Duplikálódok megint, de ez is olyan

Először is Stephenie Meyer egy hatásvadász szörnyeteg:) Szegényemet annyira megsértették azzal, hogy a félkész (bár jelzem félkész állapotban is ezerszer jobb könyvét), a midnight sun-t feltették a netre, hogy ő azt többet se akarja fejezni... Vagy legalábbis 2 évig nem akar hozzányúlni, mert úgy érzi megölné Cullenéket. Egy ezresbe fogadok, hogy a könyvecske készen várja 2010et, annak nyarát, amikor kb beérik majd a harmadik film, és amikor még meg lehet lovagolni a hullámokat. Mint már említettem az egészben annyi csupán a tragikus, hogy az MS ezerszer jobban sikerült, legalábbis az első 11 fejezet, mint bármelyik a másik 4 közül. Sokkal kevesebb logikai bukfenc, sokkal kevesebb hiba, pongyolaság, szóismétlés... Vagy lehet csak azért éreztem jobbnak, mert olyan régimódi vagyok mint Edward, és legalább olyan szörnyeteg, ezért tudok vele könnyebben azonosulni, és az ő látásmódjával, mint Bellácska kamaszos sirámaival. Ezen most nem akarok elgondolkozni. Viszont Stephenie-nak innen is üzenem, annak biztos tudatában, hogy sose adják át neki, hogy sokkal jobb "üzletasszony" mint író, és ehhez a képességéhez szeretnék gratulálni.

Aztán meg itt van egy film, egy sorozatocska, az El Internado. Ami ugyan fut az AXN-en is, de kinek van ideje AXN-t nézni... Inkább megszereztem máshogyan, és abszolút rajongás alakult ki. Olyan eyecandy pasi van benne... Hűűű... Még akkor is eyecandy, ha pasikra nem mondják. A feje kevésbé, de ami az alatt van... Csak pislogtam. Ha hatással lennének rám a szép férfitestek, akkor úgy kéne, hogy lefogjanak a sorozat nézése közben. Kár, hogy sose a külsőség érdekelt. Viszont, amit fontos most megjegyeznem, hogy felháborítónak tartom, hogy ilyeneket nem vesz meg mindenki számára elérhető TVcsatorna. Hanem helyette mónika sót nyomatnak. Rendben, próbálom megérteni, erre van igény, na de baszomanyulat, hogy finom legyek és nőies, nem MINDENKI akkora tajparaszt, hogy beérje fogatlan cigányok ordibálásával. Nem értem miért kell megragadni ezen szinten és miért kell degradálni az egész magyar társadalmat. Persze aztán felszállok a metróra és rájövök... Csak néha annyira szeretnék hinni abban, hogy az átlagmagyar többre vágyik mint a győzike.

Az rendben van, hogy esténként az értelmiség agyhalottan vegetál a képernyők előtt, és ilyenkor bármit le lehet nyomni a torkán, a négymilliomodszor ismételt filmeket is, de mi lenne ha megpróbálnának valami mást? Valami újat? Valami finomat? Ma este például volt szerencsém belefutni az Áll az alkuban egy lelkileg totálisan instabil szőke naívába... Bár az, hogy naíva volt-e, még kérdéses számomra, de hogy érzelmi roncs, az biztos. Ditke sikeresen elpasszolta a lehetőségeit, hogy értelmes összeget nyerjen, majd kiderült róla, hogy 2× volt futballista felesége külföldön. Gondolom nem az eszéért vették el. Annyiszor sírt, hogy meg se tudom számolni, Akkora butaságokat beszélt, hogy félelmetes, naivitásról, kihasználásról, nehéz sorsról, és arról, hogy ő szép... A végén mikor Áron azt mondta, az utazáson kívül van még egy meglepetésük, komolyan azt hittem Gaszner és Rihmer fognak besétálni karjukon Csernus Imrével, és elviszik a nőt melegebb éghajlatra, de tévedtem. Ki jött be? Na ki? Joshi Bharat. Vagy ahogy a Balogh Gábor hívta, a Borat. És Joshi empátiáról, meg műsor utáni naaagy beszélgetésről kezdett halandzsázni... Már el se tudtam fojtani a röhögésem. Nem elég, hogy Ditke 600 000 Ft helyett egyedül elmehet 3 hétre Afrikába, úgy, hogy a 16 éves fiát itthon telelteti, még emellé megkapja Joshit is, aki ott fogja osztani az észt neki, és helyreteszi lelkileg... Persze. Könyörgöm, ennek a nőnek terápia kéne... Na de majd a Joshi megoldja.

A statisztikám megőrült. Szomód, Baj, Tatabánya, és egy város amit nem nevezek nevén után most Komáromnak írja azt, ami nem is Komárom. Érdekes, hogy néha mekkorákat téved. Az IP stimmel, a gép adatai stimmelnek, böngésző stimmel, felbontás stimmel, oprendszer stimmel... Csak a várost variálja veszettül, mintha azt hinné a program, hogy ezzel át tud verni. Vannak olyan IP címek, amiket álmomból felébresztve vakon Braille-írásból kiolvasva felismerek. Ez pl egy olyan. Szóval üzenem a statisztikámnak, hogy nyugodtan írhatja, hogy Tata, nem fogok megsértődni. Úgyis tudom. Úgyis látom.

Közben itthon katasztrófák sora történt... Nem tudom mennyire blog-pozitív ezek közül bármi is, vagy mennyire van jogom elmondani. Olyan emberekről van szó, akik fontosak anyámnak, és akik egykor tanáraim voltak. Alzheimerről van szó, és olyan fájdalmas elbutulásról, amire szavak sincsenek... Mindenkinek fáj, aki látja, egyedül annak nem fáj, aki benne él, aki butul... A volt osztályfőnököm Alzheimeres. Relatíve fiatal még ehhez, sőt, hihetetlenül fiatal ehhez, de mégis gyorsabban romlik, mint várták. Gyorsabban, mint azt fel lehetne dolgozni. Ártatlan és értetlen gyermeki tekintettel szemléli a világot az a nő, aki anno a magyar alapjait verte bele a fejembe... Ma már nem képes megfogalmazni egy összetett mondatot. A férje pedig... A zenetanár... Istenem. Sose kívántam egyiküknek sem rosszat, és sose kívánnék, főleg nem ilyet, hogy végig kelljen néznie az intelligens és humoros felesége pusztulását. De bátran viseli. Ma is bátor volt, amikor utána lendült az asszonykája után, aki a pedagógus napi ünnepségen sikerrel lebucskázott pár lépcsőfokot. A sors iróniája, hogy a nőnek semmi baja nem lett, még csak karcolások se, a férfit nagyjából most tolják ki a műtőből. Ilyen természetellenes pozícióban még nem látott bokát anyám. Én nem láttam, de el tudom képzelni. Minden tört, ami törhetett, és minden szakadt, ami szakadhatott. A nőt ismerősök vitték haza, a vendégsereg pedig a mentőt várta a férfival. Fél pillanatra belegondoltam, hogy a volt osztályfőnökömre most egy ismerős család, egy férj, és egy mit ad isten Alzheimeres feleség vigyáz... A volt zenetanár a kórházban épp most ébred tudatára annak, hogy már ketten magatehetetlenek a családban... Abban a családban, amit ketten alkotnak... És elsírtam magam. Szemét dolog, de arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy mi ezen EGYELŐRE túl vagyunk. Végigcsináltuk, amit végig kellett, mamával 6 évet, és lassan 5 éve halott... El se hiszem, hogy ez valóban 5 év... Azt sem tudom mit kívánjak nekik, fogalmam sincs. Sok erőt. A világ összes erejét. És azt, hogy szegény törött lábú J. bá' minél hamarabb talpra álljon.

Aztán történt más is. Ma volt a második olyan nap, amikor észrevettem, hogy apám nem érti, amit mondok neki. Nem nem hallja. Nem érti. Másra reagál, keresi a szavakat, össze-vissza beszél. Fogalma sincs mi van, hol van. Ma volt a második olyan nap, hogy megrémültem emiatt. Kivörösödve, szuszogva, tüzelő fejjel ült a fotelben, és összefüggéstelenül makogott valamit, aminek köze nem volt ahhoz, amiről beszéltem. Legszívesebben ordítottam volna, hogy (és elnézést most vulgáris leszek) kurvaisten most ájjá le, mert ha nem akkor... de kihagytam az ordítást. Behoztam a gyógyszereit. Hoztam vizet. Leültünk. Elkezdtük elölről az egészet. Azt hiszem sose voltam ennél jobban tisztában azzal, hogy apám meg fog halni, mint ma... Még akkor sem volt ilyen kristálytiszta, mikor a műtét előtt végrendelkezett, hogy hamvasztassuk el. Még megvan, ahova felírtam mindent, mit hogy szeretne. Eltettem. Soha többé nem akarok vele erről beszélni. Soha többé.

Engem mindenki elhagy. Még nem vagyok 23. Még nem vagyok kész.