Igen-igen. Ez bizony tényleg AZ a Nosferatu. Az 1922-es némafilm, amit Murnau rendezett, és amiben Max Schreck a vámpír. Ő még olyan vámpír volt, akiben (testét leszámítva) semmi emberit nem lehetett felfedezni, sehol egy kis önmegtartóztatás, sehol egy kis romantika. Csak éhség van, vér, és állati ösztönök.
A film Bram Stoker Drakulája alapján készült, de a rendező a címet és a szereplők nevét (Drakula például Orlok grófként ismert) megváltoztatni kényszerült, mert az író örökösei perrel fenyegették. A pert megnyerték, és felkérték a stúdiót a film összes meglévő kópiájának megsemmisítésére. Szerencsére néhány tekercs külföldi filmszínházak jóvoltából megmaradt.
A szereplők nevén kívül egyebeket is változtattak az eredeti regényen, ilyen például a Van Helsinghez fűződő cselekményszál kihagyása, de eleve a vámpír megjelenítése is – ebben a filmben, a pestis megtestesítőjeként, némileg patkányszerű vonásokkal látták el. A halálneme, a fényre való túlzott érzékenysége is merőben új, később sok vámpírtörténetben alkalmazták.
Ez a klasszikus, amivel most dolgunk van, egy igencsak jól sikerült prototípus, még magán viseli az expresszionizmus stílusjegyeit, de már kezd eltávolodni tőle. Már nem direktben csak arra épít, hogy a rém mint szimbólum kiteljesedjen. Emiatt is láthatjuk "olyan keveset" Orlok grófot. A komor, nyomasztó hangulat, a csodálatos táj kontrasztja a folyamatos fenyegetettségérzettel, a groteszk szörny, és annak állati ereje, és az a hihetetlen képi kifejezőerő, ami a későbbi filmekben a hang megjelenésével már nem maradhatott meg, ezek teszik egyedivé, és alapművé a Nosferatu-t.
A színészek zseniálisak, pontosan érzik mennyire kell túljátszani, mennyire kell modorosnak lenni, hogy a néma vászonról is pontosan értelmezhető legyen a jelenet. Egyes pillanatok komikusak az eltúlzott mimika és gesztusok okán, azonban könnyen belátható, hogy minderre szükség van, hiszen a film minősége nem teszi lehetővé, hogy csak a tekintetük játékával fejezzék ki érzelmeiket. Pontosan tisztában voltak azzal mennyi fog látszani a filmben abból, amit ők ott mutatnak, és remekül éltek adottságaikkal.
A fényképezéssel itt-ott gondjaim vannak, de ezt a korabeli technika rovására írom, annak ellenére is, hogy egyes szereplőket sikerült megdöbbentően rossz szögből felvenniük. Például a film elején a macskával játszadozó lány egy-egy rosszul elkapott kockán félelmetesen fest, legalább olyan ijesztően, mint maga Nosferatu. Íme itt egy példa.
A film Bram Stoker Drakulája alapján készült, de a rendező a címet és a szereplők nevét (Drakula például Orlok grófként ismert) megváltoztatni kényszerült, mert az író örökösei perrel fenyegették. A pert megnyerték, és felkérték a stúdiót a film összes meglévő kópiájának megsemmisítésére. Szerencsére néhány tekercs külföldi filmszínházak jóvoltából megmaradt.
A szereplők nevén kívül egyebeket is változtattak az eredeti regényen, ilyen például a Van Helsinghez fűződő cselekményszál kihagyása, de eleve a vámpír megjelenítése is – ebben a filmben, a pestis megtestesítőjeként, némileg patkányszerű vonásokkal látták el. A halálneme, a fényre való túlzott érzékenysége is merőben új, később sok vámpírtörténetben alkalmazták.
Ez a klasszikus, amivel most dolgunk van, egy igencsak jól sikerült prototípus, még magán viseli az expresszionizmus stílusjegyeit, de már kezd eltávolodni tőle. Már nem direktben csak arra épít, hogy a rém mint szimbólum kiteljesedjen. Emiatt is láthatjuk "olyan keveset" Orlok grófot. A komor, nyomasztó hangulat, a csodálatos táj kontrasztja a folyamatos fenyegetettségérzettel, a groteszk szörny, és annak állati ereje, és az a hihetetlen képi kifejezőerő, ami a későbbi filmekben a hang megjelenésével már nem maradhatott meg, ezek teszik egyedivé, és alapművé a Nosferatu-t.
A színészek zseniálisak, pontosan érzik mennyire kell túljátszani, mennyire kell modorosnak lenni, hogy a néma vászonról is pontosan értelmezhető legyen a jelenet. Egyes pillanatok komikusak az eltúlzott mimika és gesztusok okán, azonban könnyen belátható, hogy minderre szükség van, hiszen a film minősége nem teszi lehetővé, hogy csak a tekintetük játékával fejezzék ki érzelmeiket. Pontosan tisztában voltak azzal mennyi fog látszani a filmben abból, amit ők ott mutatnak, és remekül éltek adottságaikkal.
A fényképezéssel itt-ott gondjaim vannak, de ezt a korabeli technika rovására írom, annak ellenére is, hogy egyes szereplőket sikerült megdöbbentően rossz szögből felvenniük. Például a film elején a macskával játszadozó lány egy-egy rosszul elkapott kockán félelmetesen fest, legalább olyan ijesztően, mint maga Nosferatu. Íme itt egy példa.
Az ilyen apróbb hibák (vagy esetleg szándékos önirónia??) ellenére is zseniális film, hátborzongató, és a profi sminkeknek és jelmezeknek hála, gyermekkorom egyik legmeghatározóbb rossz emléke. Sosem fogom elfelejteni, milyen érzés volt először látni, ahogy Nosferatu megy fel azon a bizonyos lépcsőn... A sikoly is belém fagyott, nem kellett elolvasni a szöveget, semmi más nem kellett hozzá. Elég volt az a pár másodperc. Nosferatu halad felfelé...A zene a kellő pillanatokban némul el, pont akkor, amikor már kezdenék borzasztóan ideges lenni tőle, és a megfelelő időben kezdődik újra, hogy egy ezredmásodpercre megállítsa a már megnyugodott szíveket.
A nagyrészt eredeti helyszíneken játszódó film igazi kuriózum lehet a filmrajongók számára, bőven megéri, hogy 1.5 órát szánjunk rá az életünkből.
9.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése