Selyem - Silk 2007

Alessandro Baricco könyvéből  François Girard álmodott és írt forgatókönyvet.

Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.

Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.

Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.

Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.

A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.

A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.

A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.

Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.

Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.


6/10