Barbara (Louise Bourgoin) és Nicolas (Pio Marmai) egy csendes téli estén találkoznak először, a fiú munkahelyén egy párizsi videotékában. Kapcsolatuk nagyon hamar szárba szökken olyannyira, hogy megfékezhetetlen szerelmük, összeköltözésük után rövid idővel meghozza gyümölcsét, a legszebb dolgot egy pár életében.
A kilenc hónap alatt Nicolas új munkát keres, babaszobát fest, és gyerekbútorokat szerel. Ugyanakkor Barbara minden erejével készül az anyaságra és régi álmához hűen elkezdi írni élete első könyvét. Gyermekük megérkezése után mindkettejükben komoly kérdések vetődnek fel: Vajon lehet e, ugyanolyan hévvel folytatni egy kapcsolatot, miközben gyereket nevelnek? Vajon várnak e minket még a barátok a péntek esti buliban? Vajon lehet e, az álmaink után menni, miközben egy csecsemő várja, hogy tisztába tegyék? Vagy egy egészen új életet kell kezdeni?
A film szereplői minden létező hibát elkövetnek, amit csak lehet, a kapcsolatuk során, és a gyerek nevelésében is. Újra és újra futják ugyanazokat a köröket, és a néző sosem tudhatja, kivel érezzen együtt. Az egyik pillanatban úgy tűnik, a férfi alig veszi ki a részét az otthoni dolgokból nem könnyíti meg a nő dolgát, a másikban viszont példamutató a hozzáállása, és a nő fogja fel mamutfenyőnyi méretűként az aprócska problémákat. Kétség, düh, összeomlás, frusztráció mindkét oldalon, amit a szex, a gyengédség, és a két felnőtt közötti normális kommunikáció hiánya a végletekig fokoz.
A forgatókönyv egy regényen alapul, Eliette Abecassis a gyermeke születéséről és az azt követő teljes összeomlásról mesél kegyetlen őszinteséggel. Louise Bourgoin őt formálja meg, Barbara néven. Az ő kételyei, az ő félelmei, az ő gyengeségei jelennek meg a vásznon, emiatt a történetben szinte csak mellékszereplő a férfi. Szexuális partner, kvázi spermadonor, majd bűnbak, sosem társ, pedig Nico próbálkozik rendesen, Pio Marmai is leizzad párszor az alakítása során. A boldog szerelmesek először izgatott, majd egyre ingerültebb babavárókká lépnek elő, egy nagyon is valósághű szülésjelenet után azonban hamar romba dől az idilli kép. Az újdonsült szülők közötti korábbi kapcsolat kiüresedik, az egymással töltött órák száma nullára redukálódik, a baba először csak egy estét tölt a közös ágyban, majd minden éjszakát, végképp barikádot vonva a két fiatal közé. A nőben egyre csak gyűlik a feszültség, már olyan dolgokon is összevesznek, melyek egyébként 2 perc alatt megbeszélhetőek lennének, ha le tudnának ülni higgadtan. A veszélyes babakocsi és annak cseréje is vitát generál. Egy hűtőnek és a rosszkor érkező szerelőknek hála is elszabadul a pokol. Rémi Bezancon rendező belead mindent, hogy hitelesnek, valóságosnak hasson a film. A szereplők vetkőznek, amikor kell, szexelnek, amikor épp szükséges, és kínlódnak egy olyan szituációban, amihez nem voltak elég érettek.
Érdekes dolog ez, Barbara a történet szerint 30-as évei elején jár, és mégis képtelen elfogadni, hogy megváltozott az élete. A kislány tervezett gyerek, mégis "romba dönti" a szülei addigi világát. Egy 22 éves ismerősöm lassan 1 éve, hogy szült. Meglepetésbaba érkezett, egy azóta már véget ért kapcsolatból. Ennek ellenére képes volt megélni az anyaság szépségeit, boldog és kiegyensúlyozott, azóta férjhez ment, sőt a gyerek a férj nevét viseli. Csodaszép, és jólnevelt baba, élénk és intelligens, és mintha a legboldogabb gyerek lenne a világon. Ennyire mások vagyunk hát, mi nők. Ennyire másként értjük meg és fogjuk fel az anyaság mibenlétét. Ennyire másként kezeljük a nehezebb helyeteket.
A film nem ad feloldást, nem derül ki, mi lesz a pár sorsa, de a dörzsölt néző pontosan tudja, hogy csak két végkifejlet lehetséges. A könyvet nem olvastam, nem tudom végül mi lett velük, de a film alapján, és az ismerősöm pozitív példáján felbuzdulva, én drukkoltam nekik. És innen a messzi távolból, ennyi év távlatából is minden jót kívánok Eliette-nek, még úgy is, hogy véleményem szerint önző, és rossz döntéseket hozott.
8/10
2012. október 6., szombat
Demotiváló filmajánló - Hole in One 2010
Eric rendkívül tehetséges golfozó, de komolytalan, nagyképű, link egyetemista. Fogadást köt azonban két elmebeteg szadista plasztikai sebésszel, akik egyik napról a másikra megváltoztatják a srác világát, na meg persze a testét. Szerencsétlen főhősünk, aki épp egy haverja húgát szedné fel, másnap reggel két hatalmas és rendkívül ócska műanyagnak tűnő szilikon mellel ébred, és innentől nincs megállás számára a lejtőn.
De a film számára se. Amikor már azt hinnénk, hogy elérte a legalját, még mindig tudják fokozni. Eric elveszíti a pénzét, a méltóságát, és nagyon úgy áll a dolog, hogy a Best-Ball versenyt is el fogja, ahol mindezeket a már említett dolgokat szeretné visszanyerni.
A Hole in One alpári, dögletesen unalmas, a benne szereplő fiatalokat még zs kategóriásnak se mondanám, nemhogy színésznek. A felnőtteket alakítóknál pedig nem is értem, miért vállalták el a szerepet. A felapplikált műcickók annyira borzalmasak, hogy aki egy jóféle horror után édesdeden alszik, az a Hole in One megtekintésének következtében hetekig ordítva fog felébredni az éjszaka közepén, hogy "Miért uram, mondd miért????"
Szóval kerüljétek ezt a filmet, mint a pestist, mert csak pusztulnak tőle az agysejtek. Ha valaki véletlenül DVD-n vette meg, akkor meg törje legalább 8 darabba, és dobja a kukába, hogy ne árthasson többé senkinek.
-10/-10
De a film számára se. Amikor már azt hinnénk, hogy elérte a legalját, még mindig tudják fokozni. Eric elveszíti a pénzét, a méltóságát, és nagyon úgy áll a dolog, hogy a Best-Ball versenyt is el fogja, ahol mindezeket a már említett dolgokat szeretné visszanyerni.
A Hole in One alpári, dögletesen unalmas, a benne szereplő fiatalokat még zs kategóriásnak se mondanám, nemhogy színésznek. A felnőtteket alakítóknál pedig nem is értem, miért vállalták el a szerepet. A felapplikált műcickók annyira borzalmasak, hogy aki egy jóféle horror után édesdeden alszik, az a Hole in One megtekintésének következtében hetekig ordítva fog felébredni az éjszaka közepén, hogy "Miért uram, mondd miért????"
Szóval kerüljétek ezt a filmet, mint a pestist, mert csak pusztulnak tőle az agysejtek. Ha valaki véletlenül DVD-n vette meg, akkor meg törje legalább 8 darabba, és dobja a kukába, hogy ne árthasson többé senkinek.
-10/-10
Eskalofrío 2008
És megint a spanyolok. Ha lehet eltekintenék azoktól az ódáktól, amiket több spanyol film felvezetőjeként zengtem már, miszerint mennyire tudnak filmeket gyártani, mennyire jók a hangulatkeltésben, és a diszfunkcionális emberek, közösségek ábrázolásában. Ezeket vegyük tudottnak. A pszicho-gyerekekhez való hozzáállásom szintén.
A fentebbiekből következik, hogy a Rettegés nálam már jó pontokkal indul, és kezdeti nyerő pozíciójából szinte csak bukni tud, ha mégis gyenge film. A rendező neve szinte már garancia arra, hogy valami igazán jót kapunk ismét, Isidro Ortiz nevéhez kapcsolódik ugyanis a Fausto 5.0, amiről korábban már megemlékeztem a blog keretein belül. Ortiz nem viszi túlzásba a munkát, nem hajlandó futószalagon egy kaptafára gyártani a filmeket, legyen szó akár moziról, akár tévéfilmről. Ha megnézzük az adatlapját elég rövidke listát találunk a neve alatt, első pillantásra szegényesnek is tűnhet, de ha jobban utánajárunk, akkor bizony rájöhetünk mekkorát tévedtünk. A megoldás rémesen egyszerű, már a kezdetektől egyértelműen sz** filmet nem vállal el. Nem hódol be, nem hagyja, hogy rákényszerítsék, és milyen jól teszi.
Ennek ellenére az Eskalofrío olyan film, ami után vegyes érzelmek maradtak bennem. Nem tudom, hogy amit láttam, az most jó volt-e, vagy csak annyira jól fényképezett, és jól rendezett, hogy még a sz**t is megkajáltam, csak mert spanyolok tálalták elém.
A 16 éves Santi első pillantásra olyannak tűnik, mint a többi tinédzser, de különleges betegsége, ami miatt óvakodnia kell az erős fénytől, különösen a napfénytől, nagyon megnehezíti beilleszkedését. Anyja ezért úgy dönt, egy kis faluba költözik fiával, amelybe a körülötte lévő hegyek miatt nem sok napfény jut be. Megérkezésük után viszont hamarosan baljós és véres események történnek, amikért a helyiek természetesen a sokuk által vámpírnak gondolt Santit teszik felelőssé, pedig az itt élők közül némelyeknek sokkal sötétebb titkaik vannak...
A leírás alapján tucathorror is lehetne, szerencsére mégsem az. Nem új köntösbe bújtatott vámpírtörténet, és nem is tipikus hangeffektekkel és olcsó kliséképekkel riogató film, sőt, kicsit továbblép a szokásos a "szörny bennünk emberekben él" fordulaton is. A szörny most valóságos, bár eredetileg embernek született (és nem, nem halt meg) , és emberek tetté azzá, ami ma, mégis a film utolsó előtti jelenetéig ő a legkevésbé emberi lény, akit valaha ember által megformálva láttam. A Rettegés tele van remek jelenetekkel, Santi rémálmaiban megjelenő nap okozta égési sebei, az idillikus környezetben az anyuka által kibérelt új otthon, mely egyszerre tűnik melegnek, és barátságosnak, valamint túl szépnek, hogy igaz legyen, a baljós erdő, amibe ilyen megvilágításban puskával se tudnának bekergetni, a boltos, aki gyanúsan kedves a csonka családhoz... Minden apró momentumból árad a nehézkesség, érezni a titkok okozta nyomást.
A túl szép volt, hogy igaz legyen ház természetesen titkot őriz, szörnyű gyilkosságok titkát, a falu rejtegeti a bűnöst, aki bár ma is ember, ezerszer rosszabb a "szörnynél", akit teremtett. A padló recseg, az ajtók nyikorognak, néha maguktól, a semmitől, a széltől, néha pedig a beosonó szörny miatt, aki időről időre visszatér az eredeti otthonába, talán a honvágy, talán a bosszú iránti vágya vezeti, ez nem mindig derül ki pontosan. Santi megjelenése azonban megváltoztatja a dolgokat. Az erdőben egy bokor mögül a szörny szemei néznek vissza rá, és mögöttük meglátja az egykori gyermeket.
A fiú otthon takaró alá bújik, alvást színlel, később a kamrába zárkózik, és ott retteg tovább. Most, hogy tudja mi ölte meg az állatokat, és mi rejtőzik az erdőben, még jobban fél. Pedig a szörny nem csak hogy megkímélte az életét, még érdeklődni is kezdett iránta. Sőt, valami bizarr módon barátjává fogadta. Ennek a jelentőségét azonban csak a film végén ismerjük fel. A házban addig tett látogatásai inkább fenyegetőek, mögöttük rossz, gyilkos szándék valószínűsíthető, a boltos lelepleződésekor azonban értelmet nyer minden.
Santi frissen szerzett barátjával, a rendőrfőnök lányával, és a rég látott madridi haverral nyomozásba kezd, megpróbálják felgöngyölíteni az egész mocskos ügyet, felfedni a szörny kilétét, és lehetőség szerint "rehabilitálni" őt. A fiú nem puszta emberi szívjóságból teszi ezt, hanem a saját bőrét is menti, hiszen a feltrancsírozott állatok után az emberek is hullani kezdenek, és valahogy mindig a közelben van, amikor valami szörnyűség történik, így a rendőrfőnök egyre gyanúsabban méregeti, és a falu is a szájára veszi a messziről érkezett bizarr gyereket.
A történet végére a bűnösök egy része meglakol, Santi felfedi a szörny titkát, aki ezzel esélyt kap egy új, jobb életre.
Remek színészi alakítások jellemzik az Eskalofrío-t, Junio Valverde Santi-ként egyszerre bátor és rettegő, tettre kész és menekülni vágyó. Mindemellett betegsége ellenére próbál normális kamaszként élni, kapcsolatokat építeni, és romantikusan közeledni a rendőrfőnök lányához. Julia, az anya, kicsit súlytalan marad a történetben, távolléte néha érthető, máskor azonban furcsa, mert a gondoskodó szülői képbe elég nehezen illeszkedik, hogy ennyit hagyja egyedül a fiát. A falusiakkal kialakított kapcsolata azonban mégis fontos eleme a filmnek, nélküle egyáltalán nem működne ez az egész. Az Erica Hassel-t megformáló Berta Ros is hihetetlen jól hozza a számára írt karaktert. Ha valaki megnézi a filmet, sokáig nem felejti el az alakítását, sem az arcát, sem a tekintetét.
Felépítésében inkább a régi horrorokra emlékeztet, nincsenek benne gore jelenetek, se túl sok misztikusság. A helyszínt zseniálisan választották meg, az operatőri munka csillagos ötös, egyáltalán nem látszik, hogy alacsony költségvetésből dolgoztak. Sőt! Nyilván vannak idegesítő megoldások a filmben (pl. az erdőben játszódó tipikus "váljunk szét" jelenet) és vannak olyan momentumok,amiket máshol mástól már láthattunk, de aki teljesen eredeti, sosem látott, sosem hallott dolgokra kíváncsi, az a mozi világában rossz helyen keresgél. Az ilyen filmek ritkábbak a fehér hollónál is.
Nekem alapvetően egy élmény volt, sokkal jobbnak tartom a mások által felmagasztalt Az árvaháznál.
8/10
A fentebbiekből következik, hogy a Rettegés nálam már jó pontokkal indul, és kezdeti nyerő pozíciójából szinte csak bukni tud, ha mégis gyenge film. A rendező neve szinte már garancia arra, hogy valami igazán jót kapunk ismét, Isidro Ortiz nevéhez kapcsolódik ugyanis a Fausto 5.0, amiről korábban már megemlékeztem a blog keretein belül. Ortiz nem viszi túlzásba a munkát, nem hajlandó futószalagon egy kaptafára gyártani a filmeket, legyen szó akár moziról, akár tévéfilmről. Ha megnézzük az adatlapját elég rövidke listát találunk a neve alatt, első pillantásra szegényesnek is tűnhet, de ha jobban utánajárunk, akkor bizony rájöhetünk mekkorát tévedtünk. A megoldás rémesen egyszerű, már a kezdetektől egyértelműen sz** filmet nem vállal el. Nem hódol be, nem hagyja, hogy rákényszerítsék, és milyen jól teszi.
Ennek ellenére az Eskalofrío olyan film, ami után vegyes érzelmek maradtak bennem. Nem tudom, hogy amit láttam, az most jó volt-e, vagy csak annyira jól fényképezett, és jól rendezett, hogy még a sz**t is megkajáltam, csak mert spanyolok tálalták elém.
A 16 éves Santi első pillantásra olyannak tűnik, mint a többi tinédzser, de különleges betegsége, ami miatt óvakodnia kell az erős fénytől, különösen a napfénytől, nagyon megnehezíti beilleszkedését. Anyja ezért úgy dönt, egy kis faluba költözik fiával, amelybe a körülötte lévő hegyek miatt nem sok napfény jut be. Megérkezésük után viszont hamarosan baljós és véres események történnek, amikért a helyiek természetesen a sokuk által vámpírnak gondolt Santit teszik felelőssé, pedig az itt élők közül némelyeknek sokkal sötétebb titkaik vannak...
A leírás alapján tucathorror is lehetne, szerencsére mégsem az. Nem új köntösbe bújtatott vámpírtörténet, és nem is tipikus hangeffektekkel és olcsó kliséképekkel riogató film, sőt, kicsit továbblép a szokásos a "szörny bennünk emberekben él" fordulaton is. A szörny most valóságos, bár eredetileg embernek született (és nem, nem halt meg) , és emberek tetté azzá, ami ma, mégis a film utolsó előtti jelenetéig ő a legkevésbé emberi lény, akit valaha ember által megformálva láttam. A Rettegés tele van remek jelenetekkel, Santi rémálmaiban megjelenő nap okozta égési sebei, az idillikus környezetben az anyuka által kibérelt új otthon, mely egyszerre tűnik melegnek, és barátságosnak, valamint túl szépnek, hogy igaz legyen, a baljós erdő, amibe ilyen megvilágításban puskával se tudnának bekergetni, a boltos, aki gyanúsan kedves a csonka családhoz... Minden apró momentumból árad a nehézkesség, érezni a titkok okozta nyomást.
A túl szép volt, hogy igaz legyen ház természetesen titkot őriz, szörnyű gyilkosságok titkát, a falu rejtegeti a bűnöst, aki bár ma is ember, ezerszer rosszabb a "szörnynél", akit teremtett. A padló recseg, az ajtók nyikorognak, néha maguktól, a semmitől, a széltől, néha pedig a beosonó szörny miatt, aki időről időre visszatér az eredeti otthonába, talán a honvágy, talán a bosszú iránti vágya vezeti, ez nem mindig derül ki pontosan. Santi megjelenése azonban megváltoztatja a dolgokat. Az erdőben egy bokor mögül a szörny szemei néznek vissza rá, és mögöttük meglátja az egykori gyermeket.
A fiú otthon takaró alá bújik, alvást színlel, később a kamrába zárkózik, és ott retteg tovább. Most, hogy tudja mi ölte meg az állatokat, és mi rejtőzik az erdőben, még jobban fél. Pedig a szörny nem csak hogy megkímélte az életét, még érdeklődni is kezdett iránta. Sőt, valami bizarr módon barátjává fogadta. Ennek a jelentőségét azonban csak a film végén ismerjük fel. A házban addig tett látogatásai inkább fenyegetőek, mögöttük rossz, gyilkos szándék valószínűsíthető, a boltos lelepleződésekor azonban értelmet nyer minden.
Santi frissen szerzett barátjával, a rendőrfőnök lányával, és a rég látott madridi haverral nyomozásba kezd, megpróbálják felgöngyölíteni az egész mocskos ügyet, felfedni a szörny kilétét, és lehetőség szerint "rehabilitálni" őt. A fiú nem puszta emberi szívjóságból teszi ezt, hanem a saját bőrét is menti, hiszen a feltrancsírozott állatok után az emberek is hullani kezdenek, és valahogy mindig a közelben van, amikor valami szörnyűség történik, így a rendőrfőnök egyre gyanúsabban méregeti, és a falu is a szájára veszi a messziről érkezett bizarr gyereket.
A történet végére a bűnösök egy része meglakol, Santi felfedi a szörny titkát, aki ezzel esélyt kap egy új, jobb életre.
Remek színészi alakítások jellemzik az Eskalofrío-t, Junio Valverde Santi-ként egyszerre bátor és rettegő, tettre kész és menekülni vágyó. Mindemellett betegsége ellenére próbál normális kamaszként élni, kapcsolatokat építeni, és romantikusan közeledni a rendőrfőnök lányához. Julia, az anya, kicsit súlytalan marad a történetben, távolléte néha érthető, máskor azonban furcsa, mert a gondoskodó szülői képbe elég nehezen illeszkedik, hogy ennyit hagyja egyedül a fiát. A falusiakkal kialakított kapcsolata azonban mégis fontos eleme a filmnek, nélküle egyáltalán nem működne ez az egész. Az Erica Hassel-t megformáló Berta Ros is hihetetlen jól hozza a számára írt karaktert. Ha valaki megnézi a filmet, sokáig nem felejti el az alakítását, sem az arcát, sem a tekintetét.
Felépítésében inkább a régi horrorokra emlékeztet, nincsenek benne gore jelenetek, se túl sok misztikusság. A helyszínt zseniálisan választották meg, az operatőri munka csillagos ötös, egyáltalán nem látszik, hogy alacsony költségvetésből dolgoztak. Sőt! Nyilván vannak idegesítő megoldások a filmben (pl. az erdőben játszódó tipikus "váljunk szét" jelenet) és vannak olyan momentumok,amiket máshol mástól már láthattunk, de aki teljesen eredeti, sosem látott, sosem hallott dolgokra kíváncsi, az a mozi világában rossz helyen keresgél. Az ilyen filmek ritkábbak a fehér hollónál is.
Nekem alapvetően egy élmény volt, sokkal jobbnak tartom a mások által felmagasztalt Az árvaháznál.
8/10
Habemus Papam 2011
Nanni Moretti története egy kitalált pápaválasztást mesél el, mely tele van meglepő fordulatokkal. Az újonnan megválasztott pápa ugyanis megrémül a rá nehezedő tehertől és nem jelenik meg a Szent Péter téren a hívek előtt. A bíborosok pedig mindent megtesznek, hogy eltitkolják a problémát.
A port-os összefoglaló változatosság kedvéért nagyjából a film valós tartalmát mutatja meg. Egy pápa temetési menete a nyitókép, kicsit össze is szorult a szívem, hogy vajon ennyire drámai lesz-e végig a film, de aztán a konklávé összeülésekor már észrevehetőek a vígjátéki elemek. Hivatalosan tényleg vígjátéki besorolást kapott a film, véleményem szerint azonban inkább szomorú komédia, vagy néhol komikus dráma. Moretti és két forgatókönyvíró társa hihetetlen pontossággal és ügyességgel lavíroznak a tragédia és a vígjáték határvonalán, a néző talán el se tudja dönteni mit lát éppen. Hiszen a pápa menekülése, a nagy futás képi ábrázolása vicces, de ha mélyebben belegondolunk, az effajta pánik azért inkább rémisztő.
A konklávé során is játszik velünk a rendező, eleinte csak a komoly tanácskozást látjuk, halljuk a suttogást, épp csak kezdenénk beleélni magunkat az izgalmakba, amikor hirtelen elmegy az áram, és paff, az egyik bíboros a földön köt ki. Tipikus vígjátéki jelenet. Szinte már burleszk. Mi hozhatná ennél közelebb hozzánk az ott tanácskozókat? Mi lehetne emberibb, valóságosabb? Látjuk a problémáikat, látjuk őket izzadni, elesni, röplabdázni, szervezkedni... És bár a katolikus vallás legfelsőbb szervezetének életébe pillanthatunk be, mégse terhel minket a rendező az elvárt (??) emelkedett hangulattal, és távolságtartással. Épp ez az, ami a mélyen vallásos emberek számára első pillantásra talán zavaró is lehet, talán megütközést kelthet bennük, és azt a téves képzetet, hogy Nanni Moretti nem tiszteli az egyházat. Én teljesen másként gondolom. Véleményem szerint ezzel, hogy képes volt emberként megmutatni a bíborosokat, és magát a pápát, csak közelebb hozta őket a hívőkhöz, és csak a tiszteletét rótta le a vallás előtt. Végre nem elérhetetlen szenteket láttunk, akik sosem hibáznak, és akiket Isten "csak helyes lépések" megtételére vezet, hanem igazi embereket, akik félnek, kételkednek, de végül megtalálják az utat, és ezáltal válnak képessé arra, hogy nekünk is megmutassák.
A Vatikán, hogy rossz szóviccel éljek, áldását adta a filmre, ők is felismerték tehát, hogy Moretti nem kigúnyolni akarta őket, csupán emberközelibbé tenni. Moretti maga ugyan ateista, mégis olyan érzékenységgel nyúl a témához, ami példamutató lehet más rendezők számára is. Kiváló érzékkel osztotta saját magára a szintén ateista pszichoterapeuta szerepét, és remekül együtt tud működni a film többi szereplőjével. Nem ellenpontként funkcionál, nem fordul szembe velük, inkább csak egy másik lehetőséget, egy másik utat villant fel, miközben félig-meddig beolvad közéjük, és megszervezi a házi röplabda bajnokságot. A helyzetkomikumokra építő játék mintha csak a Vatikán és a rendező valós együttműködésének leképeződése lenne, apróságokon múlik, hogy a labda a vonalon belül marad-e, vagy sem, esetleg a hálóba lövi-e valaki. A tökéletes számítások, a komoly felkészülés, és Moretti tiszteletteljes hozzáállásának eredményeképpen ez a film végig pályán marad, egyszer sem lépi túl a képzeletbeli határvonalat.
A menekülő pápát Michel Piccoli alakítja, aki még most, nyolcvanon jóval felül is zseniális alakítást nyújt. Szabadság iránti vágya szinte tapintható. Amíg Melville bíboros, az immáron megválasztott új pápa elrohan élni még kicsit, a Vatikánban maradottak egy gárdistát költöztetnek be a pápa lakosztályába, hogy ezzel csitítsák a tömeget, akik persze a téren állva várják a Szentatyát, és az áldást. De az ablakból néha kiintegető őr se tudja elhallgattatni a felmerülő találgatásokat, így hát a sofőr, a terapeuta, és mindenki, aki tud a pápa szökéséről, őt keresi, igyekeznek minél tovább titokban tartani, hogy bár választottak pápát, épp eltűnt.
Melville végül egy színházban köt ki, egy Csehov-darab próbáján, innen kerül vissza lakosztálya erkélyére, hogy végre szembenézhessen önmagával, és a rá váró hívekkel is.
A film nem ítélkezik, nem moralizál, csak egyszerűen láttat. Megmutatja, hogy akármilyen palástot (köpenyt, koronát, tiarát, béklyót, bilincset) viselünk, attól még emberek vagyunk, és valahonnan mélyről, közös tőről fakadnak a vágyaink. Ezeknek a megéléséhez pedig sosincs késő. Még 86 évesen sem.
Nem tökéletes alkotás, sok magas labdát lecsaphatott volna még a rendező, és utólag talán bánja is, hogy kihagyta őket, de ennek ellenére érdemes megnézni, mert tele van finomsággal, bájjal, és hús-vér emberekkel
8.5/10
A port-os összefoglaló változatosság kedvéért nagyjából a film valós tartalmát mutatja meg. Egy pápa temetési menete a nyitókép, kicsit össze is szorult a szívem, hogy vajon ennyire drámai lesz-e végig a film, de aztán a konklávé összeülésekor már észrevehetőek a vígjátéki elemek. Hivatalosan tényleg vígjátéki besorolást kapott a film, véleményem szerint azonban inkább szomorú komédia, vagy néhol komikus dráma. Moretti és két forgatókönyvíró társa hihetetlen pontossággal és ügyességgel lavíroznak a tragédia és a vígjáték határvonalán, a néző talán el se tudja dönteni mit lát éppen. Hiszen a pápa menekülése, a nagy futás képi ábrázolása vicces, de ha mélyebben belegondolunk, az effajta pánik azért inkább rémisztő.
A konklávé során is játszik velünk a rendező, eleinte csak a komoly tanácskozást látjuk, halljuk a suttogást, épp csak kezdenénk beleélni magunkat az izgalmakba, amikor hirtelen elmegy az áram, és paff, az egyik bíboros a földön köt ki. Tipikus vígjátéki jelenet. Szinte már burleszk. Mi hozhatná ennél közelebb hozzánk az ott tanácskozókat? Mi lehetne emberibb, valóságosabb? Látjuk a problémáikat, látjuk őket izzadni, elesni, röplabdázni, szervezkedni... És bár a katolikus vallás legfelsőbb szervezetének életébe pillanthatunk be, mégse terhel minket a rendező az elvárt (??) emelkedett hangulattal, és távolságtartással. Épp ez az, ami a mélyen vallásos emberek számára első pillantásra talán zavaró is lehet, talán megütközést kelthet bennük, és azt a téves képzetet, hogy Nanni Moretti nem tiszteli az egyházat. Én teljesen másként gondolom. Véleményem szerint ezzel, hogy képes volt emberként megmutatni a bíborosokat, és magát a pápát, csak közelebb hozta őket a hívőkhöz, és csak a tiszteletét rótta le a vallás előtt. Végre nem elérhetetlen szenteket láttunk, akik sosem hibáznak, és akiket Isten "csak helyes lépések" megtételére vezet, hanem igazi embereket, akik félnek, kételkednek, de végül megtalálják az utat, és ezáltal válnak képessé arra, hogy nekünk is megmutassák.
A Vatikán, hogy rossz szóviccel éljek, áldását adta a filmre, ők is felismerték tehát, hogy Moretti nem kigúnyolni akarta őket, csupán emberközelibbé tenni. Moretti maga ugyan ateista, mégis olyan érzékenységgel nyúl a témához, ami példamutató lehet más rendezők számára is. Kiváló érzékkel osztotta saját magára a szintén ateista pszichoterapeuta szerepét, és remekül együtt tud működni a film többi szereplőjével. Nem ellenpontként funkcionál, nem fordul szembe velük, inkább csak egy másik lehetőséget, egy másik utat villant fel, miközben félig-meddig beolvad közéjük, és megszervezi a házi röplabda bajnokságot. A helyzetkomikumokra építő játék mintha csak a Vatikán és a rendező valós együttműködésének leképeződése lenne, apróságokon múlik, hogy a labda a vonalon belül marad-e, vagy sem, esetleg a hálóba lövi-e valaki. A tökéletes számítások, a komoly felkészülés, és Moretti tiszteletteljes hozzáállásának eredményeképpen ez a film végig pályán marad, egyszer sem lépi túl a képzeletbeli határvonalat.
A menekülő pápát Michel Piccoli alakítja, aki még most, nyolcvanon jóval felül is zseniális alakítást nyújt. Szabadság iránti vágya szinte tapintható. Amíg Melville bíboros, az immáron megválasztott új pápa elrohan élni még kicsit, a Vatikánban maradottak egy gárdistát költöztetnek be a pápa lakosztályába, hogy ezzel csitítsák a tömeget, akik persze a téren állva várják a Szentatyát, és az áldást. De az ablakból néha kiintegető őr se tudja elhallgattatni a felmerülő találgatásokat, így hát a sofőr, a terapeuta, és mindenki, aki tud a pápa szökéséről, őt keresi, igyekeznek minél tovább titokban tartani, hogy bár választottak pápát, épp eltűnt.
Melville végül egy színházban köt ki, egy Csehov-darab próbáján, innen kerül vissza lakosztálya erkélyére, hogy végre szembenézhessen önmagával, és a rá váró hívekkel is.
A film nem ítélkezik, nem moralizál, csak egyszerűen láttat. Megmutatja, hogy akármilyen palástot (köpenyt, koronát, tiarát, béklyót, bilincset) viselünk, attól még emberek vagyunk, és valahonnan mélyről, közös tőről fakadnak a vágyaink. Ezeknek a megéléséhez pedig sosincs késő. Még 86 évesen sem.
Nem tökéletes alkotás, sok magas labdát lecsaphatott volna még a rendező, és utólag talán bánja is, hogy kihagyta őket, de ennek ellenére érdemes megnézni, mert tele van finomsággal, bájjal, és hús-vér emberekkel
8.5/10
2012. október 5., péntek
How do you know 2010
Annyira rossz film, hogy minden másodpercet bánok, amit azzal töltöttem, hogy bámultam és vártam mi sül ki belőle.
Láttatok már romantika és humor nélküli romantikus komédiát?
Hát, ne is nézzétek meg.
Lisa szépen felépített élete romokban hever, amikor kiteszik a softball csapatból. Próbál beilleszkedni a normális életbe, amikor találkozik az önző, nőcsábász baseballjátékossal, Mattyvel. A kezdeti nehézségek ellenére összeköltöznek, amikor a lúzer George képében felbukkan a harmadik. A fickó rossz passzban van, elhagyta a barátnője, anyagilag a csőd szélén áll, az apja ellen meg szövetségi nyomozás folyik. Úgy tűnik, minden széthullik körülötte, ám mégis felettébb vonzó Lisa számára. Ettől kezdve a lány a két pasi között hánykódik, nem tudja, melyik az igazi.
Trash. 120 perc trash. Egyik fickónál sem értem miért van velük a nő, de azt sem, hogy ők miért foglalkoznak a nővel. Semmi érzelem, semmi kötődés, csak sodródás van, meg balfék döntések. Mindezt iszonyatos, arcról bőrt lekaparósan botrányos párbeszédek koronázzák meg, és persze a kedvenc Szöszink tágra nyílt csillagszemei, amiknek varázsa azért megkopott az elmúlt években. Reese már nem az a hamvas tinilány, akit a Kegyetlen Játékokban Ryan Philippe tett nővé, hanem egy érett (lassan középkor felé lépdelő) nő, akinek már egyáltalán nem állnak jól ezek a végletekig lebutított, ostobácska szerepek.
Egyedül Owen Wilson menti a menthetőt, remekül alakítja az arrogáns, nagyképű, tenyérbe mászó sportolót, aki azt képzeli, minden az övé lehet. Paul Rudd naiv karaktere borzalmas, a cselekmény (ami nincs) botrányosan unalmas. Jack Nicholson-nál pedig nem is értem mit keres a filmben. Annyival felette áll ennek az egésznek. Egy szemöldökrándulása érdekesebb, mint a 120 perc trash összesen.
Innen is gratulálnék James L. Brooks-nak. Ilyen rosszat is régen láttam.
1/10
De csak Wilson & Nicholson miatt
Kieg: Az eddig leírtaknál szomorúbb, hogyha mindezt csak paródiának szánták, mert paródiának még gyengébb, mint romantikus filmnek.
Láttatok már romantika és humor nélküli romantikus komédiát?
Hát, ne is nézzétek meg.
Lisa szépen felépített élete romokban hever, amikor kiteszik a softball csapatból. Próbál beilleszkedni a normális életbe, amikor találkozik az önző, nőcsábász baseballjátékossal, Mattyvel. A kezdeti nehézségek ellenére összeköltöznek, amikor a lúzer George képében felbukkan a harmadik. A fickó rossz passzban van, elhagyta a barátnője, anyagilag a csőd szélén áll, az apja ellen meg szövetségi nyomozás folyik. Úgy tűnik, minden széthullik körülötte, ám mégis felettébb vonzó Lisa számára. Ettől kezdve a lány a két pasi között hánykódik, nem tudja, melyik az igazi.
Trash. 120 perc trash. Egyik fickónál sem értem miért van velük a nő, de azt sem, hogy ők miért foglalkoznak a nővel. Semmi érzelem, semmi kötődés, csak sodródás van, meg balfék döntések. Mindezt iszonyatos, arcról bőrt lekaparósan botrányos párbeszédek koronázzák meg, és persze a kedvenc Szöszink tágra nyílt csillagszemei, amiknek varázsa azért megkopott az elmúlt években. Reese már nem az a hamvas tinilány, akit a Kegyetlen Játékokban Ryan Philippe tett nővé, hanem egy érett (lassan középkor felé lépdelő) nő, akinek már egyáltalán nem állnak jól ezek a végletekig lebutított, ostobácska szerepek.
Egyedül Owen Wilson menti a menthetőt, remekül alakítja az arrogáns, nagyképű, tenyérbe mászó sportolót, aki azt képzeli, minden az övé lehet. Paul Rudd naiv karaktere borzalmas, a cselekmény (ami nincs) botrányosan unalmas. Jack Nicholson-nál pedig nem is értem mit keres a filmben. Annyival felette áll ennek az egésznek. Egy szemöldökrándulása érdekesebb, mint a 120 perc trash összesen.
Innen is gratulálnék James L. Brooks-nak. Ilyen rosszat is régen láttam.
1/10
De csak Wilson & Nicholson miatt
Kieg: Az eddig leírtaknál szomorúbb, hogyha mindezt csak paródiának szánták, mert paródiának még gyengébb, mint romantikus filmnek.
Step Up 4 - Revolution 2012
Nem hittem volna, hogy a Mátrix után lesz még bármi, ami ilyen forradalmi címmel akarja eladni magát. De ezek szerint a Step Up-osok nagyot álmodtak. A két próbálkozás között igazából "csak" annyi a különbség, hogy amíg a Mátrix - trilógia 3 film (nem is akármilyen), addig a Step Up sorozat 4 (eddigi?? vagy összesen???) része se tesz ki egyet se, ha az értékeit nézzük.
Emily (Kathryn McCormick) profi táncosi karrierről álmodik, ezért Miamiba költözik. Itt hamarosan beleszeret egy Sean nevű fiúba (Ryan Guzman), aki a Banda nevű tánccsoportot vezeti, amely profin kidolgozott, látványos flash mobokkal hívja fel magára a figyelmet. Amikor egy dúsgazdag üzletember épp a Banda területén tervez szállodákat építeni, és emiatt emberek ezrei veszítenék el az otthonukat, Emily kötelességének érzi, hogy csatlakozzon Seanhoz és a Bandához. Együtt dolgoznak azért, hogy a táncot puszta előadó-művészetből a tiltakozás művészetévé változtassák, és a nagy ügyért még az álmaikat is készek feláldozni.
Nem sok jó dolog mondható el erről a részről sem, megkapjuk az átkötést, hiszen ettől sorozat a sorozat, felbukkan Moose és Camille, kapunk egy dekoratív főszereplő hölgyet, aki tényleg már az anyaméhben is balettozott, és ez minden mozdulatán látszik, és persze megkapjuk Calvin Klein kedvenc alsónemű modelljét 2009-ből, aki ugyan a táncban nem olyan erős, de ha megfelelő szögből veszi a kamera, akkor több millió tinilány nyálelválasztása indul be tőle. Ha még ennél is jobb szögből és messziről mutatják, akkor még én is elgondolkozom néhány pillanatra, hogy a 183 cm magas texasi születésű úriembernek vajon mennyi mexikói vér csörgedezik az ereiben. A mozdulatai (és a családneve) alapján azért örökölt az apjától bőven, szerencsére.
Férfi főszereplőben tehát az egyik legrondább hollywoodi (Channing Tatum) után egész szép fejlődési ívet írtak le, bár már a harmadik rész főhőse is elment szódával, ez a Guzman gyerek kimondottan finom példány. Talán a női főszereplők közül is McCormick a leginkább szemrevaló, a mozgása mindenesetre neki a legszebb.
A film viszont a szokásos hibákkal terhelt. Nulla, zéró, semmi történet. Még annál is nullább. Gyök kettő színészi játék, ezek a főszereplők is csak táncolni tudnak, immáron úgy tűnik a kollízió feloldhatatlan. Vagy táncolnak, vagy karaktert formálnak meg. A kettő együtt nem létezhet. Pont. Mondjuk a fiataloknak könnyű dolguk van, ugyanis ebben a történetben sincsenek karakterek, ergo nem is kell megformálni senkit. Megy a tánci-tánci, céllal vagy anélkül, most épp az eddigiekhez képest agresszívebb flashmob formájában. Néhol érdekesek a mozdulatok, néhol olyan "láttam már" érzésem van, és untat.
Hiába a hangzatos cím, a Forradalom sem fogja megváltani a világot, ahogy az előző részt sem mentette meg az unalomtól a kettős szerelmi(??) történet sem. Vannak olyan forgatókönyvek, amiken nem nagyon lehet segíteni. Hát, tulajdonképpen ezen se. De lesz happy end, meg sok olyan mozdulat, amitől már akkor kiújul a lumbágóm, ha csak nézem.
Ha a tisztelt készítők nem érnék be ennyivel, és újabb bőrt akarnak lehúzni az évek óta döglött rókáról, arra alapozva, hogy azóta újabb kislányok léptek preteen korba, és nekik ez biztosan hatalmas élmény lesz majd, akkor csak annyit jegyeznék meg, hogy férfi fronton érdemes még magasabbra tenni a lécet, és talán egy picikét hitelesebben ábrázolni a társadalmi különbözőségeket. Mert ha valakit szegény "népfiának" akarnak eladni, akkor nem igazán esik jól a néző kicsi lelkének, ha a gardróbja teljes tartalma nem ér annyit, mint a csórébéla egy cipője a filmben.
4/10
Emily (Kathryn McCormick) profi táncosi karrierről álmodik, ezért Miamiba költözik. Itt hamarosan beleszeret egy Sean nevű fiúba (Ryan Guzman), aki a Banda nevű tánccsoportot vezeti, amely profin kidolgozott, látványos flash mobokkal hívja fel magára a figyelmet. Amikor egy dúsgazdag üzletember épp a Banda területén tervez szállodákat építeni, és emiatt emberek ezrei veszítenék el az otthonukat, Emily kötelességének érzi, hogy csatlakozzon Seanhoz és a Bandához. Együtt dolgoznak azért, hogy a táncot puszta előadó-művészetből a tiltakozás művészetévé változtassák, és a nagy ügyért még az álmaikat is készek feláldozni.
Nem sok jó dolog mondható el erről a részről sem, megkapjuk az átkötést, hiszen ettől sorozat a sorozat, felbukkan Moose és Camille, kapunk egy dekoratív főszereplő hölgyet, aki tényleg már az anyaméhben is balettozott, és ez minden mozdulatán látszik, és persze megkapjuk Calvin Klein kedvenc alsónemű modelljét 2009-ből, aki ugyan a táncban nem olyan erős, de ha megfelelő szögből veszi a kamera, akkor több millió tinilány nyálelválasztása indul be tőle. Ha még ennél is jobb szögből és messziről mutatják, akkor még én is elgondolkozom néhány pillanatra, hogy a 183 cm magas texasi születésű úriembernek vajon mennyi mexikói vér csörgedezik az ereiben. A mozdulatai (és a családneve) alapján azért örökölt az apjától bőven, szerencsére.
Férfi főszereplőben tehát az egyik legrondább hollywoodi (Channing Tatum) után egész szép fejlődési ívet írtak le, bár már a harmadik rész főhőse is elment szódával, ez a Guzman gyerek kimondottan finom példány. Talán a női főszereplők közül is McCormick a leginkább szemrevaló, a mozgása mindenesetre neki a legszebb.
A film viszont a szokásos hibákkal terhelt. Nulla, zéró, semmi történet. Még annál is nullább. Gyök kettő színészi játék, ezek a főszereplők is csak táncolni tudnak, immáron úgy tűnik a kollízió feloldhatatlan. Vagy táncolnak, vagy karaktert formálnak meg. A kettő együtt nem létezhet. Pont. Mondjuk a fiataloknak könnyű dolguk van, ugyanis ebben a történetben sincsenek karakterek, ergo nem is kell megformálni senkit. Megy a tánci-tánci, céllal vagy anélkül, most épp az eddigiekhez képest agresszívebb flashmob formájában. Néhol érdekesek a mozdulatok, néhol olyan "láttam már" érzésem van, és untat.
Hiába a hangzatos cím, a Forradalom sem fogja megváltani a világot, ahogy az előző részt sem mentette meg az unalomtól a kettős szerelmi(??) történet sem. Vannak olyan forgatókönyvek, amiken nem nagyon lehet segíteni. Hát, tulajdonképpen ezen se. De lesz happy end, meg sok olyan mozdulat, amitől már akkor kiújul a lumbágóm, ha csak nézem.
Ha a tisztelt készítők nem érnék be ennyivel, és újabb bőrt akarnak lehúzni az évek óta döglött rókáról, arra alapozva, hogy azóta újabb kislányok léptek preteen korba, és nekik ez biztosan hatalmas élmény lesz majd, akkor csak annyit jegyeznék meg, hogy férfi fronton érdemes még magasabbra tenni a lécet, és talán egy picikét hitelesebben ábrázolni a társadalmi különbözőségeket. Mert ha valakit szegény "népfiának" akarnak eladni, akkor nem igazán esik jól a néző kicsi lelkének, ha a gardróbja teljes tartalma nem ér annyit, mint a csórébéla egy cipője a filmben.
4/10
2012. október 4., csütörtök
Step Up 3D 2010
A harmadik film, ami laza-kevésbé laza füzérrel kapcsolódik mind az elsőhöz, mind a másodikhoz.
Ismét találkozunk Camille-lal, még a Step Up-ból, együtt megy egyetemre Moose-zal, akit a The Streets-ben ismertünk meg.
Veszélyben az utcai táncosok otthona, a Kalózokat ki akarják lakoltatni a lepukkant New York-i áruházból. Egyetlen esélyük a maradásra, ha a pénzdíjas utcai táncversenyen legyőzik a rivális Szamurájok csapatát. Luke tudja, hogy ehhez különleges táncosra is szüksége van. Sikerül rátalálnia Natalie-re és Moose-ra. Közeleg a verseny napja, amikor kiderül, hogy a Szamurájok ellopták a koreográfiájukat. A szorult helyzetben Moose a régi bandájához fordul segítségért. Vajon képesek lesznek az utolsó pillanatban összehozni egy olyan számot, amellyel diadalt arathatnak?
Érdekes koncepció, hogy a film rövidke önvallomásokkal indul, ahol különböző nemzetiségű fiatalok vallanak a tánchoz való viszonyukról. Kicsit úgy érzem magam, mint egy Benetton reklámban, csak most nem a márka köti össze a világ gyermekeit, hanem a ritmus, a zene, és a vérükben csorgó tánc. Aztán persze jöhet a történet, a Summit belecsap a tutiba, és egy a fizika törvényeinek teljesen ellentmondó akrobatikus mozdulatokkal tűzdelt jelenetben Moose az égbe enged több tucat színes léggömböt. Még pislogni sincs időnk, máris rendőrök elől menekül, majd az egészet filmre vevő srác révén eljut a Benetton-csapathoz. Innentől pedig nincs megállás. Hiába anyuci és apuci vágya, jöhet a tánc, és a mérnökképzés bizony háttérbe szorul.
Abszolút feledhető zenére vonaglanak a teljesen üres szereplők, akik nem is karakterek, csak jó testek, és bár jól mutatnak a vásznon, amint pörögni kezd a stáblista, már nem érdeklik a nézőt. Annyira se, hogy a nevüket elolvassa. A történet nagyjából mínusz ötös szinten mozog, de mivel kiegyensúlyozatlanul rossz, néhol még ennél is lejjebb süllyed. De ez talán nem is fontos, hiszen a lényeg látvány. Vagy Fred és George Weasley magyarhangja? Érdekes volt őket meghallani a szinkronban, ahogy itt is egymás szavába vágnak. Mintha csak a Potter-t hallgatnám. A párbeszédek és vergődések egyébként teljesen feleslegesek, ha 1.5 órát táncolnának szünet nélkül, és csak a testükkel mondanák el, amit most a szájukkal próbálnak, lényegesen jobb lenne a film..
Látványra viszont nagyon is rendben van, még a 3D-nek is van létjogosultsága. Annak ellenére, hogy igazából semmi sztorija nincs, azt kell mondanom, hogy Melissa Rosenberg nélkül még a forgatókönyv is jobb, mint az előző részé. A megvalósítással pedig csak egyetlen bajom van. Néhol túl komoly számítógépes utómunkát érzek a táncokon is, és hatásvadásznak tűnik az egész. A vízben pirosban táncoló Moose pl. mintha Michael Jackson eltitkolt testvére lenne.
A színészi játék iszonyatos, a szinkron az eddigiek közül talán a legrosszabb, de táncolni ezek a srácok is tudnak, és ez is valami.
4.5/10
Ismét találkozunk Camille-lal, még a Step Up-ból, együtt megy egyetemre Moose-zal, akit a The Streets-ben ismertünk meg.
Veszélyben az utcai táncosok otthona, a Kalózokat ki akarják lakoltatni a lepukkant New York-i áruházból. Egyetlen esélyük a maradásra, ha a pénzdíjas utcai táncversenyen legyőzik a rivális Szamurájok csapatát. Luke tudja, hogy ehhez különleges táncosra is szüksége van. Sikerül rátalálnia Natalie-re és Moose-ra. Közeleg a verseny napja, amikor kiderül, hogy a Szamurájok ellopták a koreográfiájukat. A szorult helyzetben Moose a régi bandájához fordul segítségért. Vajon képesek lesznek az utolsó pillanatban összehozni egy olyan számot, amellyel diadalt arathatnak?
Érdekes koncepció, hogy a film rövidke önvallomásokkal indul, ahol különböző nemzetiségű fiatalok vallanak a tánchoz való viszonyukról. Kicsit úgy érzem magam, mint egy Benetton reklámban, csak most nem a márka köti össze a világ gyermekeit, hanem a ritmus, a zene, és a vérükben csorgó tánc. Aztán persze jöhet a történet, a Summit belecsap a tutiba, és egy a fizika törvényeinek teljesen ellentmondó akrobatikus mozdulatokkal tűzdelt jelenetben Moose az égbe enged több tucat színes léggömböt. Még pislogni sincs időnk, máris rendőrök elől menekül, majd az egészet filmre vevő srác révén eljut a Benetton-csapathoz. Innentől pedig nincs megállás. Hiába anyuci és apuci vágya, jöhet a tánc, és a mérnökképzés bizony háttérbe szorul.
Abszolút feledhető zenére vonaglanak a teljesen üres szereplők, akik nem is karakterek, csak jó testek, és bár jól mutatnak a vásznon, amint pörögni kezd a stáblista, már nem érdeklik a nézőt. Annyira se, hogy a nevüket elolvassa. A történet nagyjából mínusz ötös szinten mozog, de mivel kiegyensúlyozatlanul rossz, néhol még ennél is lejjebb süllyed. De ez talán nem is fontos, hiszen a lényeg látvány. Vagy Fred és George Weasley magyarhangja? Érdekes volt őket meghallani a szinkronban, ahogy itt is egymás szavába vágnak. Mintha csak a Potter-t hallgatnám. A párbeszédek és vergődések egyébként teljesen feleslegesek, ha 1.5 órát táncolnának szünet nélkül, és csak a testükkel mondanák el, amit most a szájukkal próbálnak, lényegesen jobb lenne a film..
Látványra viszont nagyon is rendben van, még a 3D-nek is van létjogosultsága. Annak ellenére, hogy igazából semmi sztorija nincs, azt kell mondanom, hogy Melissa Rosenberg nélkül még a forgatókönyv is jobb, mint az előző részé. A megvalósítással pedig csak egyetlen bajom van. Néhol túl komoly számítógépes utómunkát érzek a táncokon is, és hatásvadásznak tűnik az egész. A vízben pirosban táncoló Moose pl. mintha Michael Jackson eltitkolt testvére lenne.
A színészi játék iszonyatos, a szinkron az eddigiek közül talán a legrosszabb, de táncolni ezek a srácok is tudnak, és ez is valami.
4.5/10
