Egy könyv, amiről szinte csak jókat lehet mondani...
És egy film, amiről igazából nem sok jót...
Különös szépségű film az emberi tartásról, a titkokról, az egymás iránti megbecsülésről és szeretetről.
A Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regényéből készült film, két szigorú elvek szerint élő asszony portréja. A házvezetőnő és a ház asszonyának apránként kibontakozó és sokszor viharos kapcsolatának megrendítően szép története.
Magda, az írónő bejárónőt keres. Megismeri Emerencet a meglehetősen öntörvényű, nyers asszonyt. A kezdetben egymás iránt érzett gyanakvás és közöny helyét, lassanként átveszi az elfogadás és a bizalom. Ahogy Emerencről leválik a ridegség máza, úgy tárul ki egyre jobban a közöttük lévő ajtó.
Helen Mirren persze zseniális, hiszen ő Helen Mirren, de nem ő Emerenc. Egy kemény francia nő, ez igaz, de nem képes hitelesen alakítani a paraszti élet edzette szikár házvezetőnőt.
Martina Gedeck úgy rossz, ahogy van. Semmi sincs benne Szabó Magdából. Ez még a kisebb gond, de mintha a forgatás alatt végig gyengélkedett volna... Vagy csak teljesen híján van minden színészi tehetségnek.
Eperjes Károly még életében nem játszott jól, mindig a szerencsétlen hülyét adja, akkor is, ha mást kéne mutatni. Itt ez különösen kínos.
A bakik szemet szúróak, a pasztell émelyítően árad túl, főleg a szépia emlékekben. A történetből pedig az igazán fontos részek, az árnyalatok maradnak ki. A kapcsolatok fejlődése, az út az origóból a végkifejlet felé. Szabó István olyan filmet rendezett, melyből kapásból az origó hányzik. CGI viszont került bele, olyan bőségesen mérve, hogy az embernek sírni támad kedve.
Szomorú, hogy úgy akar értéket közvetíteni, hogy középszerű és kommersz módon ábrázol egy ilyen zseniális könyvet.
4/10
2013. március 31., vasárnap
2013. március 23., szombat
Selyem - Silk 2007
Alessandro Baricco könyvéből François Girard álmodott és írt forgatókönyvet.
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
Maga az eredeti írott mű igencsak vékonyka, inkább hangulatokból és elfojtott érzelmekből építkezik, nem pergő cselekmény jellemzi. A megfilmesítését már anno 2007-ben is bizarr ötletnek tartottam. Sokáig nem is akartam megnézni, de ha már leadta a TV, és nem volt más értelmes alternatíva, megnéztem.
Előszóként el kell mondanom, hogy kevés olyan fiatal színésznő van ma Hollywood-ban, akit annyira utálnék, mint K. Knightley-t, szóval a szerepeltetése már alapból rányomta a bélyegét a filmre, sőt, magára a történetre is.
Az Alessandro Baricco regényéből készült Selyem két kontinensen átívelő, lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Hervé Joncour (Michael Pitt) odaadóan szereti szépséges feleségét (Keira Knightley). Ám amikor újra és újra veszélyes utakra vállalkozik, hogy selyemhernyó-kereskedőként segítse szülőfaluját, a kísértés nagy próbatétel elé állítja a szerelmét. Hervé Japánból a gondtalan gazdagságot hozza magával, de lelkét lassan felőrli egy japán hadúr érzéki ágyasa iránt érzett kínzó vágy és a felesége, Helene iránt érzett múlhatatlan szerelem.
Helene-t mindig is éteri, leheletfinom, tiszta szépségnek képzeltem, kissé gyenge fizikumúnak, és legalább annyira gyenge egészségűnek, de soha egy pillanatig se gondoltam, hogy a szinte már anorexiás Knightley lenne megfelelő erre a szerepre. Ha eltekintek a személyes ellenszenvemtől, akkor is azt kell mondanom, hogy van valami az arcában, a személyiségében, ami átüt Helene karakterén, és ami irreálissá teszi. Másfajta erő van ebben a nőben, nem az, ami az asszonyt kéne, hogy jellemezze.
A japán nő annyival érdekesebb, annyival több, annyival titokzatosabb, hogy a feleségnek esélye sincs, bár igazából a könyvben sem volt soha. A tisztelet, a szeretet persze megvan, de a tűz és a vágy máshová vezeti a férj gondolatait.
A főszereplő férfi, Michael Pitt sótlan, és semmilyen, mindent képes megjeleníteni, kivéve Hervé igaz valóját.
A film szépen fényképezett, lassan hömpölyög, a táj csodálatos... A könyvbeli eseményeket nagyjából pontosan követi, minden benne van, aminek benne kell lennie. Mégsincs benne semmi. Több az érzékiség, több a kéj, mégis kevesebb az igazi gyönyör, ahogy kevesebb az igazi érzelem is. Annyi érzékünket akarja kényeztetni a tökéletes zenével és a tökéletes jelenetek sorával, amennyit csak lehet, épp ettől üresedik ki. A túlzott szépség, a túlzott finomkodás és a tökéletes megalkotása iránti vágy a visszájára fordít mindent. Túl lassú, túl vontatott, túl simára csiszolt, az embernek az az érzése támad, hogy ilyen márpedig nincs, nem lehet.
Ha csak az első 15-20 percet, valamint az utolsó fél órát nézi meg az ember, pontosan ugyanazt az élményt kapja, mintha végigüli az egészet, mind a 107 percet.
Alfred Molina persze zseniális, mint mindig, de ez most ide sajnos kevés.
Ha valaki meg akarja érteni a történetet, akkor inkább a könyvet ajánlom.
Akár hangoskönyv formájában is.
6/10
2013. március 21., csütörtök
Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak 2012
Avagy Genndy Tartakovski Dexter, a laboratóriuma, a Pindur Pandúrok, és a Szamuráj Jack után. Engem már a Dexterrel megvett kilóra, és nem is bohó gyermekkoromban, hanem áldott-áldatlan kamaszkorom idején. A kis vörös tudósgyerek annyira jó karakter volt, és annyira jó volt a rendezés, hogy Genndy-t már alapból a zsenik közé soroltam.
Vérszívó vagy nászúton? Farkasember családi lazuláson? Rémkoppantó, aki belefáradt a szürke hétköznapok egyformaságába? Vár a Hotel Transylvania - minőségi pihenés és felfrissülés mindennemű rémnek, szörnynek és gonosz torzszülöttnek.
Drakula gróf ötcsillagos erdélyi luxusszállodájában (főszakács: Quasimodo) a szörnyek és családjuk távol kerülhetnek az emberi világ zajától. Itt ejtőzik Frankenstein és a menyasszonya, Múmia, a láthatatlan ember, egy egész farkas falka és kollégáik - míg egyszer egy halandó nem téved közéjük. A bajt csak fokozza, hogy a gróf nemcsak szállodaigazgató, hanem apa is, aki eddig sikerrel óvta csemetéjét a valódi világ borzalmaitól: most azonban minden megváltozik.
A félig véres, félig prémes rémmese kicsit békebeli, olyan aranyosan régies, nem annyira formabontó és nem is annyira egyedi, mint a fentebb felsorolt Tartakovski nevéhez köthető rajzfilmek. A szörnyek között persze látunk nagyon egyedieket is, nem csak a máshonnan ismert figurák újragondolását, és a mimikára, gesztusokra épülő geg abszolút működik, folyamatosan mosolyra húzódik tőle a néző szája széle. Valami mégis hiányzik. De így elsőre meg se tudnám mondani, mi.
Mert a történet jó, a rajzok imádnivalóak, és remekül kidolgozottak, a cselekmény egy percre sem laposodik el, folyamatosan zajlanak az események, szusszanni sincs időnk. A zene fülbemászó, a rajzolt figurák igazi karakterek, van személyiségük, motivációjuk, múltjuk és jelenük. Tulajdonképpen többet nyújtanak néhány valós színésznél. Mégis ott az a de...
A központi téma, a szülőről való leválás, az elengedés problematikája, a felnőtteket is elgondolkoztathatja, ennek ellenére marad egy pici fanyar szájíz. Érezni, hogy nem a korosztályomnak szánták a mesét, az intellektuális humor, a frappáns odamondogatások hiányát magán viseli. És valami mást is... Amit még mindig nem tudok meghatározni. Nem feltétlenül a happy end a gond, nem az elnagyolt, gyerekes szerelmi szál... Csak az ingerküszöbünk lehet talán máshol.
A mosoly tehát konstans, de igazi nevetés nincs. A Twilight-paródia persze jó, én még durvábban ekéztem volna a helyükben.
A szinkron kellemesen enervált, szóval ha tehetitek, eredeti nyelven nézzétek meg, és ugorjátok át az 1.20 körüli éneket :)
6/10
Vérszívó vagy nászúton? Farkasember családi lazuláson? Rémkoppantó, aki belefáradt a szürke hétköznapok egyformaságába? Vár a Hotel Transylvania - minőségi pihenés és felfrissülés mindennemű rémnek, szörnynek és gonosz torzszülöttnek.
Drakula gróf ötcsillagos erdélyi luxusszállodájában (főszakács: Quasimodo) a szörnyek és családjuk távol kerülhetnek az emberi világ zajától. Itt ejtőzik Frankenstein és a menyasszonya, Múmia, a láthatatlan ember, egy egész farkas falka és kollégáik - míg egyszer egy halandó nem téved közéjük. A bajt csak fokozza, hogy a gróf nemcsak szállodaigazgató, hanem apa is, aki eddig sikerrel óvta csemetéjét a valódi világ borzalmaitól: most azonban minden megváltozik.
A félig véres, félig prémes rémmese kicsit békebeli, olyan aranyosan régies, nem annyira formabontó és nem is annyira egyedi, mint a fentebb felsorolt Tartakovski nevéhez köthető rajzfilmek. A szörnyek között persze látunk nagyon egyedieket is, nem csak a máshonnan ismert figurák újragondolását, és a mimikára, gesztusokra épülő geg abszolút működik, folyamatosan mosolyra húzódik tőle a néző szája széle. Valami mégis hiányzik. De így elsőre meg se tudnám mondani, mi.
Mert a történet jó, a rajzok imádnivalóak, és remekül kidolgozottak, a cselekmény egy percre sem laposodik el, folyamatosan zajlanak az események, szusszanni sincs időnk. A zene fülbemászó, a rajzolt figurák igazi karakterek, van személyiségük, motivációjuk, múltjuk és jelenük. Tulajdonképpen többet nyújtanak néhány valós színésznél. Mégis ott az a de...
A központi téma, a szülőről való leválás, az elengedés problematikája, a felnőtteket is elgondolkoztathatja, ennek ellenére marad egy pici fanyar szájíz. Érezni, hogy nem a korosztályomnak szánták a mesét, az intellektuális humor, a frappáns odamondogatások hiányát magán viseli. És valami mást is... Amit még mindig nem tudok meghatározni. Nem feltétlenül a happy end a gond, nem az elnagyolt, gyerekes szerelmi szál... Csak az ingerküszöbünk lehet talán máshol.
A mosoly tehát konstans, de igazi nevetés nincs. A Twilight-paródia persze jó, én még durvábban ekéztem volna a helyükben.
A szinkron kellemesen enervált, szóval ha tehetitek, eredeti nyelven nézzétek meg, és ugorjátok át az 1.20 körüli éneket :)
6/10
2013. március 19., kedd
The Perks of Being a Wallflower 2012
A film, amiben Emma Watson végre tényleg Emma Watson, és nem Hermione Granger? (Bár örökké imádni fogom Hermione-ként is).
A film, amiben Ezra Miller annyira meleg, hogy 8 mp alatt sül meg egy rántotta a hasán?
A film, amiben Logan Lerman egyszerre félelmetes, és szeretnivaló?
A film, amiben nem mellékesen ott van Paul Rudd is?
Ezt nem hagyhattam ki.
Már maga a történet megfogott. A félszeg fiúcska előre elkönyveli, hogy számára pokol lesz a gimnázium, ennek köszönhetően tényleg pocsékul is indul, de egy futballmeccsen sikerül megismerkednie két igazi különccel, Patrick és Sam pedig befogadják, és magukkal húzzák a baráti társaságba, amit hosszú évek munkája formált ilyenné.
Charlie persze nagyjából első pillantásra belezúg Sam-be, tehát a film szólhatna arról, hogy is alakul a kapcsolatuk. Lehet-e bármi egy végzős, és egy szinte még pelenkás között. De nem erről szól.
Stephen Chbosky saját regényéből saját forgatókönyvvel rendezett egy meglepően remek mozit... a barátságról... Annak erejéről. Azokról a kapcsolatokról, amik formálnak, csiszolnak rajtunk, ha kell, radikálisan változtatnak meg, amik által meghatározhatjuk magunkat, ha egyedül erre képtelenek lennénk. Azokról a barátokról forgatott filmet, akik mindig kinyújtják egymás felé a kezüket, és mindig ott állnak tárt karokkal, ha a másik épp zuhan.
Szólhatna ez a film a drogokról, az alkoholról, az első szexről, vagy a bullying-ról, amit azért szépen körüljár... Mégsem ez a központ. Nem ez az átívelő szál. Nem is a személyes tragédiák, amiből Patrick-nek, Sam-nek és Charlie-nak is bőven kijutott. A szeretet vezet el minket a fő csapásirányba, és a bátorság, hogy olyanokkal tudjunk és akarjunk időt tölteni, akik ismerik az igaz valónkat, elfogadják azt, talán még kedvelik is... Hogy olyanokkal akarjunk időt tölteni, akiknek a kezébe lehet helyezni az életünket. Ennek a 3 fiatalnak ez sikerül.
És már a mélységnél vagyunk. Hiába van a spacecake, vagy az LSD a felszínen, hiába vakít el minket pár buli, vagy épp az a bizonyos bál, elértünk a dolgok mélyére.
Ezek a srácok sosem lesznek népszerűek a szó hagyományos, általánosan elfogadott értelmében. Soha nem fogja őket ünnepelni az uniformizálódó, szinte már masszává összefolyó tömeg. De ez így a jó. Tudják, hogy így a jó.
Küzdenek a saját démonaikkal, Patrick a homoszexualitással, és azzal, hogy a kedvese képtelen felvállalni az érzelmeit, egyáltalán a szexuális orientációját, Sam azzal, hogy folyamatosan olyan kapcsolatokba kerül, ahol nem becsülik meg, csak 'arra' használják... Charlie pedig... Nos, neki több titka is van. Nincs is idő igazán drámaian kibontani mindet, nem elég rá 1 óra 45 perc.
Ha valamit a film hiányosságaként hozhatnék fel, akkor az a végső "csattanó" kidolgozatlansága, súlytalansága. Kicsit olyan van, de minek érzésem lett tőle. Persze, újabb rétegeket ad Charlie jelleméhez, sok mindent megmagyaráz, de amekkora drámai fordulatnak szánhatta a rendező eredetileg, akkorát nem csattan. Kár érte. Mert egyébként remek a forgatókönyv, zseniálisak a zenék, a színészekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Paul Rudd még mindig csodálatos, és végre nem csak komikusként bizonyított. Miss Watson pedig nyithatna egy iskolát, és felvehetné K. Stewartot, hogy megmutassa neki, hogy is kell ezt csinálni... Hogy kell JÓL csinálni.
Az elsőfilmes író-rendező úr is kezet foghat saját magával, bensőséges, jól adagolt, szépen összerakott filmet tett le az asztalra, amiben a tartalom és a forma igényessége egyenlő arányban van jelen. Magnókazetták, tradicionális bálok, írógép, a social media még meg se született, nem hogy nem használták. A kamaszkorom juttatta eszembe. És, be kell vallanom, borzasztóan jó volt visszatekinteni.
Mint fentebb már említettem, vannak hibák, és a legnagyobbnak szánt WTF szól a legkisebbet, de talán ez nem is a rendező hibája. Talán a színészeké, mert egyszerűen annyira jók, annyira jól jelenítik meg a saját mindennapi poklukat, hogy a büntetőjogilag is elítélhető cselekedet már "nem sokat" ront a helyzeten.
8.5/10
A film, amiben Ezra Miller annyira meleg, hogy 8 mp alatt sül meg egy rántotta a hasán?
A film, amiben Logan Lerman egyszerre félelmetes, és szeretnivaló?
A film, amiben nem mellékesen ott van Paul Rudd is?
Ezt nem hagyhattam ki.
Már maga a történet megfogott. A félszeg fiúcska előre elkönyveli, hogy számára pokol lesz a gimnázium, ennek köszönhetően tényleg pocsékul is indul, de egy futballmeccsen sikerül megismerkednie két igazi különccel, Patrick és Sam pedig befogadják, és magukkal húzzák a baráti társaságba, amit hosszú évek munkája formált ilyenné.
Charlie persze nagyjából első pillantásra belezúg Sam-be, tehát a film szólhatna arról, hogy is alakul a kapcsolatuk. Lehet-e bármi egy végzős, és egy szinte még pelenkás között. De nem erről szól.
Stephen Chbosky saját regényéből saját forgatókönyvvel rendezett egy meglepően remek mozit... a barátságról... Annak erejéről. Azokról a kapcsolatokról, amik formálnak, csiszolnak rajtunk, ha kell, radikálisan változtatnak meg, amik által meghatározhatjuk magunkat, ha egyedül erre képtelenek lennénk. Azokról a barátokról forgatott filmet, akik mindig kinyújtják egymás felé a kezüket, és mindig ott állnak tárt karokkal, ha a másik épp zuhan.
Szólhatna ez a film a drogokról, az alkoholról, az első szexről, vagy a bullying-ról, amit azért szépen körüljár... Mégsem ez a központ. Nem ez az átívelő szál. Nem is a személyes tragédiák, amiből Patrick-nek, Sam-nek és Charlie-nak is bőven kijutott. A szeretet vezet el minket a fő csapásirányba, és a bátorság, hogy olyanokkal tudjunk és akarjunk időt tölteni, akik ismerik az igaz valónkat, elfogadják azt, talán még kedvelik is... Hogy olyanokkal akarjunk időt tölteni, akiknek a kezébe lehet helyezni az életünket. Ennek a 3 fiatalnak ez sikerül.
És már a mélységnél vagyunk. Hiába van a spacecake, vagy az LSD a felszínen, hiába vakít el minket pár buli, vagy épp az a bizonyos bál, elértünk a dolgok mélyére.
Ezek a srácok sosem lesznek népszerűek a szó hagyományos, általánosan elfogadott értelmében. Soha nem fogja őket ünnepelni az uniformizálódó, szinte már masszává összefolyó tömeg. De ez így a jó. Tudják, hogy így a jó.
Küzdenek a saját démonaikkal, Patrick a homoszexualitással, és azzal, hogy a kedvese képtelen felvállalni az érzelmeit, egyáltalán a szexuális orientációját, Sam azzal, hogy folyamatosan olyan kapcsolatokba kerül, ahol nem becsülik meg, csak 'arra' használják... Charlie pedig... Nos, neki több titka is van. Nincs is idő igazán drámaian kibontani mindet, nem elég rá 1 óra 45 perc.
Ha valamit a film hiányosságaként hozhatnék fel, akkor az a végső "csattanó" kidolgozatlansága, súlytalansága. Kicsit olyan van, de minek érzésem lett tőle. Persze, újabb rétegeket ad Charlie jelleméhez, sok mindent megmagyaráz, de amekkora drámai fordulatnak szánhatta a rendező eredetileg, akkorát nem csattan. Kár érte. Mert egyébként remek a forgatókönyv, zseniálisak a zenék, a színészekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Paul Rudd még mindig csodálatos, és végre nem csak komikusként bizonyított. Miss Watson pedig nyithatna egy iskolát, és felvehetné K. Stewartot, hogy megmutassa neki, hogy is kell ezt csinálni... Hogy kell JÓL csinálni.
Az elsőfilmes író-rendező úr is kezet foghat saját magával, bensőséges, jól adagolt, szépen összerakott filmet tett le az asztalra, amiben a tartalom és a forma igényessége egyenlő arányban van jelen. Magnókazetták, tradicionális bálok, írógép, a social media még meg se született, nem hogy nem használták. A kamaszkorom juttatta eszembe. És, be kell vallanom, borzasztóan jó volt visszatekinteni.
Mint fentebb már említettem, vannak hibák, és a legnagyobbnak szánt WTF szól a legkisebbet, de talán ez nem is a rendező hibája. Talán a színészeké, mert egyszerűen annyira jók, annyira jól jelenítik meg a saját mindennapi poklukat, hogy a büntetőjogilag is elítélhető cselekedet már "nem sokat" ront a helyzeten.
8.5/10
2013. március 17., vasárnap
Profilozók - Profilage
S01 - S03
Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is humbug a profilozók munkája, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.
Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is "istencsászárok" a profilozók, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.
S01-S02
Matthieu Pérac a párizsi rendőrség nyomozóparancsnoka és Chloé Saint-Laurent, kriminálpszichológus hatékony csapatot alkotva kutatja fel a francia fővárosban történt gyilkosságok elkövetőit.
S03
Rocher a párizsi rendőrség új nyomozóparancsnoka visszahívja az egy éve vidéken pihenő Chloé-t a csapatba, hogy tovább folytassák a gyilkosok felkutatását.
Remek dinamikájú sorozat, amely sokat alakult, finomodott az első évad óta. Chloé eleinte mintha űrlény lenne, nem is ember, külön faj, annyira nem illik a csapatba. Hihetetlen jó poénok forrása, a geg állandó körülötte. Mégis illik a másik 3 karakter köré. Fred, a kemény, majdhogynem férfias nő, Hyypolite, a hazug nőcsábász wannabe, és Matthieu, a konok, gyanakvó, ám végletekig jólelkű parancsnok eleinte kétkedve fogadják az elképesztő ruhákban járó, feltűnő, kétballábas kriminálpszichológust, de két évad alatt szépen összeszoknak. A nagy négyes remekül működik, megvan köztük az izzás, megvan köztük a pulzáló energia.
Lamarck féltő, óvó kezei alatt Chloé-ből embert farag a csapat, Matthieu megtanul ismeretlenül is bízni az emberekben, Fred rájön arra, hogy a változás nem feltétlenül rossz dolog, és Hyppolite is megtudja, hogyan nyerhet a pókerben a kollegái ellen. Szinte mindenki profitál a furcsa lány felbukkanásából, legalább annyit alakulnak, finomodnak, mint Chloé maga.
Egyes sallangokat a 3. évadra lenyiszált magáról a Profilozók, az új parancsnok pedig friss vér a történet ereiben. Chloé személyiségfejlődése újabb szintre lép, az ügyek továbbra is rendkívül izgalmasak, bár előfordul, hogy a logikára ráérezve már a 10-12. percben kitalálható a tettes kiléte. Az egyes "betegségek" is ismétlődnek, bár a csavarok, és a végkifejlet sosem.
Bár országomat Guillaume Cramoisan-ért, de el kell ismernem Philippe Bas is remek parancsnok. Vele teljesen más dinamika alakul ki a 4 főszereplő között, változnak a szerepek. Chloé még inkább a középpontba kerül, és még inkább kinyílik. Már-már normálisan funkcionál. Ahogy az emberek. Annyira bájosan idétlen, és (nem tudok rá jobb szót) néha balfasz, hogy nem lehet mást, mint szeretni. Akkor is, ha épp halálra idegesíti az embert. Odile Vuillemin tökéletesen hozza a minden tekintetben furcsa, de mégis imádnivaló sérült kislányt, aki egy hihetetlenül profi kriminológus testébe szorulva igyekszik felnőni a mindennapokhoz, az emberi kapcsolatokhoz. Néha több, néha kevesebb sikerrel.
Sokan fogalmazták meg kritikaként, hogy ez is csak egy újabb "nyomozós" sorozat, egy másolat, valami amerikai európaizálása. Nekik annyit üzennék, hogy biztosan nem látták egyik részét se. Itt egyszerűen más van a középpontban, sosem az ügy, nem a tett, hanem az ember. A tettes, az áldozat. A segítők. Minden ember ember marad, legyen bár élő, vagy halott. Valami tipikus franciás báj, finomság és tisztelet van minden epizódban, még a legbrutálisabbakban is. Különleges.
Minden más, amit írhatnék, spoiler lenne, ezért csak pontozok
S01 9/10
S02 8/10
S03 8/10
Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is humbug a profilozók munkája, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.
Annyiszor és annyian írtak már arról, miért is "istencsászárok" a profilozók, hogy már csak ennek cáfolataként is megéri megnézni ezt a sorozatot.
S01-S02
Matthieu Pérac a párizsi rendőrség nyomozóparancsnoka és Chloé Saint-Laurent, kriminálpszichológus hatékony csapatot alkotva kutatja fel a francia fővárosban történt gyilkosságok elkövetőit.
S03
Rocher a párizsi rendőrség új nyomozóparancsnoka visszahívja az egy éve vidéken pihenő Chloé-t a csapatba, hogy tovább folytassák a gyilkosok felkutatását.
Remek dinamikájú sorozat, amely sokat alakult, finomodott az első évad óta. Chloé eleinte mintha űrlény lenne, nem is ember, külön faj, annyira nem illik a csapatba. Hihetetlen jó poénok forrása, a geg állandó körülötte. Mégis illik a másik 3 karakter köré. Fred, a kemény, majdhogynem férfias nő, Hyypolite, a hazug nőcsábász wannabe, és Matthieu, a konok, gyanakvó, ám végletekig jólelkű parancsnok eleinte kétkedve fogadják az elképesztő ruhákban járó, feltűnő, kétballábas kriminálpszichológust, de két évad alatt szépen összeszoknak. A nagy négyes remekül működik, megvan köztük az izzás, megvan köztük a pulzáló energia.
Lamarck féltő, óvó kezei alatt Chloé-ből embert farag a csapat, Matthieu megtanul ismeretlenül is bízni az emberekben, Fred rájön arra, hogy a változás nem feltétlenül rossz dolog, és Hyppolite is megtudja, hogyan nyerhet a pókerben a kollegái ellen. Szinte mindenki profitál a furcsa lány felbukkanásából, legalább annyit alakulnak, finomodnak, mint Chloé maga.
Egyes sallangokat a 3. évadra lenyiszált magáról a Profilozók, az új parancsnok pedig friss vér a történet ereiben. Chloé személyiségfejlődése újabb szintre lép, az ügyek továbbra is rendkívül izgalmasak, bár előfordul, hogy a logikára ráérezve már a 10-12. percben kitalálható a tettes kiléte. Az egyes "betegségek" is ismétlődnek, bár a csavarok, és a végkifejlet sosem.
Bár országomat Guillaume Cramoisan-ért, de el kell ismernem Philippe Bas is remek parancsnok. Vele teljesen más dinamika alakul ki a 4 főszereplő között, változnak a szerepek. Chloé még inkább a középpontba kerül, és még inkább kinyílik. Már-már normálisan funkcionál. Ahogy az emberek. Annyira bájosan idétlen, és (nem tudok rá jobb szót) néha balfasz, hogy nem lehet mást, mint szeretni. Akkor is, ha épp halálra idegesíti az embert. Odile Vuillemin tökéletesen hozza a minden tekintetben furcsa, de mégis imádnivaló sérült kislányt, aki egy hihetetlenül profi kriminológus testébe szorulva igyekszik felnőni a mindennapokhoz, az emberi kapcsolatokhoz. Néha több, néha kevesebb sikerrel.
Sokan fogalmazták meg kritikaként, hogy ez is csak egy újabb "nyomozós" sorozat, egy másolat, valami amerikai európaizálása. Nekik annyit üzennék, hogy biztosan nem látták egyik részét se. Itt egyszerűen más van a középpontban, sosem az ügy, nem a tett, hanem az ember. A tettes, az áldozat. A segítők. Minden ember ember marad, legyen bár élő, vagy halott. Valami tipikus franciás báj, finomság és tisztelet van minden epizódban, még a legbrutálisabbakban is. Különleges.
Minden más, amit írhatnék, spoiler lenne, ezért csak pontozok
S01 9/10
S02 8/10
S03 8/10
2013. március 15., péntek
Eleven testek - Warm Bodies 2013
Ha bizonyos jelenetek, pl a mezőn lágy napfényben arcukat fürdető ifjú szerelmesek évődése, nem lennének annyira egyértelműen a tvájfájtra hajazó koppincsok, akkor talán többen vállalnák be a filmet, talán végig is néznék... A gyengus baseball -utalás, a szőke Kristen Stewart utánzat, azaz a csalóka látszat sokakat lebeszél, pedig szerintem egyszer érdemes megnézni.
R (Nicholas Hoult), egy érző, magányos zombi kinek szívét a bájos, és nagyon is élő Julie (Teresa Palmer) ejti rabul. R ahelyett, hogy Julie agyát falná fel inkább megmenti a fiatal lányt éhező zombi társaitól. R, normális zombihoz híven, nem emlékszik semmire korábbi életéből, hogy ki is volt valójában, és már beszélni se nagyon tud, csak néhány szót képes kihörögni magából. De R-ben azért ennél sokkal több lakozik: bár pulzusa nincs, de tele van álmokkal, vágyakkal. Mikor egy titokzatos vírus ütötte fel fejét a Földön, elpusztította a civilizációt, és a fertőzötteket vérszomjas emberevőkké változtatta, így lett a fiatal srácból is zombi. Csak néhány ember maradt, akik egykori szeretteiktől rettegve élnek, hogy mikor is jön el értük az eleven testekre éhezők csapata. Julie R-rel való találkozása után apjához (John Malkovich), a kegyetlen zombi vadászhoz siet, hogy elújságolja neki a nagy hírt: találkozott egy olyan sráccal, aki nem csak egy csoszogó, üres tekintetű zombi, hanem valami más. De az élő halottaktól rettegő embereket nehéz meggyőzni bármiről is. A háború elkezdődik élők és holtak között, veszélybe sodorva a fiatal szerelmesek jövőjét. Pedig abban a pillanatban minden egy csapásra megváltozott, mikor R, az egzisztenciális válságban lévő zombi srác szíve megdobbant, és hideg testét a szerelem felhevítette. Olyasmi történt vele, ami talán az egész emberiséget megmenthetné mert ez a szerelem nem egy halott ügy.
Nem az évezred vígjátéka, nem is az évezred romantikus filmje, de vitathatatlanul jobb mint az Alkonyat-széria bármelyik része. Először is, egy másodpercig nem veszi magát komolyan, másodszor, lényegesen jobb regényen alapul, mint az a hulladék.
Persze rengeteg olyan momentum van benne, amiben az egyszeri Alkonyat-utáló az idióta herélt Edward-ot és a végtelenül debil Bella-t látja, mert valamilyen perverz megfontolásból szinte az egész filmen végigvitték a romantikus jelenetek másolását (garázsban kézfogás, réveteg egymásra nézés, autóban nyúlkálás a fűtés felé).
Mindkét mozi tele van Rómeó és Júlia utalásokkal, Julie és R. párocskája révén ez itt kicsit konkrétabb, bár ha azt nézzük, hogy a másik említett filmben monológokat idéznek a drámából... Fene se tudja. Az erkély-jelenet kicsit erős áthallás.
Hogy miért ajánlom mégis? Julie és R két olyan karakter, akiknek lehet drukkolni, John Malkovich pedig azért mégiscsak John Malkovich.
Teresa Palmer nem tehet arról, hogy rendkívül hasonlít Kristen-re, arról sem, hogy úgy rendezték, hogy ezekre a hasonlóságokra rá is játsszon... Nicholas Hoult pedig generációnk egyik valóban tehetséges ifjú színésze.
Ha kicsit mélyebbre tekintünk, akkor elég kemény társadalomkritikát is felfedezhetünk (sminkelés, hatalmas fal a "két világ" között). Ha magunkba nézünk, rá kell jönnünk, hogy így élünk mi is. Falak mögé rejtőzve, elzárva magunkat mindentől és mindenkitől, aki kicsit furcsa, kicsit más, akit nem értünk. Sminkelésre buzdítjuk a kevésbé előnyös külsejűt, hogy be tudjon illeszkedni, "sminkeljük" a lelkünket is... Elfedjük a hazugságot, de elfedjük az igazságot is, mert mindkettőtől félünk.
Nem zombifilm ez, hanem a valóság.
Még tanulsága is van.
7/10
R (Nicholas Hoult), egy érző, magányos zombi kinek szívét a bájos, és nagyon is élő Julie (Teresa Palmer) ejti rabul. R ahelyett, hogy Julie agyát falná fel inkább megmenti a fiatal lányt éhező zombi társaitól. R, normális zombihoz híven, nem emlékszik semmire korábbi életéből, hogy ki is volt valójában, és már beszélni se nagyon tud, csak néhány szót képes kihörögni magából. De R-ben azért ennél sokkal több lakozik: bár pulzusa nincs, de tele van álmokkal, vágyakkal. Mikor egy titokzatos vírus ütötte fel fejét a Földön, elpusztította a civilizációt, és a fertőzötteket vérszomjas emberevőkké változtatta, így lett a fiatal srácból is zombi. Csak néhány ember maradt, akik egykori szeretteiktől rettegve élnek, hogy mikor is jön el értük az eleven testekre éhezők csapata. Julie R-rel való találkozása után apjához (John Malkovich), a kegyetlen zombi vadászhoz siet, hogy elújságolja neki a nagy hírt: találkozott egy olyan sráccal, aki nem csak egy csoszogó, üres tekintetű zombi, hanem valami más. De az élő halottaktól rettegő embereket nehéz meggyőzni bármiről is. A háború elkezdődik élők és holtak között, veszélybe sodorva a fiatal szerelmesek jövőjét. Pedig abban a pillanatban minden egy csapásra megváltozott, mikor R, az egzisztenciális válságban lévő zombi srác szíve megdobbant, és hideg testét a szerelem felhevítette. Olyasmi történt vele, ami talán az egész emberiséget megmenthetné mert ez a szerelem nem egy halott ügy.
Nem az évezred vígjátéka, nem is az évezred romantikus filmje, de vitathatatlanul jobb mint az Alkonyat-széria bármelyik része. Először is, egy másodpercig nem veszi magát komolyan, másodszor, lényegesen jobb regényen alapul, mint az a hulladék.
Persze rengeteg olyan momentum van benne, amiben az egyszeri Alkonyat-utáló az idióta herélt Edward-ot és a végtelenül debil Bella-t látja, mert valamilyen perverz megfontolásból szinte az egész filmen végigvitték a romantikus jelenetek másolását (garázsban kézfogás, réveteg egymásra nézés, autóban nyúlkálás a fűtés felé).
Mindkét mozi tele van Rómeó és Júlia utalásokkal, Julie és R. párocskája révén ez itt kicsit konkrétabb, bár ha azt nézzük, hogy a másik említett filmben monológokat idéznek a drámából... Fene se tudja. Az erkély-jelenet kicsit erős áthallás.
Hogy miért ajánlom mégis? Julie és R két olyan karakter, akiknek lehet drukkolni, John Malkovich pedig azért mégiscsak John Malkovich.
Teresa Palmer nem tehet arról, hogy rendkívül hasonlít Kristen-re, arról sem, hogy úgy rendezték, hogy ezekre a hasonlóságokra rá is játsszon... Nicholas Hoult pedig generációnk egyik valóban tehetséges ifjú színésze.
Ha kicsit mélyebbre tekintünk, akkor elég kemény társadalomkritikát is felfedezhetünk (sminkelés, hatalmas fal a "két világ" között). Ha magunkba nézünk, rá kell jönnünk, hogy így élünk mi is. Falak mögé rejtőzve, elzárva magunkat mindentől és mindenkitől, aki kicsit furcsa, kicsit más, akit nem értünk. Sminkelésre buzdítjuk a kevésbé előnyös külsejűt, hogy be tudjon illeszkedni, "sminkeljük" a lelkünket is... Elfedjük a hazugságot, de elfedjük az igazságot is, mert mindkettőtől félünk.
Nem zombifilm ez, hanem a valóság.
Még tanulsága is van.
7/10
2013. március 8., péntek
Django elszabadul - Django Unchained 2012
Eljutottam addig, hogy végre erről is írjak. De mire ide kerültem a blog elé, annyian írtak és annyifélét, hogy már nem látom értelmét hosszas elemzésnek.
Előre le kell szögeznem, hogy aki szereti Tarantino-t, annak meg kell néznie ezt a filmet (EREDETI NYELVEN). Aki nem szereti Tarantino-t, annak is meg kell néznie ezt a filmet (SZINKRONOSAN).
Miért? Mert jó. Persze túlzó, tipikus tarantino-s, pontosan olyan szerkezetű mint a Becstelen Brigantyk, még a poénok is hasonlóak, de mégis működik a dolog.
Annak ellenére is működik, hogy itt-ott tényleg ellaposodik a rettentően hosszú játékidő miatt. Volt legalább 4-5 olyan jelenet, amikor az órámat néztem, hogy megtudjam mennyi van még vissza belőle, nem feltétlenül amiatt, mert untam, hanem mert úgy éreztem, hogy a következő 1.5 óra, 1 óra annyira sok idő, hogy a történet ezen pontján elképzelhetetlennek tartom, hogy tartalommal lehessen megtölteni.
Félig igazam volt, félig tévedtem. Voltak üresjáratok, voltak furcsaságok, de a moziból kifelé mégis elégedett és lelkes voltam. (Tegyük hozzá, hogy rajongó vagyok.)
Ami nagyon tetszett:
- Samuel L. Jackson
- Leo DiCaprio
- Christoph Waltz
- a vászon bal feléről szolidan a jelenet közepébe öntött vödör vizelet
- a suttyó vidéki bunkók ábrázolása
- a zenék
- kikacsintás más filmekre
- cameok
Ami kevésbé/nem tetszett
- Jamie Foxx
- Django karaktere/jelleme (nekem túl semmilyen volt)
- a befejezés (pont Django karaktere miatt, mert üres, mert nem elég, hogy kitöltsön fél órát, hogy betöltse a vásznat)
- a gengszterrap a zenék között (nem vicces, legalábbis számomra)
- Broomhilda semmilyensége (érdekes és merész vállalkozás, hogy egy semmilyen főhős küzd egy semmilyen nőért, és a nézőnek őket kéne megkedvelnie, de a dolog nálam bukta)
Amiről nem tudom eldönteni
- a KKK gondjai az első csuklyákkal (nekem kicsit south park-os volt a jelenet)
Megnézném-e újra?
- igen (csak eredeti nyelven)
7/10
Előre le kell szögeznem, hogy aki szereti Tarantino-t, annak meg kell néznie ezt a filmet (EREDETI NYELVEN). Aki nem szereti Tarantino-t, annak is meg kell néznie ezt a filmet (SZINKRONOSAN).
Miért? Mert jó. Persze túlzó, tipikus tarantino-s, pontosan olyan szerkezetű mint a Becstelen Brigantyk, még a poénok is hasonlóak, de mégis működik a dolog.
Annak ellenére is működik, hogy itt-ott tényleg ellaposodik a rettentően hosszú játékidő miatt. Volt legalább 4-5 olyan jelenet, amikor az órámat néztem, hogy megtudjam mennyi van még vissza belőle, nem feltétlenül amiatt, mert untam, hanem mert úgy éreztem, hogy a következő 1.5 óra, 1 óra annyira sok idő, hogy a történet ezen pontján elképzelhetetlennek tartom, hogy tartalommal lehessen megtölteni.
Félig igazam volt, félig tévedtem. Voltak üresjáratok, voltak furcsaságok, de a moziból kifelé mégis elégedett és lelkes voltam. (Tegyük hozzá, hogy rajongó vagyok.)
Ami nagyon tetszett:
- Samuel L. Jackson
- Leo DiCaprio
- Christoph Waltz
- a vászon bal feléről szolidan a jelenet közepébe öntött vödör vizelet
- a suttyó vidéki bunkók ábrázolása
- a zenék
- kikacsintás más filmekre
- cameok
Ami kevésbé/nem tetszett
- Jamie Foxx
- Django karaktere/jelleme (nekem túl semmilyen volt)
- a befejezés (pont Django karaktere miatt, mert üres, mert nem elég, hogy kitöltsön fél órát, hogy betöltse a vásznat)
- a gengszterrap a zenék között (nem vicces, legalábbis számomra)
- Broomhilda semmilyensége (érdekes és merész vállalkozás, hogy egy semmilyen főhős küzd egy semmilyen nőért, és a nézőnek őket kéne megkedvelnie, de a dolog nálam bukta)
Amiről nem tudom eldönteni
- a KKK gondjai az első csuklyákkal (nekem kicsit south park-os volt a jelenet)
Megnézném-e újra?
- igen (csak eredeti nyelven)
7/10
