Brittany Murphy bohóckodós filmje a mocskos médiáról, és arról, hogy ismerjük fel, kihez tartozunk. Nagyon megérintett a történet főleg a párkapcsolati vonal. Pocsék érzés látni, ugyanis hogy mennyivel kevesebb a közös azzal, aki éppen a jelen, és mennyivel több volt azzal, aki a múlt. Pontosan tudom, mennyire pocsék. Őszintén sajnáltam a főszereplő lányt ezért, mert ő is kénytelen volt meglátni a valót. De a realizálás elől senki sem menekülhet.
A film persze erős közepesnél épp csak kicsit jobb, vontatottan indul, a fingós kutya poénját meg már 10 éve se tartottam viccesnek, nem hogy most... De miről is szól ez? Mert szerencsére nem a fingós kutyáról.
Stacy, a segédproducer érdekes utat jár be a film során. Boldog barátnőből kételkedő hisztérikává válik, és nyomozni kezd párja exei után (a film fel is vonultat 3 nőt, elég rövid lista), visszaél a tévé nyújtotta lehetőségekkel, és mindegyiküket hazugsággal cserkészi be. Mindezzel persze csak egyetlen dologra ébreszti rá párját és magát is, a férfi sokkal boldogabb volt valaki mással. A dráma a Kippie Kann showban teljesedik ki, ahova a másik segédproducer, Barb árulása tereli a szereplőket. Happy end, mint a jóféle magyar mesékben, van is meg nincs is, inkább csak tanulságot emészgethetünk még pár órával a megtekintés után is. Nem mindenki született arra, hogy az általa igazinak vélt partnerrel élje le az életét.
Nagyjából ennyit tudok elmondani a történetről, azonban nem mehetek el szó nélkül a szereplők mellett sem. Holly Hunternek jól áll az öregség, egy két oda nem illő ránc vágja csak ketté bájos vonásait, (bár a karjára oda kellene figyelnie) Brittany a sok plasztika után eléggé furcsa, néha csodálatosan szépnek, máskor borzasztóan csúnyának hat. Néha aszimmetrikus, máskor bájos. Bizonyos filmekben őrülten idegesítő, mint pl itt is, másokban zseniális, mint pl a Ne szólj száj-ban. A férfi főhős kicsit idétlen, kicsit idegen a történetben, a balhék a nők viszik el a hátukon. Ron Livingstontól én többet vártam. De ez egyéni szoc. problémám. Az általam gondolt pontszámot a történet megszolgálta. Több nem is kell.
6.5/10
A film persze erős közepesnél épp csak kicsit jobb, vontatottan indul, a fingós kutya poénját meg már 10 éve se tartottam viccesnek, nem hogy most... De miről is szól ez? Mert szerencsére nem a fingós kutyáról.
Stacy, a segédproducer érdekes utat jár be a film során. Boldog barátnőből kételkedő hisztérikává válik, és nyomozni kezd párja exei után (a film fel is vonultat 3 nőt, elég rövid lista), visszaél a tévé nyújtotta lehetőségekkel, és mindegyiküket hazugsággal cserkészi be. Mindezzel persze csak egyetlen dologra ébreszti rá párját és magát is, a férfi sokkal boldogabb volt valaki mással. A dráma a Kippie Kann showban teljesedik ki, ahova a másik segédproducer, Barb árulása tereli a szereplőket. Happy end, mint a jóféle magyar mesékben, van is meg nincs is, inkább csak tanulságot emészgethetünk még pár órával a megtekintés után is. Nem mindenki született arra, hogy az általa igazinak vélt partnerrel élje le az életét.
Nagyjából ennyit tudok elmondani a történetről, azonban nem mehetek el szó nélkül a szereplők mellett sem. Holly Hunternek jól áll az öregség, egy két oda nem illő ránc vágja csak ketté bájos vonásait, (bár a karjára oda kellene figyelnie) Brittany a sok plasztika után eléggé furcsa, néha csodálatosan szépnek, máskor borzasztóan csúnyának hat. Néha aszimmetrikus, máskor bájos. Bizonyos filmekben őrülten idegesítő, mint pl itt is, másokban zseniális, mint pl a Ne szólj száj-ban. A férfi főhős kicsit idétlen, kicsit idegen a történetben, a balhék a nők viszik el a hátukon. Ron Livingstontól én többet vártam. De ez egyéni szoc. problémám. Az általam gondolt pontszámot a történet megszolgálta. Több nem is kell.
6.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése