Fák jú Tanár Úr - Fack ju Göhte 2013

Fák jú Tanár Úr - avagy a német humor újra támad.

"A volt bűnöző, Zeki Müller (Elyas M'barek) barátnője elrejtette a férfi által ellopott pénzt, és valaki pont a szajré fölé húzott fel egy iskolát. Zekinek ebben a helyzetben nincs más választása, kénytelen helyettes tanárnak kiadni magát a Goethe Középiskolában, és ezáltal újabb problémával gazdagítja a német oktatási rendszert: minden idők legőrültebb pedagógusával. Éjszakánként titokban próbálja kiásni a pénzt, napközben pedig drasztikus, bár hatékony módszerekkel igyekszik megnevelni a 10/b rakoncátlan diákjait. Ugyan pedáns kolléganője, Lisi Schnabelstedt (Karoline Herfurth) elítéli a férfi radikális pedagógiai fogásait, azon kapja magát, hogy beleszeret, sőt még segít is neki előásni valamit, ami jóval többet ér a pénznél - Zeki erkölcsi integritását."

 Kivételesen amikor német humorról beszélek, valóban humort értek alatta, nem a Hangyák a gatyában típusú altesti erőlködést. Ez a film egyszerűen jó, az alapötlet zseniális, a suttyó tróger állat kamaszok közé egy félreértés hatására egy hasonlóan suttyó, hasonlóan tróger állat, Zeki Müller kerül, aki pont annyira hiteles a katedra innenső oldalán, mint volt a börtönben a másikon. Elyas M'barek tökéletesen alakítja a műveletlen, kissé ostoba, bődületesen bunkó fickót, annyira lazán hozza a figurát az egész filmben, hogy szinte jutalomjátéknak tűnik, nem is szerepnek.

A diákcsínyek végig brutálisak, a tanárok szívatása elképesztő méreteket ölt, de a filmet nem ez viszi a hátán, hanem maga Zeki, és az ő nőgyűlölő ordas beszólásai. A börtönben edződött keményfiún napról napra fognak ki a kamaszok, és az ominózus tollas jelenetnél már csorogtak a könnyeim a röhögéstől. A nem kielégítően képzett rétegből származó fiatalok kreativitása tényleg nem ismer határokat, ahogy Zeki frappáns válaszai sem. Minden trágárság indokoltnak érződik, és a film a legjobb értelemben véve közép-európai. Nem majmolja Amerikát, nem akar erőn felül "nyugati" lenni, de csodálatosan építi be a "rothadó kapitalizmust", miközben egy tipikusan kelet-európai ügyeskedő arcot tesz meg főhősnek. Elyas színészi játékát már méltattam, de Karoline Herfurth vénkisasszonyos, elkeseredett, unalmas szinglije is telitalálat.

A legjobb mégis az, hogy a film a valóság kihívásairól szól, azokat nagyítja fel, karikírozza ki. A régi pedagógiai módszerek megbuktak, a mai, felgyorsult világban más ötletekre, más trükkökre van szükség, hogy a fiatalok figyelmét fenn tudják tartani. A gyerekek sokkal több időt töltenek egyedül, mint korábban, és még többet az internet előtt, a korcsoport hatása (adott esetben nyomása) sokkal nagyobb mint korábban, így a pedagógusok is komolyabb kihívásokkal küzdenek. Egyre több a problémás srác, és egyre többen keresik a könnyebb, rövidebb utat. Zeki módszerei talán kifogásolhatóak erkölcsileg, etikailag, de mindenesetre működnek, ezért semmiképpen nem mondanám őket elfogadhatatlannak.

Kifejezetten jól sikerült Zeki személyiségfejlődése, engem is meglepett, de hiteles volt az út, amit bejárt. A film - hála neki - anélkül tudott nekem is tanítani, hogy moralizálni kezdett volna. A romantikus vígjátékok kedvelőinek pedig egy kellemes kis langyos románc is belefért. A filmnek persze vannak hibái, de annyival több az erénye, hogy hajlamos voltam szemet hunyni a neuralgikus pontok felett.

Nem írtam külön a rendezőről, sem a forgatókönyvíróról, pedig feszes, jó dinamikájú filmet raktak össze, és akárki is volt a zenei aláfestést szolgáló korrekt kis popdalok összeválogatója, neki is jár a pacsi.

A Fack ju Göhte telitalálat tehát, és valahogy így kéne folytatni a németeknek, ez a jó irány.

8/10

Paperboy 2012 - Az újságos fiú

A film, amiben Nicole Kidman - talán életében először - nem a hűvös végzet asszonya, hanem egy forró, tüzes nő, aki bár faék egyszerűségű, és olyannyira undorító, hogy jóérzésű ember bottal nem piszkálná meg, nemhogy szexuális fantáziába nem keverné bele, mégis... Mégis... Ott ez a hatalmas mégis. Nicole a filmben valóban gyönyörű, szakadt, olcsó, ócska, de gyönyörű, a maga hatvanas évek végi valójában. Érthető miért szeret bele olthatatlanul a Zac Efron játszotta újságos fiú.

Na de lássuk a történetet:
"Az Egyesült Államok déli része, 1969. Négy évvel korábban tisztázatlan körülmények között megölték egy kisvárosi seriffet. A gyilkossággal az aligátornyúzó Hillary Van Wettert (John Cusack) vádolták, aki most a börtönben várja halálos ítélete végrehajtását. A titokzatos és vonzó külsejű Charlotte Bless (Nicole Kidman) szenvedélyes levelezésbe kezd a férfival, és össze akar házasodni vele. Mivel Charlotte meg van győződve Van Wetter ártatlanságáról, kapóra jön neki, hogy a Miami Times két újságírója, a környékre való Ward Jansen (Matthew McConaughey) és Yardley Acheman (David Oyelowo) a városba érkeznek, hogy felderítsék az ügyet. Hármójukhoz csatlakozik Ward öccse, a főiskoláról kirúgott és most újságkihordóként dolgozó Jack (Zac Efron) is, és reménytelenül beleszeret Charlotte-ba." forrás: port.hu

Lee Daniels rendező és Peter Dexter forgatókönyvíró kihoztak ebből mindent, amit ki lehetett, és talán még olyan dolgokat is, amik mások számára elképzelhetetlenek voltak. Nem véletlenül lett Arany Pálma jelölt, és a Golden Globe-nál sem tévedésből volt esélyes Miss Kidman aka. Mrs. Urban. Végül egyik díjat sem zsebelhették be, de nincs miért szégyenkezniük, a film ettől még remekül sikerült. Pont annyira undorító, amennyire finom és szépelgő a róla szóló leírás, mely a zabolázatlan ribancot titokzatosként és vonzó külsejűként aposztrofálja, a közveszélyes őrült Hillary-t pedig majdhogynem ártatlannak mutatja be.

Ha elfogadjuk, hogy vannak feel-good filmek, melyeknek csak és kizárólag az a célja, hogy a néző az atmoszférába helyezkedve átvegyen a hangulatából, és igazán jól érezze magát, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy feel-bad, very, very, very bad film...  Az első kockától az utolsóig rettentően nyomasztó, és sajnos snittről snittre képes fokozni, egyre mélyebbre kúszva az ember tudatában, illetve tudatalattijában. Ha jelzőket kellene sorolnom, a kegyetlen, fájdalmas, gusztustalan, undorító, félelmetes, elképesztő, na és persze a korábban már említett nyomasztó jutna elsőként eszembe. Egyszerűen maga a miliő, az ábrázolt közeg, a vászonra vitt karakterek, a végtelenül dekadens szereplők, és a dekadens korszak, olyan töményen kerülnek elénk, nézők elé, hogy borzasztó nehéz a látottakat befogadni. A film a legmesszebb menőkig realista, és ez a realizmus bizony húsba vágó. A néző akarva-akaratlanul együtt szenved Ward James-szel, együtt rajong Jack James-szel, és vannak olyan pillanatok, amikor még Hillary-től sem a hideg rázza, hanem képes vele azonosulni.

Nagyívű cselekményt, ezerfelé vezető szálakat, és komolyabb bonyodalmat ne várjon senki, mert akkor csalódni fog, a Paperboy erőssége a tűpontos korszak- valamint jellemábrázolás, és az önmagukban is rendkívül erős, valós karakterek, akik közül akár 2 elvinné a hátán filmet, de ebbe a történetbe valami csoda folytán mégis több jutott. A színészeket csak dicsérni tudom, Nicole olyan lazán adja az egyszerű, egybites lecsúszott nőcskét, amilyen lazának még életemben nem láttam. John Cusack-nak szerintem teljesen elment az esze a forgatás alatt, mert amit Hillary-ként nyújt, attól végig borsódzott a hátam. A sors furcsa fintora, hogy pont a "főhős" - ez persze viszonyítás kérdése - a címadó újságos fiú lett a leghaloványabb, Zac Efron a hatalmas égszínkék szemeivel ártatlanul pillog a szőke boszorkányra, ő maga a született tisztaság, az egyetlen, akinek talán nincs is helye ebben a mocsokban tapicskoló történetben, ebben a mocsokba süllyedő világban.

Aki valami könnyedre, vagy valami izgalmas krimire vágyik, semmiképpen ne nézze meg a Paperboy-t, mert sose kapja vissza az elvesztegetett időt. De aki képes elfogadni, hogy az utolsó harmadban az egyébként is lassú, döcögős cselekmény szinte teljesen megáll, és onnantól csak azt kapjuk - amit, aki kíváncsi a 60-as évek Amerikájának lassú kivérzésére, az ezt a filmet ne hagyja ki.

8 pont

Csipkerózsika - Sleeping Beauty 1959

A Grimm-testvérek meséjének főhőse a szépséges Auróra hercegnő, akit születésekor átokkal sújt egy gonosz boszorkány: az átok szerint mielőtt nagykorú lesz a lány, egy mérgezett tű szúrása végez majd vele! A mit sem sejtő hercegnő sorsát apja három jószívű tündérre bízza, akik mindent elkövetnek, hogy ne teljesedjék be az átok, de hiába. A végzetet elkerülni még ők sem tudják, csupán enyhíteni a gonosz boszorkány átkának hatását: amikor Auróra megszúrja magát, nem hal meg, csak hosszú álomba szenderül, amelyből csak egy herceg szerelmes csókja ébresztheti fel!

Szeretnivalóan balfék tündérek, csúnya gonosz, csodaszép hercegnő, és egy dallal szerelembe eső herceg, aki ezután a töviserdőn is képes átkelni a szerelméért? Hamisítatlan Disney mese, mely bár kissé kiforgatja az eredeti Grimm-történetet, de sebaj. A szépség, a báj, és a gyermekkor oltárán az feláldozható.

8/10

The Perks of Being a Wallflower 2012

A film, amiben Emma Watson végre tényleg Emma Watson, és nem Hermione Granger? (Bár örökké imádni fogom Hermione-ként is).
A film, amiben Ezra Miller annyira meleg, hogy 8 mp alatt sül meg egy rántotta a hasán?
A film, amiben Logan Lerman egyszerre félelmetes, és szeretnivaló?
A film, amiben nem mellékesen ott van Paul Rudd is?

Ezt nem hagyhattam ki.

Már maga a történet megfogott. A félszeg fiúcska előre elkönyveli, hogy számára pokol lesz a gimnázium, ennek köszönhetően tényleg pocsékul is indul, de egy futballmeccsen sikerül megismerkednie két igazi különccel, Patrick és Sam pedig befogadják, és magukkal húzzák a baráti társaságba, amit hosszú évek munkája formált ilyenné.
Charlie persze nagyjából első pillantásra belezúg Sam-be, tehát a film szólhatna arról, hogy is alakul a kapcsolatuk. Lehet-e bármi egy végzős, és egy szinte még pelenkás között. De nem erről szól.

Stephen Chbosky saját regényéből saját forgatókönyvvel rendezett egy meglepően remek mozit... a barátságról... Annak erejéről. Azokról a kapcsolatokról, amik formálnak, csiszolnak rajtunk, ha kell, radikálisan változtatnak meg, amik által meghatározhatjuk magunkat, ha egyedül erre képtelenek lennénk. Azokról a barátokról forgatott filmet, akik mindig kinyújtják egymás felé a kezüket, és mindig ott állnak tárt karokkal, ha a másik épp zuhan.

Szólhatna ez a film a drogokról, az alkoholról, az első szexről, vagy a bullying-ról, amit azért szépen körüljár... Mégsem ez a központ. Nem ez az átívelő szál. Nem is a személyes tragédiák, amiből Patrick-nek, Sam-nek és Charlie-nak is bőven kijutott. A szeretet vezet el minket a fő csapásirányba, és a bátorság, hogy olyanokkal tudjunk és akarjunk időt tölteni, akik ismerik az igaz valónkat, elfogadják azt, talán még kedvelik is... Hogy olyanokkal akarjunk időt tölteni, akiknek a kezébe lehet helyezni az életünket. Ennek a 3 fiatalnak ez sikerül.

És már a mélységnél vagyunk. Hiába van a spacecake, vagy az LSD a felszínen, hiába vakít el minket pár buli, vagy épp az a bizonyos bál, elértünk a dolgok mélyére.
Ezek a srácok sosem lesznek népszerűek a szó hagyományos, általánosan elfogadott értelmében. Soha nem fogja őket ünnepelni az uniformizálódó, szinte már masszává összefolyó tömeg. De ez így a jó. Tudják, hogy így a jó.
Küzdenek a saját démonaikkal, Patrick a homoszexualitással, és azzal, hogy a kedvese képtelen felvállalni az érzelmeit, egyáltalán a szexuális orientációját, Sam azzal, hogy folyamatosan olyan kapcsolatokba kerül, ahol nem becsülik meg, csak 'arra' használják... Charlie pedig... Nos, neki több titka is van. Nincs is idő igazán drámaian kibontani mindet, nem elég rá 1 óra 45 perc.

Ha valamit a film hiányosságaként hozhatnék fel, akkor az a végső "csattanó" kidolgozatlansága, súlytalansága. Kicsit olyan van, de minek érzésem lett tőle. Persze, újabb rétegeket ad Charlie jelleméhez, sok mindent megmagyaráz, de amekkora drámai fordulatnak szánhatta a rendező eredetileg, akkorát nem csattan. Kár érte. Mert egyébként remek a forgatókönyv, zseniálisak a zenék, a színészekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Paul Rudd még mindig csodálatos, és végre nem csak komikusként bizonyított. Miss Watson pedig nyithatna egy iskolát, és felvehetné K. Stewartot, hogy megmutassa neki, hogy is kell ezt csinálni... Hogy kell JÓL csinálni.

Az elsőfilmes író-rendező úr is kezet foghat saját magával, bensőséges, jól adagolt, szépen összerakott filmet tett le az asztalra, amiben a tartalom és a forma igényessége egyenlő arányban van jelen. Magnókazetták, tradicionális bálok, írógép, a social media még meg se született, nem hogy nem használták. A kamaszkorom juttatta eszembe. És, be kell vallanom, borzasztóan jó volt visszatekinteni.

Mint fentebb már említettem, vannak hibák, és a legnagyobbnak szánt WTF szól a legkisebbet, de talán ez nem is a rendező hibája. Talán a színészeké, mert egyszerűen annyira jók, annyira jól jelenítik meg a saját mindennapi poklukat, hogy a büntetőjogilag is elítélhető cselekedet már "nem sokat" ront a helyzeten.

8.5/10

Profilozók - Profilage

S01 - S03

Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is humbug a profilozók munkája, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.

Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is "istencsászárok" a profilozók, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.

S01-S02
Matthieu Pérac a párizsi rendőrség nyomozóparancsnoka és Chloé Saint-Laurent, kriminálpszichológus hatékony csapatot alkotva kutatja fel a francia fővárosban történt gyilkosságok elkövetőit.
S03
Rocher a párizsi rendőrség új nyomozóparancsnoka visszahívja az egy éve vidéken pihenő Chloé-t a csapatba, hogy tovább folytassák a gyilkosok felkutatását.


Remek dinamikájú sorozat, amely sokat alakult, finomodott az első évad óta. Chloé eleinte mintha űrlény lenne, nem is ember, külön faj, annyira nem illik a csapatba. Hihetetlen jó poénok forrása, a geg állandó körülötte. Mégis illik a másik 3 karakter köré. Fred, a kemény, majdhogynem férfias nő, Hyypolite, a hazug nőcsábász wannabe, és Matthieu, a konok, gyanakvó, ám végletekig jólelkű parancsnok eleinte kétkedve fogadják az elképesztő ruhákban járó, feltűnő, kétballábas kriminálpszichológust, de két évad alatt szépen összeszoknak. A nagy négyes remekül működik, megvan köztük az izzás, megvan köztük a pulzáló energia.

Lamarck féltő, óvó kezei alatt Chloé-ből embert farag a csapat, Matthieu megtanul ismeretlenül is bízni az emberekben, Fred rájön arra, hogy a változás nem feltétlenül rossz dolog, és Hyppolite is megtudja, hogyan nyerhet a pókerben a kollegái ellen. Szinte mindenki profitál a furcsa lány felbukkanásából, legalább annyit alakulnak, finomodnak, mint Chloé maga. 

Egyes sallangokat a 3. évadra lenyiszált magáról a Profilozók, az új parancsnok pedig friss vér a történet ereiben. Chloé személyiségfejlődése újabb szintre lép, az ügyek továbbra is rendkívül izgalmasak, bár előfordul, hogy a logikára ráérezve már a 10-12. percben kitalálható a tettes kiléte. Az egyes "betegségek" is ismétlődnek, bár a csavarok, és a végkifejlet sosem. 

Bár országomat Guillaume Cramoisan-ért, de el kell ismernem Philippe Bas is remek parancsnok. Vele teljesen más dinamika alakul ki a 4 főszereplő között, változnak a szerepek. Chloé még inkább a középpontba kerül, és még inkább kinyílik. Már-már normálisan funkcionál. Ahogy az emberek. Annyira bájosan idétlen, és (nem tudok rá jobb szót) néha balfasz, hogy nem lehet mást, mint szeretni. Akkor is, ha épp halálra idegesíti az embert. Odile Vuillemin tökéletesen hozza a minden tekintetben furcsa, de mégis imádnivaló sérült kislányt, aki egy hihetetlenül profi kriminológus testébe szorulva igyekszik felnőni a mindennapokhoz, az emberi kapcsolatokhoz. Néha több, néha kevesebb sikerrel. 

Sokan fogalmazták meg kritikaként, hogy ez is csak egy újabb "nyomozós" sorozat, egy másolat, valami amerikai európaizálása. Nekik annyit üzennék, hogy biztosan nem látták egyik részét se. Itt egyszerűen más van a középpontban, sosem az ügy, nem a tett, hanem az ember. A tettes, az áldozat. A segítők. Minden ember ember marad, legyen bár élő, vagy halott. Valami tipikus franciás báj, finomság és tisztelet van minden epizódban, még a legbrutálisabbakban is. Különleges. 

Minden más, amit írhatnék, spoiler lenne, ezért csak pontozok

S01 9/10 
S02 8/10
S03 8/10

Loving Leah 2009 - A bátyám cipőjében

Íme még egy példa arra, hogyan csináljunk szép és érzékeny filmet, remek szereplőgárdával.

Leah (Lauren Ambrose), a 26 éves özvegy férje elvesztését gyászolja, majd találkozik egykori férje testvérével, a jóképű, 30 éves szívsebésszel, Jake-kel (Adam Kaufman). Amikor a pár rájön, hogy a zsidó szentírás szerint Jake-nek feleségül kell vennie testvére özvegyét, akkor a férfi és Leah bohém álházasságra lépnek. Csak egy a probléma: Jake már eljegyezte magát Carollal (Christy Pusz).

A szükségesnél nem akarom tovább elemezni, Lauren Ambrose-t a Six feet under óta imádom, itt is hozta a tőle várhatót, Adam Kaufman pedig meglepően jó volt Jake szerepében. Lassan csordogáló és még lassabban építkező film, de aki vevő az érzelmek, hangulatok ábrázolására, az egy másodpercig sem fog unatkozni. A rendező biztos kézzel fogta a gyeplőt, nem voltak mellékvágányok, semmi kisiklás, csak egy szép lineáris történetvezetés némi nosztalgiával. Az operatőr olyan látványvilágot álmodott, ami illik a film finomságához, minden puha pasztell, minden lágy. Sehol semmi éles, semmi hirtelen vágás. Van azonban finom humor, ami főleg a fiatal nő félénkségéből fakad. Mégse érezzük egy pillanatig se szerencsétlennek, nem sajnáljuk, mert elfogadjuk, hogy más közegből származik, más szokások között nőtt fel. Bár esetlen a való világban, mégis bájos. Az lenne a meglepő, ha Jake nem szeretne bele. Mivel azonban ez egy romantikus film, borítékolható a szerelem. Nincs is vele semmi baj, abszolút hitelesen ábrázolták.Visszafogottan. Óvatosan. 

A zsidó hit inkább csak mint egyfajta fűszer lengi körül a történetet, bár az alaphelyzet a hitnek köszönhető, mégsem feltétlenül a zsidó szokásokról, vagy azok elhagyásáról szól a film, hiszen bő 90%-ában Jake egyáltalán nem foglalkozik a vallással, Leah pedig egyre inkább kitör a korlátok közül, mégis érdekes kicsit bepillantani a zsinagógába, vagy a súl-ba, hogy megtudjuk m is zajlik ott.

Nem feltétlenül újranézős, de egyszer érdemes látni.

8/10

Un heureux évenement - A legszebb dolog 2011

Barbara (Louise Bourgoin) és Nicolas (Pio Marmai) egy csendes téli estén találkoznak először, a fiú munkahelyén egy párizsi videotékában. Kapcsolatuk nagyon hamar szárba szökken olyannyira, hogy megfékezhetetlen szerelmük, összeköltözésük után rövid idővel meghozza gyümölcsét, a legszebb dolgot egy pár életében.
A kilenc hónap alatt Nicolas új munkát keres, babaszobát fest, és gyerekbútorokat szerel. Ugyanakkor Barbara minden erejével készül az anyaságra és régi álmához hűen elkezdi írni élete első könyvét. Gyermekük megérkezése után mindkettejükben komoly kérdések vetődnek fel: Vajon lehet e, ugyanolyan hévvel folytatni egy kapcsolatot, miközben gyereket nevelnek? Vajon várnak e minket még a barátok a péntek esti buliban? Vajon lehet e, az álmaink után menni, miközben egy csecsemő várja, hogy tisztába tegyék? Vagy egy egészen új életet kell kezdeni?

A film szereplői minden létező hibát elkövetnek, amit csak lehet, a kapcsolatuk során, és a gyerek nevelésében is. Újra és újra futják ugyanazokat a köröket, és a néző sosem tudhatja, kivel érezzen együtt. Az egyik pillanatban úgy tűnik, a férfi alig veszi ki a részét az otthoni dolgokból nem könnyíti meg a nő dolgát, a másikban viszont példamutató a hozzáállása, és a nő fogja fel mamutfenyőnyi méretűként az aprócska problémákat. Kétség, düh, összeomlás, frusztráció mindkét oldalon, amit a szex, a gyengédség, és a két felnőtt közötti normális kommunikáció hiánya a végletekig fokoz. 

A forgatókönyv egy regényen alapul, Eliette Abecassis a gyermeke születéséről és az azt követő teljes összeomlásról mesél kegyetlen őszinteséggel. Louise Bourgoin őt formálja meg, Barbara néven. Az ő kételyei, az ő félelmei, az ő gyengeségei jelennek meg a vásznon, emiatt a történetben szinte csak mellékszereplő a férfi. Szexuális partner, kvázi spermadonor, majd bűnbak, sosem társ, pedig Nico próbálkozik rendesen, Pio Marmai is leizzad párszor az alakítása során. A boldog szerelmesek először izgatott, majd egyre ingerültebb babavárókká lépnek elő, egy nagyon is valósághű szülésjelenet után azonban hamar romba dől az idilli kép. Az újdonsült szülők közötti korábbi kapcsolat kiüresedik, az egymással töltött órák száma nullára redukálódik, a baba először csak egy estét tölt a közös ágyban, majd minden éjszakát, végképp barikádot vonva a két fiatal közé. A nőben egyre csak gyűlik a feszültség, már olyan dolgokon is összevesznek, melyek egyébként 2 perc alatt megbeszélhetőek lennének, ha le tudnának ülni higgadtan. A veszélyes babakocsi és annak cseréje is vitát generál. Egy hűtőnek és a rosszkor érkező szerelőknek hála is elszabadul a pokol. Rémi Bezancon rendező belead mindent, hogy hitelesnek, valóságosnak hasson a film. A szereplők vetkőznek, amikor kell, szexelnek, amikor épp szükséges, és kínlódnak egy olyan szituációban, amihez nem voltak elég érettek. 

Érdekes dolog ez, Barbara a történet szerint 30-as évei elején jár, és mégis képtelen elfogadni, hogy megváltozott az élete. A kislány tervezett gyerek, mégis "romba dönti" a szülei addigi világát. Egy 22 éves ismerősöm lassan 1 éve, hogy szült. Meglepetésbaba érkezett, egy azóta már véget ért kapcsolatból. Ennek ellenére képes volt megélni az anyaság szépségeit, boldog és kiegyensúlyozott, azóta férjhez ment, sőt a gyerek a férj nevét viseli. Csodaszép, és jólnevelt baba, élénk és intelligens, és mintha a legboldogabb gyerek lenne a világon. Ennyire mások vagyunk hát, mi nők. Ennyire másként értjük meg és fogjuk fel az anyaság mibenlétét. Ennyire másként kezeljük a nehezebb helyeteket. 

A film nem ad feloldást, nem derül ki, mi lesz a pár sorsa, de a dörzsölt néző pontosan tudja, hogy csak két végkifejlet lehetséges. A könyvet nem olvastam, nem tudom végül mi lett velük, de a film alapján, és az ismerősöm pozitív példáján felbuzdulva, én drukkoltam nekik. És innen a messzi távolból, ennyi év távlatából is minden jót kívánok Eliette-nek, még úgy is, hogy véleményem szerint önző, és rossz döntéseket hozott. 

8/10

Eskalofrío 2008

És megint a spanyolok. Ha lehet eltekintenék azoktól az ódáktól, amiket több spanyol film felvezetőjeként zengtem már, miszerint mennyire tudnak filmeket gyártani, mennyire jók a hangulatkeltésben, és a diszfunkcionális emberek, közösségek ábrázolásában. Ezeket vegyük tudottnak. A pszicho-gyerekekhez való hozzáállásom szintén.

A fentebbiekből következik, hogy a Rettegés nálam már jó pontokkal indul, és kezdeti nyerő pozíciójából szinte csak bukni tud, ha mégis gyenge film. A rendező neve szinte már garancia arra, hogy valami igazán jót kapunk ismét, Isidro Ortiz nevéhez kapcsolódik ugyanis a Fausto 5.0, amiről korábban már megemlékeztem a blog keretein belül. Ortiz nem viszi túlzásba a munkát, nem hajlandó futószalagon egy kaptafára gyártani a filmeket, legyen szó akár moziról, akár tévéfilmről. Ha megnézzük az adatlapját elég rövidke listát találunk a neve alatt, első pillantásra szegényesnek is tűnhet, de ha jobban utánajárunk, akkor bizony rájöhetünk mekkorát tévedtünk. A megoldás rémesen egyszerű, már a kezdetektől egyértelműen sz** filmet nem vállal el. Nem hódol be, nem hagyja, hogy rákényszerítsék, és milyen jól teszi.

Ennek ellenére az Eskalofrío olyan film, ami után vegyes érzelmek maradtak bennem. Nem tudom, hogy amit láttam, az most jó volt-e, vagy csak annyira jól fényképezett, és jól rendezett, hogy még a sz**t is megkajáltam, csak mert spanyolok tálalták elém.

A 16 éves Santi első pillantásra olyannak tűnik, mint a többi tinédzser, de különleges betegsége, ami miatt óvakodnia kell az erős fénytől, különösen a napfénytől, nagyon megnehezíti beilleszkedését. Anyja ezért úgy dönt, egy kis faluba költözik fiával, amelybe a körülötte lévő hegyek miatt nem sok napfény jut be. Megérkezésük után viszont hamarosan baljós és véres események történnek, amikért a helyiek természetesen a sokuk által vámpírnak gondolt Santit teszik felelőssé, pedig az itt élők közül némelyeknek sokkal sötétebb titkaik vannak...

 A leírás alapján tucathorror is lehetne, szerencsére mégsem az. Nem új köntösbe bújtatott vámpírtörténet, és nem is tipikus hangeffektekkel és olcsó kliséképekkel riogató film, sőt, kicsit továbblép a szokásos a "szörny bennünk emberekben él" fordulaton is. A szörny most valóságos, bár eredetileg embernek született (és nem, nem halt meg) , és emberek tetté azzá, ami ma, mégis a film utolsó előtti jelenetéig ő a legkevésbé emberi lény, akit valaha ember által megformálva láttam. A Rettegés tele van remek jelenetekkel, Santi rémálmaiban megjelenő nap okozta égési sebei, az idillikus környezetben az anyuka által kibérelt új otthon, mely egyszerre tűnik melegnek, és barátságosnak, valamint túl szépnek, hogy igaz legyen, a baljós erdő, amibe ilyen megvilágításban puskával se tudnának bekergetni, a boltos, aki gyanúsan kedves a csonka családhoz... Minden apró momentumból árad a nehézkesség, érezni a titkok okozta nyomást.

A túl szép volt, hogy igaz legyen ház természetesen titkot őriz, szörnyű gyilkosságok titkát, a falu rejtegeti a bűnöst, aki bár ma is ember, ezerszer rosszabb a "szörnynél", akit teremtett. A padló recseg, az ajtók nyikorognak, néha maguktól, a semmitől, a széltől, néha pedig a beosonó szörny miatt, aki időről időre visszatér az eredeti otthonába, talán a honvágy, talán a bosszú iránti vágya vezeti, ez nem mindig derül ki pontosan. Santi megjelenése azonban megváltoztatja a dolgokat. Az erdőben egy bokor mögül a szörny szemei néznek vissza rá, és mögöttük meglátja az egykori gyermeket.
A fiú otthon takaró alá bújik, alvást színlel, később a kamrába zárkózik, és ott retteg tovább. Most, hogy tudja mi ölte meg az állatokat, és mi rejtőzik az erdőben, még jobban fél. Pedig a szörny nem csak hogy megkímélte az életét, még érdeklődni is kezdett iránta. Sőt, valami bizarr módon barátjává fogadta. Ennek a jelentőségét azonban csak a film végén ismerjük fel. A házban addig tett látogatásai inkább fenyegetőek, mögöttük rossz, gyilkos szándék valószínűsíthető, a boltos lelepleződésekor azonban értelmet nyer minden.

Santi frissen szerzett barátjával, a rendőrfőnök lányával, és a rég látott madridi haverral nyomozásba kezd, megpróbálják felgöngyölíteni az egész mocskos ügyet, felfedni a szörny kilétét, és lehetőség szerint "rehabilitálni" őt. A fiú nem puszta emberi szívjóságból teszi ezt, hanem a saját bőrét is menti, hiszen a feltrancsírozott állatok után az emberek is hullani kezdenek, és valahogy mindig a közelben van, amikor valami szörnyűség történik, így a rendőrfőnök egyre gyanúsabban méregeti, és a falu is a szájára veszi a messziről érkezett bizarr gyereket.

A történet végére a bűnösök egy része meglakol, Santi felfedi a szörny titkát, aki ezzel esélyt kap egy új, jobb életre.

Remek színészi alakítások jellemzik az Eskalofrío-t, Junio Valverde Santi-ként egyszerre bátor és rettegő, tettre kész és menekülni vágyó. Mindemellett betegsége ellenére próbál normális kamaszként élni, kapcsolatokat építeni, és romantikusan közeledni a rendőrfőnök lányához. Julia, az anya, kicsit súlytalan marad a történetben, távolléte néha érthető, máskor azonban furcsa, mert a gondoskodó szülői képbe elég nehezen illeszkedik, hogy ennyit hagyja egyedül a fiát. A falusiakkal kialakított kapcsolata azonban mégis fontos eleme a filmnek, nélküle egyáltalán nem működne ez az egész. Az Erica Hassel-t megformáló Berta Ros is hihetetlen jól hozza a számára írt karaktert. Ha valaki megnézi a filmet, sokáig nem felejti el az alakítását, sem az arcát, sem a tekintetét.

Felépítésében inkább a régi horrorokra emlékeztet, nincsenek benne gore jelenetek, se túl sok misztikusság. A helyszínt zseniálisan választották meg, az operatőri munka csillagos ötös, egyáltalán nem látszik, hogy alacsony költségvetésből dolgoztak. Sőt! Nyilván vannak idegesítő megoldások a filmben (pl. az erdőben játszódó tipikus "váljunk szét" jelenet) és vannak olyan momentumok,amiket máshol mástól már láthattunk, de aki teljesen eredeti, sosem látott, sosem hallott dolgokra kíváncsi, az a mozi világában rossz helyen keresgél. Az ilyen filmek ritkábbak a fehér hollónál is.

Nekem alapvetően egy élmény volt, sokkal jobbnak tartom a mások által felmagasztalt Az árvaháznál.

8/10

Dr. Seuss' The Lorax 2012

A Ted-fiaskó után félve ültem neki ennek a mesének, mert a port-os leírás nem ígért túl sokat, de szerencsére pozitívat csalódtam!

A Lorax Dr. Seuss klasszikus meséjének animációs adaptációja, melyben egy fiú keresi azt az egyetlen dolgot, amivel belophatja magát álmai hölgyének szívébe. Ehhez azonban meg kell fejtenie a Lorax történetét. A Lorax egy zsémbes, mégis elbűvölő lény, aki azért harcol, hogy megvédje világát.

A történet leírása egyébként stimmel, ami már magában is meglepő, de ezen túl is csak pozitív dolgokat tudok mondani. Az animáció gyönyörű, a táj, a fák, az állatok, szinte tapinthatóak. Kedvem lenne beletúrni a selymes lombokba, vagy a fénylő bundácskákba. Ha kisgyerek lennék, be se tudnék telni a látvánnyal, csak bámulnék tátott szájjal, hogy mennyi szín, mennyi forma... A mályvacukor-esőnél teljesen beleszerettem a a filmbe, csodálatos volt!

Érezhetően a kisebb korosztályra is koncentráltak, végre nem csak egy olyan mesét kaptunk, amiben kell bizonyos fokú érettség a poénok megértéséhez. Ebben a történetben nem is nagyon vannak poénok, inkább mély gondolatok a természet- és környezetvédelemről, a barátság fontosságáról, a családról, de persze mindez kicsik számára is emészthető formában. De azért gondoltak a felnőttekre is, a kicsiknek felvillantott problémák és megoldások egy egészen más dimenziója nyílik meg a film elé lecsüccsenő felnőtt előtt, ha tényleg értő szemmel nézi végig. Kapunk egy kis társadalomkritikát, korunk problémáiból egy természetközpontú egyveleget, valamint jut egy fricska a népbutító médiának is. Az ipar - gyárak - folyamatos fejlődés vs. egészséges emberek - egészséges környezet - fenntartható fejlődés ellentétét is felvillantja a film, szóval unatkozni nem lehet rajta.

Mindezek mellé még az emberszereplők is érdekesek. Audrey, Ted plátói szerelme majdhogynem dögösebb, mint Aranyhaj volt, akit pedig a férfi nézők egyöntetűen minden idők legvonzóbb Disney-hercegnőjének szavaztak meg. Audrey vörös haja, zöld szeme, finom mívű vonásai azonban garantálják, hogy ő is eyecandy-ként funkcionálhasson, és ne kelljen szégyenkeznie a Disney- lányok mellett. Ted aranyos arcú, elszánt kisfiú, amilyennek az ember egy átlagos, a világra nyitott, szerető-nevelő környezetben felnőtt 12 évest képzel. A nagymama kellően mulatságos, az anyuka pedig szintén valóságosnak hat. O'Hare-ben és gorilláiban sem nehéz korunk bármelyik mágnásának karikatúrájára ismerni.

Lorax kicsit olyan mint Csukás István morcosan, de rendkívül szerethető kis lény, az embernek kedve támadna dögönyözni picit. Once-ler pedig a feszültséget szolgáltatja, persze épp csak a kicsik számára is tolerálható mértékben. Abszolút rendben van az egész, aranyos a történet, zseniálisak az eredeti hangok (már előre félek, hogy fogja a szinkron elrontani) pergőek a párbeszédek, és hála a folyamatos rímeknek, rendkívül dallamos az egész. A gyerekeknek akár még a nyelv"tanuláshoz" is megjöhet a kedvük tőle, mert olyan fülbemászó az egész.

A zene rendben van, a képi világ, mint már említettem korábban, több mint rendben. A történet eredeti(nek hat) és emellé még sugárzik róla az igényesség is. Látszik, hogy a készítők megbecsülik a nézőket, legyenek akár egészen kicsik, vagy nagyobbacskák. Így kell ezt csinálni.

8/10

Gru

Sok mindent nem tudok elmondani erről a meséről, mindent elmondtak máshol mások. A főgonosz nem gonosz, a nála gonoszabb sem gonosz, inkább olyan mint egy világuralomra törekvő informatikus, aki sosem jut tovább annál, hogy 40-es szintű paladin legyen.

Ettől függetlenül nekem tetszett.

8/10

Rebecca, az első feleség

Hitchcock első Hollywoodban forgatott filmjének nyomán készült a gyönyörű kétrészes olasz film.

A néhány hónapja megözvegyült Max de Winter, angol földbirtokos egyik útja során egy szállodában megismerkedik egy vonzó hölggyel, akit azonnal feleségül vesz. Az új asszonynak azonban nem csak azzal kell szembenéznie, hogy a férfi még nem dolgozta fel imádott első felesége halálát, hanem azzal is, hogy új otthonának, a Manderley-kastélynak személyzete meg van győződve róla: Max de Winter ölte meg első feleségét, hogy új szerelmét a kastélyba hozhassa.

"A naive young woman moves into the mansion that belongs to her new husband, a rich widower. She soon realizes the memory of his deceased first wife maintains a grip on her husband, as well as the staff of servants."

Szerintem gyengébb, mint a Hitchcock-darab volt, persze egy modern olasz filmtől senki se várja, hogy hozza a mester szintjét. Meglepő módon azonban nem rontották el annyira, mint amennyire az imdb pontozása alapján féltem tőle. Van néhány igazán vicces jelenet, ez elsősorban a remekül megírt történetnek köszönhető, de a színészi játék bőven tesz még hozzá.

Sikerült egy tiszta arcú, csinos olasz színésznőt választani az ifjú Mrs. de Winter-nek. Öröm a lány arcát figyelni. Max kellően jóképű, titokzatos és félelmetes, persze a maga olasz módján. A Manderley-kastély pedig a Manderley-kastély. Erről talán nem is kell többet mondanom.

Riszpekt a Duna TV-nek, hogy ismét egy megtekintésre érdemes filmet hozott a hétvégére.

8/10