Teljesen a hatása alá kerültem. Tagadni se tudom, de nem is akarom. Zseniális film, és zseniálisan szörnyű történet. Nem a Stanfordi kísérlet, hanem a Black box c. könyv alapján, ezt fontos kihangsúlyozni, mert Stanfordban szerencsére nem halt meg senki. Itt meg igen. Ott nem volt nagy fekete doboz, itt azt is az arcunkba vágták kegyetlenül. Tessék néző, eméssz.
Van mit emészteni, nem szűkmarkúak, bőven mérik az iszonyatot, és az emberi kegyetlenséget. De mindenki áldozat, a rabok és az őrök is. Bábok a rendszer kezében. Ezt egy pillanatra se feledhetjük el a megítélésük során. Drukkolhatunk a raboknak, állhatunk a 77-es mellé, de jobb ha tudjuk, neki ott akkor ezt dobta a gép. Ha mást kapott volna, ha őrként vonulhatott volna be a börtönbe, akkor lehet, hogy a kék szemű szőke náciőrmesterre hajazó szarzsáknak drukkoltunk volna, mert neki kellett volna küzdenie az életéért.
Itt nincsenek jók és rosszak, erkölcsileg tiszták, feddhetetlenek, se hősök. Mindenki ugyanolyan szürke, senki se fehér. A helyzet és az embertelenség áldozatai ők, akik önnön gyarlóságukba fojtva már nem tudják mihez kezdjenek.
A német film élt, él, és élni fog, a Lé meg a Lola után ez a darab is bizonyítja a korábbi állítás igazságát. Moritz Bleibtreu zseniális színész. De a többiek is megtették a magukét. A rendező a sarokban megrázhatja a saját kezét, esetleg a forgatókönyvíróét is.
Minden hibája ellenére tökéletes. Megráz, felkavar, megőrülsz tőle, dühöngsz, majd rájössz, te sem vagy más. Te se tennél másként. Rabként küzdenél az életedért, őrként magad felé hajlana a kezed, hiszen te sem vagy szent. Aláznál, mert megteheted, fenyítenél, mert jó játék. Hatalom. Mindenki erről álmodik titokban. A kiszolgáltatottak feletti teljes uralomról. Néha mindenki szívesen ordítana, mint a szív királynő Alice meséjében, csak annyit: Le a fejét.
Dora és Tarek a napon a végén... A sakkbábuk a pálya szélén... Nézik mi volt. És mi jöhet még. Sose gyógyuló sebekkel tekintenek a holnapba, és emlékeznek vissza azokra a napokra, amikben kifordult magából a világ, amikor ember embernek valóban farkasa volt, és minden a vérrüke ment.
10/10
Van mit emészteni, nem szűkmarkúak, bőven mérik az iszonyatot, és az emberi kegyetlenséget. De mindenki áldozat, a rabok és az őrök is. Bábok a rendszer kezében. Ezt egy pillanatra se feledhetjük el a megítélésük során. Drukkolhatunk a raboknak, állhatunk a 77-es mellé, de jobb ha tudjuk, neki ott akkor ezt dobta a gép. Ha mást kapott volna, ha őrként vonulhatott volna be a börtönbe, akkor lehet, hogy a kék szemű szőke náciőrmesterre hajazó szarzsáknak drukkoltunk volna, mert neki kellett volna küzdenie az életéért.
Itt nincsenek jók és rosszak, erkölcsileg tiszták, feddhetetlenek, se hősök. Mindenki ugyanolyan szürke, senki se fehér. A helyzet és az embertelenség áldozatai ők, akik önnön gyarlóságukba fojtva már nem tudják mihez kezdjenek.
A német film élt, él, és élni fog, a Lé meg a Lola után ez a darab is bizonyítja a korábbi állítás igazságát. Moritz Bleibtreu zseniális színész. De a többiek is megtették a magukét. A rendező a sarokban megrázhatja a saját kezét, esetleg a forgatókönyvíróét is.
Minden hibája ellenére tökéletes. Megráz, felkavar, megőrülsz tőle, dühöngsz, majd rájössz, te sem vagy más. Te se tennél másként. Rabként küzdenél az életedért, őrként magad felé hajlana a kezed, hiszen te sem vagy szent. Aláznál, mert megteheted, fenyítenél, mert jó játék. Hatalom. Mindenki erről álmodik titokban. A kiszolgáltatottak feletti teljes uralomról. Néha mindenki szívesen ordítana, mint a szív királynő Alice meséjében, csak annyit: Le a fejét.
Dora és Tarek a napon a végén... A sakkbábuk a pálya szélén... Nézik mi volt. És mi jöhet még. Sose gyógyuló sebekkel tekintenek a holnapba, és emlékeznek vissza azokra a napokra, amikben kifordult magából a világ, amikor ember embernek valóban farkasa volt, és minden a vérrüke ment.
10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése