megmutatja, hogy akármilyen palástot (köpenyt, koronát, tiarát, béklyót, bilincset) viselünk, attól még emberek vagyunk, és valahonnan mélyről, közös tőről fakadnak a vágyaink. Ezeknek a megéléséhez pedig sosincs késő. Még 86 évesen sem.
Nem tökéletes alkotás, sok magas labdát lecsaphatott volna még a rendező, és utólag talán bánja is, hogy kihagyta őket, de ennek ellenére érdemes megnézni, mert tele van finomsággal, bájjal, és hús-vér emberekkel
8.5/10
2010. augusztus 14., szombat
Rebecca, az első feleség
Hitchcock első Hollywoodban forgatott filmjének nyomán készült a gyönyörű kétrészes olasz film.
A néhány hónapja megözvegyült Max de Winter, angol földbirtokos egyik útja során egy szállodában megismerkedik egy vonzó hölggyel, akit azonnal feleségül vesz. Az új asszonynak azonban nem csak azzal kell szembenéznie, hogy a férfi még nem dolgozta fel imádott első felesége halálát, hanem azzal is, hogy új otthonának, a Manderley-kastélynak személyzete meg van győződve róla: Max de Winter ölte meg első feleségét, hogy új szerelmét a kastélyba hozhassa.
"A naive young woman moves into the mansion that belongs to her new husband, a rich widower. She soon realizes the memory of his deceased first wife maintains a grip on her husband, as well as the staff of servants."
Szerintem gyengébb, mint a Hitchcock-darab volt, persze egy modern olasz filmtől senki se várja, hogy hozza a mester szintjét. Meglepő módon azonban nem rontották el annyira, mint amennyire az imdb pontozása alapján féltem tőle. Van néhány igazán vicces jelenet, ez elsősorban a remekül megírt történetnek köszönhető, de a színészi játék bőven tesz még hozzá.
Sikerült egy tiszta arcú, csinos olasz színésznőt választani az ifjú Mrs. de Winter-nek. Öröm a lány arcát figyelni. Max kellően jóképű, titokzatos és félelmetes, persze a maga olasz módján. A Manderley-kastély pedig a Manderley-kastély. Erről talán nem is kell többet mondanom.
Riszpekt a Duna TV-nek, hogy ismét egy megtekintésre érdemes filmet hozott a hétvégére.
8/10
A néhány hónapja megözvegyült Max de Winter, angol földbirtokos egyik útja során egy szállodában megismerkedik egy vonzó hölggyel, akit azonnal feleségül vesz. Az új asszonynak azonban nem csak azzal kell szembenéznie, hogy a férfi még nem dolgozta fel imádott első felesége halálát, hanem azzal is, hogy új otthonának, a Manderley-kastélynak személyzete meg van győződve róla: Max de Winter ölte meg első feleségét, hogy új szerelmét a kastélyba hozhassa.
"A naive young woman moves into the mansion that belongs to her new husband, a rich widower. She soon realizes the memory of his deceased first wife maintains a grip on her husband, as well as the staff of servants."
Szerintem gyengébb, mint a Hitchcock-darab volt, persze egy modern olasz filmtől senki se várja, hogy hozza a mester szintjét. Meglepő módon azonban nem rontották el annyira, mint amennyire az imdb pontozása alapján féltem tőle. Van néhány igazán vicces jelenet, ez elsősorban a remekül megírt történetnek köszönhető, de a színészi játék bőven tesz még hozzá.
Sikerült egy tiszta arcú, csinos olasz színésznőt választani az ifjú Mrs. de Winter-nek. Öröm a lány arcát figyelni. Max kellően jóképű, titokzatos és félelmetes, persze a maga olasz módján. A Manderley-kastély pedig a Manderley-kastély. Erről talán nem is kell többet mondanom.
Riszpekt a Duna TV-nek, hogy ismét egy megtekintésre érdemes filmet hozott a hétvégére.
8/10
