The Maze Runner 2014 - Az útvesztő

A könyvről itt már írtam (hehe, árukapcsolás), most következzen a film, a sorozat első része. A második nemrég került a mozikba, főként ez az apropója annak, hogy fel akartam eleveníteni, hogy is kezdődött.

A történet röviden az alábbi:
"Thomas egy liftben ébred, és a nevén kívül nem emlékszik semmire. Az ajtón túl különös világ várja. 60 srác, akik elzártan, szigetszerű univerzumukban élnek, és egyetlen dolgot tanulnak: a túlélés trükkjeit. Ők nem lepődnek meg az újonnan érkezőn: havonta egyszer mindig jön valaki. Világukat útvesztő veszi körül. Aki szökni próbál - és sokan vannak ilyenek - mind ottvesznek. Ezek a szabályok, melyek nem változnak és nem változtathatók. Valami mégis átalakul. Egy titokzatos üzenet hatására néhány srác azt hiszi, van remény a lázadásra. Még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki ellen kell lázadniuk, és mekkora veszéllyel próbálnak szembenézni." forrás: port.hu

James Dashner The Maze Runner c. könyve alapján készült ez a YA fantasy feldolgozás, a forgatókönyvet maga Dashner írta - ezt azért tartottam fontosnak már az elemzésem elején elmondani, mert a későbbiekben nem szándékozom hosszabban boncolgatni a könyv vs. film, eltérések vs. hasonlóságok témakört. Ha ugyanis az író ebben a formában találta megfelelőnek a történetet filmként, akkor ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Nyilván a film nem teljes, nem adhat vissza mindent, nyilván mélyebb a könyv, többet tudunk meg belőle Thomas gondolataiból, jobban érteni a motivációját, és nyilván alapjaiban máshogy ábrázol dolgokat (akár még bizonyos események sorrendjét is), de ez egy film, ennek filmként kell működnie. Szerencsére a The Maze Runner működik is.

A Dashner által vászonra álmodott verzió is kerek egész, és legalább annyira szórakoztató, mint az írott volt. Kicsit egyszerűbb, kicsit logikusabb, de még mindig izgalmas annyira, hogy kiemelje az átlagos popcorn-mozik sorából ezt a filmet. Pont annyit vett át a könyvbeli szlengből, amennyi még kényelmesen elfér benne, nem plottyolnak percenként háromszor, de a lényeg így is átjön. Ezek az évek óta elzártan tengődő fiatalok kis börtönükben saját nyelvet, saját társadalomszervezetet alakítottak ki, a hierarchiában mindenkinek megvan a maga helye, és a maga feladata. A közösséget az elöljárók vezetik, a ranglétra csúcsán pedig a futárok csoportjába beosztottak állnak, bennük van a csapat minden reménye. Ők keresik a kiutat az útvesztőből, immáron évek óta hiába. Thomas érkezése azonban felkeveri az állóvizet, és olyan események láncolata indul el, melyekre a srácok közül senki sem számított. Sokan sok elemzésben azt írták, hogy Teresa megjelenése indukálja a változást, ezzel abszolút nem értek egyet. Thomas maga a változás, a tűz, a lendület, ami kimozdítja a többieket a biztonságos fásultságból.

A film ugyan fantasy, és inkább akciónak mondanám, semmiképpen sem thrillernek vagy kriminek, de a bezártság, a fiúk körül magasodó szürke falak olyan atmoszférát teremtenek, ami néhol bármelyiknek, de akár egy jófajta horrornak is dicsőségére válna. Az emberi természet legsötétebb oldalának megmutatkozása, és a titokzatos szúrások hatására bekövetkező átváltozás kellően borzongató, még úgy is, hogy a történet 90%-a aranyló napsütésben játszódik.

A tisztás és maga az útvesztő gyönyörűen és valósághűen ábrázolt, könnyű elhinni, hogy ez a hely létezhet, hogy az útvesztő lehet valóság. A CGI-re tehát 10 pontot kellene adnom, ha külön pontoznám, és általánosságban a látványra is hasonló jókat kellene mondanom. Kicsit gyengébb történettel is szórakoztató tudna lenni a film, mert annyira jó a szemnek. Szépen fényképezett. A rendezés is korrekt, a tempó feszes, sehol egy üresjárat, szerencsére nincs túlnyújtva sem, pont annyi, amennyi időre le tudja kötni a nézőt. Ha negatívumokat kellene mondanom, Thomas hallucinációit (emlékeit) hoznám fel, a fel-felvillanó jelenetek megvalósítása ugyanis elég gagyira sikerült.
A siratók viszont rettenetesek, a legrosszabb rémálmaimban se lássam őket többet. Akárki is tervezte őket, a megvalósítás tökéletes lett.

A történet tehát jó, a karakterek (tekintve, hogy könyvön alapul) kellően kidolgozottak, így a hatalmas siker vagy a teljes kudarc kizárólag a színészi gárdán múlott. A The Maze Runner nem lett elsöprő siker. Ez azonban nem a főszereplő, Dylan O'Brien hibája, elég keményen dolgozik Thomas-ként, és nem is a minden rezzenésében zseniális Thomas Brodie-Sangster gyengesége. A mellékszereplők között is vannak kiemelkedőek, vannak emlékezetes, szerethető figurák, és persze gyűlölnivalók is. Az éhezők viadala trilógiához hasonló világsiker talán a főszereplő nemén, illetve általánosságban a nemek arányán múlott. A tinilányok ugyan rajongva nézhetik O'Brien-t, és álmodozhatnak róla, de nincs olyan erős, szimpatikus, pozitív női karakter, akivel azonosulni tudnának. Az egyetlen lány, Teresa, megosztja a tisztás lakóit, érthető tehát, hogy a nézőket is. Elsőre nem is igazán szimpatikus. Ha őszinte akarok lenni, másodikra sem.  További "gondot jelenthet", hogy a filmben nem igazán jelenik meg a romantika, igazából egyáltalán nincs benne románc. Teresa és Thomas között ugyan van "valami", de konkrétum az első részből abszolút nem derül ki. Ezt talán sokan hiányolták. (Tegyük hozzá, hogy én kifejezetten örültem, hogy nem kell szerelmi nyavalygással tölteni az időt, hogy senki se száll fel a YA fantasy-k tipikus triciklijére, és egy lány sem sápítozik párhuzamosan 2 fickó után, de ez én vagyok, nem az átlagnéző, aki azért szereti, ha megmelengetik a szívét a "nagy érzelmek".)

Az egész sztoriban csak egyetlen dolgot furcsálltam... Ezek a srácok 3 évet éltek a világtól elzártan, hormonoktól terhelt, vad kamaszokként, és mikor megjelenik köztük az első lány, nem egészen úgy reagálnak, ahogy az várható... Legalábbis szerintem- Hacsak az agymosás, amin átestek, nem változtatta meg az alapvető reakcióikat is. James Dashner-nek pedig egyetlen kérdést tennék fel, ha valaha beszélhetnék vele... Emlékszik még arra, milyen volt örökké vágyódó (kanos) kamaszfiúnak lenni? Hát hol vannak ebből a vágyódó (kanos) kamaszfiúk? Hiszen megjelent egy lány! És egész csinoska.(Még akkor is, ha nekem nem tetszik. És nem, nem akarok belegondolni a történet lehetséges sötét, sőt, mi több homoerotikus aspektusába, mert 11-12 éves gyerekek is voltak odafenn, és a túlélés volt az elsődleges a nagyok számára is. Ugye? Ugye?)

7.5 pont

Wolfblood 2012-

Tinédzsernek lenni alapvetően nem egyszerű. Farkasvérű tinédzsernek lenni azonban még ennél is bonyolultabb. A 14 éves Maddy szereti különleges adottságával járó képességeit, szeret gyorsabb, erősebb és kecsesebb lenni, de utálja, hogy emiatt titkolóznia kell.
A farkasvérűek évszázadok óta élnek az emberek között, ám titkolják kifinomult érzékeiket és különleges képességeiket, így legtöbbjük egyszerűen elvegyül a hétköznapi emberek között.
Csakúgy, mint a tinédzser Maddy és szülei, akik az egyedüli farkasvérűek a környékükön. A helyzet azonban teljesen megváltozik, amikor egy új srác érkezik az iskolába.

Anglia a Disney csatornán is támad. De micsoda támadást vezet, te jó ég! A Wolfblood úgy lett a vérfarkasmitológia meglepően újszerű, friss rebootolása, hogy egy pillanatig sem távolodik el a "hagyományos" vérfarkasképtől. Nem facsarja ki, ahogy a Twilight tette, nem heréli ki őket, ezek bizony tényleg farkasok. Bundában, tépőfogakkal. Ezek a farkasok veszélyesek, de közben végtelenül szerethetőek. Hiszen bunda nélkül ők is csak a mindennapi élettel küzdő emberek. Az apa és az anya próbálnak megbirkózni kamaszlányuk hangulatváltozásaival, a lány a gimnáziumban kénytelen a bullyinggal szembesülni, mintha a farkasság keresztje nem lenne elég. És megjelenik Rhydian, AZ A FIÚ... Az a titokzatos, jóképű, aki felkavarja az állóvizet. Először csak barátként lesz Maddy életének része, később azonban szorosabb kapcsolatba kerülnek. 

Ha van a gyerekeknek/kiskamaszoknak készült "egy kaptafa" sorozatok között olyan, ami valóban minőséget képvisel, akkor a Wolfblood bizony az. A színészek komolyan vették a feladatukat, nem ripacskodták el a könnyedebb, néhol gyerekesebb karakterek megformálását sem. Megtisztelték a nézőt azzal, hogy dolgoztak azért, hogy szórakoztathassák. Bobby Lockwood (Rhydian) és Aimee Kelly (Maddy) is szépek, fiatalok, tehetségesek, és bónusznak olyan forgatókönyvből dolgozhattak, aminek még értelme is van. A karakterek jellemfejlődése szinte tapintható, a konfliktusok valósághűek, szinte minden epizódban sikerül eljutni "valahonnan valahová". Néhol a magyar szinkron ugyan botladozik, de kiemelkedően jók a dialógusok is, és - ami különösen nagy piros pont -  a mellékszereplőkre sem lehet panasz. Élvezet nézni a mimikájukat, a gesztusaikat, és általánosságban minden filmre vett megmozdulásukat, olyan éles kontrasztban áll ez a finom, visszafogott színészi játék a Disney-nél (Amerikában) megszokott, túljátszott poénkodással. 

Aránylag kis költségvetésből dolgoztak, de a látványvilágra sem lehet panasz, a farkasok CGI-je messze felülmúlja a Twilight béna súlytalan rajzkutyáit, és külön meg kell dicsérnem az operatőrt (operatőröket), akinek (akiknek) sikerült a maga teljességében és gyönyörűségében ábrázolni az angol tájat. 

A Wolfblood eddig 3 évad, összesen 39 résznyi izgalmas kamasz farkaskaland, amiben a felnőtté válás (és persze a farkaslét) nagy kérdései mellett helyet kap az első szerelem is. A negyedik évad jelenleg még forog, valamikor 2016-ban lesz látható. 

10 pont

The Secret of Moonacre 2008

A 13 éves Maria (Dakota Blue Richards) kénytelen hátrahagyni addigi fényűző életét, hiszen örökségül csupán adósságot, és egy réges-régi könyvet kapott édesapjától. A könyv azonban nem mindennapi. Egy titokzatos, ősrégi történetet mesél el, amelyből Maria előtt két család viszálykodása elevenedik meg: a Merryweather és a De Noir családok között folyik a harc a Hold varázsgyöngyeiért. A kislány, ahogy egyre jobban belemélyed a történetbe, úgy döbben rá, hogy Holdfölde veszélyben van.

A leírás alapján kezdhetnénk megijedni, hogy újabb olyan fantasy érkezik, amiben fröcsög a vér, hullanak a szörnyek és az emberek, azonban valami megdöbbentően más történik. Nem lesz tragédia, senkit sem kell elsiratni, olyan mesét kapunk, ami a régmúlt Disney rajfilmeket idézi. Elisabeth Goudge gyermekkönyve alapján Csupó Gábor olyan mesét álmodott vászonra, amit akár egy óvodás gyermek is élvezettel néz meg. Köszönhetően ennek, és a végletekig gyermekbarát eseményeknek 14-5 év felett nem okoz különösebb élvezetet a megtekintése, de ha valaki rajong a tündérmesékért, a Holdhercegnőt is szeretni fogja.

A díszlet pazar, a jelmezek csodálatosak, a film nagy részét Magyarországon forgatták, jórészt hazai stábbal, angol-francia-magyar koprodukcióban, huszonhétmillió dolláros büdzséből. A produkció látványvilága ennek ellenére egyáltalán nem szegényes, de azért érződik, hogy az alkotóknak spórolniuk kellett. Főleg a színészeket válogatták takarékosan.

Natascha McElhone egyike azon remek angol színésznőknek, akikkel szerencsétlenül bánt a természet, így bár bizonyos megvilágításban és szögből ragyogó szépségnek látszik, egyes jelenetekben sokkal öregebbnek hat a koránál, és nehezen hihető el róla, hogy ő a szerelmes naiva, aki még ennyi év után is elolvad a délceg ám rendkívül mogorva szerelme pillantásától. Ioan Gruffud amilyen jóképű, épp oly ripacs ebben a szerepben, képtelen hitelesen alakítani az örökké morgó rideg urat. Dakota Blue Richards azonban annyira édes és szerethető, hogy kárpótol minket mindezért. Minden gesztusa, minden mondata őszinte és tiszta, szerencsére nélkülözi az erőltetett aranyoskislánykodást. Egyedül elvinné a hátán az egész filmet, de szerencsére segítségére van a magyar táj, a magyar erdők.

A történet kiszámítható, a speciális effekteket nem viszik túlzásba, emiatt nem adhatok magasabb pontszámot.


5.5/10