Már 2 hete megnéztem ezt a filmet, azóta csak hagytam hadd ülepedjen, próbáltam elhelyezni magamban valahova, és próbáltam átgondolni, milyen is volt. Amin a 2 hét emésztés sem segített az az, hogy Javier Beltrán angolját még mindig fájdalmasnak tartom, és fülhallgatóban próbáltam minden szavára figyelni, nehogy lemaradjak valamiről. Először éjszaka kezdtem nézni, aztán nagyjából Dalí bemutatásakor rájöttem, hogy ez nem éjszakai film. Ehhez friss agy kell, főleg Beltrán miatt. Nincs semmi baj azzal, ha valaki akcentussal beszél, sőt, megvan a maga bája, és ehhez a filmhez kell is... Csak kicsit kellemetlen, hogy folyamatosan fülelni kell, minden pillanatban, hogy oda -vissza kell tekergetnem, hogy biztos az volt-e, amit hallottam, biztos jól értettem-e. Egy olyan filmnél, ami hang nélkül is érthető és élvezhető lenne, nem okozna problémát, de itt azért a dialógusoknak komoly szerepe van.
Ettől függetlenül Beltrán zseniális a filmben. Robert Pattinsont pedig ismét komoly kihívás elé állították, hiszen közvetlenül az után, hogy megszemélyesíthette Edward Cullent, és élővé tehette ezt a nem mindennapi srácot, egy labilis idegzetű zseni bőrébe kellett bújnia. R.P. széles érzelmi skálán képes mozogni, és pillanatok alatt képes beleélni magát bármibe, ezt már a Twilightban is bizonyította, tökéletesen visszaadta ugyanis Edward minden hangulatváltozását, és a "festői szépségű görög istent" valósággá tette, sérülékennyé, emberré. Bár szerintem nem egy kiemelkedően vonzó férfi, mégis képes úgy viselkedni, hogy mindenki elhiggye róla. Emellé viszont megtartotta azt a lazaságot, azt a hétköznapiságot, ami korábban is jellemezte. Erre a Little Ashes-ben szüksége is volt, hiszen a kis költségvetésű moziban élete első (homo)szexuális jelenetében kellett debütálnia.
A másik dolog, amin nem tudtam napirendre térni az a bajusz. Úristen az a bajusz! Nem tudtam eldönteni, hogy síró- vagy röhögőgörcsöt kapjak, ahányszor megjelent a vásznon. Bár már az első kockánál ezt éreztem, és amikor megláttam, fel tudtam volna visítani, hogy "a kis buzi", mint valami tollas pávián úgy sétál be ugyanis az épületbe. Remeg a keze. Mindig ha valakinek remeg a keze, Nabokov Mona Dahl-jára gondolok, akinek 140-es intelligenciahányados terhe nyomta izmait és idegeit, emiatt reszketett. Dalí vajon milyen fokú zsenialitástól szenvedett? Ki lehet ezt még fejezni számokban? És Garcia Lorca? Van erre még pontérték, amivel mindez leírható?
Művészfilm művészekről és művészetről. És egy olyan szerelemről, (már ha lehet ezt szerelmnek nevezni, nem csak egymást kiteljesítő, majd elpusztító egymásra találásnak) ami pontosan annyit adott mindkettőjüknek, amennyit el is vett tőlük. Kapcsolatuk, melyet Dalí talán sosem hevert ki, és sajnálatos eltávolodásuk egy félreértett film miatt tragikus és csodaszép. Kellően romantikus szemmel nézve még Voltaire és Rimbaud kapcsolatában is lehet szépséget látni, akkor ebben ne lehetne?
R.P. ebben a filmben nem hasonlít magára, és ezt pozitívumként hozom fel, hatalmas érdem ugyanis, ha valaki elég bátor és elég tehetséges ahhoz, hogy ne önmaga legyen minden filmben, hanem az eljátszott karakter. Nyilván persze ez a jó színész ismérve, de ma már, mikor minden film tele van bohócokkal és ripacsokkal, és szupertehetségesnek kikiáltott antitalentumok rohangálnak a világban teljesen túlértékelve, mindig öröm meglátni valakit, akire nem lehet panasz.
Beltrán és Pattinson összeillenek a vásznon, a nyughatatlan őrült gyerek, és a kifinomult úriember kettőse kel életre, csak azért, hogy együtt táncoljanak Dalí összeomlásába.
Beltrán már most sztár, Pattinson pedig egyértelműen sokkal többre hivatott annál, hogy csak egy Cullen legyen. Nem féltem attól, hogy benne ragad a szerepben, mint D. Radcliffe a Harry Potterben. Kellően merészen és provokatívan választ magának szerepeket ahhoz, hogy több legyen ennél. A Little Ashes minden egyes hibája ellenére remek választás volt.
Kíváncsi vagyok, hogy a készülő hollywoodi hiperdrága változat majd milyen mélységekbe rántja ezt a történetet, és mennyivel lesz a Paul Morrison által magasan elhelyezett léc alatt.
8.5/10
Ettől függetlenül Beltrán zseniális a filmben. Robert Pattinsont pedig ismét komoly kihívás elé állították, hiszen közvetlenül az után, hogy megszemélyesíthette Edward Cullent, és élővé tehette ezt a nem mindennapi srácot, egy labilis idegzetű zseni bőrébe kellett bújnia. R.P. széles érzelmi skálán képes mozogni, és pillanatok alatt képes beleélni magát bármibe, ezt már a Twilightban is bizonyította, tökéletesen visszaadta ugyanis Edward minden hangulatváltozását, és a "festői szépségű görög istent" valósággá tette, sérülékennyé, emberré. Bár szerintem nem egy kiemelkedően vonzó férfi, mégis képes úgy viselkedni, hogy mindenki elhiggye róla. Emellé viszont megtartotta azt a lazaságot, azt a hétköznapiságot, ami korábban is jellemezte. Erre a Little Ashes-ben szüksége is volt, hiszen a kis költségvetésű moziban élete első (homo)szexuális jelenetében kellett debütálnia.
A másik dolog, amin nem tudtam napirendre térni az a bajusz. Úristen az a bajusz! Nem tudtam eldönteni, hogy síró- vagy röhögőgörcsöt kapjak, ahányszor megjelent a vásznon. Bár már az első kockánál ezt éreztem, és amikor megláttam, fel tudtam volna visítani, hogy "a kis buzi", mint valami tollas pávián úgy sétál be ugyanis az épületbe. Remeg a keze. Mindig ha valakinek remeg a keze, Nabokov Mona Dahl-jára gondolok, akinek 140-es intelligenciahányados terhe nyomta izmait és idegeit, emiatt reszketett. Dalí vajon milyen fokú zsenialitástól szenvedett? Ki lehet ezt még fejezni számokban? És Garcia Lorca? Van erre még pontérték, amivel mindez leírható?
Művészfilm művészekről és művészetről. És egy olyan szerelemről, (már ha lehet ezt szerelmnek nevezni, nem csak egymást kiteljesítő, majd elpusztító egymásra találásnak) ami pontosan annyit adott mindkettőjüknek, amennyit el is vett tőlük. Kapcsolatuk, melyet Dalí talán sosem hevert ki, és sajnálatos eltávolodásuk egy félreértett film miatt tragikus és csodaszép. Kellően romantikus szemmel nézve még Voltaire és Rimbaud kapcsolatában is lehet szépséget látni, akkor ebben ne lehetne?
R.P. ebben a filmben nem hasonlít magára, és ezt pozitívumként hozom fel, hatalmas érdem ugyanis, ha valaki elég bátor és elég tehetséges ahhoz, hogy ne önmaga legyen minden filmben, hanem az eljátszott karakter. Nyilván persze ez a jó színész ismérve, de ma már, mikor minden film tele van bohócokkal és ripacsokkal, és szupertehetségesnek kikiáltott antitalentumok rohangálnak a világban teljesen túlértékelve, mindig öröm meglátni valakit, akire nem lehet panasz.
Beltrán és Pattinson összeillenek a vásznon, a nyughatatlan őrült gyerek, és a kifinomult úriember kettőse kel életre, csak azért, hogy együtt táncoljanak Dalí összeomlásába.
Beltrán már most sztár, Pattinson pedig egyértelműen sokkal többre hivatott annál, hogy csak egy Cullen legyen. Nem féltem attól, hogy benne ragad a szerepben, mint D. Radcliffe a Harry Potterben. Kellően merészen és provokatívan választ magának szerepeket ahhoz, hogy több legyen ennél. A Little Ashes minden egyes hibája ellenére remek választás volt.
Kíváncsi vagyok, hogy a készülő hollywoodi hiperdrága változat majd milyen mélységekbe rántja ezt a történetet, és mennyivel lesz a Paul Morrison által magasan elhelyezett léc alatt.
8.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése