Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) hetedik házassági évfordulójuk alkalmából egy Indiába tartó hajóúton vesznek részt. A hajón ismerkednek meg a különös párral: Oscarral, a tolókocsis íróval és feleségével, az érzéki, francia asszonnyal, Mimivel. Oscar megkéri Nigelt, hogy hallgassa végig történetüket. Nigel vonakodva bár, de beleegyezik, mire Oscar már-már zavarba ejtő részletességgel meséli el életük minden apró mozzanatát. Nigel hiába próbál pusztán hallgató maradni, a bizarr, párizsi szerelem története, mely tele van szenvedéllyel, odaadással és gyűlölettel lassan hatalmába keríti, csakúgy mint az ígéret, hogy egy minden képzeletet felülmúlóan kéjes éjszakát tölthet a mese főszereplőjével, Mimivel.
Obszcén ámbár zseniális film, amelyet Eszter ajánlott nekem. El sem hitte, hogy még nem láttam. Utólag végiggondolva én se hiszem el, hogy eddig kimaradt az életemből. A durvasága néhol már annyira fájóan csodálatos, hogy tényleg méznek érzed. Lassan csepeg rád, hogy utána ott maradjon lemoshatatlanul. Beleragadsz, és émelyít majd az illata, de nem tudsz, és nem is akarsz szabadulni. Mert titokban talán mindenki erre vágyik. Ilyen érzékiségre, ilyen felszabadulásra. Mindenki ki akarja élni a legtitkosabb vágyait, a legősibb ösztönöket, amiket az evolúció egy korábbi fokáról hozott. Persze csak az ember képes arra, hogy szerelemnek, vágynak, kínzásnak és erotikának ilyen beteg módon mesterévé váljon.
Felszabadíthat-e a szenvedély, esetleg önmagunk és élvezeteink rabjává leszünk, ha mindent megélünk, amit meg akartunk? Boldog emberek leszünk, ha beteges perverzióinkat megosztjuk a társunkkal, és ő széles mosollyal vág bele azok megvalósításába? Nem a róla korábban alkotott képet romboljuk le magunkban? Hiszen ő más. Neki másra kell vágynia. Nem lehet pont ugyanolyan. Nem lehet hozzánk ennyire hasonló. Működik egy kapcsolat akkor, ha mégis ennyire hasonlóak vagyunk? Egészséges ez?
A film tanít, és taníttatni enged egyszerre, felébreszt és felkorbácsol, a végével pedig a mélybe ránt. Olyan mélyre, ahova talán sosem jutunk életünk során. De ez így van jól.
Hugh Grant közepesen unalmas figurát hoz, olyan fickót, akivel 10ből 9 nőnek eszébe se jutna lefeküdni. Emanuelle Seigner a maga vad érzékiségével azonban olyan nő (annak ellenére, hogy nem szép) akit 1-2 vele töltött perc után még a leginkább szkeptikus is ágyba akarna vinni. Minden mozdulatából túlcsordul a szexualitás, ahogy jár, ahogy beszél... Az a nő egy szimfónia. Egy szimfónia, amit a világ legnagyobb orgazmusáról írtak, olyan élvezetről, amelyben meglátod istent, a fényt, a kezdetet és a véget. Kristen Scott Thomas számomra nem túl nőies, de Fiona szerepében néhol képes vagyok szimpatizálni vele. Néhol.
A Bitter Moon egyrészről tanmese a férfi és a nő örök harcáról, másrészről tanmese arról is, hogy ki üt nagyobbat. Az aki először, vagy az, aki másodszor támad. Azt hiszem a válasz nem kérdéses.
Néhol beleköthetnék vágásokba, a fényképezés furcsa megoldásaiba, a véletlen találkozások hihetetlenségébe, de semmi értelme. Így alkot kerek egészet. Párizs romantikus magasztalása, a tér lényegtelenségének, és az időtlenségnek ez a túlzott hangsúlyozása, a hajó... Minden szükséges elem. Ha a főhős nem Edit-ben szövegszerkesztene, még az évet se lehetne belőni, annyira lényegtelen a hol és a mikor. Semmi sem számít. Csak a két főhős, és az a macska-egér játék, amit szexuális határaik kitolása során játszanak.
Egy valamit fontos tisztázni, amiről a Bitter Moon szól, az nem szerelem. Szenvedély, vágy, kaland, egyfajta kegyetlen és majdhogynem halálos játék, aminek semmi köze az intellektushoz, a lélekhez is igen kevés. Megalázás és megaláztatás váltja egymást, először szexuális, majd "csupán" lélektani értelemben. Ami a kezdeti fellángolás idejében még izgató volt, a kapcsolat kifulladásakor pokollá válik, amit eleinte szerettünk a másikban, a dac, a keménység, a behódolás, az később gyűlölt tulajdonságává válhat.
Polanski zseniálisan nyúl a pikáns kapcsolatok témájához, legalább annyira beteges és őrült filmet rendezett, mint amilyen betegesnek őt gondolják az "ügyei miatt."
A zene néhol irritáló, egyes ruhák borzasztóak, de az összhatás rendben van. Az apró perverz utalások az evőpálcikákkal, a cinkos összenézések, a játékosság, a gyermekien ártatlan felszabadult ugróiskolázás, és az ebből egyenesen következő nyers szexualitás; az ég felé álló fallikus szimbólum, amely egy hétköznapi bagett, amit Mimi többször is meglóbál a csípője előtt... Az első érintések gyengédsége, finomsága, a megtartott vonaljegy szelíd romantikája, minden egyben, rendben van. Nagyon is rendben.
9.5/10
Obszcén ámbár zseniális film, amelyet Eszter ajánlott nekem. El sem hitte, hogy még nem láttam. Utólag végiggondolva én se hiszem el, hogy eddig kimaradt az életemből. A durvasága néhol már annyira fájóan csodálatos, hogy tényleg méznek érzed. Lassan csepeg rád, hogy utána ott maradjon lemoshatatlanul. Beleragadsz, és émelyít majd az illata, de nem tudsz, és nem is akarsz szabadulni. Mert titokban talán mindenki erre vágyik. Ilyen érzékiségre, ilyen felszabadulásra. Mindenki ki akarja élni a legtitkosabb vágyait, a legősibb ösztönöket, amiket az evolúció egy korábbi fokáról hozott. Persze csak az ember képes arra, hogy szerelemnek, vágynak, kínzásnak és erotikának ilyen beteg módon mesterévé váljon.
Felszabadíthat-e a szenvedély, esetleg önmagunk és élvezeteink rabjává leszünk, ha mindent megélünk, amit meg akartunk? Boldog emberek leszünk, ha beteges perverzióinkat megosztjuk a társunkkal, és ő széles mosollyal vág bele azok megvalósításába? Nem a róla korábban alkotott képet romboljuk le magunkban? Hiszen ő más. Neki másra kell vágynia. Nem lehet pont ugyanolyan. Nem lehet hozzánk ennyire hasonló. Működik egy kapcsolat akkor, ha mégis ennyire hasonlóak vagyunk? Egészséges ez?
A film tanít, és taníttatni enged egyszerre, felébreszt és felkorbácsol, a végével pedig a mélybe ránt. Olyan mélyre, ahova talán sosem jutunk életünk során. De ez így van jól.
Hugh Grant közepesen unalmas figurát hoz, olyan fickót, akivel 10ből 9 nőnek eszébe se jutna lefeküdni. Emanuelle Seigner a maga vad érzékiségével azonban olyan nő (annak ellenére, hogy nem szép) akit 1-2 vele töltött perc után még a leginkább szkeptikus is ágyba akarna vinni. Minden mozdulatából túlcsordul a szexualitás, ahogy jár, ahogy beszél... Az a nő egy szimfónia. Egy szimfónia, amit a világ legnagyobb orgazmusáról írtak, olyan élvezetről, amelyben meglátod istent, a fényt, a kezdetet és a véget. Kristen Scott Thomas számomra nem túl nőies, de Fiona szerepében néhol képes vagyok szimpatizálni vele. Néhol.
A Bitter Moon egyrészről tanmese a férfi és a nő örök harcáról, másrészről tanmese arról is, hogy ki üt nagyobbat. Az aki először, vagy az, aki másodszor támad. Azt hiszem a válasz nem kérdéses.
Néhol beleköthetnék vágásokba, a fényképezés furcsa megoldásaiba, a véletlen találkozások hihetetlenségébe, de semmi értelme. Így alkot kerek egészet. Párizs romantikus magasztalása, a tér lényegtelenségének, és az időtlenségnek ez a túlzott hangsúlyozása, a hajó... Minden szükséges elem. Ha a főhős nem Edit-ben szövegszerkesztene, még az évet se lehetne belőni, annyira lényegtelen a hol és a mikor. Semmi sem számít. Csak a két főhős, és az a macska-egér játék, amit szexuális határaik kitolása során játszanak.
Egy valamit fontos tisztázni, amiről a Bitter Moon szól, az nem szerelem. Szenvedély, vágy, kaland, egyfajta kegyetlen és majdhogynem halálos játék, aminek semmi köze az intellektushoz, a lélekhez is igen kevés. Megalázás és megaláztatás váltja egymást, először szexuális, majd "csupán" lélektani értelemben. Ami a kezdeti fellángolás idejében még izgató volt, a kapcsolat kifulladásakor pokollá válik, amit eleinte szerettünk a másikban, a dac, a keménység, a behódolás, az később gyűlölt tulajdonságává válhat.
Polanski zseniálisan nyúl a pikáns kapcsolatok témájához, legalább annyira beteges és őrült filmet rendezett, mint amilyen betegesnek őt gondolják az "ügyei miatt."
A zene néhol irritáló, egyes ruhák borzasztóak, de az összhatás rendben van. Az apró perverz utalások az evőpálcikákkal, a cinkos összenézések, a játékosság, a gyermekien ártatlan felszabadult ugróiskolázás, és az ebből egyenesen következő nyers szexualitás; az ég felé álló fallikus szimbólum, amely egy hétköznapi bagett, amit Mimi többször is meglóbál a csípője előtt... Az első érintések gyengédsége, finomsága, a megtartott vonaljegy szelíd romantikája, minden egyben, rendben van. Nagyon is rendben.
9.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése